Kira Cyzarine Karkaroff

Elvárás: Tökéletes.
Eredmény: Csupán közelíti azt.
A szüleimnek nem titkolt szándéka volt az, hogy belőlem és a vértestvéreimből tökéletes katonákat faragjanak. Olyanokat, akik könnyedén alkalmazkodnak bármilyen helyzethez, végre hajtják a Magic is Might által kiszabott feladatokat. Azt sem rejtették véka alá, hogy a harc, amelyhez csatlakozni fogunk veszélyekkel és erőszakkal teli.
Engem ez sose zavart, hiszen abban a szellemiségben nevelkedtem fel, hogy mindez szükséges ahhoz, hogy a világunk végre jó irányba induljon el, mert ami most zajlott az teljességgel elfogadhatatlan volt.
Felsőbbrendűségem megkérdőjelezhetetlen, ahogy az sem, hogy a családunkban én lettem a kiválasztott, akinek hatalmas tetteket kell véghezvinnie. Gyerekkorom óta megfelelési kényszerem van, keményen dolgozok azért, hogy a szüleim elismerését kivívjam, hiszen Kirillék elbuktak, nekem pedig ez nem lehet opció. Ezért sokszor vannak kételyeim, de szerencsére Sven mindig mellettem áll, és ha el is bizonytalanodnék, tudja mit kell tennie ahhoz, hogy ismét higgyek önmagamban.
Hiszen tűnhetek bármilyen határozottnak – az élet nagyon sok területén az vagyok −, vannak dolgok, amelyekkel kapcsolatban úgy hiszem, hogy már-már meghaladják a képességeimet, és ilyenkor jó, ha egy társ mellettem van. Veronikának és Nikitának sose beszéltem az aggodalmaimról, hiába szoros a köztünk lévő kötelék, előttük nem mutathatok gyengeséget. Ezt az oldalamat egyedül Sven ismeri, s bármennyire gondolja néha azt, hogy nem tudja mi jár a fejemben, talán ő az egyetlen személy, akivel megosztottam minden titkomat. Hosszú utat jártunk be mi ketten, elvégre gyerekként meg tudtuk volna ölni egymást, idővel viszont ez a heves ellenszenv átcsapott valami teljesen másba, amelyhez a mai napig ragaszkodok, hiába gondolják azt mások, hogy nem szeretem őt.
Veronika és Nikita leginkább a főnökösködő oldalamat ismerik, bár sose próbáltam igazán ledominálni őket, elvégre éppúgy a testvéreim, mint a bátyám. A szigorú képzésünk ellenére azonban akadtak olyan pillanataink, amikor megélhettünk lányos dolgokat. Sokszor jelentek meg a versenyeinken, aludtunk egymásnál, és bizony az is megesett, hogy telepatikus úton fecsegtünk srácokról – köztük a saját páromról −, Sven nagy örömére. Imádom bosszantani őt azzal, hogy fogalma sincs min nevetünk egymás közt, hiszen a lányokkal nem csupán testvérek, de legjobb barátok is vagyunk, és együtt osztozunk azon a terhen, amelyet másoknak szántak.
Ők ketten pedig épp úgy kiveszik a részüket mások terrorban tartásában, mint én. Együtt vívtuk ki a tiszteletet a durmstrangos diákok köreiben, nem csoda, hogy rettegnek tőlünk. Nem kell feltétlenül párbajokba bocsátkoznunk, bőven elég verbálisan megalázni másokat, ahhoz hogy tudják, velünk nem lehetett szórakozni. Az iskolára amolyan játszótérként tekintettünk, én pedig úgy gondoltam, mivel a szüleim a tantestület részei voltak, így bármit megtehettem.
Kirillel már nem volt ilyen felhőtlen a viszonyom, bár régen próbáltam közeledni felé, gyakran akadtak olyan pillanatai, amikor a pokolba kívánt. Főleg egy-egy olyan eset után, amikor a barátai, vagy pedig az iskolatársaink előtt aláztam meg. Nem tehettem róla, hogy nem volt hajlandó odafigyelni rám, így drasztikus eszközökhöz kellett folyamodnom. Még őt is képes voltam bántani, hiszen nem álltunk annyira közel egymáshoz.
A szüleimet és a nagyanyámat ellenben tiszteltem és felnéztem rájuk. Mindent elkövettem, hogy a kedvükre tegyek. Mondhatnám, hogy a legtöbb álmomat sutba dobtam azért, hogy az általuk kiszabott úton végig haladjak, de… Kicsit nehéz lett volna más álmokat kergetni, amikor csak egyetlen utat láttál magad előtt. Azonban bármennyire vagyok makacs és uralkodó természet, pontosan tudom, hogy egy hierarchiában hol helyezkedek el, illetve, hogy kivel milyen hangot üthetek meg.
Miattuk a viselkedésem úgy idomul a környezetemhez, mint amikor egy kaméleon változtatja a színét. Lehettem kifinomult, művelt, figyelmes, vagy éppen állatias, kegyetlen és brutális. Minden azon múlt, hogy mit akartam elérni, vagy éppen a szükség mit kívánt meg.
Sokszor úgy tekintettem magamra, mint a családom által kreált teremtményre, és Kirillnek sokszor vágtam a fejéhez, hogy olyan dolog miatt volt féltékeny, amelybe nem volt bepillantása. Hiszen amennyire kiváltságosak voltunk, épp annyira megkötötték a kezünket. Nem mintha annyira más élet után vágyakoznék, engem nem frusztrált ezek az elrendelt dolgok, csupán szerettem volna néha tudni, hogy megéri-e igazán.
Nem kevés időt és energiát fektettem bele abba, hogy megpróbáljak kiemelkedni a tömegből, és ne egy szürke kisegér legyek, vagy olyasvalaki, akit könnyedén elnyomhatnak. A középpontban akarok lenni, azt akarom, hogy figyeljenek rám, hogy istenítsenek és elismerjenek. Nem várom azt, hogy szeressenek, hiszen tudjuk, hogy a rettegés nagyobb visszatartó erő. Én pedig élveztem kiszimatolni az emberek félelmét, és visszaélni vele.

