Gondolom, nem számít nagy meglepetésnek, vagy váratlan fordulatnak az, hogy fogtam magam, és nemes egyszerűséggel leléptem Charlie lakásából. Na, nem örökre, mert nem akarok hetekig, hónapokig menekülni, vagy mindaddig, amíg el nem ül ez az egész botrány, de egy este belefér. Csak, hogy kirúgjak a hámból, csak, hogy végre megint önmagam lehessek, emberek között, hogy megigyak egy pohárkával, új emberekkel – nem pedig nagy magányomban, az üres lakásban, mert, hát Charlie nem ivott velem eddig egyszer sem, akárhányszor hívtam. Persze, nem baszogatom sokáig, mert már az is nagy szó, hogy egyáltalán megengedte, hogy maradjak, és nem küldött egy híd alá, vagy melegebb éghajlatra, vagy vissza bagoly fordultával Amerikába. Úgyhogy rendesen viselkedem, legalábbis nagyon igyekszem tartani magam az ígéretemhez, miszerint nem keltek feltűnést, és nem kerülök bajba. Az persze már egy teljesen más lapra tartozik, hogy általában a baj talál meg engem. Mondhatja, hogy most is én kerestem, hiszen miért lépnék le, ha nem így volna, de már nem bírom a négy fal között, nem bírom a bezártságot, nem bírom a saját gondolataimat, más emberek testében, nem bírom ezt a sok, unalmas életet, azon emberekét, akiknek a bőrébe bújok. Mert mindegyiknek kitaláltam egy történetet, ha már úgy is olyan kurva sok időm van gondolkozni. Rosszabb, mintha Azkabanba zártak volna. Rosszabb, mert akárhányszor kinézek az ablakon, vagy kilépek az erkélyre, hogy elszívjak egy halálrudat – és eléggé sokszor előfordul, hogy ilyesmit teszek nagy magányomban, és még nagyobb unalmamban -, látom az embereket, akik olyan önfeledtnek és gondtalannak tűnően járkálnak az utcákon. Nemtörődöm eleganciával, hálátlanul, amiért oda mennek, ahova akarnak, akkor, amikor akarnak, azzal, akivel akarnak. Én pedig olyan irigy vagyok rájuk, és már annyira becsavarodtam otthonos magánzárkámban, hogy eljött egy pont, valamikor délután öt és hat óra között, amikor is hirtelen ötlettől vezérelve letusoltam, megmostam a hajamat, szép sminket kentem a képes felemre, felöltöztem és megpattantam. De hát nem épp így kezdődött az egész? A hirtelen ötletekkel, meg a cselekedetekkel, és a mozdulatokkal és egy kis piával, meg ekivel? Hát, de, kurvára így kezdődött. És azóta nincs megállás a lejtőn. Fekete, szakadt farmert húztam, szegecses-csatos bakancsot, fekete, mintátlan pólót, meg a kedvenc, sokat látott, sokat megélt bőrdzsekimet, és megindultam az éjszakába. Nem is foglalkoztam olyan lényegtelen apróságokkal, mint például, hogy megváltoztassam legalább a hajszínemet. Lófaszt. Tele van a nem létező tököm a bujkálással. Egész nap esett az eső, az esti fények olaj módjára terülnek el a tócsák felszínén, színes kavalkádban játszadozva, vegyülve egymással. Úgy nyüzsög az emberek alkotta, csillogó, elegáns ruhába bújt húsmassza a Sohóban, mindenféle korosztályból, rasszból, társadalmi csoportból, rétegből, mint száz-, meg száz, színpompás hal az óceánban. Nem is sejtik, hogy egy körözött bűnöző, egy boszorka jár közöttük – és még ki tudja, mennyi. Sör ömlik elém a járdára, a karomat fogja meg valaki, húz befelé, a melegbe, egy kocsmába, borral kínál, elfogadom, elszívok velük egy cigit, mert megkínálnak, és úgy nevetek, önfeledten, mintha nem nyomná a lelkemet és a vállaimat a világ minden(nek hitt) gondja. Talán így is van, talán csak túlreagálom, el kellene felejtenem az egészet, lehet, hogy ők sem foglalkoznak velem, lehet, hogy elengedtek, hagytak, had menjek, vannak nálam nagyobb halak is. Egy test nekem simul, már-már törleszkedve, mint valamiféle veszett róka. Nem akarok tőle semmit, nem akarom, hogy rángassanak, én akarom kiválasztani a helyet, legalább ennyi kontrollt akarok az életembe. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy mi a hely neve, ahova ezúttal, másodszor betérek. Semmiféle magasztos érzést, vagy hívást nem érzek, sem akkor, amikor a bejárati ajtó felé indulok, sem akkor, amikor belépek, egyszerűen... ez a következő a sorban. Vörös téglák alkotta falak, nehéznek tűnő hajópadló, tömörfa bútorok, darts, meg csocsó asztal, hátrébb, ha jól hallom, billiárd asztal is van, de azt egyelőre nem látom. A pultnál réginek tűnő sörcsapok, talán, ha jobban körülnéznék, még hordókat is találnék, a pultos mögött rogyásig pakolt polcok. Hanyag eleganciával, begyakorolt mozdulattal csusszanok fel az egyik hosszú, karcsú lábú, magas székre, és a bőséges választékot fürkészem. - Jó estét – viszonzom a csapos srác köszönését. – Új vagyok a városban – vallom be nemes egyszerűséggel -, mi a ház ajánlata? Ne, ne, tudja mit? Ajánlja a személyes kedvencét – kacsintok rá, mire fülig elvörösödik az ifjú titán. A szemem sarkából, futólag pillantok a mellettem ülő fickóra.
