Eddie & Maddox ~ no family is complete without an embarrassing uncle

Apát annyira könnyű volt átverni, mint elvenni egy kisgyerektől a nyalókáját (és nem, bárki mielőtt meggyanúsítana, sosem tettem ilyesmit). Ellenben nyugodt szívvel öntöttem apa poharába egy kevés altatóbájitalt, ugyanis ismertem annyira, hogy tudjam, az elalvás előtti perceiben nem teljesen volt önmaga. Ilyenkor elég könnyen eljárt a szája, így tudtam meg azt is, hogy miként vehetem fel a kapcsolatot a nagybátyámmal.
Háromnapnyi tervezés és Desivel való egyeztetés után úgy gondoltam, készen álltam a találkozóra a bácsikámmal, aki kereken tíz éve nem láttam. Sikerült meggyőznöm apát, hogy vigyen magával a Minisztériumba, hogy onnan mehessek majd tovább. Ugyan méltatlankodott egy sort, hogy miért barátkoztam ilyen „fiúlányokkal” (ezzel a jelzővel illette az összes csajszit, aki nem passzolt bele az általa ideálisnak tartott lány kategóriába, mert egy agyatlan paraszt volt). Végül csak Desivel tarthattam, bár apának fogalma sem volt róla, hogy mire is készültem, és Desit is csak annyira avattam be, hogy falazzon nekem apámnál, ha arról volt szó.
Az egyetlen bökkenő a tervemben az időpont volt, ugyanis olyan korán érkeztem az Abszol útra, hogy a legtöbb bolt még csak nemrégiben nyitott ki. Nem akartam azonnal a nagybátyámra rontani, így egy ideig céltalanul mászkáltam London muglikkal teli környékén, ugyanis az Abszol útra elég hamar ráuntam.
Olyan messzire kóboroltam, hogy eltelt tizenegy óra, mire betértem a Foltozott Üstbe. Utána pedig várt rám a macskakövekkel tarkított utca, hogy megtaláljam a bácsikám üzletét.
Az Abszol út és a Zsebpiszok sarkán találtam rá, legalább is, a bolt nevében rejlő Harvey alapján vontam le ezt a következtetést. A hely nem tűnt túl hívogatónak, de nem tántorítottam el a célomtól.
Csengőszó jelezte az érkezésemet, és miközben becsuktam magam után a bejárati ajtót, a farzsebemhez nyúltam, hogy csekkoljam a benne lévő fényképet.
− Jó napot kívánok! – köszöntem hangosan, hiszen első pillantásra üresnek tűnt a helyiség. Vártam egy kicsit, majd amikor mozgolódást hallottam, közelebb léptem a pulthoz. Időközben lehetőségem akadt megszemlélni a különböző formájú üvegcséket és fiolákat, de egyikhez se értem hozzá.
− Szeretnék valami izomlazító krémet venni – tértem azonnal a tárgyra, amikor felbukkant a képen szereplő férfi idősebb változata. Nem akartam kiesni a szerepemből, és gyanítottam, hogy ha egyből azonnal támadom le, hogy én lennék a rég látott unokaöccse, akkor kipenderített volna az ajtón. Nem tudtam, nem emlékeztem rá, hogy milyen ember volt egykor.
Szerintem nem ismert fel amúgy. Én pedig nem most azonnal terveztem felfedni a kilétemet, így a kezeimet a nadrágom elülső zsebeibe süllyesztettem. Szinte mérget vettem volna rá, hogy tényleg nem tudta ki állt vele szemben, de azért mégis adtam neki egy lehetőséget, hátha halványan emlékezett még rám.

Igyekeztem nem tudomást venni az üzletben terjengő szagokról, bár tagadhatatlanul szüksége lett volna ennek a helynek egy kéthónapos szellőztetésre, bár még így sem uralkodtak olyan orrfacsaró szagok idebent, mint amilyen apa nem tudja elindítani a mosógépet. Néha komolyan elgondolkoztam rajta, hogy az év nagyrészét hogyan élte túl nélkülem.
A különböző méretű fiolákat és üvegeket szemléltem hát, amíg a nagybátyámra vártam. Gondoltam, hogy valahol hátul lehetett, neki azért csak volt annyi sütnivalója, hogy ne hagyja őrizetlenül a boltját egy ilyen környéken. Nem mintha annyira frusztált volna engem a Zsebpiszok köz közelsége, ugyanis megtanultam már, hogy mindenhol veszély leselkedhet az emberre, akár a saját otthonában is.
Türelmesen nézelődtem hát a helyiségben, néha a zsebemben lévő fényképet ellenőrizgetve. Biztos akartam benne lenni, hogy nem hagytam el, és nem is lopta ki a zsebemből valami csöves.