Tengernyi gondolat járt az eszemben, s ahogy általában, most is nehezen jött álom a szememre, főként, mert tisztában voltam vele, hogy Sven pár szobával odébb pihent tőlem. Mégsem az ő jelenléte volt a legzavaróbb, csupán ismét olyan gondolatok kezdtek nyomasztani, amelyek miatt állandóan rágódtam.
Kinyitottam a szobám ablakát, óvatosan felültem a párkányra, és a mélybe lógattam csupasz lábaimat. Megtehettem, hiszen a családom már régen aludt, én voltam az egyetlen, akinek nehezen jött álom a szemére. Felpillantottam a csillagtalan boltra, amely sötét takaróként borította be a világunkat.
− Lányok, itt vagyok? – próbáltam felvenni telepatikus úton a kapcsolatot Nikitával és Veronikával. Mivel nem érkezett azonnal válasz, így tettem egy újabb kísérletet, bár úgy véltem, hogy ha nem volt nyomós indokuk az ébren maradásra, akkor már ők is régóta pihenhettek. Hiába nyitottam meg az elmémet előttük, nem éreztem az irányukból semmit.
Egy halk sóhajjal konstatáltam, hogy magamra maradtam a kételyeimmel. Megtehettem volna, hogy átmegyek Svenhez, de most nem szerettem volna kockáztatni, hiszen a szüleink mindezt nem nézték volna jó szemmel. Akkor sem, ha tulajdonképpen már a születésem óta elrendezték a házasságunkat. S amennyire nekünk nem volt lehetőségünk közbe szólni, mi épp annyira titkoltuk azt, hogy jó ideje nem voltunk már gyerekek. Ez viszont a mi titkunk volt, hiszen nekik sem kellett mindenről tudniuk.
A szellő csiklandozva a meztelen lábaimat, beszökött a szobámba, és összekoccintotta a felfüggesztve tartott érmeimet. Sötét volt odakint, még a Holdat se lehetett látni, így csak a fekete égboltot kémlelhettem némi mozgás után kutatva. Végül, mikor meguntam a semmi bámulását, visszamásztam a szobámba, becsuktam magam mögött az ablakot, és felkapcsoltam a villanyt.
A fényárban az tróféáimhoz sétáltam, hiszen bár katonás rend uralkodott a szobámban, az eredményeimre mégis büszke voltam, és nem restelltem kipakolni ezeket, hogy mindenki, aki véletlenül a szobámba tévedne is tudja, hogy mennyire jól teljesítettem. Természetesen, ez csupán a töredéke volt a díjaimnak, hiszen a szüleim éppannyira szerették mutogatni a gyerekeik díjait, mint mi magunk.
Az ujjaim között tovább zörögtek az érmek, miközben nosztalgikus mosollyal jutottak eszembe először a nagyanyám szavai.


− Kira! Nem vagy elég légies! A képzésed ellenére nem engedheted meg magadnak ezt a tartást! – szólt rám a nagyanyám, miközben régi módszereinek hódolva könyveket tornyozott fel a fejemen. Az egyensúlyérzékemet kívánta fejleszteni, de én gyerekként azt éreztem, hogy inkább csak rajtam szerette volna kiélni a szadizmusát.
− Sajnálom nagyanyám. Jobban igyekszem – feleltem a karjaimat széttárva, ahol a felrajzolt vonalon próbáltam végigsétálni. A nagyanyám mindig azt hajtogatta, hogy könnyebb dolga lett volna, ha fiúnak születek, azonban lányként több lehetőség rejlett bennem. A több lehetőség pedig több gyakorlással járt.
− Ne csak igyekezz, hanem csináld is! – vágott hátba a kezében tartott fapálcával. Meglepetésemben kibillentem az egyensúlyomból, és az utolsó pillanatban kaptam el a kupac tetejéről leesni készülő kötetet.
− Igenis – válaszoltam halkan, ahogy megigazítottam a fejemen tartott könyveket. Borzasztóan nehezek voltak, fájt a nyakam tőle, de ha ő azt mondta, hogy mindez szükséges volt, akkor szó nélkül eltűrtem.
A szalonnak kinyílt az ajtaja. Hiába álltam háttal, jól ismertem az ajtó előtt megálló léptek zaját, és az utána következő hang eltéveszthetetlen volt.
− Margarita, úgy látom, nem vagy elégedett. – Anyám megállapítása nem hordozott semmi meglepettséget, sőt határozottan biztos volt benne, hogy a nagyanyám megküzdött velem.
− Celina! Azt hittem, Maximmal és Kirillel tartottál – fordult felé a nagyanyám, de nem szalasztotta el a lehetőséget, hogy ne csapjon keményen a kezemre, amiért megtorpantam. Mégsem kaphattam a karomhoz, bármennyire is fájt, nem mutathattam gyengeséget.
− Elmentek Munterékkel vadászni, azonban én csak egy órára látogattam meg Danutát – sétált el lassan mellettünk, hogy aztán helyet foglaljon a szófán, ahonnan tökéletesen láthatta minden mozdulatomat.
− Mindent értek – bólintott a nagyanyám, majd ismét felszólított arra, hogy a karjaimat felemelve kövessem a földre varázsolt vonalat.
− Botrányos… − ingatta a fejét anyám is, hiszen mélységesen egyetértett abban az anyósával, hogy nem feleltem meg az elvárásaimnak. – Azonban, nem hiszem, hogy ezen segítene az, amit csinálsz vele.
− Miből gondolod? Eddig mindig bevált – koppantotta a botját a padlóhoz, mire megálltam, és anyám felé fordultam.
− Édesanyám, javasolhatok valamit? – kérdeztem a lehető legudvariasabban. Óvatosan leemeltem a könyveket a fejemről, és a köztünk fekvő kávézóasztalra helyeztem.
− Hallgatlak Kira – emelte rám a tekintetét. A hátam mögül poharak csilingelését hallottam. Szinte biztosra vettem, hogy a nagyanyám italt töltött magának.
− Úgy vélem, hogy sokkal jobbat tenne nekem, ha az egyensúlyérzékem javítása valami mozgáshoz lenne kötve – simítottam végig a szoknyámat, majd összekulcsoltam a kezeimet magam előtt. A nagyanyám felnevetett.
− Hallod ezt Celina? A lányodnak milyen gondolatai támadnak! – nyújtott át egy poharat édesanyámnak, ahogy leült mellé. Anyám azonban mindvégig komoly maradt.
− Mire gondolsz?
− Nagyon tetszett a múlt vasárnapi jégtánc előadás, amit együtt megnéztünk. Szeretném, magam hasonlóban kipróbálni, és azt hiszem, javítana annyit a mozgásomon, hogy büszkék legyetek rám – szerettem volna az ujjaimat tördelni, miközben kissé visszafogottan eléjük tártam az ötletemet, de már akkor is biztos voltam benne, hogy ha a bizonytalanság jelét is mutattam volna, akkor ők törték volna el a kezemet.
Anyám percekig mérlegelte a helyzetet, aztán a nagyanyám felé fordult, hogy az ő véleményét is kikérje. Nekem annyira hevesen dobott a szívem akkor, hogy nem igazán értettem miről beszéltek.
− Tegyük fel, hogy elintézzük neked ezeket az órákat. Pontosan mit szeretnél?
− Arra gondoltam, megkérdezhetnénk a Munter családot, hogy a fiuk csatlakozna-e hozzám – léptem előrébb egy kicsit magabiztosabban, elmaszatolva a vonalat, amelyet a nagyanyám felvarázsolt. Ahogy megtörtem a csíkot, úgy a padlóról eltűnt a vörösszínű sáv.
Nem szerettem volna egyedül műkorcsolyázni, azonban az idejáró fiúk többsége nem volt szimpatikus a számomra, ráadásul, ha annyira azt akarták, hogy időt töltsünk egymással, akkor már valami hasznosat is csinálhattunk volna.
Akkor legalább is így vélekedtem Svenről.


