Trouble is | Ezra x Lilou

A meccs után elvonulni az öltözőbe vagy áldás vagy átok, a kettő között sose semmi. Sokan szeretik a hirtelen nyugalmat és csendet az adrenalin-fűtötte órák, a nézők fülsüketítő tombolása után, és igen, néha talán még én is elfogadom. Jó a levegőt kifújni, bár egy részem talán szívesebben repkedné még a nyertes köröket odakint, lepacsizva a szurkolókkal, akár egy-egy aláírást is kiosztani, de nem. Most inkább menekülés volt, remény, hogy ki lehet zárni azt, ami kint van, és elfelejteni, mi is történt. Mert igazából semmi sem történt, semmi sem, ami ilyen megalázónak kéne, hogy érződjön, a meccs igenis szoros volt, kiélezett, mind a 14 játékoshoz ragadt a mez az izzadtságtól, a hideg vizes flakon egy körben adogatva a csajok között, és mégis.
Mintha irritálóan erősen dobogott volna a szívem, és minden reccsenésre azt vártam, hogy a világnak vége legyen, az ég leszakadjon, és saját életem romokba dőljön. Alig lépek ki a zuhanyból, és húzom magamra a ruhámat, hajamból még mindig csöpög a víz, ahogy meghallom legkedvencebb csapatkapitányom felkiáltását az ajtóból, és azonnal tudom is, mi jön.
– Hoeller! Mit keresel itt? Hallottál már a magánszféráról? – És mint aki erre a pillanatra várt, tudván, hogy mi a következő mondat, ami kiszalad a száján, ha nem szólalok fel, már fordultam is abba az irányba.
– Intézem, intézem! – sóhajtok fel színpadiasan, a törölközőt keresztül dobva a vállamon a hajam szárítása helyett, megforgatva a szemeimet hagyom ott a többieket és lépek ki a folyosóra. – Mégis mi ütött beléd? – bököm mutatóujjamat azonnal a mellkasa közepébe, mielőtt még esélye lenne bármit is mondani. – Udvariasság? Hagyni egy kis időt, mielőtt a csapat arcába nyomnád, hogy nektek jobban kedvezett a szél ma? – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt.
Nem. Nem tudom, miért van itt. Mégis honnan kéne tudnom, most épp milyen agybaj jött rá?

 
 

És természetesen ott áll az ajtóban, életnagyságban, és már messziről látom az idióta mosolyát az arcán, ahogy megpróbálna lyukat beszélni a kapitány hasába, aki meg a végén talán még engedne is, hisz beszélőkéje van, az is biztos, de persze nem engedhetem meg, hogy odáig fajuljon a helyzet, még a végén azt hinné, hogy efelett a csapat felett is van hatása, és az kellene még neki, hogy ilyen tévhitekben ringassa magát. Hát nem mindig jót akarok neki? Szegényt le kell lökni a seprűről néha, máshogy nem tanul.

Aztán persze rázza is le magáról a vádat, mint aki több figyelmet se akar neki szentelni, csak pont annyit, mint egy idegesítő légynek, akit elhesseget, és a szemöldököm már kúszik is fel a homlokom közepére, egy pillanatig latolgatva, hogy komolyan gondolja-e.
– Hú, ideje leszállni a magas seprűdről, ha egy pillanatra is azt hiszed, ez a meccs bármi máson is múlott a részetekről, mint puszta szerencse – jegyzem meg, de szinte csak mellékesen, hisz úgy is igazam van, minek kellene több energiát fordítani erre feleslegesen?
– Lezuhanyoztál, csak nekem? Jaj, de kedves vagy! Észre sem vettem – kezdek bele túlságosan is édesen csengő, eltúlzott hangon, mielőtt odaszúrnék neki. Egy koszos hazugsággal, mondjuk. Jó, nem mintha számítana, de azért esélyem sem lett volna nem észrevenni, hisz a belépőben teljesen megrekedt a levegő, és mást sem érzek, csak a friss tusfürdőjét, de még hülye lennék ilyeneket hangoztatni, és amúgy is, nincs kedve valakinek szellőztetni?!

