Istenem, félek, hogy elkések! Nem szoktam pontatlan lenni, de ma valahogy elszundítottam, pedig nem szabadna, hiszen megyünk Roxmortsba. Imádom ezeket a hétvégéket, így most is készültem rá, de a többiek nem keltettek fel, így rohanva készülődöm, majd szedem is lábaimat le a lépcsőkön, nehogy itt hagyjanak. Nincs egyébként különösebb tervem erre a napra, de kellemes őszies idő van, a szél se fúj erősen, az eső se esik, tökéletes lesz a sétára és a nézelődésre és amióta a roxmortsi kávézóban dolgozom, van némi félretett pénzem is. Otto kedvesen bánik velem, megfizeti a munkám, én pedig igyekszem helytállni, olyan alkalmazottja lenni, aki mindenre figyel és nem cserben hagyni Őt soha. Hálás vagyok neki azért, hogy dolgozhatok, mert szükségem van a pénzre. Ma mégis szabadnapom van, így nem munka miatt megyek a varázslófaluba, hanem azért, hogy kicsit kiélvezhessem az ottani hangulatot és a barátaimmal legyek. Vagyis remélem velük leszek majd, mert most sehol senkit se látok, miközben átvágva a klubhelyiségen igyekszem a Roxfort bejáratához. Ott lesz ugyanis a gyülekező. - Az engedélyem! A francba! - az éjjeliszekrényemen maradt a lap a szüleim aláírásával, így hirtelen fékezek le - pedig már majdnem a célnél voltam -, fordulok, hogy visszarohanjak a klubhelyiségünkhöz. Arra számítok, hogy rajtam kívül már mindenki készenáll az indulásra, így az egyik saroknál nem lassítok és ennek meg is lesz a böjtje. Puff... lazán nekirohanok egy srácnak, az erős ütközés pedig a földre lök, így koppanok hátsómon, majd egy halk au-t is hallatok, miközben felszisszenek, majd lassan emelem fel fejem, kékségeim pedig a fiúra merednek. Láttam már Őt, a külseje tipikus rosszfiúra utal és bár senkit se ítélek meg ez alapján, tőle valamiért mégis tartok. Mardekáros, végzős és prefektus... még a nevét is tudom. - Bo... bocsánat! Nem akartam, én csak... - igyekszem összeszedni magam és felkelni, nem egy kész szerencsétlenségnek tűnni. - Ugye nem ütöttelek meg nagyon? Tényleg ne haragudj! - bár úgy sejtem, hogy kettőnk közül nekem fáj jobban, azért nem szeretném, ha neki is rossz lenne. Ha rám néz, akkor egy átlagos, barna hajú lányt láthat, hatalmas, kék szemekkel, egyszerű ruházatban, ami most egy világoskék színű farmernadrágból, fehér sportcipőből és szürke, kötött pulóverből áll, melyen azért látható a Hugrabugos kitűzöm, hiszen nem tagadom, hogy melyik ház diákja vagyok. Bemutatkozni viszont nem kezdek, úgyse kíváncsi a nevemre, szóval csak... csak egyszerűen megkerülöm Őt, hogy folytathassam az utam. Nem szeretném, ha itt hagynának és egyre kevesebb az időm.
