- Aha, persze...kinyirni… - halkan szólalok meg és ha a szavaim képesek lennének ölni, akkor a tőlem pár méterre levő tag már rég megmurdelt volna. Szándékosan nem válaszolok az idegen férfi azon kérdéseire, hogy ki vagyok és mit keresek itt. Majd pont én leszek az, akit minden szarral lehet fenyegetni, ostobának titulálni és elzavarni a picsába. Arrogánsabb vagyok annál, hogy ezt megengedjem neki - vagy bárki másnak. Hogy mit keresek ismét a Zsebpiszok közben? Ismét szaglászok egy illető felől, illetve már pont hogy kinyírtam...nem szándékos volt...csak véletlen kicsúszott valami a száján, mely nem tetszett az amúgy is ingatag lábakon álló lelki világomnak. Ha nem kaptam volna egy életre szóló büntetést abból, hogy mi jár azért, ha önös érdekből, dacból, dühből és méregből cselekszem és nem kellett volna lerónom ezért azt, amivel tartoztam, akkor most bizonyára nem sokat hagynék ebből az ipséből. És annak ellenére, hogy a pusztítás a lényem egy apró része, akkor engedhetek magamnak ebben, ha azzal teremtek is valamit. Ha szolgálok vele valami nagyobb jót. Egy köcsöggel kevesebb rohangál a világban. Azonban eddigi életem során, akárhányszor nehéz volt, a panaszkodásig sosem jutottam el, nem osztottam meg mással mit gondolok vagy érzek, mert az csak rám tartozik. Még sosem mondtam ki, hogy szarul vagyok, eddig. Ahogy a pálcámat tartottam felé, szédülés rántotta, sőt, rázta meg a fejemet. Meglepődtem, el is takartam a bal szememet, úgy figyeltem őt. Ám teljesen más alakot vett fel, mintha beképzelném, biztosan úgy volt, anyám alakja rezgett be a fickó elé. Egyetlen alkalommal sem hulltam térdre, még a halálomnak tűnő órákon sem. Méltósággal viseltem azt is és szánalmas pedig végképp nem voltam. Egészen egy héttel ezelőttig, amikor a porba kényszerített az, hogy Athalea megsérült és haza tért. És talán szánalmas vagyok most is, amiért nem csupán amiatt érzem magam így, mert el kell döntsem; vagy a halálba rántok valakit, aki egészen biztosan a szívemnek legkedvesebbje vagy átadom őt saját akaratomból. Meginogtam, felszisszentem...majd mint egy részeges úgy kezdtem el az illető felé haladni. De az meg hátrálni kezdett, menekülőre fogta. - OTT MARADSZ! - nem kértem, utasítottam. Ha még mindig az idegennel állok szemben, akkor pont leszarom, hogy mit szól ehhez az egészhez, ha pedig tényleg anyám az, akkor nyelje le. Caelum Black NEM kér. Holott tudom jól hogy anyám évek óta halott.... mégsem fogom fel jelenleg, ő nem az! Az elmúlt hetek számomra a teljes bezárkózottság jegyében teltek. Egyébként sem voltam olyas valaki, aki nagy társadalmi életet élt volna, mindig is magamnak való voltam ilyen szempontból, most azonban a legkisebb mértékig sem kívántam mások társaságát. Senkiét sem. Főleg mióta Athalea megsérült...de ebbe nem megyek bele. Arra viszont már nem igazán emlékszem, hogy mivel vágott fejbe, melytől vér kezdett patakozni a homlokomból...az viszont már tisztán rémlik, hogy kínok között vergődve terült ki a földön, ezzel együtt az én szemem fent akadt és összerogytam.