Azonban elkomorodik, és vége a szóbeli fogócskának, érzem, ahogy megváltozik a levegő, és jobb szemöldöke felfelé biccen, ahogy rámnéz. Válaszom azonnal érkezik, pillanatnyi habozás nélkül, értetlenség süt a testtartásomból.
– Szóval mi? – vonom fel a szemöldökömet, majd persze rácifrázok, mert nem lenne a nevem se Lilou, se Byrd, ha nem szövegelnék még mellé egy extra paragrafust, csak, hogy nyomatékosítsam a pontomat. – Tévedsz, ha azt hiszed, lesüllyedtem a te szintedre, és képes vagyok megérteni még te a földönkívüli gondolataidat is.
Csak engem irritál, hogy valami enyhén görcsöl a gyomromban? Mi a fenét etettél velem reggel, Pippa?!

 
 

Kissé megránduk a szemöldököm a reakcióját hallva. Lesajnálom őket? Oké, persze, hogy nem ismerem be, de azért nem vagyok egy szörnyeteg, és ha semmi mást, de egyvalamit felismerek, az a kviddicses tehetség és a kemény munka.
(És mégis ki lennék, ha fogalmam sem lenne róla, hogy mennyig is edz?)
Kissé megköszörülöm a torkomat, mielőtt megszólalok.
– Csak nem hisztisek vagyunk ma? – kérdezek inkabb vissza, ahelyett, hogy hangot adnék a gondolataimnak (az kellene még!), de mosolyom és hangom nem annyira éles, és le is állok a témáról.

Az a baj a felépített kártyavárakkal, hogy akár óvatosan, igényesen, hosszú időn keresztül ápolod, akár sebtében, hirtelen, durrbele módon építed fel, ugyanúgy összeomlik, vagy előbb, vagy utóbb. Na persze, oké, talán inkább előbb, mint utóbb, legalábbis bizonyos esetekben biztosan, de hé, hányszor beszéltem mindenkinek lyukat a gyomrába úgy, hogy még a nevüket is elfelejtették!
De persze ez nem olyan, és nem is direkt van, sőt, nagyon is ellenemre van az egész, hát hé, miért is fair most ez éppen? De nem számít, a lufi pukkan és ereszt, mintha valaki erővel próbálná kiengedni belőle az összes levegőt, és a folyosó ugyanaz, a helyiség ugyanaz, a helyzet szintén, de igazából minden teljesen más.
A francba is.
Elhúzom a számat, kissé megsértődve elfordítva a fejem, ahogy karjaim még erősebben fonódnak össze, még egy utolsó próba, még egy utolsó párbaj, de nem, nem lehet, tudom, hogy bámul, és azt is tudom, milyen arckifejezés ül a képén, hisz pontosan tudja, hogy mi megy most le a fejemben, és irritál, ő is irritál, ez az egész is irritál, és a fenébe, miért nem mehetett csak tíz perccel tovább a meccs, meg lett volna az utolsó gól is!
De nem.
Sóhajtok, megadva magam, kezeim eleresztenek és lecsusszannak, ahogy egy pillanatig még rágom a szavakat, mielőtt kiengedném őket.
– Frissítsd fel a memóriám, mi is volt a tét? – mondom ki a plafonra pillantva, megadva magam, de úgy jönnek ki a szavak persze, mintha fogóval rángatnák őket, kelletlenül, és nehezen, persze. Rápillantok. – És essünk túl rajta gyorsan, úgyhogy amint csak lehet. Nem hagyom, hogy sokáig piszkálhass ezzel! – teszem hozzá gyorsan, harciasan, és féloldalt fordulva hátamat a falnak döntöm.

