A nyár olyan gyorsan eltelt, mint talán még sosem. Köszönhető ez annak, hogy ilyen nagy előrelépéseket tettem a saját érdekemben. Nagyon sokat foglalkoztam magammal és a lelki békémmel - ezt egy olyan magazinban olvastam, amit Carol dugott az orrom alá. Milyen jó, ha az embernek van egy nővére ugye. Nem mondom, hogy a családom reakciója egyértelműen fényes volt és támogató, de az biztos, hogy valami mérhetetlen lelki nyugalom lett úrrá rajtam azután, hogy apának is megvallottam ezt az egészet. Egyetlen dolog maradt hátra: valahogy meg kellett győznöm Giddy-t is. Egyrészről arról, hogy még mindig szeretem (mert ebben őszinte bánatomra nem következett be változás - mennyivel könnyebb lenne az életem) másrészről hogy többé nem kell titkolnunk semmit. Eljutottam arra a pontra, hogy már nem tud érdekelni. A nagy kérdés már csak az volt, hogy hogyan kellene mindezt kiviteleznem, hogy valóban higgyen nekem. Addig nem frusztrált a gondolat, míg meg nem láttam Giddy megviselt gyűrött arcát, hetekkel az iskolakezdés után. Gyanús is volt, hogy nem látom, de nem akartam levelekkel zaklatni, hátha csak engem nem akar látni. De ezek után megérett bennem az elhatározás, hogy találkoznunk kell. Egyszerűen muszáj és kész, mese nincs. Megkértem Riley-t, hogy írjon egy rövid, tömör, nem túl baráti hangvételű levelet, amitől talán egy kicsit megijed majd, de legalább biztosan megjelenik a találkozón. Igen, szemét húzás, furdal is a lelkiismeret, de reményeim szerint a kis meglepetésemmel (amit természetesen első és utolsó közös éjszakánk emlékére a toronyban helyeztem el) ki tudom engesztelni. Kiszököm éjjel, kész csoda, hogy senki nem kap rajta. De szerencsém van, egyben eljutok a toronyig, kereken egy órával a megbeszélt időpont előtt. Időm mint a tenger, így minden apróságot van időm előkészíteni. Merlin, kérlek, szoríts értem.
Nincs is jobb annál, ha az ember egyszerre kap el egy mugli is egy varázsvilágbeli betegséget is. A tüdőgyulladás tökéletesen passzolt a Sárkány-himlőhöz… jah nem, nem igazán. Ennek a csodálatos dolognak az lett az eredménye, hogy jóval a sulikezdés után érkeztem meg a Roxfort falai közé. Valahogy nem is bántam. Az előz év túlságosan is húzós volt… minden értelemben. A vizsgákra sem tudtam megfelelően koncentrálni és Alexel is sikerült fagyos légkört kialakítani. Hogy melyikünk volt a nagyobb ökör és tehetett az egészről, nem tudnám megmondani. Valahol mind a ketten hibásak voltunk, én így láttam. A szerelem már csak ilyen, szokták mondani a nagyokosok. Mikor visszajöttem a suliba, kerültem is a másikat, ahogyan csak tudtam. Pár közös óránk volt csak, azok után meg az új szobatársunk nyakán csüngtem és avattam be a dolgokba. Amikor meg Dan nem akart ráérni, visszamentem a szobánkba. Oda legalább nem jöhetett be illetéktelen… Kerültem… Mégis tudtam, hogy nem tarthatott ez sokáig. Valamikor akarva-akaratlanul is bele fogok ütközni. S akkor ki tudja, hogy miként reagálok rá újra: megütném, megölelném vagy megcsókolnám mindenki szeme láttára. A levél, amit Riley-tól kaptam, azonban az első dolgot kezdte erősíteni bennem. Nem tetszett a hangnem, de nem is értettem, hogy miért nem Alex írt nekem a saját kusza betűivel, ha akart valamit. Gondolkodtam azon, hogy rohadtul nem érdekel, hogy mit is akart. Megvolt az esélye, eljátszotta… belőlem ne csináljon hülyét. A levelet is inkább belevágtam a tűzbe. Részben azért, hogy ne legyen bizonyíték arra, hogy merre is megyek az éjszaka közepén. Igen, mert annyira furdalt a kíváncsiság, hogy mit akart, hogy csak kiszöktem. Az évek alatt szerzett tapasztalat miatt ez könnyedén ment, ahogyan az eljutás is a toronyba. Nem késtem, kivételesen. Beléptem a kis helyiségbe, ahol már várt rám Alex. Becsuktam magam mögött az ajtót, és hátamat nekivetve néztem rá. Nem mentem közelebb, nem tudom, hogy mi tennék, ha karnyújtásnyira lenne tőlem… – Mit akarsz…? És maradj ott, ahol vagy. Nem tudom mit tennék most, ha közel jönnél. –Talán megijesztettem a mondandómmal… Hangom is hűvös volt, de némi kíváncsisággal és aggodalommal fűszerezve. Sóhajtva húztam fel a cipzárt a pulcsimon. Még nem voltam teljesen jól, de sulikész a dokik és gyógyítók szerint. A köhögés viszont nem volt jó és vissza se tudtam tartani. El is fordultam az ajtó felé és csak homlokomat nekidöntve köhögtem. Fájt a mellkasom, de ilyen ez, ha az ember még nem teljesen gyógyult.