Vendég
Kedd Okt. 12, 2021 9:19 pm
Egész kellemes és nyugodt napon voltam túl, még bő egy óra volt hátra a huszonnégy órás ügyeletből, amit már nagyon vártam, de azért még próbáltam tartani magam, ebben nagy segítségemre volt egy bögre kávé, amit az egyik nővér kínált fel, mondván, hogy ez mennyei szemekből készült. Így igaz, már az első korty után éreztem, hogy ez minőségi koffein, s nem akármilyen kávészemekből készült. Ritkán jutottam ilyesmihez az Ispotályban, ezért is becsültem meg, s kortyoltam lassan, kiélvezve a fekete aromás ízvilágát. Tényleg nem volt már sok dolgom, még tettem egy gyors kört, benéztem azokhoz a páciensekhez, akikre fokozottan figyeltünk, de szerencsére egyikükkel sem volt semmi gond, nem léptek fel komplikációk sem, a bájitalok, s a gyógynövény főzetek is hatottak. Jutott is időm így megnézni az új cserepes növényünket, mely az információs pult közelében lett elhelyezve. Éppen ebben gyönyörködtem, mikor váratlanul egy sérültet toltak be a kollégák az ajtón. - Fejsérülése van, nagyon vérzik, nincs eszméleténél! - vázolták röviden a páciens állapotát, miközben én is felvettem a ritmust, s sietős léptekkel kísértem a betegszállítókat a kezelő felé. - De ez traumás eset, miért nem a traumára vitték? - kérdeztem némi értetlenséggel, mert ebből számomra nem volt egyértelmű, hogy varázstárgy okozta volna a sérülést, s inkább más osztályon lett volna a helye. - Telt ház van, onnan küldött át ide minket a doktornő! - így már más, ismertek, tudták, hogy ez a szakterületem, s mivel tény, hogy nálunk nem volt ezen az estén komoly forgatag, így volt időnk kellően foglalkozni a beteggel. - Mérjen vérnyomást, pulzust, véroxigént - adtam az utasításokat az egyik kollégának, miközben a beteghez lépve, óvatosan érintettem meg a fejét, s próbáltam alaposabban is szemügyre venni a fejsérülését. Sajnos így nem látszott túl jól, hogy milyen komoly lehet a sérülés, ezért mindenképp szükség lett volna egy képalkotó vizsgálatra. Eszembe jutott, hogy a mugliknak erre milyen hasznos eszközeik voltak, s belegondoltam abba, hogy nem ártott volna nálunk is szabadalmaztatni ezeket. Ám ismerjük a mágusok gondolkodását, oldjuk meg úgy, ahogyan tudjuk…Emiatt persze moroghattam volna a vezetőséggel, de abból kellett dolgoznunk, amink volt. A vérzés csillapodni látszott, ez máris jó jel volt, ezek szerint csak a hajszálerek sérülhettek meg. A fejbőr rengeteg ilyen hajszáleret rejtett magában, így egy ütéstől származó sérülés először mindig komoly vérzéssel járt, de sok esetben fele olyan súlyos volt, mint azt gondoltuk. Egy eszméletvesztés esetén azonban fennállt az agyrázkódás veszélye. - Doktornő, nem találom a képalkotó kristályt - nézett fel rám a kolléga, pedig elvileg minden kezelőben kellett volna lennie ezekből egy-egy párnak. - Akkor hozzon a másik kezelőből, siessen! - sürgettem a nővért, mert minden perc számított ilyenkor, s a kristályok segítségével meg tudtuk állapítani, hogy a koponyán belül van-e vérzés. A páciens ekkor azonban úgy tűnt, hogy magához tér, hisz kinyitotta a szemeit. - Hahó, tudja, hogy mi történt Önnel? Ispotályba került, Doktor Brigitte Danet-Fauvel vagyok, szeretném megvizsgálni - próbáltam röviden összefoglalni a fiatal férfinek, hogy mi történt, de meglehetősen zavartnak tűnt, furán hadoválni kezdett, s mindeközben fel is tápászkodott a kezelőágyról. - Kérem, nyugodjon meg, és engedje, hogy megvizsgáljam - amikor felé léptem, hogy folytassam a munkámat, hirtelen egy pálcával kellett szembenéznem, mert a férfi pálcát rántott. Mozgása bizonytalannak tűnt, s immár egyértelmű volt számomra, hogy az ütés megzavarhatta az elméjét. - Kérem,uram, én csak medimágus vagyok és szeretném megvizsgálni - védekezően magasba emelve a kezeimet, próbáltam hátrálni, de már nem volt hova tovább, mert hátam a falba ütközött, s ugyanebben a pillanatban a férfi rám is ordított. - Kérem, én csak segíteni szeretnék, maga megsérült! Vérzik a feje, hadd lássam el - ismételtem újra, ahogy riadt pillantásom a férfi vad tekintetébe fúrtam. Soha korábban nem kerültem még ilyen helyzetbe, kezeim remegtek a magasban, ideges voltam, ráadásul egyedül, mert a kollégáim másik helyiségben tartózkodtak.