 
 

Reflexből megforgatom a szemeimet, mikor a lassúságot taglalja, nem mintha nem tudnám, miről is beszél. Kiélvezni a győzelmet az utolsó pillanatig, elhúzni az élvezetet, a fensőséges érzés, hogy most én voltam a jobb – legyen szó meccsről, fogadásról, vagy akármi másról – valamiért, és ez mindig így volt, felülkerekedni valaki máson, érezni a diadalt, az az egy dolog, amiből nem tudok eleget kapni, amit nem lehet megunni, amiért mindennap küzdök, hogy újra és újra átélhessem.
Szóval, mikor az ellenkezője történik, kicsit olyan, mintha valami keserűt etettek volna velem, és képtelen vagyok lenyelni, mikor legszívesebben már rég kiköptem volna.
Azonban szinte azonnal a torkomra forrnak a szavaim, minden piszkálódó megjegyzés, amivel készültem, mikor kimondja, mi is volt a tét, megpiszkálva a memóriámat, és igen, ott van, halványan dereng, dehát egy pillanatra sem hittem volna, hogy ebben pont én leszek az áldozat, hisz mikor jelentett gondot pár gól karikára dobása korábban? Persze a franc se gondolta volna, hogy ilyen hamar előkerül az a rohadt cikesz, múlthéten, 410 ponttal nyertünk egy tétmeccset, most meg...
Ó, de irritáló ez a hangsúly, és a győzedelmes vigyor az arcán. Ez mindig így volt, mióta csak ismertem, amióta az első egymás elleni meccsünk után összefutottunk még két éve, már akkor megtanultam, hogy mennyire idegesítő az az arckifejezés, és hogy mennyivel erősebben hat rám, mint másoké, és hogy mennyire nagyon le akarom törölni a képéről még a nyomát is. Persze, oké, dolgok, amiket soha de soha nem fogok kimondani, lehetetlen, nincs az az isten: hisz kihívás, hogy legyőzzem és levakarham az arcáról, oké, de őt megtörni? Az már annyira nem kívánatos, és már ebbe belegondolni is ijesztő, hisz mikor zavarta mások veresége Lilou Byrdöt akármikor is a világtörténelemben? Soha, persze, hogy soha, erre mégis, itt van ez az idióta, és amint kiélvezted a győzelmed pillanatát, nem bírod ki, hogy ne akard azonnal a következő versenyt, a következő meccset, a következő fogadást – és nem csak azért, hogy újra és újra átélhessem a győzelem édes ízét, nem van itt valami más is, valami, ami nem gondolat vagy nem tudatosan, és valami, amit sosem öntenék szavakba, de talán van abban valami jó is, mikor így sugárzik, oké?
Téma letudva. Kész, pont.
Hisz ekkor, mielőtt még bármit is mondhatnék, kérdezés meg minden nélkül közelebb lép, és szemöldököm a homlokom közepére szalad. Reflex, ahogy felemelkedik a kezem, ahogy tenyerem megtalálja mellkasát, így kitartva a karomat, talán, hogy ne jöjjön közelebb, talán nem lenne elég erő benne megállítani, ha akarna, de az már más kérdés.
– Szeretnéd, mi? – vigyorodok el, kissé félrebillentve a fejemet. A hangom kihívó, mert persze hülye lennék még másról beszélni, mikor felugrok arra az asztalra, és felemelve a poharamat a fejem felé a tartalma fele kilöttyen, hisz tudom, hogy mire odakerülök, már jó pár másik legördült a torkomon, hisz így megy ez, diéták és kemény edzések, izzadtság és izomláz, utána meg jöhet az éjszaka java, ahol nincsenek sípok meg stopperórák, nincsenek tervek vagy stratégiák, csak zaj és önfeledtség – talán néha túlságosan is. Hol is voltam? Ja, igen, hogy amíg van benne legalább egy cseppnyi józanság, addig egy pillanatra sem említenék mást – arról meg nem beszélünk, amire másnap reggel nem emlékszem, az nem történt meg, tagadható –, szóval ez itt marad, közöttünk, hisz része a játéknak, a versenyeknek, hogy szavakban, tettekkel ki kerekedik felül, ki hat jobban a másikra. – Pedig én a helyedben félnék attól, miket is tudnék mondani.
Nem, persze, hogy nem készültem, hogy biztos voltam benne, hogy ez a győzelem a zsákban volt, akarom mondani, de egy kicsit még az is vereség beismerésének tűnik, úgyhogy nem teszem, helyette elgondolkodok egy pillanatra. Nyelvész szülők mellett persze egyszerűen jönnek az ilyenek a szájára, én meg alig emlékszem arra az egy évre, mikor ezt tanultam a Roxfort előtt – félvér szülők, oké, hogy mindenki varázsló, de öt gyerek mellett eszük ágában sem volt otthon tanítani minket, muglik közé mugli suliba velünk, addig is kevesebb gondjuk van otthon, márpedig körülöttünk mindig gondok voltak –, így felvonom a szemöldökömet.
– Ugyan már, mindketten tudjuk, ha eleget iszol, esélyed sem lesz megmondani, miben szavalok – vigyorodok el, de egyben kihívás is. Na, mennyire ragaszkodsz ehhez? A szégyenemet akarod az éjszakád rovására, vagy fordítva?