Vendég
Kedd Okt. 12, 2021 4:47 pm
Amy
Valerian
Roxmortsi kiruccanás
- Valerian, megnéznéd kérlek, hogy kószál-e még olyan diák a folyosókon, aki velünk tartana, de nem ért még ide? - kéri tőlem Lena, miközben körbetekint a gyülekező tömegen. - Ó, hát persze. - ejtek meg egy nem túl őszinte mosolyt, majd fogom magam és elindulok a kanyargós folyosókon, hogy gyámom kérésére felkutassam azokat, akik túl hülyék megtanulni az időt vagy csak rohadtul el vannak kényelmesedve és megtehetik, hogy késsenek. Igazából nem rájuk vagyok dühös, sokkal inkább Lenára. De a magánéleti gondjainkat nem vihetjük a suli falai közé. Pedig tudom, hogy rohadtul megcsal, viszont rohadtul tagadja is. Csak tudnám, mi a szarért égeti a gyertya két végét. De megfogadtam, ha ő így játszik, én se leszek a kibaszott hűség mintaszobra. Megmutatom neki, hogy nekem is juthat egy csaj minden egyes ujjamra, nem csak a cseszett farkamra. Az agyvizem már épp kezdi elérni a csúcspontot, az instant agyfasz kerülget, mikor az egyik sarkon valaki frontálisan belém szalad. Kicsit megtántorodok a nem várt ütközés hatására. - Te meg mi a faszt rallyzol itt a folyosón? - üvöltöm le az illetőt, mielőtt realizálnám a nemét. Csak ezután esik le, hogy egy hugrás kiscsaj sprintelt nekem a semmiből, aki azonnal a seggére is pattant. Persze, hogy szédült...Talán kicsit túl kemény voltam vele, de jogos a kérdés, mit vágtázik itt, mint egy fejét vesztett tyúk? Gyorsan szabadkozni kezd, úgy tűnik, rendesen beijedt tőlem. Pedig nem én voltam, aki a semmiből a mellkasába csókolt a fejével. - Jól vagy? - teszem fel a kérdést, mielőtt az én hogylétem felől érdeklődne. Kérdésére megemelkedik az egyik szemöldököm. - Velem minden okés, csak meglepett a fejed. És nem haragszom. De legközelebb azért ne siess ennyire. - nyújtom a kezem, hogy felsegítsem, de úgy pattan fel, mint aki attól fél, hogy leprát kap, ha megérint. Próbálna elslisszolni mellettem, de elkapom a csuklójánál fogva. - Még nem mondtam, hogy elmehetsz. Hová tartasz? Ha te is a roxmortsi csoporthoz tartozol, akkor velem kell jönnöd. - húzom vissza, majd csak ezután engedem el a csuklóját és biccentek a fejemmel, hogy kövessen, miközben elindulok vele ellentétes irányba. Még meg kell néznem egy-két folyosót. Néma csend telepszik ránk. Nem vagyok egy nagy szószátyár, a folyosók meg olyan üresek, mint Barbara Howard feje, aki lent pótolja a fenti ürességet, mert ott folyton tele van. A fél suli átment már rajta, ez köztudott. Nálam is bepróbálkozott tavaly, de közöltem vele, nekem nem kell senki levetett holmija se. Azóta is terjeszti a faszságokat rólam. Nem, mintha különösebben meghatna, hamarabb hiszik el róla, hogy elkapott valami kankót, semmint rólam. - Mi a neved? - kérdem meg végül a kis barnától, hogy tudjam, kit is kell lejelentsek Lenanak.
Az ütközés annyira hirtelen történik, hogy elveszítem az egyensúlyomat és a földön kötök ki. Fáj azért a hátsóm, de ezt arcom torzulásán kívül máshogy nem mutatom ki. Nem kezdem el magam tapogatni, így is elég szerencsétlenül festek és hallva a srác kérdését el is szégyellem magam. - Ne haragudj, csak késésben vagyok és... nem akartam neked menni! - szabadkozom tovább, de azért összehúzom magam rendesen, miközben a szemeibe se merek nézni. Tudom jól, hogy ki Ő és nem egy Mardekáros törölte már fel velem a padlót, nem szeretném ismét azt átélni, főleg most, hogy az utóbbi időkben elkerülnek az ilyen esetek. De attól még megremegek a hangnemtől, nem tudok mit csinálni ezzel. - Ühüm... - el azért nem sírom magam, már nem. Én megvagyok, megleszek, ahogy mindig és remélem, hogy Őt se ütöttem meg nagyon. Tényleg nem akartam. - Máskor jobban figyelek, ígérem! - biccentek, de már előbb talpra állok, minthogy kezét nyújtná, de nem gondolnám, hogy ezt negatívan érti félre, mégis kedves gesztusnak érzékelem a tettét, de már állok és jól vagyok tényleg, szóval nem is zavarok. Elsétálnék, de amikor megfogja csuklómat meglepetten pillantok előbb le a kezére, majd fel arcára, hogy tekintetünk találkozhasson. Még nem mondta, hogy elmehetek? Nagyot nyelek megjegyzésére. - A klubhelyiségben hagytam az engedélyt a Roxmortsi kirándulásra, azért sietek vissza, mert tudom, hogy késésben vagyok. Kérlek, had menjek el érte. - lépkedek felé, ha már húz, de amikor jelzi, hogy követnem kellene és az ellenkező irányba indul meg csak egy picit hezitálok, de nem mondok ellent neki. - Ha nincs nálam a papír, nem mehetek. Ne csináld ezt. - beharapom ajkam, tudom, hogy a Mardekárosok szeretnek szivatni, de örülnék, ha most nem tenné. Nem akarok itt maradni, így odamenni a tanárhoz, a többiek csak kinevetnének és sétálhatnék vissza a klubhelyiségbe, hogy egész nap egyedül legyek itt, ebben a hatalmas kastélyban. Mármint a barátaimtól távol. - Amy vagyok, Hugrabug, hatodik évfolyam, te pedig Valerian Vaughan. - igen, én tudom, hogy hívják, a híre ugyanis megelőzte. Láttam már többször, de Ő bizonyára nem vett észre engem, hiszen csak egy szürke kisegér vagyok itt. Vajon hogy tudnám meggyőzni, hogy engedjen vissza a szobámba? - Te merre tartasz? - nem úgy tűnik, mintha a gyülekezőhelyre menne, de akkor miért kövessem? Nem értem, kicsit elbizonytalanodtam.