Semmi különösebb változás nincs a toronyban. Látszólag. Nem akarom ugyanis azt, hogy amint belép, forduljon is kifelé, hogy egyből meglássa, hogy akarok valamit. Bár az ablakpárkányon néhány meggyújtott mécses áll, ezen kívül egyetlen gyanús jel sem utal a leendő történésekre. Én idegesen járkálok fel s alá, félszememet mindig a fal mellett álló hátizsákon és nagyobbacska dobozon tartva, mitha attól félnék, eltűnhetnek. Tudom, butaság, de mégis... az embert néha furcsa dolgokra késztezik félelmei. Mert valóban félek attól, hogy mi fog következni, hogy vajon balul sül-e el valami, vagy minden a legnagyobb rendben lesz. Hogy lehetne minden a legnagyobb rendben ezek után... Aggódva pillantok órámra, hogy megállapíthassam, hamarosan eljön az idő, mikor a szemébe kell néznem. És valóban, nem telik bele két perc, léptek zaja szűrődik felfelé, nyílik az ajtó, és ott áll teljes életnagyságban ő. Bassza meg. A szívem a szó szoros értelmében zakatolásba fog, és mgjelennek a gyomromban azok az átokverte pillangók is. Egész testemen végigfut az a kellemes borzongás, amit a vonzalom csalogat elő megfáradt végtagjaimba. - Átadni valamit. - Nem, nem akarok vele beszélni. Addig nem, míg nem nézte meg a doboz tartalmát. Kéréséhez híven tartom a tisztes távolságot, egész addig, míg elő nem tör belőle a köhögés. Lábaim automatikusan mozdulnak, lépek előre kettőt, kezem lendül, hogy mihamarabb hátát érinthessem, am végül megakadok a mozdulatban, megtorpanok, és néhány másodpercre olyanná válok, mint akit sóbalvánnyá változtattak. Visszatérek eredeti, biztonságos zónámba, a dobozt pedig Giddy lábai elé lököm. - Nyisd ki. Kérlek. - Nem tudok elég fenyegető és parancsoló lenni, rendesen bűntudatom lenne, ha utasítanám és nem kérném. Amennyiben eleget tesz kívánságomnak, és kinyitja a dobozt, úfy megtalálja bennem legkedvesebb pulcsimat, a varázslatos karkötőink azon felét, amit hozzámvágott azon a végzetes napon (én ugyanis még mindig hordom a sajátom), egy puha, barna plüssnyuszit és egy levelet. Egy hosszú-hosszú kézzel íŕt levelet azokkal a kusza betűimmel. Ez van a kupac tetején, ha tényleg annyira munkál benne a kíváncsiság, mint gondolom, úgyis azzal kezdi majd, hogy elolvassa. Amennyiben tényleg így tesz, értesülhet arról, hogy kitálaltam a családnak, hogy mennyi mindent tettem magamért, és hogy végre képes vagyok felvállalni azt az embert, aki tényleg én vagyok. Hogy már nem kell bújkálnom és szenvednem, vége az önmarcangolásnak. Aztán sorra veszem, hogy mit miért adok neki: a karkötő értelmszerűen az övé, ideje hogy visszakapja, a pulcsit és a nyulat pedig elteheti lábalól, amennyiben nem kíváncsi többé rám. De ha mégis megtartaná őket, akkor ez a két aprósag mindig emlekezteti majd arra, hogy én mindig itt leszek neki. Mert a végéről nen maradhat le a vallomás, amiben részletekbemenően tárgyalom, hogy mi mindenért vagyok oda rajta, és mi az, ami egyszerűen megőrjít. Én csak állok ott, keresztbefont karokkal, és várom, hová fut ki ez az éjszaka.