Vannak olyan napok, amikor nagyon nem éri meg kikelni az ágyból. Amikor azt gondolom, hogy inkább feküdtem volna ott egész nap. Hogy ne kelljen a sok idióta vendégnek a szarságait hallgatni, hogy ne kelljen még egy tökrészeg varázslót felszedni a földről, vagy éppen egy olyan nőt, aki a saját hányásában fetreng, vagy egy félig troll idiótát, aki éppen szét akarja verni az egész helyet. Igen, vannak olyan napok, amikor egyszerűen csak nem kéne létezni. Csak el kéne fogadni azt, hogy Merlin éppen így szórakozik velünk, csak nem akarja a tudatodra adni, hogy „ebben a varázslósakkban most téged ütnek le paraszt”. Milyen kedves, ugye? Alapból azt gondolnám, hogy bizony az a valami, ami fentről irányítja a dolgokat – hívjuk mi akár Merlinnek, hívják a varázstalanok Istennek – nem igazán létezik. Amikor pedig a szerencsekereket felváltja a szopóroller, akkor mégis valakit szidnom kell. Persze amikor félresikerül egy-egy nap, akkor némelyik vendégnek az édesanyja is kapja – pontosabban a legősibb mestersége – de a mai nap annyira átdobott a palánkon, hogy még szidalmazni sem volt kedvem senkit. - Akkor baszd meg Aberforth, inkább elhúzok ma estére. Elegem van ebből a szarkupacból, elegem van abból, hogy baszol normális pénzt adni és tudod miből van még rohadtul elegem? Ebből az egész kurva életből! – persze nem vádolhatna igazából senki azzal, hogy nem direkt játszom a primadonnát, de egy hatásos kilépő és a hűlt helyem éppen azt bizonyítja, hogy ma este foglalkozhat a Vadkanban a szar emberek még szarabb életével az, akinek két anyja van. Vagy két apja. Fogalmam sincsen, hogy keveredek kocsmáról kocsmára, de annyira megcsap a nosztalgia a Docendos éveimet eszembe juttatva, hogy már csak lázadásból sem vedelem nyakló nélkül az olcsóbbnál olcsóbb söröket, rántom fel a nyálkahártyába a muglik egyik kedvelt tudatmódosítóját, vagy fogom meg az előttem álldogáló csaj seggét. Valahogy ahhoz sincs kedvem, hogy merlinesen beverjek, pedig lehet segítene. Lehet az alkohol választ adna a kérdéseimre. Ha csak ideig-óráig is, de kinek van ideje arra, hogy előre tervezzen? azt csinálják az idióták, kösz, én inkább nem. Így is ki tudja mennyi bolyongás után megtalálom az egyik nem túl zsúfolt helyet és a pult szélén helyet foglalok. Lehet, hogy nem ez a legmenőbb pub, amibe valaha betettem a lábam, de legalább nem érzem magam úgy, mint amikor elmentem a Docendon a papírjaimat intézni a Tanulmányok Részlegbe. Ott állandóan egymás hónalját szagolgattuk a többiekkel, és higgye el nekem mindenki, hogy azok, akik Herbológián vannak, kétszer olyan büdösek, mint egy kupac egy hete gőzölgő sárkányszar. Láttatok már sárkányszart? Én láttam, szagoltam is. A Herbológiások is csak azért büdösebbek a sárkányszarnál, mert ők könyékig túrnak mindenféle szarban, hogy a gyógynövényeket el tudják ültetni. Ironikus, ugye? Persze, hogy nem tudtam nem odanézni, amikor az a szőke helyet foglalt mellettem. Nem azért, mert keselyű lennék és a szememmel már vetkőztetném. Inkább csak szokatlan volt egy ilyen makulátlanul gyönyörű nőt egy ekkora lepratelepen látni. London belvárosa nem olyan, hogy a hozzá hasonló dekoratív teremtések csak úgy beszambázzanak ide. Pláne nem ekkora lazasággal. Csak fél füllel hallgatom a kérését. - A helyedben nem bíznám magam a csaposra. Akinek a vodkaszóda a kedvenc itala és még azt is szarul csinálja, abból semmi jót nem néznék ki. – vonom meg a vállam, amikor már nem bírom elnézni a velem szemben álldogáló pultost. - Hé öcsi, inkább egy gintonicot csinálj a hölgynek. Bombay, dupla, sok citromlé, kevés jég, szép citromok. – megemelem a poharat a szőkeségre tekintve, hogy lássa: én is ezt iszom. És egek, mennyire jól tud esni.