Vendég
Pént. Okt. 15, 2021 2:46 pm
Amy
Valerian
Roxmortsi kiruccanás
Persze, hogy engem küld Lena a prefik közül lecsekkolni a kényelmesebb diákokat, annak ellenére is, hogy tudja, mennyire felkúrt a legutóbbi beszélgetésünkkor. Még mindig ingerült vagyok miatta, de nem mutatom ki ezt mások előtt, viszont az első, szó szerint belém szaladó diák már nem lesz ennyire szerencsés, ugyanis kb rázúdítom a bennem felgyülemlett feszkót egy kiadós üvöltés közepette. Csóri ráadásul még csaj is, és úgy összerezzen, hogy az már nekem szar érzés. Próbálok vele normálisabb hangnemet megütni és fel is segíteném, ha hagyná, de nem hagyja. Látom rajta az árulkodó jeleket. Ez a csaj bizony fél, nem is kicsit, de nem tudom, hogy csak szerény személyem váltotta ezt ki belőle, vagy minden Mardekárosra így reagál. Minden esetre úgy döntök, én leszek az üdítő kivétel ebben a tetves házban, aki nem üvölt rá másodszor is. Gyorsan fogná magát és megpattanna előlem, de elkapom a karját, ujjaim körbefonódnak vékony csuklója körül. Nem eresztem, míg meg nem hallgatott. Mint kiderül, ő is kiruccanók listáján szerepel, csak feledékenységében a hálókörletében hagyta az engedélyét. De hiába siet, az lesz, amit én mondok. Én pedig direkt húzom az időt. Magam elé biccentek arra utalva, hogy akár meg is indulhatna szót fogadva, de ügyes a kislány, megteszi anélkül, hogy egyáltalán meg kellene szólaljak. Követni kezd, mint valami kis pincsi kutya, bár a dolog nincs ínyére, mert ő pont az ellenkező irányba tartott, a Hugrások körzetébe. Mielőtt még nagyon a szívére venné viselkedésem, megszólalok végre. - Igen, az vagyok. És azért körözgetek ezen a folyosón, hogy összeszedjem a Roxmortsba tartó, eltévedt vagy késő diákokat. Szóval, ezért szóltam, hogy gyere velem. De először erre megyünk, csak utána jön a pince rész. És nem kell berezelned, meglesz az engedélyed, nem fogod miattam kihagyni a kiruccanást. - vázolom fel neki a helyzetet, majd először körbejárjuk a Griffendélesek és Hollóhátasok körleteit. - Szóval csak úgy Amy vagy családnév nélkül? - érdeklődöm tovább. Nyilván az engedélyen rajta lesz a vezetékneve, de mégse ártana azt is tudni, én meg nem vagyok leskelődős hangulatomban. Amint megtudom a vezetéknevét, nem kérdezek többet, néma, jóleső csend telepszik ránk, csak az ódon falak neszei, azok a tipikus roxforti neszek fognak körbe bennünket. Amint lecsekkoltam, amit le kellett és nem találtam több tévelygőt, ígéretemhez híven a pincesor felé veszem az irányt a csajjal a sarkamban. - Úgy látszik, rajtad kívül nincs is más diák, aki nem ügyelt eléggé arra, hogy ténylegesen is a suli falain kívülre jusson végre. - tekintek körbe a fáklyák árnyékába vont sötét folyosón, mert egy büdös lélek, élő vagy holt, még annyi se bolyong körülöttünk. Nem túl bizalomgerjesztő így az üresen kongó folyosó, a beszariaknak hátborzongatónak tűnhet, de én nem tartok a saját árnyékomtól. Az övétől meg végképp nem. - Tetszik ez a csend, kietlenség. Talán legközelebb maradok és kiélvezem, hogy nem kóricál körülöttem egy irritáló kis vakarcs se. Na de meg is érkeztünk. Szaladj be az engedélyedért, én itt megvárlak! - adom ki az ukázt, gondolom nem kell neki kíséret, senki sem fogja bántani a saját körletében, főleg, hogy a kísértetek se errefelé huhognak most. - De ha baj van, sikíts! - teszem még hozzá csak úgy, megnyugtatásképp.
