I don't like my mind right now

Avery prof & Carol

Gyűlöltem a hányásszagot, egyenesen rosszul voltam tőle, akárhányszor meg kellett éreznem bármilyen helyzetben. Most is éreztem, nem csak a szagát, de az ízét a számban, amit az este folyamán elfogyasztott, nem kis mennyiségű bor csak még rosszabbá tett. Ezúttal azonban nem tudtam foglalkozni vele, nem maradt annyi erő bennem, hogy ilyenekkel törődjek. Kicsit úgy is éreztem magam, mintha nem a saját testemben lennék, olyan különösen idegennek és távolinak tűnt a lüktető fájdalom a lábaim között, az epés íz a számban és a kezeim remegése. Az emlékeket még fel tudtam idézni, nagyon könnyedén, olyan pontossággal, amivel nem sok mindent, de ezt is külső szemlélőként láttam magam előtt. A szőke lányt, akit Kyle Briggs arccal előre a falnak nyom, felhúzza a szoknyáját és elszakítja a harisnyáját, hogy könnyedén hozzáférjen... Mintha nem is én lettem volna. De tudtam, hogy én voltam, én vagyok és most már egész életre én leszek az a lány, akit a mágiaügyi miniszter unokaöccse megerőszakolt a Roxfort folyosóján.
Miután Briggs lelépett, én még ott maradtam. Nem tudtam mozdulni, reszkettem a fájdalomtól és az átélt sokktól. Percekkel később hánytam. Akkor már muszáj volt felállnom és elmennem onnan, feltakarítani eszemben sem volt. Pedig nem ártott volna eltüntetni a nyomokat. Nem volt éppen tiszta a fejem, de azt pontosan tudtam már akkor, hogy erről soha, senki nem szerezhet tudomást. Sem Hunter, sem apa, sem Alex, sem a tanáraim nem tudhatták meg, ami most történt, de főleg Hunter és apa nem. Belegondolni sem akartam, milyen következményekkel járt volna az, ha ők bosszúhadjáratot indítanak.
Az első utam a legközelebbi lánymosdóba vezetett. Rettegtem a gondolattól, hogy véletlenül összefutok egy tanárral, vagy Merlinre, esetleg Runcornnal a folyosón és azonnal rájönnek, mi történt. A pálcámat képtelen voltam használni, egyszerűen nem ment, így két kézzel mostam le a vért és egyebeket a lábaimról, a fájdalom szülte könnyektől elmosódott sminkemet és még a ruhámat is sikerült megigazítanom. Egész biztosan nem néztem ki jól, sőt, bárki észrevette volna, hogy valami nincsen rendben velem. De most még talán ki tudtam volna magyarázni magam.
Amennyire csak tudtam, magamra erőltettem egy teljesen normális arcot, kihúztam magam, bármennyire fájt, és elindultam a folyosón a klubhelyiség felé. Csak érjek oda találkozók nélkül...