 
 

Túlságosan szeretsz ahhoz, hogy így elbánj velem, mondja, és azonnal elnyílnak az ajkaim attól, hogy van képe ilyeneket mondani, és ott van az egó az arcán, a legkisebb pórusában is, és egyrészem képen törölné, hogy levakarjam az arcáról, de persze nem mozdulok, másik részem meg inkább lesmárolná róla, de arról meg nem beszélünk természetesen, elég nagy hólyag van már így is a feje helyén, az kellene még, hogy rosszra gondoljon.
– Ó, vigyázz a szádra, ezeket a szavakat még megbánod később. Kihívás elfogadva, épp azon gondolkodtam, hogy kedves leszek, de így már esélye nincs.
Hiszen ő kérte, kell még olyat mondania, hogy úgyse tennék meg valamit, tényleg tökkelütöttnek kell lennie ahhoz, hogy ne tudja, az mit jelent, akkor meg úgy kell neki, nem?
– Nehogy azt hidd, hogy megúszod néhány gyenge vajsörrel – mondom, ahogy reflexből megfeszül kettőnk között lévő karom, ahogy közelebb hajol, de persze egy pillanatra sem akadály. Mintha Ezra bármikor is figyelembe vette volna az ilyen határokat, ő van itt a mi öltözőnk előterében, egy kanyarra az összes Hárpiától. – A győztes állja az estét, nem? Ha egyszer jelenésem van, akkor annak ütnie kell.
Megvillan a szemem, állva a kihívását, egy pillanatra sem gondolkodva el a jeleneten, hisz már nem arról szól, már nem a veszteségem számít, hanem az, hogy hogyan tudnám a saját javamra fordítani a kis előadást. Magabiztos vigyor jelzi az arcomon a változást. – Remélem, mindenki figyelni fog. Alig várom.

 
 

Persze azonnal felrepül a szemöldököm a homlokom közepére a megjegyzését hallva.
– Mégis miről beszélsz? Kedvesség a középső nevem – jegyzem meg de úgy teljesen elhíve a saját szavaimat, az álarcon még csak repedés sincs, ami nevetés foszlányát mutatná.
Jaj, ugyan már, most meg mi van? Elég kedves vagyok én, nem? Ha émelyítő cukorfalat lábtörlőt akarna, mással lógna, akkor meg? Volt elég ideje arra, hogy lelépjen, de panaszkodhatna akármennyit is, úgyse fog. Ugye?
– Adjad hát – vigyorodok el szinte azonnal, ahogy elképzelem. Sőt, mehet a körbagoly nálatok is. Én a helyedben jegyeket is árulnék. Ne várj semmi másra, csakis tökéletességre tőlem.
Gonosz ennyire élvezni? Hisz ő is ezt tenné fordítva – és tette is, nem is egyszer, jaj, összeszámolni se lehetne, már hányszor is lett a labda egyiküktől a másikuknak passzolva, kihívó pillantásokkal és csakazértis merésekkel –, akkor meg nem mindegy? Hisz követem a szabályokat. Elszavalni, hogy mégis miben a legjobb. Igen. Tökéletes.
– Ki hát, jelenésem van. Csakis az enyém a színpad – kacsintok rá most én, majd az ajtó felé biccentve a fejemmel, mintegy célzásul. – Neked meg jelenésed van máshol, nem? El kell terjesztened a szót.
Ez persze azt jelenti, hogy jelenésem van otthon. Remélem, Pippa otthon lesz, egyedül még a végén elkések, szükségem lesz a kezeire. Ennyit arról, hogy elég időm lesz a többiekkel, így persze lőttek a csapatnak, de hát csak ki kell élvezni, ha már ebbe a helyzetbe kerültem. Legalább alapozó van otthon is, az tuti.
– Nem hiányolnak a többiek? – kérdezem, mielőtt kissé más hangsúllyal teszem hozzá. – Valld be, már elszakadni sem tudsz tőlem.