A hátsórészből felbukkanó férfi nem teljesen úgy festett, mint az emlékeimben, azonban a fényképen lévő alakhoz nagyon is hasonlítottak a vonásai. Mégsem fedtem fel magam előtte, hanem egy egész jó kis hazugsággal fordultam felé.
− Azt hallottam, hogy az ottani alkalmazott nem figyelt oda, és olyan összetevőt adott az egyik krémhez, amely súlyos allergiás reakciókat váltott ki a használókból – ráztam meg a fejemet, és ez esetben még csak nem is kamuztam, ugyanis apám egyik ismerőse panaszkodott erről. Valami nagy kviddicsbolond volt a fia, de a készítménytől olyan rosszul lett, hogy én inkább nem bíztam volna magamat arra a sarlatánra.
− Túlerőltetésre keresnék elsősorban – feleltem halkan, miközben ismét végigpásztáztam a boltot.
− Egyedül a magáé a hely? – érdeklődtem, hiszen ha csakis az ő tulajdonában állt, akkor egész szép kis üzletet épített fel magának. Nem úgy tűnt, mintha rosszul menne a sora, bár nyilván lehetett volna jobb is, és akkor nem itt a sarkon kellett volna árulnia a portékáit.
Vártam, amíg megkereste az izomlazítót, addig a tárcámat se vettem elő, csupán csendesen nézelődtem, abban a reményben, hogy hátha találok valami utalást anyámmal kapcsolatban. Egyelőre azonban semmi nem vitt előrébb, így kénytelen voltam megkockáztatni egy rizikósabb kérdést.
− Ismeri Madeline Harveyt? – vándorolt vissza a pillantásom az arcára. A hangom mindenféle érzelmet nélkülözött, hiszen továbbra sem tudtam miként kellett volna vélekednem arról a nőről, aki magamra hagyott a vadbarom apámmal.

Furcsa szitu volt úgy szemben állni a nagybátyámmal, hogy egyáltalán nem ismert fel, de tudni akartam elsősorban, hogy miként reagálna rám, vagy anya emlegetésére. Ahogy elnéztem, vagy nagyon jól titkolta a dolgait, vagy túlságosan is elvolt a maga világában. Mégis, szerettem volna hinni abban, hogy tud valami támpontot adni ahhoz, hogy milyen irányba indulhatnék el a kutatásom során. Mert kerüljön bármibe, de megtalálom őt, és kihozom Cain Runcorn az Azkabanból. Nem akartam végignézni, ahogy széthullott a családom, ha pedig mások nem voltak hajlandóak tenni érte, hát én cselekedtem.
− Az apám a Minisztériumban dolgozik, hall egy-két dolgot ott, ráadásul sok ismerőse van, akik szeretnek panaszkodni – vakartam meg az államat, hiszen továbbra sem hazudtam neki. Azt mondtam el, amit én magam is hallottam, s bár nem volt szép dolog rossz fényt vetni mások üzletére, mégis kellett valami fedősztori, hogy pontosan miként is kerültem ide. Talán az sem volt szerencsés, hogy egy Zsebpiszok közhöz közeli üzletből vásároltam, de pont nem érdekelt addig, amíg az eredeti célomhoz tartottam magam.
Némán nézelődtem, amíg ő eltűnt az egyik polc mögött. Más talán kihasználta volna az alkalmat arra, hogy zsebre vágjon ezt-azt, de én nem voltam olyan nyomorék, hogy a saját rokonomnak rosszat akarjak. Azért lehet nem ártott volna felhívnom a figyelmét arra, hogy jobban is őrizhetné az árut, de nyilván megvoltak az eszközei. Legalább is, reméltem, hogy nem volt felelőtlen.
− Elég menő. Biztos nem egyszerű fenntartani – gondoltam ezalatt arra, hogy miféle kapcsolatokat kellhetett kiépítenie és fenntartania, illetve egy vállalkozás minden necces dolognak tűnt a szememben, hiszen ha eltűntek a vásárlóid, akkor kvázi a rolót is lehúzhattad.
− Akkor legalább nincs egyedül. Unalmas lehet egyedül ácsorogni, amikor nincs vásárlója. – Legalább is, nehezen tudtam volna elképzelni, hogy ezt bárki is élvezze. Lehet, hogy a hátsó szobában kotyvasztott, vagy éppen keresztrejtvényt fejtett, de attól még folyamatosan benne lenni ebben a mókuskerékben elég pocsék lehetett. Én tuti nem bírtam volna.
Ahogy a pulton landolt az izomlazító krém, úgy hozakodtam elő a valós szándékaimmal. Láttam rajta a meglepettséget, így egy halk sóhajjal a farzsebemből előhúztam a korábban talált fényképet, és a krém mellé ejtettem a pultra.
