bújj elő - Levin & Alex

Fáradtan dőltem hátra a székben, a szemem előtt kezdtek egymásba mosódni a közvéleménykutatási eredmények színes hasábjai és a százalékokat jelölő apró, fekete számok. A papíron mindössze fél centiméter választotta el egymástól a Főnix Koalíció és a Protego eredményeit, de az a hangyaléptekkel is minimális távolság valójában egy ország jövőjéről döntött. Olyan közel volt a győzelem és mégis annyira messze, ez a bizonytalanság pedig felőrölt belülről minden egyes nap. A pártban senki sem rendelkezett jósképességekkel, nem tudtuk megmondani, hogy a Briggsék ellen indított lejáratókampányunk sikeres volt-e, ahogyan arra sem tudtuk a választ, hogy az ő ellentámadásuk milyen hatással volt pontosan a választópolgárokra. Gyűlöltem a bizonytalanságot, szükségét éreztem, hogy mindig, minden helyzetben nálam legyen a kontroll - ironikus, hogy a politika egyszerre szólt dominanciáért folytatott harcról és előre soha nem látható, sokesélyes végkimenetelekről, a "biztos" szó egyszerűen nem szerepelt a politikai élet szótárában. Nyakunkon voltak a választások, már nem kellett sokáig kétségek között szenvednem.
Fiona, ha csak egy hajszálnyival is, de jobban viselte nálam a helyzetet, ezt jelezte az is, hogy velem ellentétben már lefeküdt aludni. Én képtelen voltam rá, a dolgozószobám íróasztala mögött ülve olvastam át újra és újra a Grangertől és Shacklebolttól érkezett leveleket, minden fáradtság ellenére. Tudtam, hogy itt lenne az ideje venni egy forró zuhanyt és nyugovóra térni, de azzal is tisztában voltam, hogy úgysem tudnék aludni.
És nem én voltam az egyetlen ezen az éjszakán, akinek nem jött álom a szemére. Lassan kinyílt az ajtó - először Carolra számítottam, mostanság későn járt haza, a színházban szerzett barátaival járt mindenfelé vagy fellépésről érkezett. Azonban nem a lányom állt a küszöbön, hanem Alex, pizsamában, kócosan és túlságosan komoly arccal.
- Ráérek, persze, gyere be. Jobb is, ha mára már félrerakom a munkát... - toltam el magam elől a papírokat, jelezve, hogy minden figyelmem az övé.
Az ajtónyitódásra Winston és Norman csak lustán felemelték a fejüket a szőnyegen, majd mindkét kutya vissza is aludt.
- Valami baj van? Olyan rémülten állsz ott, mint akit megölelt egy dementor...

Én magam sem tudtam volna pontosan szavakba önteni, hogy mitől, de éreztem, hogy ez a helyzet most valamiért különleges volt. Különlegesen fontos. Az okai egyelőre nem is lehettek volna ennél homályosabbak, de ez olyasfajta megérzés volt, amit nem söpörhettem félre. A tekintetem egyszer sem tévedt vissza a papírmunka fáradtan várakozó halmaira, ahogyan máskor tettem volna. Nem, most figyelnem kellett, bármit is akart mondani Alex. Ennek most súlya volt - mind az egyelőre kimondatlan szavainak, mind annak, hogy én hogyan viselkedtem. Kissé nevetségesnek találtam, hogy ekkora fontosságot tulajdonítottam valaminek, amit még csak meg sem tudtam határozni, de az intuícióim általában nem csaltak, és ha most azt súgták, hogy ez sorsdöntő próbatétel volt, akkor hallgatnom kellett rájuk. Nem szúrhattam el ezt is a fiammal kapcsolatban.
Attól függ, honnan nézzük... Nem indult jól. A nővéréről akart beszélni? Merlinre, mi van, ha megtudott valamit a nővéréről, ami felett én átsiklottam? Vagy Daphne, hát persze, biztosan Daphnéról volt szó, ki más okozott volna álmatlan éjszakákat Alexnek. Tudtam, hogy felkereste a fiunkat, tudtam, hogy ez dilemmát okozott Alexnek, még ha nem is velem osztotta meg a legnagyobb lelki vívódásait. Ezt még én is kitaláltam magamtól.
De Alex nem erről akart beszélni.