Egész életemben - igen, mind a 24 évem alatt - könnyedén kezeltem az érzéseimet, az érzelmeimet. Bevágtam egy olyan ajtó mögé, amely nem nyílik, csak akkor, ha én akarom és én sosem akartam kinyitni. Sosem adtam teret annak, hogy nevetségessé vagy gyengévé váljak olyasmi miatt, ami hozzám sosem állt közel. Egy Black nem engedheti meg magának, hogy a lelke irányítsa. Ehhez pedig éveken át tartottam magamat. Erre jön Athalea, szétrombol mindent, mit felépitettem, majd miattam újra lelép az életemből. És sorozatosan érkeznek a háborgók. Megsérültem. Az agyam szórakozik velem. Anyámat vetiti ki elém, holott Ő már évek óta halott. De ő volt a szívem egyik legkedvesebb pontja. Másodpercek (tulajdonképpen sok idő eltelt) telnek el és a helyszín változik, a hangok újak, melyek érkeznek felém. Alig érzékelem, de aztán a tekintetem kipattan. Hallom a hangot, mely nekem intéznek, de teljesen más az, ami az én szemeim előtt történik. Anyám, s egy félelmetesnek hitt árnyék alakja vibrál előttem. A pácámmal ordítok rá, amaz csak hátrál... Ő nem lehet az, aki anyám volt! Mikor megáll, én is hasonlóképpen teszek és míg ő felemeli kezeit, addig én megfeszült tagokkal, kutatón és cseppet sem barátságos vonásokkal, megfeszült izmokkal várakozom a folytatást illetően. Fájdalom nyilal az elmémbe, megdörzsölöm szabad kezemmel a fájó szemem, majd a homlokomat is megtörlöm. A kezemre pillantok. Vér. Végül magam elé... kitisztul a látásom, a hely se ugyanaz, ahol eddig voltam, ráadásul egy nő ijedt arcával is szembe kell hogy nézzek. Ajkaim összepréselem, leeresztem a fegyverem, izmaim feszült készenlétben várakoznak, kezeim a testem mellett. Tartásom büszke. - Mégis mit keresek itt?! - szűröm fogaim között és a lehető legmerevebb és legkomolyabb, legmogorvább hangomon. Hallom a kintről - a folyosóról - betóduló hangot, ahogy mindenféle medimágusi szavak elhangzanak a betegekről és egyéb másról, melyet nem igen érthet egy nem ide tartozó. Kivárom a csendet, amit hagy, tudom, hogy válaszolni fog. És én egyáltalán nem sietek most sehová sem. Még. Ha a fájdalom nem bombázna emlékeim valóságos képeivel, valószínűleg pusztító ösztönnel vetnék véget ennek az egész hacacárénak. Látom magamat az ágyamban, ami sokkal kényelmesebb, látom a kúriát, amely otthont ad a testvéreimnek és nekem. Kézzel foghatóvá válik a magány, amit mutatni akar a fájdalom, de a magány számomra már tök otthonos és ismerősként fogunk kezet. Szemeim kissé összébb szűkülnek, ahogyan figyelem a Nőt, érzelmeket nem adok ki, elmémre a pajzsomat sem tudom felhúzni, hogy ne fabrikáljanak gondolataimmal. Ugyanolyan mogorvának nevezhető képet vágok, mint bármikor máskor. Nem reagálok azonnal a szavaira, ha elregéli mi történik, hagyok némi szünetet. Nem a hatás kedvéért, hanem, mert betelik egy-két - talán három - pillanatba, amíg megemésztem a hallottakat. A fájdalom visz előre, én azonban nem tudok figyelni arra, ami körülvesz. Csak a mellkasomra, ami éget, feszít, szaggatja lelkem eltorzult darabkáját, élve felzabálva azt. Nem tudom eldönteni, hogy a fejemben, a szemeim előtt lejátszó történések igaziak, vagy csak a fájdalom zabálja az elmém ezen részét. Nem vagyok sérthetetlen, nem vagyok teljesen érzéketlen, nem vagyok kőből. Csupán nem szeretem kiadni magamból, amit gondolok vagy érzek, mert több vagyok ennél, sokkal több. Nem engedhetem meg, hogy gyengének lássanak, mert akkor valóban az lennék. Magamat pedig nem csaphatom be. - Meddig voltam eszméletlen!? - egy újabb válaszra váró kérdés. Fontos lenne, hiszen akkor tudom, hogy mennyi ideje nem kellene már itt lennem!
