New York nyüzsgése ismerős energiával töltötte fel, hiába nem járt erre évek óta. Nem véletlenül, hisz a Brit Mágiaügyi Minisztérium aurorjaként főleg határon belüli ügyekhez lett kiosztva, illetve persze ha a belföldi ügy határokon át ível, akkor előkerül a fiókból az az útlevél. A new yorki továbbképzése óta eltelt négy évben egyszer kellett DC-ben töltenie két éjszakát egy fontos lefülelésnél, egyszer pedig másfél hetet Floridában, szóval a mostani, hosszútávú úgy, amin összefogott a Minisztérium és a MACUSA talán a leghosszabb időnek ígérkezett, amennyit Dot valaha is az országban töltött. A beutazási engedélyek leegyeztetésén kívül még nem kellett megjelennie a MACUSA épületében, a mai jelentését is otthoni oldalra kell közvetítenie, így még nem volt szerencséje megjelenni az itteni aurorparancsnokságon, hiába is töltötte a délelőttöt szálegyenes, hosszú, fekete hajjal és szemébe logó fufruval, Diane néven, próbálva elhinteni a szándéka első magvait. Diane nem új perszóna, két éve szinten használta es Wales határon át csempésző banda lefülelésében, így elég volt pár percet töltenie a testben ahhoz, hogy az enyhe szláv akcentus és parancsoló hangnem ismét természetessé váljon számára. Most azonban civilben lép be egy mugli kávézó nyüzsgő légterébe, enyhén több narancsot vegyítve hajszínébe, miután egy pillanatra elkapta a fakó tincseket a kirakatüvegben megcsillanva. Vanília latte, extra mézzel, elvitelre, nem, bocsi, mégsem, inkább beülnék, bögre a kézben, aztán indulhat a vadászat, ami így délután fél öt tájékán természetesen vérre ment. Épp, hogy megpillantotta a felszabaduló asztalt, már vágott is át két másik, az útban beszélgető figura között, diadalmas vigyorral lecsapva italát az asztalra, jelezve a világnak, hogy márpedig ez a hely az övé, csak egy valami a probléma, mégpedig az, hogy sajátjával egy időben még egy pohár koppant az asztalon, és már épp szaladna is ki a száján a tiltakozás, hogy igenis ő volt itt előbb, mikor felpillantva összekapcsolódik a tekintete a másikéval... ... és abban a pillanatban minden létező szó elhagyja a fejét, lehetetlenül némává varázsolva a folyton beszédes nőt.
Brent && Dot
Vendég
Pént. Okt. 22, 2021 9:34 am
Dot x Brent
Somebody That I Used to Know
Rohanásban voltam, mint a legtöbb alkalommal. Sokszor szembesültem azzal, hogy kicsit összeszedhetném magam, de erre valamiért képtelen voltam. Lehet csak azért, mert a gyerekkel kapcsolatos volt, lehet azért, mert így alakult, de lehet csak a csillagok állása miatt. Pff, ki kitt ilyen badarságokban? Mert én nem. Én, aki ragaszkodott sokszor a lefektetett dolgokhoz, a kézzel foghatóhoz, aki leginkább a racionálisnál is racionálisabban gondolkozott. Én voltam az is, aki képes volt mindezt egy szóval felrúgni és gyökeresen másképp viselkedni. Mert a következetes hozzáállás sohasem ment. Hogy is ment volna, ha két szóval is fel tudtak idegesíteni? Hogy ment volna, amikor soha nem aludtam ki magam? Mondjuk ez csak az utolsó pár évre volt igaz, de igaz volt. És hogy gondolhatta azt bárki, hogy mindenen túl is túlságosan megbízható vagyok? Munkában nem volt apelláta. Régóta dolgoztam ügyeken, amelyeknek most már be kellett érnie. Egyszerűen látnom kellett, hogy működik, hogy van eredménye, sikere, bármije. Sokszor voltam sikerorientált, talán túlságosan is. Ennek hajszolásával pedig végleg kizsigereltem magamból minden energiát. Kávé. Szükségem volt ahhoz kávéra, hogy működjek, hogy normálisan gondolkozzak, hogy lehiggadjak, leüljek pár percre és újratervezzem a napom. Mert kávé nélkül az agyam sem pörgött és tudtam, hogy amit egészen addit elterveztem, az minden volt, csak működőképes nem. Néha esküszöm a lányom érettebben gondolkozott nálam, pedig az nagy szó egy néhány éves kisgyerek esetében. Újabban rászoktam egy helyre, ahol isteni finom tejkaramellás kávét lehetett kapni. Senki ne kérdezze, mi ez az új őrület, egyszerűen erre volt szükségem egy ideje, hogy jobban pörögjön a nap. Pedig ritkán kóstoltam meg különlegességeket, inkább ragaszkodtam a megszokotthoz. Aztán egyszer behoztam ide Zoet, hogy valami forrócsokival lefoglaljam, amíg elolvasok egy fontos üzenetet és végül rosszat kértem. De az is lehetett, hogy