Malfoy & Mulciber ~ everybody has a chapter they don't read out loud

A Titkok kamrája már gyermekként is foglalkoztatott, amióta pedig a Roxfortba kerültem, még többször megfordult a fejemben, hogy vajon milyen lenne látni a helyet, mégse mertem tenni érte, hiába az adottságom, melynek hála értek a kígyók nyelvén. A pletykák még túl intenzívek voltak az első években és ha elkezdtem volna érdeklődni a kamra után, még inkább összekötöttek volna Voldemorttal. Albussal persze beszéltünk már róla, mégis szeretnék minél több információt megtudni, olyanokat is, amiket Ő nem tudhat és nos... bár próbáltam titokban tartani mindezt, elkerülhetetlenné vált, hogy néhányan meglássanak a könyvtárban, hogy milyen könyvek fordulnak meg a kezeim között. Aki figyel, az kiszúrhat ilyesmit, és persze lehettem volna óvatosabb vagy kérdezhettem volna apámat, én mégse így tettem. Hatodéves vagyok, ismernek már, úgy sejtem, aki pedig még mindig azt hiszi, hogy Voldemort utódja vagyok, az higgye... Lassan már ott tartok. Részben, mert azért fel nem fedném a párszaszájúságot, a régi pletykákat nem akarom, hogy visszatérjenek.
Jelen pillanatban a házam klubhelyiségében tartózkodok, nem középtájt a kanapéknál, nem akarok mindig feleslegesen a középpontban lenni, így az egyik nyugodtabb sarokban foglaltam helyet az egyik kényelmes fotelben. Öltözetem tekintve az iskolai talár volt rajtam, ahogy szinte mindig, kinézetem terén pedig úgy festhetek, mint a régmúlt szelleme, apám gyerekkori mása. Rengetegen mondták már ezt nekem.
Albus egyébként nem tudom, hogy most merre lehet. Sok időt töltünk együtt, de nem vagyunk összenőve. Nem igazán foglalkozom most azzal, hogy ki jön-megy át a KH-n, egészen addig, amíg meg nem hallom az ismerős hangot. Fejem felemelem, az égkék íriszek már nem a sorokat figyelik, hanem a hetedéves srácot, akit nem tagadom, nem tartok túl szimpatikusnak. Sose tartottam. A könyvet finoman fektetem az ölembe, ha idejött hozzám úgy sejtem pár percig maradni fog.
- Parancsolsz? - udvariasan kérdezek vissza, fejtse ki, hogy pontosan mire utal, mert ez a megjegyzés nem több annál, ami, szócséplésnél. Akar valamit, ez tiszta sor, beszéljen hát világosan. Az öngyújtó jelenlétével egyébként nem foglalkozom különösebben, csak egy futó pillantást vetek rá, Ő viszont a könyvből csak a belsejét láthatja. Középtájt van kinyitva, az egyik oldalon egy üst képe található, körülötte kisebb buborékokoban a hozzávalók képei, mellette a neveikkel, a másik oldalon pedig a főzet elkészítésének a módja. Bár mindenből kitűnő vagyok, a bájitaltan az egyik legnagyobb erősségem, nem véletlenül járok különórákra is Warrington professzorhoz.
- Fogalmam sincs, hogy mire célozgatsz Sebastian, de ha akarsz valamit, azt mond ki nyíltan. - sóhajtok halkan, majd lazán beletúrok némileg a szőke hajtincsek közé, mintha már most fárasztó lenne. Valahol az is. Én viszont nem félek tőle, ezt láthatja, mert testem nem rezdül közelsége okán, szemeim se rebbennek, egyenlő félként kezelem. Tudom, hogy ki Ő, ahogy Ő is ismer engem, nyílt lapokkal játszunk... nagyjából. A fotel megjelenése és a srác helyfoglalása viszont hamar világossá teszi a számomra, hogy nem éppen rövid beszélgetésnek nézünk elébe. Nagyszerű. Lassan pedig csak kiböki, hogy akar. Meglepne, ha nem tudnám, hogy más is tudomást szerzett már erről a tényről, így viszont csak elmosolyodom, miközben arcát fürkészem. Csak kibújt a szög a zsákból és valamiért úgy sejtem, hogy nem csak én vagyok az, akit érdekel az a hely. Talán Őt is.
- Nem mintha elszámolással tartoznék neked, de a Titkok kamrája szerintem mindenkit érdekel, aki a Roxfortba jár, de még azon túl is. Fogalmam sincs, hogy miért tartod különösnek, hogy egy Malfoyt is érdekel a dolog. - mert az vagyok és a nevemet büszkén viselem. Bár egy Potter a legjobb barátom, önmagamat soha nem tagadtam meg, ahogy a családomat se.