Meleg vagyok - bukott ki belőle a vallomás egyszerre nagyon határozottan és a világ minden bizonytalanságával. A határozottság a ténynek szólt, éreztem. Szilárdan, megrendíthetetlenül tudta, hogy ez ő, hogy akár tetszik a világnak - és nekem -, akár nem, ő tudja magáról kicsoda. Valahol nem is olyan mélyen pedig tudtam, hogy nem a világ kérdőjeles elfogadása és elutasítása okozta a félelmét: hanem az enyém. Tőlem félt, a reakciómtól, amit ki tudja, hányszor végigjátszott már magában, különféle fiktív szituációkban. Azt is sejtettem, hogy ezek többnyire hogyan végződtek...
Hosszú másodpercekig csak bámultam rá, letaglózva a meglepetéstől, mert kár is lenne szépíteni, soha, egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy a fiam meleg lenne. Egyetlen elejtett félmondata, egyetlen apró megnyilvánulása sem ébresztett bennem gyanakvást. Most azonban minden annyira nyilvánvalónak tűnt. Ahogy az évek során egyre inkább magába fordult, ahogy sosem beszélt lányokról, mint más tinifiúk, noha nem egy vette körbe, ahogy minden beszélgetésünk során mintha tojáshéjakon lépdelt volna és bent tartotta volna a levegőt... most pedig kifújta, vállalva a lehetséges következményeket - vagyis azokat, amik csak az ő fejében léteztek.
Mert bármit is gondolt, bármilyen szörnyűségeket vizionált, nem haragudtam rá. Nem voltam csalódott, nem voltam kiábrándult, nem éreztem sem undort, sem megvetést, inkább csak mérhetetlen bizonytalanságot. Fogalmam sem volt róla, hogyan kéne most viselkednem, mit kéne mondanom... Hogyan lehet valakit a támogatásunkról biztosítani anélkül, hogy színpadias hazugságnak érződne? Hogyan lehet szavakba önteni, hogy bár elképzelésem sincs róla, mi zajlik most benne, de azért nincs egyedül?
- Értem. - Először ennyit sikerült kinyögnöm, és egy pillanatig azt kívántam, Winston bárcsak elharapta volna a torkomat, mert ennél rosszabbul talán nem is reagálhattam volna.
Vettem egy mély levegőt. Tessék, itt volt az én nagy lehetőségem arra, hogy megtartsam életem talán legfontosabb szónoklatát. Ezen nem egy választás múlt, nem mandátumok, százalékok és parlamenti döntések, hanem talán a fiammal való kapcsolatom sorsa.
- Nézd, Alex, tudom, hogy most mire számítasz... vagyis azt hiszem, sejtem, hogy mit feltételeztél. Úgyhogy szeretném leszögezni, hogy nem vagyok sem mérges, sem csalódott, sem bármi, amit elképzeltél. Fogalmam sincs, hogy milyen lehet a helyedben lenni, legalábbis arról biztosan nincs, hogy mennyi idődbe telt rájönni, hogy ki vagy és felvállalni. Abban viszont biztos vagyok, hogy minden bátorságod kellett hozzá és még kelleni is fog. - Mindketten tudtuk, hogy a világban mostanság kevés hely jutott az elfogadásnak. - Az én hibám, ha egy másodpercig is azt gondoltad, hogy szégyellned kell magad vagy titkolóznod. Sajnálom. Mert nem kell, sem szégyellned magad, sem rejtegetni. Igazából nem tudom, mit kéne most mondanom, mert az, hogy nem zavar vagy részemről ez elfogadható, elég hiteltelenül és ridegen hangzik. Pedig így van. Én csak azt szeretném, ha boldogok lennétek a nővéreddel. Ha így leszel boldog, akkor legyen.
Elszúrtam, egészen biztosan sikerült elszúrnom, ennél passzív-agresszívebben nem is fogalmazhattam volna meg...
- És Alex, nem kell megfelelned a saját elvárásaidon kívül semminek. Az én vélt vagy valós elvárásaimnak sem. Az életem nagy részét azzal töltöttem, hogy próbáltam megfelelni egy olyan embernek, akinek nem lehet és akinek végképp nem kéne. Te ne kövesd el ezt a hibát. - Nem akartam, hogy a kapcsolatunk akár kicsit is hasonlítson arra, amilyen az enyém volt apámmal. Vajon menthető volt még? Vagy már én is végérvényesen egy olyan távoli, elérhetetlen pont lettem csupán Alexnek, mint az én apám volt a saját életemben?