-Egyszerűen elviselhetetlen és flúgos! Egy ilyennek nincs semmi helye egy ilyen komoly helyen, ahol betegek élete a tét. Felháborító! - nagyon is paprikás hangulatban tanakodtak egy ifjú kolléga sorsáról, ugyanis az elmúlt hetekben több professzornak is kivívta az ellenszenvét. Elég volt csak meghallanom az ajtóból a vitát, máris tudtam, hogy kiről van szó, s bevallom, elég rosszul is érintett az, hogy így beszéltek arról a fiatalemberről. - Elnézésüket kérem, de ne hozzanak elhamarkodott döntést! Wallace ugyan néha egy kicsit túlpörög… - Túl pörög? Hehh, magának az túlpörgés, hogy minden egyes szavamat kijavítja az a kis mitugrász? - Geoffry professzornak még a nyaka alatt a bőr is beleremegett a szavakba, olyan indulattal beszélt szerencsétlen fiúról. - Talán nem kéne megsértődni professzor, ha valaki ismer precízebb szakkifejezést az adott tevékenységgel kapcsolatban - szúrtam oda egy kicsit, de láthatóan nem tetszett a válaszom, s egyesekben ez is felháborodást keltett. - Na de doktornő! - Elnézést, ezzel csak azt akartam mondani, hogy talán nem kellene mindent támadásnak venni, és egy fiatal kolléga is mutathat nekünk újat - folytattam, immár egy kicsit visszafogottabb hangon, de érződött ám az, hogy nagyon rezeg a léc a fiatal kolléga talpa alatt. - Brigitte, hallod, hogy mit beszélsz? Szaktekintélyekkel szemben… - Hallom Jeremy, és még egyszer elnézést Urak, én csak azt akartam ebből kihozni, hogy nem szabadna elsőre elítélni a fiút. Higgyék el, nagyon tehetséges és jó szakember válhat belőle, de tudom, a stílusán csiszolnia kell. Kérem, adjanak neki még egy esélyt, én pedig beszélek vele - körbenéztem, egy-két pillantásból éreztem, hogy elgondolkodtak, de Geoffry professzor nagyon csóválta a fejét. A vezető azonban mégis bólintott, én pedig megkönnyebbülhettem, pár pillanat erejéig. Magam mögött hagyva a kollégákat, kissé feszülten indultam utamra, hogy megkeressem Wallace-t, s meg is láttam őt az egyik kezelőben. - Doktor Fontaine, bejönne az irodámba? - pillantásomból érezhette, hogy komoly dologról lehet szó, mert nem volt szokásom csak úgy a gyakornokokat behívni, ha nem volt erre nyomós okom. A válaszát már nem vártam meg, sarkon fordulva, sietős léptekkel vettem célba az irodámat, s letelepedve az asztalom mögé, az egyik beteg kórlapját kezdtem átolvasni, de nem nagyon tudtam koncentrálni, még mindig nyomasztottak a tárgyalóban történtek.
Wallace && Brigitte
Vendég
Csüt. Okt. 21, 2021 10:15 am
Van egy kis probléma
Brigitte x Wallie
Mindenkinek eleget tenni majdhogynem lehetetlen volt egy olyan napon, amikor minden a feje tetejére állt, behoztak egy tucat sérültet és segítettem az azonnali ellátásban úgy, hogy igyekeztem lerövidíteni a fejemben harsogó elméleti anyagot. Nem volt olyan egyszerű gyorsan és hatékonyan tenni azt, amire már egy ideje tanulok, miközben ehhez mérten csigalassúsággal tekeregtek az ilyen esetekről tanult anyagok a fejemben, de magamhoz mérten mégis elég gyors voltam. A pontosságból nem voltam hajlandó alább adni, ahogy a nap utána következő időszakában sem, amikor is egy rövidített ebéidő és egy egy konzultáció is várt. A konzultáció érdekesre sikeredett, mert én csak segítettem a vezető medimágusnak eszébe juttatni a megfelelő szavakat, mégis akkora felhábrodást keltett, hogy jobbnak láttam csöndben maradni. Már megtanultam, hogy mikor kell hallgatni és mikor felszólalni utána, de abból egyáltalán nem engedtem, hogy kijavítsam abban, amiben hibázik. Meglehet, csak utólag mértem fel a helyzetet, hogy ha ezt utólag mondom neki négyszemközt, talán nem háborodott volna annyira fel, hogy kiküld a konzultáció végéről. Haragot és sértettséget éreztem egyszerre, amely többnyire abból fakadt, hogy ismételten tehetetlennek találtam saját magamat az adott szituációban. Mindemellett nem hagytak érvényesülni és ez ellen nem tudtam utólagosan semmit sem tenni. Jobbnak láttam tehát csak lehiggadni, elvonulni, nagy levegőket venni, miközben nyugtatólag összefontam az ujjaimat magam előtt. Sikerült egy negyed óra szusszanás után megtalálnom a lelki békémet és valami kisebb esethez sétáltam oda, hogy addig is, amíg kötöztem a beteget, eltereljem a figyelmemet és rendezzem a gondolataimat. Én a részemről lerendezettnek tartottam incidenst, amiről úgy gondoltam, ez ennyiben is marad. De épp csak sikerült lerendeznem a sebet, amikor meghallottam Dr. Danet-Fauvel hangját. Nem csengett semmi kedvesség benne, mi több, amikor megszólított, egy kissé össze is rezzentem. Nem értettem magamat sem, de sűrű elnézések kérése közepette igyekeztem be utána az irodába. Vagyis nem, egy pillanatra megálltam az ajtó előtt, vettem egy nagy levegőt és úgy nyomtam le a kilincset. Mindennek megvolt a helye, ideje, tortúrája, én némi mosollyal léptem be hozzá. Kedveltem őt, úgy gondoltam, hogy jobb mentort nem is kaphatnék nála, amiért kellő türelemmel igyekezett terelni. Tisztában voltam azzal, hogy néha nehezebb eset voltam a többieknél, de ők pedig nem tudták annyira az elméleti anyagot, mint én. - A betegnek enyhe égési sérülései voltak doktornő, csak fertőtlenítettem a felületet, leápoltam a hűsítő kenőccsel és bekötöttem nem annyira szoros pólyamenettel, hogy húzza a bőrét. - hadartam el gyorsan a legutlsó leápoltammal kapcsolatos információimat, majd csak elhallgattam, mert az ő arcán sem igazán lelkesedés jeleit véltem felfedezni.