Mosolyogva engedtem el az érmeket, amelyek megannyi versenyünk emlékét hordozták magukban, azonban csakis az aranyakra voltam büszke. Rengeteget edzettünk és dolgoztunk azért, hogy a legjobbak között szerepelhessünk. Két kezemen se tudtam volna megszámolni, hogy Sven az elején hányszor ejtett el, rontottam el az ugrásokat, estem el, törtem el a csuklómat, vagy ment ki a bokám azért, mert nem voltunk elég tapasztaltak.
Időt és energiát nem sajnálva edzettünk, ezért az első helyezéseknél nem adhattuk alább. Nem véletlenül folyamadott a családunk időnként csaláshoz, hiszen mindenáron biztosítani akarták a győzelmünket. Mégis, az ebben a szobában lévő díjakat mind önerőből szereztük.
Szórakozottan fordultam körbe a szobámban, és még mindig olyan elképesztő volt az alku, amit annak idején kötöttem Svennel. Csak akkor megyek jégtáncolni, ha te megtanulsz vadászni. Édesen naiv volt, amikor azt hitte, ezzel eltántoríthatott, ráadásul az műkorcsolya volt, nem jégtánc. Mégis, úgy vélem, helyesen döntöttem akkor, mert talán most nem ilyen lenne a viszonyunk, ha annak idején nem kezdtük volna felépíteni a bizalmat kettőnk között.
Belebújtam a köntösömbe és a papucsomba, aztán kilestem a folyosóra. Mindenhol csend honolt, ahogy vártam. Leoltottam magam után a lámpát, majd a pálcámat magamhoz véve világítottam magam előtt.
Nem akartam a szobámban maradni, mert tudtam, hogy ha nem fárasztottam le magamat eléggé, akkor úgysem jött álom a szememre. Így hát óvatosan végig osontam a felsőszinten, hogy odalent beforduljak arra a folyosóra, ahol az edzőtermet rendezték be. Udvariasan csendre intettem a felmenőim portréit, azonban megtorpantam a nagyapáménál. Eddig egyetlen egy alkalommal vethettem egy pillantást Igor Karkaroff portréjára, ugyanis apám nem szerette látni őt, ahogy a nagyanyámnak sem volt a kedvenc embere azok után, hogy magukra hagyta őket.
Megindult a kezem a levegőben, hogy lerántsam a finom leplet a portréról, de végül meggondoltam magam. Amilyen spicli volt, nem szerettem volna, ha beköpne a szüleimnek. Márpedig, tudom, hogy milyen cserfes tudott lenni, hiszen néhány naponta a nagyanyámnak szokott kiabálni, hogy távolítsa el a függönyt az arca elől.
A pálcámat a földre szegezve világítottam magamnak, ahogy a súlyos faajtónak nekifeszültem. Az edzőterembe még a bejutás sem volt könnyű, s egyszer bekeveredtél ide, akkor órákat itt töltöttél.
A bátyám a súlyzókat kedvelte a legjobban, amelyek szép számban sorakoztak az egyik sarokban, én azonban a gerendán szerettem egyensúlyozni. Számtalan mozdulatot begyakoroltattak velünk, amikor Verával és Nikitával a gerendán kellett botokat használva megküzdeni egymással. Ebben én bizonyultam a legeredményesebbnek. A kötélmászás azonban kiskoromban nehezebben ment, utáltam is, amíg rá nem éreztem miként kell csinálni. Voltak itt még egyszerű dobbantók és szekrények, amik felett át kellett ugrani, de megesett az is, hogy csak a köröket futottuk. Minden napra más edzéssel rukkoltak elő.
Innen nyílt a két öltözőhelyiség is, ahol ruhákat cseréltünk, vagy éppen itt öltöztünk be vívásra. Párszor előfordult, hogy a vívóleckék után Svennel hátra maradtam gyakorolni. A lányokat az őrületbe tudtam kergetni, amikor bemutattam nekik egy-két olyan fogást, amelyet Sventől tanultam.