Én tényleg nem szerettem volna senkinek se gondot okozni, de úgy tűnik, hogy szeleburdiságomban sikerül és bár a srác nem üti meg magát, én koppanok a hideg padlózaton. Magyarázkodok, de mintha az okaim nem számítanának, úgy hív maga után, pedig nekem a másik irányba kellene mennem. Az engedélyem nélkül nem engednek be Roxmortsba. Nem lepne meg, ha direkt szivatni akarna, ha itt tartana, nem ez lenne az első ilyen eset, én pedig szeretnék a sarkamra állni, mégse megy. Követem hát Őt, miközben elárulom neki a nevem, majd amikor hallom, hogy miért mászkál a folyosókon kicsit azért meglepődöm. Nem gondoltam, hogy pont Őt küldik majd egy ilyen körútra, sejtem mennyire rajong a dologért. Engem nem zavarna, én szívesen segítenék másoknak, Ő róla viszont alig tudok valamit. - Értem és rendben, veled tartok, köszönöm! - nem beszélek most ismét feleslegesen, az előbb is azt tettem, mégse értékelte, szóval befogom a számat, amíg nem kérdez. De a nevem említésénél zavarba jövök, picit el is pirulok, lesütöm kék szemeimet. - Amy Hendersonnak hívnak. Nem tudtam, hogy érdekel a teljes nevem, ezért se mondtam. - mert miért is érdekelné. De ahogy mindenkinek, úgy természetesen nekem is van családnevem, már hogyne lenne. Az út csendesen telik, talán túlságosan is, így jutunk fel a Griffendélesek, majd a Hollóhátasok tornyának a környékére, de sehol senki. Furcsa ez az üresség és némileg kényelmetlenül is érzem magam most Valerian mellett, így olykor felé sandítok, de nem mondok semmit, nem szeretném zavarni a felesleges beszédemmel. - Sajnálom, hogy miattam kellett fáradnod. - így, hogy én vagyok az egyetlen, még kellemetlenebb a helyzet, de csak lejutunk a házam klubhelyisége elé, bár ezek a sötét, alig kivilágított folyosók egyáltalán nem tartoznak a kedvenceim közé, amik mellett elhaladunk, mégse lépek közelebb a sráchoz, igyekszem tartani magam. - Én szerintem inkább félelmetes, mintha nem lenne senki se a kastélyban. - buknak ki ösztönösen belőlem a szavak, a vakarcs jelzőt pedig egyértelműen magamra veszem, de csak hallgatok továbbra is. Tudom, hogy minek tartanak, bár igyekszem senki számára se gondot jelenteni, mint egy árnyék, olyan lenni. Elvegyülni, láthatatlanná válni. Kár, hogy a valóságban ez nem megy. - Sietek! - már hogy lenne baj? Nem igazán értem, hogy miért lenne, de nem várok tovább, besietek, fel a szobámhoz, ahol az éjjeliszekrényem fiókjából előkotrom az engedélyem, majd azzal a kezemben térek vissza Valerianhoz. Siettem, így kicsit szuszogok, gyorsabban veszem a levegőt, majd a folyosó vége felé tekintek. - Szerintem sietnünk kellene, már így is várnak ránk. - bátorkodom most én megindulni előbb felfelé, hogy a találkozó helyszínére mehessek. Odafigyelek ám a lépéseimre is, nehogy újból padlót fogjak, de az egyik lépcsősor éppen akkor mozdul el, amikor felfelé tartunk rajta. - Jaj, ne pont most! - megkapaszkodom a korlátra, majd ösztönösen pillantok Valerian felé. Biztos, hogy még késünk egy kicsit...