csak benézték a nagy kavarodás közepette, amit a lányom okozott, miután mindent is meg akart fogdosni a pulton. Néha nem bírtam vele, ezt aláírom. De egész jó lett a végeredmény és végül ide szoktam. Most szerencsére oviban volt és akadt pár szabad percem, hogy megigyak egy kávét, mielőtt elindulok érte. Megígértem neki, hogy elhozom ebéd után és altatás előtt és csinálunk valami szuper programot. A mai nap lazábbnak ígérkezett és tisztában voltam azzal, hogy milyen kevés időt töltöttem mégis vele. A bűntudat végül nyert és hamis ígéreteket diktált a nyelvemre. Azért igyekeztem nem elfelejteni, hogy hová is készültem. Mégis egy pillanat alatt zökkentem teljesen ki, amikor megpillantottam az asztal másik oldalán hirtelen betoppanó nő látványától. Ennél kínosabbra pedig nem is sikeredhetett volna, hogy beülök ise egy kávéra. Dot nos... maradjunk annyiban, hogy jogosan sértődött meg rajtam és ment vissza Angliába évekkel ezelőtt, azt pedig kár is lett volna vitatni, hogy a nejemnek köze volt az egészhez. De még Zoenak is, hisz az egész vele kezdődött. És aztán vele is ért véget. Mégsem ignorálhattam vagy hajthattam el, amikor minden más asztal tele volt. Elvitelre kérni a kávét már késő volt, ahogy igazából megfutamodni is. Sok mindent követtem el életemben, de menekülni még nő elől nem menekültem. - Helló, Dorothy. - keserédes mosolyt erőltettem magamra és úgy lendítettem meg hanyagul a kezem az ülőhely felé. Mégsem lehettem egy világi tapló ennyi év után és ha most sarkon fordultam volna, akkor biztosan a nyakamban landolt volna a cukortartó. Helyette inkább én is leültem az asztalhoz és egy darabig csak közte és a kávém között ingadozott a tekintetem. Megváltozott, most olyan más lett. De az is lehet, hogy csak én emlékeztem rá rosszul és mindig is így festett. Azokkal a haragos szemekkel pedig igazi kuriózumnak számított. Most őszintén, mennyi esélye volt annak, hogy mi itt összefussunk? Nem sok. Mégis meg kellett törnöm valahogy a csöndet, ha nem akartam végig feszengeni a kávészünetet. - Ennyi év után jó látni - hazugság. - Mi van veled? - ez viszont már jobban érdekelt, mert bármennyire is alakultak a dolgok kellemetlenül korábban, őszintén érdekelt néha, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik nem képezték egy ideje az életem szerves részét.
Vendég
Pént. Nov. 12, 2021 1:14 am
Brent. Brent Quahog. Az a Brent Quahog. Mióta ilyen rohadt kicsi is a világ? Jó, Dot tört be az ő területére, és oké, a MACUSÁ-ban tuti összefutottak volna előbb vagy utóbb, dehát eddig a pillanatig eszébe sem jutott még a létezése sem, oké? És New York annál kicsit nagyobb, minthogy ugyanannál az asztalnál kössenek ki, már a fenébe is, karma az egész, csak tudná, hogy mit tett azért, hogy ezt megérdemelje. De akkor legalább ki kell élvezni ezt az egészet, nem? Hisz már most látszott a másikon, hogy nem fut el, na meg az is, hogy mennyire kényelmetlenül is érintette ez a helyzet. Aztán az meg irritáló, persze, hogy ennyire elfelejtette volna őt, hogy már az egy erősségére sem emlékszik? – Jó látni? Ne nevettess, lerí rólad az ellenkezője – forgatja meg a szemét Dot, aztán oda is ül az önelégült mosoly a szája sarkába. – De én legalább őszintén mondhatom, hogy téged is. Így megtarthatom az asztalt – kortyol a bögrébe, ahogy egy pillanatra sem zavartatva magát helyet foglal. Tekintete végigfut a másikon, és megakad egy pillanatra, mielőtt elmosolyodna. – Sose hallottam. Fiú vagy lány? – kérdezi somolyogva, kivárva egy pillanatot, a valószínű meglepetést a másikon, mielőtt felemelné a kezét, és a saját füle tövébe mutatna. – Festék. Meglepődnék, ha új hobbi lenne. Egy kicsit elhallgat, megkeverve saját italát, és körülnézve a kávézóban. Persze, kérdezett a másik, de mégis mit mond erre valaki olyannak, akit évek óta nem látott? Ja, semmit. – És munka, az van. Valószínűleg pár hónapos ügy, úgyhogy még látni fogsz. Ezt vedd fenyegetésnek – kacsint rá a másikra, mielőtt röviden megrázná a fejét, és egy pillanattal később hozzáteszi. – Annabethnek ezt inkább ne említsd, jobban jársz – kortyol egyet ismét, és bár látszólag nem figyel, minden mozzanatra ki van élezve a tekintete, szavak helyetti válaszokat keresve.