− Ne vágj ilyen savanyú arcot, amikor ezt a mozdulatot tőled tanultam! – váltam meg a fejvédőmtől az edzés után azt követően, hogy egy kontrariposzttal nyertem Svennel szemben. A köztünk lévő rivalizálás évek óta tartott, mindig próbáltunk felülkerekedni a másikon, de talán egyikünk se akart igazán így tenni. Inkább egymás gyengeségeit erősítettük fel, így eshetett meg az is, hogy hónapok óta először nyertem ellene.
− Még mindig utálok veszíteni – ingatta a fejét, és elvettem tőle a saját vívótőrét, hogy megszabadulhasson a sisakjától.
− Ahogyan én is, de néha el kell fogadnod a vereséget, Freddie – mosolyogtam rá, bár talán legszívesebben megfojtott volna ezért a becenévért, vagy lehet az jobban zavarta, hogy az orra alá dörgöltem a vereségét. Előfordulhatott az is, hogy mindkettő közrejátszott, de nem érdekelt különösebben. Végre én nyertem.
Ettől függetlenül engesztelően nyomtam egy apró csókot a szájára, hiszen nem látott bennünket senki. Bár, én továbbra is úgy véltem, hogy egy csók nem volt büntetendő, de amilyen szigorúak voltak a szüleink, már az is csoda, hogy időnként kettesben maradtunk. Mondjuk, úgy véltem, ennek köze lehetett ahhoz, hogy a családom úgy tudta, Nikita és Veronika velünk voltak. Ők azonban szívesebben töltötték az idejüket a könyvtárszobában ilyenkor, hiszen ezt mondtam nekik. Bármennyire szerettem őket, ebben a házban a vendégeink voltak, így kénytelenek voltak engedelmeskedni, és kettesben hagyni minket Svennel. A lányok voltak az én aduászaim, de ugyanezt bármikor megtettem értük.
− Mi lenne, inkább átöltöznénk, aztán csatlakoznánk Nikitához és Verához? – javasoltam Svennek, mielőtt még hallgathattam volna a zsörtölődését. Biztos voltam benne, hogy a következő alkalommal úgysem lettem volna ilyen szerencsés, addig pedig hadd élvezzem az örömömet. Szerettem volna még mondani valamit, de Nikita hangja tolakodott az elmémbe.
− Siessetek! A nagyanyád fél óra múlva vár mindenkit a másik épületben! – Nikita hangja annyira éles volt, mintha csak a fülembe ordibált volna. A homlokomat ráncolva tettem hátra egy lépést, amíg ő beszélt.
− Pontosítok. Sietünk kell, mert harminc perc múlva a másik épületben kell lennünk – ragadtam meg a kezét, és húztam az öltözők irányába mindenféle magyarázat nélkül. Tisztában volt a képességemmel, nem is örült neki különösebben, de nem tagadhatta le, hogy ilyen esetekben nagyon jól jött, hogy a lányok jelenteni tudtak nekem.


− Sose kaptál el minket nagyanya – nevettem fel halkan, ahogy belestem az öltözőkhöz. Rengetegszer loptunk csókot ezen a helyen, amikor nem figyeltek. Talán egy kicsit gyanakodtak ránk, de sosem tudtak semmit ránk bizonyítani. Ennél azért elővigyázatosabbak voltunk.
Visszasétáltam a terembe, lehajoltam az egyik kézisúlyzóért, aminek akkoriban még volt súlya számomra, mostanra azonban pillekönnyűvé vált.
Mozoghattam volna egy keveset. Tornászhattam volna, hátha az lefáraszt valamelyest, ehelyett azonban felültem a gerendára a súlyzóval, és felidéztem magam előtt mindent, amit ebben a helyiségben tanultunk. A képzésünknek még csak nem is ez a hely volt a durvábbik fele.
Magukkal ragadtak az emlékképek, így szinte teljesen elfeledkeztem a környezetemről. Arra eszméltem fel, hogy a papucsom lecsúszott a lábamról, és hangos csattanással ért földet. A helyiség visszahangzott tőle, én pedig jobbnak láttam visszatenni a súlyzót a helyére, majd úgy tenni, mintha nem is jártam volna itt.
Arra gondoltam, hogy ha edzéssel nem, de talán némi olvasgatással elterelhetném a figyelmemet. Így ma éjszaka már másodjára sétáltam végig az őseim között. A mai napig nem tudtam felfogni, hogy hány évszázadon keresztül dolgoztak a cárok közelében, ahogyan azt sem, hogy milyen mesterire fejlesztették a kémkedést. Ez alól a mostani generációk se voltak kivételek, hiszen ugyan a cári rendszer megbukott, és utána megint előtérbe kerültek a rohadt szélsőségesek, de a családom mindig úgy keverte a lapokat, hogy bajunk ne essen. Kivéve a nagyapámat, aki a cserediák éve alatt összebarátkozott néhány ostobával, majd végül az Azkabanba került a tetteiért. Az más kérdés, hogy mesterire fejlesztett színészi képességeinek köszönhetően hamarosan szabadlábra helyzeték, majd nem sokkal később átvette a stafétát a Durmstrangban. Mindig is úgy gondoltam rá, hogy csupán a gyávasága volt az egyetlen dolog, ami kifogott rajta, és árulóvá tette.
Benyitottam a szalonba. A tűz a kandallóban már réges-rég kialudt, azonban korántsem volt olyan hideg, hogy a köntösömben fázni kezdjek. Az ujjaimat végig futtattam a könyvespolcokon sorakozó kötetek gerincén. A tapintásuk a bőrkötés miatt kicsit érdes volt, a beléjük nyomott betűk pedig nehezen olvashatóak.
Találtam egy kötetet lengyelül, amely a kétévszázaddal ezelőtti történésekről értekezett, de a lengyel tudásomat jelenleg nem éreztem olyan erősnek, hogy éjszaka ki akarjam bogarászni a szavak jelentését, ahhoz nem éreztem kellő motivációt. Megfordult a fejemben, hogy tüzet gyújtok a kandallóban és töltök magamnak némi vodkát, de ahogy a szobában lévő kitömött állatokra siklott a tekintetem, valahogy elment a kedvem a magányos iszogatástól.