- Inkább te mondd meg, hogy mire fel ez a kérdés és a felkeresés. Eddig nem tűnt úgy, hogy különösebben érdekelnélek. - váltottunk már pár szót, amikor valamiért elkerülhetetlen volt, de oly minimálisra tehető az esetek száma, hogy szinte jelentéktelen. A tettét látva viszont felvonom némileg a szemöldököm, miközben a reszkető elsős felé tekintek.
- Nem is tudtam, hogy azért maradtál még egy évet a Roxfortban melegedni, hogy önmagukat megvédeni képtelen elsősöktől vedd el az édességüket. Ennél azért többet néztem ki belőled! - sóhajtok halkan, mert igazán szomorú és egyben szánalmas is a tette. Nem felsőbbrendű és még csak nem is érdem elnyomni egy gyermeket. Nem teszek tette ellen, nem állok be védelmezőn, mint valami lovag, de a véleményem hallhatja a srác, nem rejtem el. Se tettéről, se arról, hogy évet ismétel. Albus említésére viszont már egyértelműen kiérzem a provokációt.
- Meglehet, hogy szűk látókörű vagy, de fel kell, hogy világosítsalak, nem vagyunk mindig egymás társaságában, de ha szeretnél beszélni Albussal, majd átadom neki üdvözleted és jelzem, hogy keressen meg. Bár mindketten tudjuk, hogy nem erről van szó. Mit akarsz a kamrával kapcsolatban? - térjünk inkább a tárgyra, a bájcsevely most felesleges. Azt pedig kétlem, hogy szimpatikusabbakká válnánk egymás számára, én lepődnék meg a legjobba, ha ez másként lenne.

A kellemes, nyugodt olvasgatásnak hamar vége szakad, hála egy olyan érkezőnek, kinek társaságára egyáltalán nem számítottam. Egyértelmű, hogy akar valamit, ezt könnyen leszűrhető, elvégre nem vagyunk barátok, és bár konkrétan nem is kerüljük el a másikat, egymás társaságát se szoktuk keresni. Sebastian most mégis itt van, és tudni akarom, hogy miért. Az a tény viszont igazán szomorú, hogy a nyílt lapok helyett a sunyi módszert választja, de ezt most nem jegyzem meg, szerintem tisztában van a véleményemmel kimondatlanul is.
- Arra ezek szerint nem gondoltál, hogy nem óhajtom titokban tartani. Ha nem akarnám, hogy bárki tudjon róla, hidd el, te se tudnál. - mosolyodom el kissé, mert tisztában vagyok vele, hogy kell óvatosan cselekedni és bár bíztam benne, hogy nem lesz ilyen szintű pletyka ebből az egészből, vállalom azt, ami történt. A Titkok kamrája egy olyan hely, amely egyértelműen sokak érdeklődését felkelti, engem miért hagyna hidegen? Álszentség volna ilyesmit állítani, ahogy tagadni is a tagadhatatlant. Vállalom hát a tettemet, bár pont Mulciber felkeresésére nem számítottam.
A könyvbe bátran belenézhet, nem titok, hogy mit olvasok, ha az lenne, akkor mint korábban mondtam, nem szerezne róla tudomást, a helyfoglalása viszont nem tölt el különösebben örömmel, de egyszerűbb túlesni rajta még most. Úgyse megy el, amíg nem mondta el, amit akar, ebben biztos vagyok.
- Aki rettegéssel gondol a Kamrára is gondol rá. - világítok rá a tényre, mert képtelenség úgy a Roxfortban tanulni, hogy egy picit is ne érdeklődj a múlt iránt, a Titkok kamrája pedig kétszer is ki lett nyitva, innentől kezdve nem akkora titok a létezése, mint a szüleink idejében volt. Lehetetlenség lenne titokban tartani, az egy másik dolog, hogy kevesen juthatnak el oda.
- Mindenképpen különleges és ezt te is így gondolod, bár megleptél. Nem gondoltam volna, hogy ennyire együttérzel azokkal, akiket megtámadt a baziliszkusz. - amikor még élt, és amíg a híres Harry Potter véget nem vetett annak a csodálatos, de egyben rendkívül veszélyes lény életének. A kígyók hozzám is közel állnak, képtelen lennék másként érezni párszaszájúként, ezért is kértem meg apámat a nyáron, hogy tarthassak otthon. Csodálatos, gyönyörű teremtés és engedelmeskedik nekem, de rá senkire se uszítanám, csak ha valamiért szükségszerű lenne.