A torony nem ilyen volt az első látogatásomkor. Figyelmemet nem kerülte el az ablakban levő mécsesek sokasága. Ironikus. Legszívesebben húznám a szám emiatt. Mégis, szívem hevesebb dobbanása súgta azt, valami itt készülőben volt. S ez valahol nekem tetszett. Különben nem érezném azt a melegséget a mellkasomban, ami miatt minden porcikám a másikat akarná. De nem! Muszáj volt tartanom magam, nem gyengülhettem meg előtte, ameddig nem tudtam szándékát. A köhögés rám tört, hallottam közeledését. Ő maga viszont már nem ért oda hozzám. Egy doboz csupán… ennyi? Ezt akarta odaadni? - Ha felrobban, visszajövök és szellemként foglak kísérteni. -Próbáltam kicsit viccelődni az egésszel. Viszont, ha tényleg meghalok, úgy szavamat betartom majd. Reméltem, hogy ezzel tisztában lesz. Arra viszont nem számítottam, hogy mit lelek majd a dobozban. A levél után a pulcsiját szúrtam ki azonnal, majd a plüsst és a karkötőt. Azt az ékszert, amit hozzávágtam még tavaly. Akaratlanul is a másik csuklójára néztem. Kicsit ledöbbentem, mert azt hittem levette a sajátját, de nem. Hordta. Mi oka volt rá…? Sóhajtva nyitottam szét inkább a levelet. Túl kellett esni ezen az egészen, nem volt mese. A sorok között egyre több és több választ kaptam. Mind a feltett és fel nem tett kérdésemre. Az érzések tovább kavarogtak bennem. Fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna tennem jelen pillanatban. Megfordultam, ismét az ajtónak szegeztem tekintetem. Kezem a kilincsen pihent… Le kellene lépnem? Akartam magamnak még több fájdalmat? De most már nem lenne abból gond, ha random a hátára ugranék és megcsókolnám, nem igaz? Kezem lecsúszott a kilincsről, de az ajtó zárját elfordítottam. Maradtam… bassza meg, maradni akarok vele! - Ezzel egy kicsit elkéstél, nem gondolod? -Visszatettem a levelet a helyére, felvettem a dobozt és odasétáltam vele elé. Letettem magunk mellé, utána néztem csak a szemeibe. Azokba, amikbe akkor, ott fent a fa tetején. S éreztem, hogy újra magával ragadt. S hogy testem csak mozdult felé… Szemeim a könnyektől csillogtak ugyan, mert az olvasott szavak jól estek. Mozdulataimnak azonban már nem tudtam megálljt parancsolni. Gyűlöltem magam miatta, mert erősnek kellett volna lennem… Valamilyen formában az maradtam, mert az ütés helyett mást cselekedtem: megcsókoltam. Táncra hívtam ajkait, mert akartam őt… Pokolba veled Alex!
Szerintem rettentő jó hangulatot adnak ezek a kis mécsesek a toronynak. Annyira apróság, de sokkal sejtelmesebb és valamivel barátságosabb is így ez az egész hely, nem olyan kísérteties, mint amilyen amúgy lenne. Mondjuk jó társaságban kit érdekel? Ugye, hogy senkit? De moet meg akarom adni a módját ennek az egésznek. Halkan felnevetek kijelentését hallva, majd ajkamba harapva hallgatok el, mert nem tudom, nevethetek-e egyáltalán ebben a helyzetben. Mindenesetre az a tény, hogy tudom, hogy igazat mond, és az az elképzelés, ahogy vizualizálom, hogy mindenhová követne egy Giddy formájú szellemalak. - Nem robban, ígérem. - Nem is értem, miért gondolja, hogy ártani akarok neki. Talán nem ismer? Megrpóbalhat úgy tenni, mint aki elfelejtette milyen vagyok, de nem fog menni, legalábbis remélem. Én sem tudom elfelejteni őt, hát szenvedjen ő is. Fürkésző pillantásom végig arcát vizslatja, míg szemeit a sorokon futtatja. Tudni akarom, mit érez, még ha nem is mondja el. Nem szólok egy szót sem, bár szívembe éles fájdalom nyilal, mikor látom kezét a kilincsen. Hát ennyi. Menjen csak, nem akarom erőszakkal feltartani. Aztán a remény újra pislákolni kezd bennem, ahogy visszafordul felém. Talán mégsem. Nem tudom Franc essen bele már! - De. Épp így gondolom - felelm csendesen a cipőjének. Visszatér belém az igazi Alex, a szende, ártatlan, aki retteg attól, hogy valami rosszat tesz, hogy elszúrja. Aztán közelebb jön. Megáll előttem, hosszan nézzük egymást. Csak nézünk, és... és ennyi. Egész addig, míg meg nem lendül a keze. Felkészülök az ütésre, ehelyett megcsókol. Mennyivel jobb ez így! Ujjaim kétségbeesetten nyúlnak felsője után, hogy mégközelebb rántsam magamhoz. A lehető legközelebb akarom érezni őt, a hosszú egymástól túl távol eltöltött hónapok után. Egyik kezem derekára simul, míg másik felkúszik arcára, majd hajába. Minden egyes apró porcikáját meg akarom ismerni, a lehető legalaposabban, a lehető legközelebbről.