− Mit akarsz Kira? Épp menni készülünk! – förmedt rám a bátyám, ahogy szedelődzködött, én pedig éppen az útjában voltam. Apámra siklott a tekintetem, már-már ügyet sem vetettem a testvéremre. Kirill mostanában egyre több alkalommal húzta a száját, ha a közelében kerültem. Amikor viszont beszélni szerettem volna erről a problémáról, akkor mindig elzárkózott előlem, így úgy gondoltam, hogy majd beszélünk akkor, ha majd nyitott érzi magát ehhez.
− Szeretnék csatlakozni édesapám – válaszoltam apámnak, holott nem ő kérdezte. Mégis, vele akartam kommunikálni, nem pedig a bátyámmal, aki láthatóan csak akkor foglalkozott velem, amikor nem volt más választása.
− Na, nem! Felejtsd el! Menj a barátnőidhez babázni, és hagyj minket! – tolt félre Kill az útból. Haragosan pillantottam rá, és elfogott a vágy, hogy a fejébe húzzak egy vázát, helyette azonban az ajkaimat összepréselve vártam apám válaszát.
− Miért szeretnél velünk tartani, Kira? – fordult felém apám, mire mosolyogva visszatoltam a bátyámat. Nem akartam azt mondani, hogy azért, mert tudtam, hogy Sven is ott lesz. Azzal igazat adtam volna a környezetemnek, hogy érdekelt ő. Ami pedig egyáltalán nem így volt, hiszen az agyamra ment. Mindig okoskodott, azt hitte, hogy felvehette a versenyt velem, arról nem is beszélve, hogy múlt hónapban miatta törött el a csuklóm, mert olyan szépen elejtett. Nem kedveltem őt. Versenyezni azonban annál jobban szerettem, és meg akartam mutatni neki, hogy mennyit fejlődtem.
Nem akartam lenyűgözni őt. Egy kicsit sem.
− Csak szeretném bemutatni a tudásomat, apám. Édesanyámmal mindig azt mondjátok, hogy az élet bármely területén remekelnem kell, ahogyan azt is, hogy tisztában kell lennem a mugli haditechnológiájával. Azért szeretnék menni, hogy fejlődjek ezáltal – válaszoltam határozottan, és rávágtam Kill kezére, amikor hátra akart húzni.
− Apám. Kérlek, hallgass meg… Ez nagyon nem jó ötlet. Mit tudhat ő erről… − Kénytelen volt Kirill szavába vágni, mielőtt még lyukat beszélt volna apánk hasába.
− A kezedben egy Sauer SL 5 félautomata sörétes puska van. Egy német és egy olasz fegyvergyártó által megálmodott 12/76-os Magnum kaliberű fegyver. Harminc méteres távolságban pontosan lő, a súlya három kilogramm körülre tehető, és egyes felhasználóknak időre van szüksége, mire megszokják a vállukhoz emelve. – Kill szemei elkerekedtek, egy pillanatra pedig mintha apám szája felfelé rándult volna. Killnek fogalma sem volt arról, hogy a Svennel való műkorcsolyának az volt az ára, hogy csatlakoznom kellett hozzá az erdőben.
− Velünk jöhetsz – jelentette ki, miközben jelentőségteljes pillantást küldött a bátyám felé. Vigyorogva csatlakoztam hozzájuk, de igazából titokban csak Svent akartam látni, és elmesélni neki, hogy az utóbbi hetekben mennyit tanultam a lőfegyverekről. Ennyit megérdemelt az a hülye feje, ha már egyszer mindenáron arra pályázott, hogy műkorcsolyázás közben eltörjei a csontjaimat.
És nem. Továbbra sem kedveltem őt.


A fenéket nem kedveltem. Sőt, kifejezetten menőnek tartottam, hogy ennyi mindent tudott a vadászatról és a természetről. Teljesen lenyűgözött, amikor csatlakozhattam hozzá és a bátyjához, vagy éppen a családjaink döntöttek úgy, hogy mindenki prédát akar szerezni magának.
A falon lógó agancsok egyikének a tulajdonosát én magam előttem le. Az első elejtett vad volt, aminek a vére az én kezemhez tagadt. Nem éreztem sajnálatot iránta. Sőt, furcsa mód örömmel töltött el. Addig talán Sven és a lányok nem is láttak olyan boldognak. De az a nap az egyik kedvenc emlékeim közé tartozott.
A tekintetem megállapodott egy partfutó kitömött testén. A családunkban ugyanis egy szabály létezett, ha vadászatra került a sor: sosem lőttünk sólymokra.
A sólymok a mi állataink voltak, évszázadok óta ezekkel a nemes madarakkal üzentek a családjaink. Nem hiába tartottunk annyi sólyomfélét idehaza, és nem véletlenül kellett felvennem a solymászkesztyűt, amikor elég idős lettem hozzá. Mivel az év nagyrészében a szüleim a Durmstrangban voltak, a bátyám pedig évekkel ezelőtt elköltözött, így nyaranta a nagyanyám csak az én segítségemre számíthatott. Én pedig örömmel dolgoztam a keze alá, hiszen imádtam a közelükben lenni. Sokszor sétáltam ki a saját északi sólymommal, Striboggal a birtokra, és engedtem egy kicsit szabadjára, miközben én kiszellőztettem a fejemet.
Sajnos, ahogy egyre több emlék jutott eszembe, úgy csalogatott magával a kinti világ is. A mi birtokunk talán nem volt annyi fényűző, mint a brit és amerikai ismerőseinké, de ez talán nem is volt annyira meglepő, hiszen északon egyébként is nehezebb dolga akadt annak, aki gyönyörű kerteket akart fenntartani.
Nekünk pedig inkább helyre volt szükségünk, hiszen a főépület mellett ott volt a téli rezidencia, amely mára évtizedek óta arra szolgált, hogy a családunkban lévő ifjakat és a barátaink gyermekeit itt készítsék fel az iskolás éveikre. Erős védővarázslatok védelmét az ottani helyiséget, amely a Hopp-hálózatra volt kötve, hiszen ott érkeztek meg a vendégeink, illetve a rezidenciában lévő nagyobbik helyiségben rendezték be azt a szobát is, amely a tanórák helyszínéül szolgált.
Elhagytam a szalont, hogy a bejárati ajtó előtt csizmát és kabátot öltsek magamra. Vágytam a friss levegőre, és nem csak az ablakban ülve, hanem érezni akartam a kemény talajt a talpam alatt, a szelet a bőrömön és hajamon. Alaposan összehúztam magamon a kabátomat, ahogy a kavicsos ösvényre léptem. Csupán pár méterre állt a másik épület, amely most szokatlanul csendes és sötét volt. Az emlékeimben mindig tele volt nyüzsgéssel.