− Elég kellemetlen, mert meg kell találnom őt. Azt hittem, te segíthetsz, bácsikám – vándorolt a képről az arcára a pillantásom. Még mindig semmi érzelmet nem tükrözött a hangom, de ez gyakorta megesett, ha anyámról volt szó. Apám legalább utálatot és megvetést váltott ki belőlem, de anya… Sose értettem meg az eltűnését.
− Emlékszel esetleg, hogy mikor és hol beszéltél vele utoljára? – tértem át valamivel közvetlenebb stílusra, miközben előhúztam a tárcámat, hogy a krémért fizetni tudjak majd.

Tiszteltem azokat az embereket, akik önerőből érték el a céljaikat és valósították meg az álmaikat. Sokkal több megbecsülést érdemeltek volna, mint apám, aki a családi kapcsolatoknak köszönhetően kapott helyet a Minisztériumban. Legalább is, így gondoltam, hiszen sose beszélt magáról, vagy éppen a gyerekkoráról. Egy világi seggfej volt. Elmondások alapján a roxforti évei során sem a kedvességéről volt ismert, de azóta még rosszabbul bánt másokkal.
Vele képest a nagybátyám egy csendes, tiszteletreméltó embernek tűnt, ahogy itt az üzletében figyeltem őt. Lehet, hogy a legjobb környéken állt a boltja – az Abszol útnak előkelőbb pontjai is voltak −, de nem vetettem meg azért, mert itt sikerült helyet bérelnie. Sőt, szívesen faggattam volna az ilyen magánvállalkozások működéséről, de abszolút nem ezért jöttem. Muszáj volt a célomra fókuszálnom.
− Amíg nincs egy stabil vásárlói köre, addig eléggé kétes, hogy egyáltalán az üzlet talpon marad-e. Gondolom, jó marketing, anyagi háttér és kitartás szükséges egy bolt beindításához és fenntartásához – pillantottam körbe, hiszen tudtam egy-két dolgot, amikor félfüllel figyeltem apámra és a haveri körének a mondandójára. Igazából, elég sokat tanultam egy-egy elcsípett beszélgetésből, de ettől még nem vallottam magam üzletembernek. Amúgy sem állt volna jól nekem.
Csak húztam hát az időt, és próbáltam lehetőséget találni arra, hogy előhozakodjak anyámmal. Aztán, amikor elérkezettnek láttam az időt, robbantottam a bombát. Talán egy kicsit sajnáltam is, amiért ennyire váratlanul érte a dolog, de nem halogathattam tovább ezt a témát.
− Tudom, hidegvizes zuhanyra hasonlíthat a mostani érzés, bocsánat érte, de nem tudtam miként mondjam el – mosolyodtam el zavartan, miközben egyre inkább elkapott egy érzés, hogy sietnem kellene. Elvégre azt egyáltalán nem szerettem volna, ha apám elkapott volna, ahogy a vérfarkas nagybátyámmal kedélyesen cseverésztem.
A kapott válasz azonban teljesen elkeserített. Hosszasan szívtam magamba a levegőt, majd fújtam ki hasonló lassúsággal.
− Ez eléggé kellemetlen – böktem ki, miközben a kezembe vettem a korábbi fényképet, amin anyám is szerepelt. A fejemet ingatva vágtam zsebre a képet, hiszen abban a reményben jöttem ide ma, hátha a bácsikám tudott valamit róla.
− Sosem voltak együtt. Nem azért kerestem – fintorodtam el, amikor az öregem szóba került. Továbbra sem rajongtam érte és a tőle kapott verésekért.
− A segítségére van szükségem, hogy megtaláljam Kyle Briggs valódi gyilkosát, és kihozassam az Azkabanból az unokatestvéreim édesapját. Mr Runcornt ártatlanul vitték be, a fiainak pedig szükségük van rá. Találtam néhány iratot, amiket anyám hagyott el. Ezért tudom, hogy ő képes lenne megoldani az ügyet. – Mielőtt elmeséltem volna neki a valós szándékomat, körbepillantottam a boltban, illetve az ajtó felé is elnéztem, hogy jön-e valaki, csak utána beszéltem a bácsikámnak a tervemről. Ha ostobaságnak is tartotta volna, akkor sem tudna lebeszélni róla, ugyanis meguntam, hogy tétlenül nézzem, ahogy széthullik a családom. Nem akartam egy újabb levelet írni Nednek, amelyet nem olvasott el, nem akartam tovább hallgatni Noaht és Desit hallgatni, hogy Ned elhagyott minket, ahogy azt sem akartam, hogy a nagynénémet zokogni lássam.
Mindent megadtam volna azért, hogy őket boldognak láthassam. Akár a saját életemet is.