Hiányzott. Hazudtam volna, ha mást állítanék. Mégis, annyira felbosszantott tavaly, hogy nem kerestem társaságát. Talán jobb volt így. Talán nem. Eleinte szenvedtem a hiányától, de idővel kezdtem megszokni. Utána jött a betegségem… Mikor ugyan jól estek volna levelei vagy esetlegesen a közelsége, de túléltem nélküle. Most még sem tudtam eldönteni, mit lépjek. Nevetése jól esett. Hát igen, próbáltam kicsit viccelni, mely egyébként megvalósult volna, ha a doboz valóban robbant volna. Tudtam, hogy nem ártana nekem ilyennel. Tavaly megtette szavakkal, mely sokkal jobban fájt. Sorait olvasva, mégis rá kellett döbbenjek: kellett nekem. A szavai, a közelsége, az érintése… Minden porcikája, mely valamelyest biztonságot adott. Kérdésemre adott válasza megerősítette azt is, hogy levele komoly és igaz szavakat rejtettek. Hiába ellenkeztem, hiába küzdöttem és mondogattam magamnak, hogy ennyi nem lesz elég ahhoz, hogy megbocsájtsak neki. Ennyivel nem vigasztalhatott meg. De mégis. Megtettem, ami ellen küzdöttem magammal. Megcsókoltam, amivel Alexet is megleptem. Nem csodálkoztam rajta, ellenkező esetben én is ugyanígy cselekedtem volna. Ahogy felsőmre markolt, engedtem a húzásnak. Jobbommal tarkójára fogtam, aprón masszírozva azt, ajkait pedig el sem engedve egy pillanatra sem. Másik kezem oldalán pihent, picit húztam is magamhoz. Kiszorítottam minden levegőt kettőnk közül, de ettől függetlenül gyengéden húztam magamhoz. Kiélveztem minden pillanatát ajkainak és csak akkor szakadtam el tőle, mikor már nem bírtam szusszal. Akkor is homlokomat az Övének döntve néztem szemeibe. Alsó ajkamat beharaptam, aztán mosolyra húztam. – Gyűlöllek. Csak, hogy tudd. Rohadtul megtörted a védelmem… –suttogtam szinte ajkai közé. Elengedni persze nem akartam, így csak hozzábújtam. Igen, én és nem fordítva, mert most legyen ő a keményebb srác. Arcomat a nyakába fúrtam, de gonosz módon, néhány csókot leheltem rá. – Egyébként tetszik a kis gyertyás megvilágítás. Kíváncsi vagyok, hogy mit forgatsz a fejedben, de remélem hoztál takarót meg párnát. Nem úszod meg együtt alvás nélkül az estét. –Arra nem vettem mérget, hogy ilyesmire gondolt, de legfeljebb megoldjuk úgy, mint a múltkor. Viszont el kellett hogy engedjem, mert újabb köhögés sorozat tört rám. Hátat fordítottam neki, ameddig be nem fejeztem, aztán pedig a gyertyákhoz mentem és nézegettem azokat.