− Kira – szólt hozzám édesanyám, miközben megigazította a szoknyámat. A többiek már régóta a tanteremben ültek, én is a lányok közé vágytam már, hiszen nem tudtam elcsitítani a zúgolódó gondolataikat.
Még egyikünk se tudta teljesmértékben kezelni ezt a kapcsolatot, amely igen bosszantó volt, hiszen most is hallották, ahogy magamban mérgelődtem.
− Mire vártok Kira?
− Igen, mi lesz már? – türelmetlenül tele zsongták az elmémet, ami még frusztráltabbá tett, de nem engedhettem meg magamnak, hogy bármiféle érzelmet kimutassak. Azt viszont nem értettem, hogy miért álltam édesanyámmal a kandalló előtt, hiszen ha új diák is érkezett, nekem általában nem sok közöm volt hozzá.
− Kérlek, ne beszéljetek ennyit… Nem tudom mi történik – feleltem nekik, viszont érezhető volt a szavaikból áradó elégedetlenség. Szívesebben lettem volna köztük, tényleg, ellenben édesanyám oldalán kellett ácsorognom.
Percek teltek el úgy, hogy semmi nem történt. Már majdnem szóra nyitottam a számat, amikor a kandallóban két alak bukkant fel. Egy férfi és egy talán velem egyidős fiú. Gyanakodva sandítottam fel édesanyámra, aki kedves mosollyal németül kezdett beszélni hozzájuk. Nem lepett meg, hiszen gyerekkorunk óta németet kellett tanulnunk, mégis ritkaságszámba ment, amikor nem oroszajkú vendéget fogadtunk. Anyám azonban udvariasan fogadta őket, majd amikor rám került a sor, illedelmesen bemutatkoztam.
− Kira, ő pedig a leendő vőlegényed, Sven Munter. – Értetlenül meredtem anyára, amikor ilyen szavakat dobált, hogy vőlegény. A fiúra pillantottam, miközben anya elmagyarázta, hogy ez nagyjából annyit jelentett, hogy vele kellett élnem, ha elég idősek leszünk hozzá. Vagyis, akkoriban csak leegyszerűsítette nekem a dolgokat, de a mai napig emlékeztem arra a kisfiúra, aki a bátyja oldalán jelent meg nálunk, én pedig nehezen lepleztem az ellenszenvemet az irányába.
− Örvendek a szerencsének – szólaltam meg németül némi akcentussal, ahogy felvettem a szemkontaktust a vendégeinkkel. A fiú túlságosan is komoly és udvarias volt. A merevsége engem is meglepett, pedig a szabálykövető emberek közé tartoztam, de ő az első három percben elérte azt, hogy anyám mellől homlokráncolva figyeljem őt, amíg a felnőttek beszélgettek.
− Kira, miért nem mutatod meg Svennek a termet? A tanóra is hamarosan kezdetét veszi, biztosra veszem, hogy a nagyanyád már türelmetlen – fordult hirtelen felém anya, az arcomra pedig kiült a döbbenet. Miért nekem kellett gondoskodnom erről a fiúról? És mégis ki döntötte el, hogy nekem vele kell majd laknom? Miért kellett volna vele laknom? Nem lakhattam volna itt? Rengeteg kérdés zúdult rám hirtelen, azonban mindez nem látszódott rajtam, csupán Svenre pillantottam.
− Ki az a fiú? Miért mondták azt, hogy együtt fogtok lakni? – szólalt meg az elmémben Nikita kíváncsian, azonban nem válaszoltam neki, inkább a jövevénnyel akartam foglalkozni.
− Kövess, kérlek! – fordultam sarkon katonásan, de azért a vállam felett hátra lestem, hogy követett-e. Nem akartam elhinni, hogy véreskü után még ezt a fiút is megnyertem magamnak.
Talán ez is egy próba lett volna a szüleim részéről?


Ritka pillanatok egyike volt az, amikor hangosan és jókedvűen felnevettem, viszont egyszerűen nem tudtam szemet hunyni a tény felett, hogy mennyire utáltuk egymást akkoriban, és Sven hogyan próbálkozott a bátyjára hasonlítani. Megsúgom: semennyire nem sikerült neki, ellenben számtalanszor botránkoztatott meg a viselkedésével, de leginkább azzal, hogy azt hitte mindig mindent jobban tudott.
Ezt pedig nem hagyhattam annyiban, hiszen a családomtól elvárás volt, hogy a legjobbak között legyek, így talán nem is volt olyan meglepő, hogy számtalanszor javítottuk ki a másikat. Ezt azonban a lányok annyira nem élvezték, mert folyamatosan azt hallgatták, mennyire azon járt az eszem, hogy kifogjak Svenen. Egy kis görcs volt, de az én kis görcsöm.
Folytattam az utamat az ösvényen. A bokrok között lapult egy talpalatnyi földterület, ahová meditálni jártunk a lányokkal. Itt sajátítottuk el, hogy miként zárjuk ki egymást, és uraljuk a képességeinket. Ebben apa és az ő vértestvérei segítettek nekünk.


− Vera, Kira! Tartsatok bakot nekem! – hallottuk Nikita hangját a fejünkben. Előrespirteltünk a falhoz, amelyet meg kellett volna másznunk, összekulcsoltuk az ujjainkat, majd Nikitát felnyomtuk a fal tetejére, ő onnan segített fel bennünket, majd szaladtunk tovább.
Hasra vágódtunk, és kúszni kezdtünk, hogy beférjünk a drót alá. Tartanunk kellett a rekordunkat, hiszen annál jobb időt még nem futottunk, mégis félúton a hajam beleakadt a drótba. Az elméjükben visszhangzott a reakcióm, amikor megtépte a hajamat, egy pillanatra meg is torpantak mászás közben.
− Menjetek! Megoldom! – szóltam rájuk, miközben eltéptem a beakadt hajszálakat, viszont a hibámból tanulva sokkal laposabban kúsztam előre. Kiérve kétoldalról felsegítettek, és rohantunk tovább.
A következő akadály kicsit nehezebb volt, hiszen irtó mélyárkot ástak, amelyet megtöltöttek vízzel, és facölöpöket vertek bele. Csakhogy át kellett látni a helyzetet, hiszen nem mindegyik cölöp volt ugrás távolságban, ezért csak egy megoldás volt.
− Kövessetek! Azt hiszem, látom – vett Vera lendületet, és átugrott az első cölöpre, majd a másodikra. Összenéztünk Nikitával, és követtem Verát. Amint az egyikünk elhagyta a helyét, a másikunk követte egészen addig, amíg át nem értünk a túloldalra.