Vendég
Vas. Okt. 17, 2021 5:46 pm
Amy
Valerian
Roxmortsi kiruccanás
Talán oszladozik az idegessége, amint közlöm vele a tényeket, miért is járom a folyosókat, mint valami árny. Nem hiszem, hogy ezt nézte volna ki belőlem első körben. De nem véletlen lettem prefektus. Nem a rólam keringő pletykák nyomtak magasan a latba. És legalább most már nem traktál azzal, mennyire fontos neki az a papírfecni. Meglesz az is szép sorjában. Rövidnek azért nem mondható kis körutunk alatt megérdeklődöm tőle, mi a teljes neve, mire lesütött szemekkel felel. Hogy ez engem mennyire triggerel. Csak a cseszett neve felől érdeklődtem, nem a melltartója méretéről, miért nem tudja büszkén felszegni a fejét? - Te mindig leszegett fejjel beszélgetsz másokkal Amy? Mitől félsz ennyire? Hogy esetleg harapok? - érdeklődöm meg, mert egyszerűen nem bírom ki szó nélkül, hogy ennyire….hogy is mondjam, szende. - Ha elfogadsz egy jó tanácsot, akkor ezt többé nem teszed. Ezzel nem maradsz láthatatlan, sokkal inkább célpont. A farkasok mindig kiszagolják a gyengéket, akkor meg végképp, ha máris megadóan közelít feléjük az áldozat. - jegyzem meg, de többet nem mondok. Azt kezd vele, amit akar. Persze a jóleső csendet ismét meg kell törnie, ráadásul egy bocsánatkéréssel. Fejcsóválva sóhajtok fel. - Nem miattad fáradtam, ez a dolgom. Ne sajnáld. - válaszolom szabadkozására. Végre lejutunk a pince körletekbe is. Megjegyzésére felfele kunkorodik a szám egyik sarka. A kis báránylelkű. De nem tudhatja, hogy én egész jól elboldogulok a sötétséggel. A szörnyektől meg már gyerekkoromban sem féltem, ahogy a mikulásban sem hiszek már jó ideje. A legendás lények amúgy is kifejezetten érdekes teremtmények. Végül megállunk a bugrisok körlete előtt. Én ugye nem juthatok be, de azért poénból benyögöm neki, hogy sikítson, ha kellek. azért feltételezem, semmi sem fog vele történni. Nem teketóriázik sokat, gyorsan visszatér az engedéllyel a kezében, szuszogva. Biztos megint úgy rohant, mint a szélvész. Mielőtt még kinyöghetném, hogy ennyire azért ne siessen, beközli az ellenkezőjét és meg is indul a lépcsők felé. Sóhajtva követem őt, bár én kényelmesebb tempóban, elvégre minek is rohanjak? Megvárnak. Ha meg nem, akkor is tudom az utat Roxmortsba. Épp csak fellépek az első két fokra, mikor a lépcsősor megmozdul, a kicsike meg hangot ad csalódottságának. Míg a lépcsősor mozog, ő meg a korlátba kapaszkodik, addig legalább beérem őt. Én egy pillanatig sem aggódom, de úgy döntök, kicsit megleckéztetem őt, elvégre nem paskolhatom meg a feje búbját dicsérő szavakkal, azért, mert még szívességet is tett nekem azzal, hogy sprintelni kezdett a szabadsága felé. - Ezért kellett a sietség, igaz? Mit mondtam neked, mikor belém csapódtál? Legközelebb ne siess ennyire. Ha rám hallgatnál, akkor most nem itt tartanánk. Ezek után, ha mondok valamit, akkor légy oly szíves úgy is tenni. - nézek rá, majd kicsit kiropogtatom a nyakamat, míg a lépcső meg nem áll egy ritkán használt szárny előtt, ami a Mardekárosok kedvelt helye a mocskos dolgok elintézésére. A folyosó teljesen sötét, rideg, kihalt, csak a két törött, retkes üvegű ablakon szökik be némi gyér fény. Alig teszek két lépést, mikor meghallom az ismerősen csengő láncok csörgésének zaját. - Itt a Véres Báró. - jegyzem meg halál nyugodtan, miközben a láncok csörgése egyre közelebb és közelebb ér hozzánk, majd a sarkon befordul a Mardekár ház szelleme láncokkal borított, szakadt, szellemvér borította ruhájában és egyenesen felénk siet.