Egyébként a történteket én is sajnálom, az áldozatokat, de nem Sebastian előtt fogom ezt kimutatni. Nem lenne kíváncsi rá, felesleges érzelgősségnek tartaná. Talán az is volna jelenlegi helyzetünkben. A pálca a srác kezébe egyébként egyáltalán nem zavar, nem érzem fenyegetve magam általa, bár a pyromániája tisztán látszik az öngyújtó miatt. Sohase tartottam teljesen normálisnak, most viszont elmosolyodom kissé, amikor próbál visszavágni, elismétli szavaimat a számadással kapcsolatban. Nem hat meg különösebben, úgyis beszélni fog, ezért van most itt.
Bár megvédeni nem védem be az elsőévest, el tudja hát venni tőle a cukorkákat, a megjegyzésem mégis hallhatja, mely cseppet se kedves, de legalább őszinte. Viszont szemem se rebben, amikor Voldemort utódjának nevez, ez annyira rá vall és jól tudom, hogy csak bosszantani akar. De nem adom meg neki azt az örömet, hogy elérje a célját és úgy sejtem, hogy Sebastian pont nem hisz ennek a pletykának. Ha hinne, akkor már első óta a nyakamon lógna.
- Úgy láttad, mintha védelmezően léptem volna fel? Csak a véleményemet mondtam el, Voldemorttal kapcsolatban pedig nincs bizonyítékod. - vonom meg finoman a vállaimat. Az igazság az, hogy én is sokat gondolkodtam ezen, de amióta anya meghalt és apa fejéhez vágtam a véleményemet rosszul érzem magam ez az egész miatt. Nem, anya soha nem tett volna ilyet, bár kényszeríthették is, mégis... nem véletlenül hasonlítok annyira Draco Malfoyra. Ő az apám, ezt jól tudom. Ezt minden épeszű ember tudja. Na jó, talán egy kicsit sikerült megszúrnia, mert még túl közeli a gyász, én pedig nagyon közel álltam az édesanyámhoz. Mégse engedem arcomra kiülni az érzéseket ezzel az egésszel kapcsolatban, az lenne csak számára az igazán könnyű győzelem.
- Áh, szóval teendőid vannak. Na és mifélék? - döntöm meg finoman a fejem, térve rá, beszéljünk akkor róla. Igazság szerint elképzelni se tudom, hogy mi köti még ide, bár meglep, hogy ezek szerint direkt bukott volna. Elég nagy szégyen az évismétlés, én mindenképpen annak élném meg, de Ő nem. Mi lehet a célja?
- Tehát csak udvarias akartál lenni, amiért róla érdeklődtél, értem. - biccentek, elfogadva a választ, de korábbi szavaimat nem vonom vissza. Inkább csak előveszem a pálcám, majd lassan végighúzom a könyv belsején és egy könnyed bűbájjal jelölöm meg, hogy hol tartottam. Ez után összecsukom, úgy érzem, hogy később tudom majd folytatni. A pálca viszont a könyv felett pihen ez után jobbomban, menjünk biztosra!
- Továbbra se értem, hogy miért tartod olyan különösnek, hogy engem is érdekel a Titkok kamrája. - sóhajtok fel némileg, csak azért se adva egyenes választ a kérdésre. És hogy Ő nem akar semmit a helytől, na persze. Hiába várja, hogy higgyek neki, nem fogok. Nem vagyok naív.
- Sebastian, évek óta a Roxfortba járunk mindketten, de egyszer se mutattál különösebb érdeklődést a társaságomra, egészen mostanáig, amíg meg nem hallottad ezt a pletykát a suliban, hogy Scorpius Hyperion Malfoy bizony olvasgat a kamra után. Felesleges hazudnod, tudom, hogy akarsz valamit. - megvonom picit vállaimat, de még nem fejeztem be, szemeibe nézek, majd kicsit most én leszek az, aki előrébb hajol, közelebb hozzá.
- Meglehet, hogy kíváncsi vagyok rá, meg akarom nézni a saját szememmel. A baziliszkusz már halott, aligha jelentenék bárkire veszélyt ezzel a tettemmel. - végül hátrébb hajolok, majd szórakozottan elmosolyodom.
- Vagy csak Voldemort terve ez az egész, hogy találjak rá és legyek méltó utódja. De ebben az esetben igazán nem várhatod el tőlem, hogy eléd tárjam minden lapom. - ha már ennyire ezzel jött, akkor játszhatunk így is. Ha Voldemort lenne az apám, bizonyára üzent is volna nekem anyám által, nem csak megtermékenyítette volna. Még jó, hogy az igazi apám nem hallja ezt a mostani beszélgetést, biztosra veszek, hogy kiakadna rajta, sőt, még Albus is, de abban is, hogy a Sötét nagyurat se merné Sebastian faggatni, így ha az utódjának nevez, viselkedjen is úgy velem csak nyugodtan, ha már a Malfoy név nem számít neki. Nem vagyok olyan, mint amilyen apám volt az én koromban, de attól mégis igenis van tekintélyem, mert egy Malfoy örökké Malfoy marad.