Olyan ez az egész, mint egy álom. Hihetetlen és semmi köze a valósághoz. A valóságban utálnia kellene, ellöknie magától és soha többet nem keresnie, ehelyett most mégis itt állunk összefonódva, mintha valójában egy test két elválasztott fele lennénk. Hihetetlen érzés. Szavakkal talán leírhatatlan az, amit most érzek, a vágy, az izgalom, a boldogság földöntúli. A testem magától cselekszik, mintha semmi köze nem lenne az agyamhoz. Nem is kell gondolkoznom, automatikusan tudom mit kell tennem, mire van szükségem, mire van szüksége. Sosem akarom elengedni. A távolság valójában akkor furakszik be közénk, mikor ajkunk elválik egymástól. Gyakorlatilag ugyanolyan közel marad, mint eddig, és én ezt határozottan nagyon imádom. - Csak hogy tudd, ez kölcsönös – vigyorodom el, mert engem őszintén egyáltalán nem zavar most már, hogy megtörte a védelmem. Erősebb vagyok már annál, hogy ilyeneken kelljen aggódnom. Jól esően szusszanok ahogy ajka nyakamhoz ér, kicsit talán szorosabban húzom magamhoz, mint eddig. Ettől közelebb talán csak akkor lehetne, ha tökéletesen eggyé olvadnánk. - Ugye? Szerintem rettentő cuki hangulatot ad az egész helynek. Igazából nincsenek nagy meglepetéseim, nem számoltam azzal, hogy ilyen vége lesz az estének. – Igen, teljesen biztos voltam benne, hogy utál amúgy, valahogy nem bíztam magamban, hogy képes leszek meggyőzni a maradásról. Talán nem is én győztem meg, hanem ő saját magát, de ez lényegében amúgy teljességgel mindegy is azt hiszem, mert a lényeg, hogy itt van velem, itt van nekem. Aggaszt mondjuk, hogy ennyi köhög, utána is lépek, tenyerem a hátára simul, csak hogy érezze. Nem is tudom, annyira ösztönös ez a reakció, nem tudom megmagyarázni.
Hahh. Kedvem támadt volna kuncogni a szavakon, amik elhagyták ajkait azután, hogy elválasztottam tőle a sajátjaim. Mégsem tettem ezt, csak kiélveztem inkább ölelését. Jól esett közelsége és kijelentésem után feleslegessé is vált, hogy titkoljam előtte gyengeségem. Kétség sem fért ahhoz, hogy szükségem volt a közelségére és kapálóztam is utána minden eszközzel. – Mintha olyan nehéz lett volna a tiéd megtörni. –Csak nem bírtam ki, hogy ne motyogjam gonosz módon a nyakába a szavakat. Nézőpont kérdése ugyan, hogy milyen védelemről is van most szó, de szerintem egy már falat már lebontottam, amit maga köré húzott biztonság címszóval. Karjai közül viszont kiszakadtam. Bár nem akartam, betegségem szövődményei köhögésre késztettek és kellemetlen lett volna Alex nyakába küldeni a bacikat. Ennél azért jóneveltebb voltam, még akkor is, ha a látszat mást mutatott. Ám mikor megéreztem hátamon érintését, kellemes és nyugodt érzés töltött el. Jól esett, hogy itt volt és most már egy pillanatig sem bántam meg azt, hogy itt maradtam. – Ahh szóval nem volt B terv, értem. Pedig készülhettél volna valamivel a cuki gyertyákon kívül. De jó legyen, majd én megoldom megint a takarót meg a párnát is. –Azt hittem számolt azzal, hogy esetleg maradok a levél elolvasása után is. Mégis megértem valamelyest. Én sem biztos, hogy feleslegesen cipeltem volna olyan holmikat, amik nem is biztos, hogy használni fognak. Kicsit szórakoztam a gyertyák lángjaival. Jobb tenyerem az egyik fölé emeltem, hogy melegítse azt. Szerettem játszani a lánggal, de egy kis idő után, ha Alex nem szakított meg semmivel sem, felé fordultam. – Amúgy… azt hittem, nem hordod a karkötőt a történtek után. Jut eszembe. –Tenyerébe raktam a sajátomat, amit visszakaptam tőle, miután hozzávágtam. Még mielőtt értetlenül nézne rá, kezemet is nyújtottam, jelezve neki ezzel, hogy tegye fel az ékszert oda, ahova való. Egyedül amúgy is nehezebb a művelet, meg azért na. Így kicsikarhatom belőle azt, hogy bőrömhöz érjen. – Most olyan egyszerű lenne, ha háztársak lennénk és nem kellene a toronyban, a földön aludnunk, hanem ágyban. Bár így megvan a maga varázsa a dolognak. –Bukott ki belőlem váratlanul az egész. Lehet csak azért járt ilyenen az agyam, mert még beteg voltam!? Gyors el is hessegettem a gondolatokat a fejemből. – Szóval nem terveztél semmit sem, hmm… –ültem le közben a gyertyák alá a földre. – Akkor mesélj, hogy telt eddig az év? –Unalmas téma, de csendben mégsem maradhattunk egymás mellett örökké. Vagy igen?