Nem szoktam udvariatlan lenni, így még engem is meglep, hogy lemaradt a bemutatkozásomkor a vezetéknevem. Nem véletlenül jövök zavarba, amikor Valerian felhívja erre a figyelmemet, így lesütöm szemeimet, majd hamar megadom neki a választ, de megjegyzésére felé pillantok most már és ha eddig nem éreztem volna magam elég szerencsétlenül, hát most már határozottan úgy érzem. - Nem, persze, hogy nem! - fel is emelem a fejem, aprót nyelek, de hogy mitől félnék? Mitől nem? Ez lenne a jobb kérdés, mégse mondom ki. - Csak tudom, hogy hol a helyem a világban és próbálok elkerülni minden konfliktust vagy okot adni rá... - tehát arra, hogy belém kössön, bár nagyon úgy tűnik, hogy így is sikerül neki. Mit kéne tennem, hogy ezeket elkerüljem? Igyekszem a sarkamra állni, de ez nehéz és nem megy egyik napról a másikra, hiába az elhatározás. Továbbra is sárvérű vagyok és egy senki itt, amit első óta éreztetnek velem. Képtelen vagyok magabiztosnak mutatkozni, amikor nem vagyok az. Valerian mondjuk személy szerint soha nem bántott, de sejtem, hogy nem kíváncsi rám, mégis a következő szavai meglepnek, hogy... tanácsot ad nekem vagy inkább finoman kioktat. Félrepillantok, képtelen vagyok viszonozni pillantását. Igaza van, tudom, hogy igaza van. - Sajnálom, én ilyen vagyok és amikor próbáltam határozottabb lenni, még rosszabb vége lett, még jobban célponttá váltam. - mostanában ritkábban. Meguntak, rájöttek, hogy feleslegesen piszkálnak, ha belém is rúgnak, nem sírok már, nem mozdulok... nem vagyok már érdekes. Ez lett a taktikám, számomra könnyebb így túlélni a Roxfortos éveimet, ez után pedig talán majd könnyebb lesz. Visszatérhetek a szüleimhez, segíthetek nekik vagy... vagy talán bekerülhetek az Akadémiára. Lenne remény a számomra? A bocsánatkérés ez után megtörténik, viszont a fiúval ellentétben én kevésbé kedvelem az ilyen sötét helyeket, ahol egy lélek se jár rajtunk kívül. Mégis vele tartok továbbra is, majd a klubhelyiségem elé érve bemegyek az engedélyemért. Gyorsan megfordulok, véletlenül se szeretném megváratni, odakint pedig igyekszem sürgetni, hogy minél hamarabb térjünk vissza a többiekhez. Így is már késve fogunk elindulni, nem szeretném, ha rám haragudnának, ha ismét rivaldafénybe kerülnék, pedig érzem, hogy ez elkerülhetetlen lesz, főleg így, hogy egy Mardekáros kísér majd. Nem is akármelyik... A lépcsők viszont ma úgy tűnik, hogy ki akarnak szúrni velünk, nem arrafelé fordul, amerre kellene, hanem irányt vált, így megkapaszkodom a korlátba, majd amikor meghallom Valeriat szavait, felé fordulok, most belenézve a szemeibe. - Ne mondd azt, hogy az én hibám, amiért az elvarázsolt lépcsőnek most volt kedve másfelé fordulni... - oké, ez picit bosszant, bár magamat is meglepem, hogy visszaszólok neki. Beszívom alsó ajkam, de nem kérek most bocsánatot és bár félrepillantanék, inkább nem teszem, csak előre felé tekintek, hogy lássam vajon merre lyukadunk ki. - Megvárhatjuk, amíg ismét megmozdul. - tanácsolom, mert amerre felé mutat a lépcsőnk teteje nos, az egyáltalán nem szimpatikus, ahogy a láncok megcsörrenése sem. Követem azért a fiút, bár most elég bizonytalanul, közelebb lépve hozzá, a Véres Báró hallatán pedig megremegnek ajkaim. Nem kedvelem azt a szellemet, rettenetesen ijesztő. de ekkor jelenik meg, én pedig halkan felsikkantok, jobbom pedig elkapja a srác alkarját, amit finoman meg is szorítok, majd ösztönösen lépek kicsit hátrébb, engedve Őt előre. A Véres Báró a Mardekár ház szelleme, egy Mardekárosnak bizonyára jobban fog örülni, mint egy Hugrabugosnak. - Kérlek, menjünk vissza! - finoman húzom is visszafelé, hirtelen el is felejtve, hogy hozzá se szabadna érnem. De nem akarok itt lenni, ez szerintem elég nyilvánvaló.
Istenem, félek, hogy elkések! Nem szoktam pontatlan lenni, de ma valahogy elszundítottam, pedig nem szabadna, hiszen megyünk Roxmortsba. Imádom ezeket a hétvégéket, így most is készültem rá, de a többiek nem keltettek fel, így rohanva készülődöm, majd szedem is lábaimat le a lépcsőkön, nehogy itt hagyjanak. 