Megráztam a fejemet. A kiképzésnek nem szerettem volna átélni minden pillanatát, hiszen a mai napig ebben éltem. Ellenben a Durmstrangban eltöltött éveimre előszeretettel gondoltam vissza. Még akkor is, ha abban a kis időben még inkább pokollá tettem Kirill életét. Nem tehettem arról, hogy nem figyelt rám, én pedig előszeretettel alkalmaztam a pálcámnak a hatását, miszerint villámokat generált. Az ő hibája volt, amiért az elsős éves húgának hagyta, hogy megalázza.
Azonban ahogy telt az idő, úgy építettük ki a saját kis birodalmunkat. Elvégre, a Durmstrang számomra és Sven számára is a családunk által hagyott örökség volt, hiszen az ő őse volt a második igazgató, és lényegében az a személy, aki lefektette az iskolának az alapjait, az én nagyapám pedig… Nos, ő pedig talán a Durmstrang történelmének egyik legradikálisabb igazgatója volt, és ha nem lett volna egy gyáva féreg, akkor talán még Harfang Munter is büszke lett volna rá.


Elköszöntem a lányoktól, hiszen anyám magához hívatott. Fogalmam sincs, hogy miért akart látni, de biztos voltam benne, már megint valami iskolai ügyet akart felhozni. Talán a Hagyományőrzők tevékenységeivel volt baja, vagy valamelyik barátom csinált olyat, amely ütközött a házirenddel, viszont, hogy őszinte legyek, abban bíztam, hogy a menyegzőmről szeretett volna beszélgetni.
Megálltam az irodája előtt, megigazítottam az egyenruhámat, majd határozottan hármat koppantottam az ajtaját. Amikor a túloldalról megkaptam az engedélyt, benyitottam hozzá.
− Igen, Mrs Karkaroff? – magáztam őt, hiszen az iskolában megtartottuk a kellő, tanár-diák távolságot. Látszólag. Hiszen nagyon sok mindent megengedtek nekünk, szemet hunytak olyan dolgok felett, amikért máshol kicsapás járt volt. Mi azonban csak prezentáltuk a félvéreknek, hogy mit is jelentett hatalommal bírni.
− Kira! Fáradj beljebb! – intett az asztala mögül, hogy foglaljak helyet, azonban én csak megálltam előtte.
− Nos, az egyik diák a tudomásomra hozta, hogy bizonyos diákokat manipulálsz.
− Nem tudom mire érti – fontam össze az ujjaimat a hátam mögött. Mennyivel egyszerűbb lett volna a meghívóról beszélgetni!
− Szóval, azt állítod, hogy nem adtál be szerelmi bájitalt fiúknak? – vonta fel kérdőn a tekintetét. Le kellett hajtanom a fejemet, hogy elrejtsem a mosolyomat, közben pedig megkértem Nikitát, hogy szóljon Svennek merre voltam éppen.
− Megpróbálhatnám tagadni, de felesleges lenne – néztem anyám szemeibe ártatlanul. Anya sóhajtva odébb tett néhány papírt. – Mindezt azért tettem, mert azt tesztelem miként lehetne felújítani a bájitalt.
Ennek valóban volt valóságalapja, bár az indok inkább az volt, hogy meg akartam nyerni a versenyt Svennel szemben. Anya gyanakodva méregett egy ideig, mintha megpróbált volna a lelkembe látni. Csakhogy, nem rendelkeztem ilyennel.
− És beleegyeztek ebbe? – kérdezte, mintha a körülményeken mindezzel enyhíthetne. Mindketten tudtuk, hogy nem lett volna szabad ezt csinálom, mégis megtettem. Megtehettem.
− Persze, alá is írattam velük egy papírt róla – mosolyogva húztam elő a táskámból azt a papírt, amelyet már a bájital hatása alatt írattam alá velük, s amely arról szólt, hogy a tesztelésbe önként és dalolva egyeztek bele. Nem voltam ostoba. Pontosan olyan számító és álszent voltam, mint az összes többi Karkaroff.
Anya átvette a papírt, alaposan átfutotta, majd a fejét csóválva ismét rám pillantott. Tudtam, hogy nem fogok büntetést kapni érte. Ahhoz túlságosan is jól ismertem nála a kiskapukat.
− Legközelebb, ha gyakorolni szeretnéd a képességeidet, akkor kérlek, keresd fel a bájitaltan professzort! Többet ne csinálj ilyet Kira, mert a végén csúnyán megütöd a bokádat! – ütött finoman a papírra, utalva, hogy még egy ilyet nem akart látni. Mondhatnám, hogy meghatott a figyelmeztetése, de a Durmstrangban kiélveztem, hogy uralkodhattam másokon.
− Így lesz, Karkaroff professzor – hajtott fejet, aztán szabadjára eresztett.
Elégedett vigyorral az arcomon hagytam el az irodáját, hiszen tudtam jól, hogy amíg félvéreket szekáltam, és megtaláltam a réseket, addig azt csináltam, amit akartam.
− Nahát! Milyen szép nyakláncod van! – állítottam meg a folyosón az egyik lányt, ahogy elhaladt mellettem. Mosolyogva megtorpant, ahogy én is akartam, majd hirtelen megragadtam őt, és a falhoz nyomtam.
− Mit… Mit csinálsz? – nyöszörögte, ahogy lefogtam a kezeit.
− Kár egy ilyen csinos ékszerért… Most elveszem tőled – billentettem oldalra a fejemet, hogy alaposan megszemléljem a nyakláncot. A szabad kezemmel rászegeztem a pálcámat, és egy sóbálvány átkot küldtem rá. Amikor pedig nem tudott megmozdulni, önelégülten kapcsoltam ki a csatot, és vettem fel a nyakláncát.
Dúdolva elindultam a folyosón, ahogy megkeressem Svent. Szerencsémre azonban ő találtam rám előbb. Mosolyogva adtam neki egy csókot, aztán belekaroltam, hogy minél hamarabb eltűnjünk innen, mielőtt még anyám megint berendelt volna magához.
− Tetszik az új nyakláncom? – kérdeztem angyali arccal, majd Sven válasza után jókedvűen hozzátettem: − Az előző tulajdonosa is biztosan szerette.