Brent && Dot
Vendég
Szomb. Nov. 20, 2021 1:38 am
Dot x Brent
Somebody That I Used to Know
Nem voltam az a fajta alak, aki visszatekintett a múltjába hibákat keresve, mert meggyőződésesen azt vallottam, hogy azt már úgysem lehet kiküszöbölni. Még akkor sem, ha lett volna egy átkozott időnyerőm. Aki meghalt, arról úgy gondoltam, hogy okkal hagyta itt ezt a világot még akkor is, ha roppant nehéz volt utána nélküle. Nem éreztem addig az apaság igazi súlyát sem addig, ameddig magamra nem maradtam vele. Aztán persze már kénytelen voltam mindenki szerepébe lépni, egyszerre én lettem az egyetlen, aki go doskodhatott a kicsiről. Sosem állítottam, hogy utáltam, bár nem tartottam hálás feladatnak, némi felelősséget azért nevelt belém. Minden nap tanuktam, tanultunk valami újat és aok mindenben változtam. Régebben sokkal indulatosabb voltam, élből hagytam volna ott az asztalt, amikor megpillantottam, kivel is készültünk lecsapni rá. Ehelyett megpróbáltam jó képet vágni hozzá. Végtére is én szúrtam el jobban, ő inkább a körülmények áldozata volt, mintsem magától hagyott volna ott csapot-papot. Ez utóbbi ugyan igaz is lehetett volna, ha nem alakult volna ki az a roppant kényelmetlen helyzet, ami. Egy igazán picit elégedetlenül préseltem össze az ajkam, hogy megjegyezte, nem örülök. Vegyes érzéseim voltak vele szemben, hisz akárhogy néztük, alaposan összevesztünk a végén. Lehetett volna több eszem nekem is és lehetett volna az elválás békésebb is. - Lány. Kislány. - hirtelen biztosan tűnhettem bárgyúnak is, amiért meglepetésként ért a kérdése és csupán némi hatásszünettel válaszoltam neki. Nem értettem, miért azzal kezdi, ami neki biztosan fájó pont lehet. Nem úgy ismertem meg, hogy könnyen maga mögött hagyna dolgokat az életében, inkább mint aki magával cipelte a sérelmeit. Mindenesetre egy kicsit el akartam hinni, hogy így volt. Kényelmesebb így. De hirtelen ráncoltam össze a szemöldököm arra, hogy a füle tövéhez emelte az ujját, majd a megjegyzésére zavartan kapcsoltam. Most már a mosolyom is elég bárgyú lehetett, ahogy megdörzsöltem a saját fülem és némi színes festékanyag rajta is maradt. Fogtam a szalvétát és beledörgöltem az ujjam. - Óvodai feladatra készültünk reggel. Egy kicsit sietni kellett, mert elfelejtettük, hogyma le kell adni. - gyorsan elhessegettem a kis balesetet a magyarázattal. Ha az nem lett volna elég, hogy meglepett az érkezésével, akkor sikerült alaposan kizökkentenie is. - Nem értem miről beszélsz, nem veszem fenyegetésnek. - a kínos nevetéseknek párját ritkítottam. Inkább végre belekortyoltam én is a kávémba, ha már ott kavargattam egy ideje magam előtt, észre sem véve, hogy azt használom feszültségoldó gyanánt. Majdnem sikerült is kiköpnöm a kortyot a megjegyzésére, ugyanis amellett, hogy hirtelen a kávé is rosszízűvé vált a számba, azt se tudtam mivel reagáljak. Inkább csak kevertem még egyet az italon idegesen, mielőtt felpillantottam volna. - Valóban, sosem kedveltétek egymást. - végül csak ennyit jegyeztem meg, miközben borzasztóan kellett arra koncentrálnom, hogy ne akarjak elgyengülni. Kellemetlenül érintett, ha róla beszéltünk, talán mert nem tettem annyira túl magam rajta, de inkább mert haragudtam rá. Vagy magamra. - Milyen ügyön dolgozol? - igazából nem volt kötelessége az orromra kötni, mindenesetre nekem csak egy kérdésembe került volna bent és megtudom. Akarnám én ezt tudni? De fel akartam készülni arra az eshetőségre, hogy amint mondta, tényleg többször összefuthatunk a jövőben.