Nehéz is volt, attól, hogy ő talán nem tud erről. Nem szívesen osztom meg senkivel a belső lelki vívódásomat, Carolon kívül, de ez éppen inkább valami olyan volt, amivel egyedül kellett megküzdenem, amiben senki nem lehetett a segítségemre. Azután, hogy milyen a közös múltunk, elég nehéz volt valódi, mély bizalmat szavaznom neki, és igazi kötődést kialakítanom, de küzdött és harcol azért, hogy ezt megkapja, így azt hiszem, mára meg is érdemli. Erről mindenesetre nem szeretnék vele beszélni, most nem, a ma este másé. Nem ennek kell hangsúlyosnak lennie, hanem hogy itt vagyunk, mindketten. Tényleg nem számítottam rá, hogy ez megtörténhet. – Amilyen kis makacs vagy, nem éreztem valóban indokoltnak, hogy B tervem is legyen. – Néha kellenek az ilyen pozitív csalódások is az életben, hogy bebizonyítsa, hogy a dolgok gyakran nem úgy alakulnak, mint ahogy mi azt sejtjük, vagy éppen tervezzük. Az élet egy nagy kiszámíthatatlan massza, ami olyakor rettentő furcsa irányokba nyúlik, szakad és kebelez be dolgokat. - Már egészen hozzám nőtt, furcsa lenne, ha nem lenne a kezemen. – Az ember nagyon tud kötődni bizonyos tárgyakhoz, jelentsenek azok egy-egy kabala tárgyat, plüsst gyermekkorból, vagy ékszert. Szerintem mindenkinek van legalább egy olyan holmija, amitől a világ minden kincséért sem válna meg, és aminek esetleges elvesztése olyan tragédia lenne, ami megviselné a lelkét. Nekem az utóbbi időben ez a karkötő jelenti mindezt. Abban reménykedve, hogy számára is ennyire fontos lesz a későbbiekben az ékszer, felteszem a csuklójára a karkötőm párját. – Tényleg egyszerűbb lenne, de egyelőre be kell érnünk azzal, ami van. – Ha ez jut, akkor ezzel, aztán idővel talán változhatnak a dolgok. Nemsoká úgyis itthagyjuk a Roxfortot, és ki tudja, mit tartogat még számunkra a jövő. El tudom képzelni kettőnket öt, tíz vagy harminc év múlva is, de az élet persze, mint azt gyakran tapasztaltam már, sokkal kiszámíthatatlanabb ennél. Az este továbbirésze csodásan telik. Gyakorlatilag álomba beszélgetjük magunkat, így reggel amellett ébredhetek, aki mellett a jövőben minden reggel szeretnék.
Vigyorom mindvégig az arcomon maradt. Egyedül a köhögés miatt vakartam csak le, mert ellenkező esetben elég ijesztő látványt nyújtottam volna. Már pedig nem akartam elijeszteni innen Alexet, ha már volt olyan bátor, hogy elhívott ide a történtek után. – Tagadhatatlan, hogy az vagyok. Te meg bátor, hogy a történtek után elhívtál ide, de ez tetszik nekem. –Ez is tetszett benne. Ahogyan sok minden más is, de most fel nem sorolnám őket, ha megkérdezné. Emiatt voltam olyan titokzatos és majd talán idővel elmondok neki mindent. Mégsem akartam sietni semmivel sem, hiszen kapcsolatunk még nagyon az elején tartott és még csak most kaptam Őt vissza. Eszem ágában sem volt újra elveszíteni. – Ezt jó hallani. –Tényleg jó volt és az is jól esett, hogy karkötője párját visszatette a kezemre, mikor megkértem rá. Abban pedig egyetértettünk mind a ketten, hogy egyszerűbb lenne ágyban aludnunk, ha háztársak lennénk. De nem voltunk. S ennek is megvolt a maga jó oldala az árny mellett is. A beszélgetésünk elég sokáig elhúzódott. Ahogyan első alkalommal, úgy most is magunkhoz hívtam az ágyneműt, csak most elsőre sikerült kimondanom a varázslat nevét. Elvégre nem voltam részeg, csak beteg. Az álom gyorsan elnyomott és reggel pedig boldogan ébredtem Alex mellett. Pár szót még váltottunk, aztán mentem a gyengélkedőre valami gyógylöttyért köhögésre… mert a mellkasom egyre jobban szétszakadt.