Ami tetszett, azt elvettem. Mindig ez alapján az elv alapján éltem.
Megtanultam, hogy csak akkor érvényesülhettem az életben, ha másokat nyomtam el. Ráadásul, nem láttam értelmét rendesnek lenni másokkal, amikor sokukkal egyáltalán nem voltam egy súlycsoportban.
A gyakorlópálya elemeire rávetült a pálcám fénye. Szinte láttam magamat újra és újra végighaladni rajta, mintha valami átkozott mókuskerékben rekedtem volna. Aztán valaki megtörte a kört.
Hallottam, hogy motoszkált valami a hátam mögött korábban is, azonban ezen a birtokon nem létezett olyan dolog, amely árthatott volna nekem. A védőbűbájaink kellően erősek voltak ahhoz, hogy távol tartsák az illetékteleneket.
− Kira? Miért vagy idekint? – törte meg a csendet Sven.
− Nem tudok aludni – fordultam felé, ügyelve arra, hogy ne vakítsam el a fénnyel. Ahogy mellé léptem, leeresztettem a pálcát tartó kezemet, a másikkal pedig gyengéden végigsimítottam az arcán.
− Én sem – felelte szűkszavúan. Volt egy olyan sejtésem, hogy rajta is rossz gondolatokat lettek úrrá.
− Megint azon jár az eszed? – kérdeztem halkan, utalva arra a titokra, amelyet megosztott velem, én pedig olyan hűségesen őriztem, hogy még a lányok sem tudtak róla.
Ezúttal válasz gyanánt csak bólintott, az ajkamba harapva magamba szívtam az éjszakai levegőt, és belekaroltam.
− Ne aggódj miatta. Minden rendben lesz majd – indultam visszafelé az ösvényen, hiszen nem akartam, hogy ha esetleg más is felébredt volna, akkor lássanak minket együtt éjszaka. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy a szavaim ezúttal sem nyugtatták meg, így a kezemet végigcsúsztattam a karján, hogy az ujjainkat összekulcsolhassam. A családunk közelében nem lehettünk ennyire közvetlenek egymással, holott ők döntöttek a sorsunkról, mégis amikor senki sem látott minket, akkor előszeretettel mutattam ki a ragaszkodásomat az irányába.
Ki gondolta volna, hogy röpke tíz-tizenegy év után alig várom majd, hogy a felesége lehessek? Az a titok sem érdekelt, amely az ő lelkét nyomta, hiszen én csak vele akartam lenni. Kibújtam a csizmámból a hallban, lecseréltem őket a papucsaimra, majd továbbra is Sven kezét fogva az emeletre vezető lépcsők irányába vontam őt, ügyelve arra, hogy egyáltalán ne csapjak zajt.
Meg sem álltam a vendégszobáig, ahol ő szokott tartózkodni. Milyen ironikus volt, hogy nem akartam zavarni, és ő talált rám. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, átöleltem őt.
− Minden rendben lesz, Sven. Minden rendben lesz – suttogtam halkan, ahogy lehunytam a szemeimet.

Ha külsőre jellemeznem kellene magamat, akkor talán azt mondanám, hogy 163 centiméternyi tömény álszentség lennék. Apró termetem miatt gyakorta lebecsülnek, ehhez pedig az is hozzátársul, hogy lányként sem néznének ki sok mindent belőlem. Pedig az évek során rengeteg mindent csináltam már a páros műkorcsolyától elkezdve a vadászaton át elég kemény fizikai edzéseken keresztül átestem. Csupán mindez nem látszik az egyenruhám alatt, azonban sem csak szellemileg, de fizikailag is arra készítettek fel, hogy egy harcos váljon belőlem.
A testemet számtalan apró heg borítja, amelyeket a családom nem hagyott meggyógyítani, hanem hagyták, hogy végigszenvedjem a gyógyulás természetes folyamatát, úgy gondolván, hogy mindez erősebbé tesz engem. Ezek azonban igen halványak, az egyetlen szembetűnő heg a bal tenyeremen húzódó vágás, amely pontosan ugyanolyan, mint Veráé és Nikitáé. Ez a régi sérülés mindennap emlékeztet arra, hogy milyen különlegesek is vagyunk valójában.
Túl vagyok néhány csonttörésen is, elvégre a műkorcsolya sem egy veszélytelen sport, ráadásul kellett idő ahhoz, hogy Svennel összeszokjunk, arról nem is beszélve, hogy a többi hobbim sem biztonságos. De ezekből tényleg apró, ezüstös csíkok maradtak meg legfeljebb, amelyek nem olyan látványosak.
Minden egyes gesztusomból süt a felsőbbrendűség, a legapróbb arcrezdülésektől kezdve a leghanyagabb kézmozdulatokig, amelyekkel a körülöttem legyeskedő srácoknak jelzem, hogy nem tartok többé igényt a társaságukra. Egy tökéletes színjátékban veszek részt, azonban a maszkom alá csupán egyetlen ember nyert bepillantást. Ő látott már szomorúnak és elveszettnek is, míg mások nem részesülhettek ebben a luxusban.
A Durmstrangban javarészt az egyenruhámat hordom, odahaza azonban igyekszem mindig úgy öltözködni, ahogy a szituáció megkívánja, ugyanis nem mindegy mit húzok fel, ha egy fontos partira hívtak meg bennünket, vagy éppen újabb edzésen kell részt vennem. Ennek megfelelően sminkelem magamat még az iskolában is, ugyanis teszek az ottani szabályokra.
Animágus alakomban egy északi sólyomként festek, különleges ismertető jegyem ilyen formában pedig az, hogy a fejem tetején a tollaim színe világosbarna.