Az az igazság, hogy rohadtul zavarnia kéne, mert mi az, hogy nem zavar? Rob még képen is röhögne, ha most látna itt, szóval még jó persze, hogy soha sem fogja megtudni, még szép, hogy nem, szóval az olyan, mintha nem is történt volna meg, ugye? Mert az a helyzet, hogy bár tagadhatnám is, igazából rohadtul nem zavar, ahogy arcon csókol, de ezzel az érzéssel meg a fene se tud mit kezdeni, így inkább elvigyorodva fordulok el tőle, hogy visszataláljak az öltözőbe, és már vissza sem fordulok, mikor a keze csattan, épphogy csak visszatekintve lendül fel középső ujjam a hátam mögött az irányába, mielőtt egy kacsintás kíséretében ismét eltűnök az ajtóban.

Utána persze már semmiség volt az egész, hisz mikor nem volt a csapat vevő egy kis szórakozásra? Felugorva a pad tetejére, rövid beszéd és máris egymás szavába vágva tervezzük az estét, hogy mikor és hol is találkozunk, aztán meg irány haza, piros riadó, mert mi más is lenne ennél fontosabb?
Két óra rohangálás, szitkozódás – mi a francnak kellett Judynak a ruhám már megint, mikor mindketten tudjuk, hogy úgysem jó rá –, meg kiabálás – Hé, Pipp, hol van a felsőd, amit sose veszel fel, és valahogyan mindig az én szennyesemben köt ki? és Pontosan tudom, hogy történelmet tanulsz, és nem irodalmat, de azért... – után már az utcán tántorogtunk mindannyian, vállak egymásnak ütközve, ahogy a második helyről is kisétáltunk, mert hát alapozni azt muszáj, mire végül megérkeztünk a foglalt helyre.

Megy is a nevetés, ahogy helyet foglalunk, a Hárpiák amúgy sem épp csendes csapata hangja megerősödve, csapatkapitányunk már lengeti is a kezét, hogy megrendelje az első – vagy harmadik, nézőpont kérdése – körünket, karok egymás válla körül, ahogy letoljuk, hujjongással megtoldva – hisz ilyenkor nem a történtekről van szó, az elmúlt órákban mindenki kizuhanyozta magából a csalódást vagy önutálatot, a haragot és keserűséget, és lesz még elég idő rá később is, a szoba sötétjében, mikor a nap előtt kelsz edzeni, de most csak remény van, az a megerősödött jókedv, ami elnyom minden mást. Még fel sem nézek, de őrzőnk már integet is át a terem túloldalára, mások már tolják is össze az asztalokat, ahogy a két csapat összeolvad. A tolongás és csípős visszázások közepette egy pillanatra elkapom Ezra tekintetét, és nem bírom kihagyni a kacsintást, ahogy egy fehér papírcetlit villantok meg a zsebemben, mielőtt el is tüntetném. Robert puffan le mellém, én meg forgatom is a szememet egy elsütött viccére majd tolom is arrébb, a körülöttünk ülők nevetése kíséretében, és bár nem jelzem, azért ott a remény, hogy egy bizonyos valaki kihasználja az alkalmat, és lestoppolja a pillanatnyilag megüresedett helyet.