Ajkam magabiztos mosolyra húzódik, mert nagyon is tisztában vagyok azzal, hogyan tartsak titkokat. Példának okáért arról senkinek sincs tudomása, hogy akár csak Voldemort, én is képes vagyok beszélni a kígyók nyelvén. Ha mindez kiderülne, a régi pletykák újból életre kelnének. Nincs erre szükségem.
- Sokan bizonyára valóban így cselekednek, de nem lehet mindent elnyomni. - álmainkban is kísértenek a fájdalmas emlékek, engem is szoktak, mert bár nem a baziliszkusz támadásán estem át, nekem is vannak olyan emlékeim a múltamból, amelyekre nem szívesen gondolok vissza. A jótékonysági alapítvánnyal kapcsolatban viszont biztosra veszem, hogy csak úgy mondja, nincs igazságtartalma, puszta irónia, mégse reagálok rá szavakkal, mert nincs meg a kellő információm, tudásom hozzá, még a végén én jönnék ki rosszul ebből a szituációból, azt pedig nem szeretném. Ami pedig a gyerekeket és az édességeket illeti...
- Oh, tehát nekem is így kellene viselkednem ezek szerint és ha elvenném a kicsiktől az édességet, mindjárt barátokká válnánk. Erre nem is gondoltam! - mutatok felé, miután elgondolkodó arcot produkálok. Mekkora marhaság már! A felém nyújtott drazsés dobozra viszont csak felvonom némileg a szemöldököm, de eszem ágában sincs venni belőle. Ez akár egyfajta próba is lehet Mulcibertől, de nem óhajtom kiállni, nem óhajtok fejet hajtani előtte, hogy csatlakozhassak úgymond hozzá az elnyomók társaságában. Köszönöm, remekül megvagyok nélküle.
- Nekem teljesen mindegy, hogy elhiszed-e vagy sem. - nem kívánom meggyőzni egyik tényről se. Őt teljesen felesleges, megvan a saját véleménye és jól tudom, hogy rólam is. Viszont azt nem tagadom, hogy érdekelne, mégis mit keres még mindig a Roxfortban, mert érezhetően nem szégyenként éli meg, direkt maradt, de túl könnyű lett volna, ha elárulja.
- A te asztalodra, mint sejtem. - mert nem akármilyen asztalról van ám itt szó. És persze még Albust is szóba hozza, de ezen továbblépek, kétlem felkeresné, esze ágában sincs.
- Az előbb még azt mondtad, hogy nem hiszel a pletykáknak... - tehát nem tart Voldemort örökösének, de mégis kíváncsi, már hogyne lenne az. Kölcsönös az érdeklődés, de egyikünk se enged, talán soha nem is fog, talán egyszer mégis, de aligha a mai nap lesz az.
- Én se szándékozlak beavatni a dolgaimba, Mulciber. - nem maradok a keresztnevénél, felesleges, nincs értelme vele kedves stílust megütni, egyébként is lepereg róla minden.
- Mintha csak egyetlen emberrel lehetnék jó viszonyban, ezt úgy mondod. Albusnak semmi köze sincs ehhez az egészhez, bár az egyértelmű, hogy nem szívleled a Pottereket. - holott erre nekem is okom lenne, de én nem vagyok olyan, aki egy név alapján ítél, akkor se, ha apám és Harry Potter ellenségek voltak. Most már Draco Malfoy is másképp áll ehhez az egészhez és bár nem kedvelik egymást Albus apjával, mégse ítéli el a fiút az apja tetteiért.
Na de végül kaphat tőlem válaszokat, két félét is, döntse csak el bátran, hogy melyiknek hisz. Akár egyik mellett se kell letennie a voksát, nem is számít igazán, de Ő neki is elég lesz az én társaságom. Végre valamiben egyetértünk. A nevetésére viszont jobb nem reagálni, annyit se érdemel, hogy felhúzzam magam a viselkedésén vagy akár a szavain, bár tény, teljesen nyugodt se tudok maradni, hiába az igyekezet.
- Jól mondod, Ő már nincs többé, és úgy sejtem, neked ez a legnagyobb bánatod. - figyelem, ahogy felkel, mást nem felelek, nem szabad engednem a provokálásának. Örülök, hogy lelép, hogy végre elhúz a közelemből, de hogy megkeresni? Eszem ágában sincs, akkor se, ha most már biztosra veszem, hogy olyasmit tervez, amiről én is tudni akarok.
Kis idővel Mulciber távozását követően én is hasonlóan teszek, a franc akar most már továbbra is itt maradni.

//Kösziii! Várom majd a következő találkozásukat! //