Ha a férfi fejébe látnék, önfeledt nevetés törne ki belőlem. Makulátlanul gyönyörű, persze. A magamfajta söpredék minden, csak nem tiszta, mint a szűz hó, nem ártatlan, mint a ma született bárány. Néha jó volna mindennek az eszményi lénynek lenni, mint, amilyen a makulátlan szóról az ember eszébe ötlik, és, amit a lelki szemei előtt lát. Néha jó volna dolgokat elfelejteni, megmásítani, vagy meg nem történtté tenni. De vajon akkor is ez a nő lépett volna be ebbe a kocsmába, ő ülne itt és most, ezen a szentségtelen helyen, ebben a szentségtelen időben? Nem, nem valószínű, nem hiszem... és, talán, jobb is így. Amikor megszólal az idegen, felkapom a fejemet, és most már egészen felé fordítom arcomat, és úgy fürkészem a vonásait. - Oh – kissé jobbra biccentem a fejemet, ajkam szegletében mosoly játszadozik. – Tehát ismered a helyet, és a kínálatot – ez egyértelmű, nem is kérdésnek szánom, hanem szilárd kijelentésként hagyják el a szavak a számat. – Rendben, olyat kérek, mint, amit az úr fogyaszt – bólintok erélyesen, és elismerően, amikor rendel helyettem valami olyasmit, amit én nem biztos, hogy kikértem volna, de nem vagyok válogatós, ami azt illeti. El fog fogyni a gin tonic is, jobb, ha ennyiben maradunk. Aztán végül is mi is maradhatnánk ennyiben, mármint a férfi, meg én, de legyen ez a váratlanok estéje, legyen ez a meglepetések pillanatának szövevényes fonala; éljünk a mának, baszd meg. Ennél rosszabb aligha lehet, nem igaz? Úgyhogy e gondolat nyomán fel is emelkedek a székről, amikor a pultos már munkához látott, és átszelve a köztünk lévő teret, a férfi melletti székre telepedek, kissé felé fordulok, egyik karommal nagy komolyan a pultra könyökölök, mintha csak valami irtó fontos dologról akarnék diskurálni. - Bombay, sok citromlé, kevés jég... – visszhangzom szavait, tekintetét keresve. - Úgy tűnsz, mint, aki tudja, mit csinál – elmosolyodok, mert, hát, most az italra gondolok, de aztán az életre, és, hogy én általában nem tudom. Csak egy lány nő vagyok a tömegben – fekete bárány, gyökértelen, félvilági -, aki keresi a helyét, és, aki legfeljebb csak bízhat benne, hogy számára is van egy kis hely ezen a világon, ha már azt mondják, isten nem véletlenül teremtette, meg, hogy mindennek oka és célja van – és hiszem, hogy nem csak az, amit Charlie szokott morogni: rossz példának is kell lennie valakinek. Hiszem, hogy a nagy egészet figyelembe véve, nézegetve, vizsgálgatva, egy ponton – ki tudja, mikor - majd én is rájövök, és elfogadom, hogy minden akkor történt, amikor történnie kellett, ott, ahol történnie kellett. Okkal és céllal, sorsszerűen. Az pedig egy egészen más lapra tartozik, hogy mindaz, hogy mi mit kezdünk ezzel, rajtunk áll, hogy voltaképpen egy kicsit mégis csak mi vagyunk a jövőnk-, és a sorsunk kovácsa. Hülyeség az egész, nem? - Marlena. Örvendek – nyújtom felé a jobbomat, és, ha elfogadja, erélyesen megszorítom, de nem annyira, hogy elzárjam újdonsült barátom vérkeringését. Arra már rájöttem, hogy helyi – mármint az akcentusa brit, meg az alkalmazottal sem hiszem, hogy ma este találkozott először, máskülönben nem adhatott volna ilyen erős tippet azt illetően, mégis mit fogyasszak a szaros vodkaszóda helyett, amit valószínűleg kaptam volna. – Segítenél nekem még egy kicsit? – kérdezem, cinkos vigyorra görbült ajkakkal, abban a pillanatban, amikor a pultos elém teszi a minőségi italt. – Új csaj vagyok a városban – gondolom, ő pedig már erre jött rá, mert az akcentusom amerikai. – Tudsz még ehhez hasonló, vagy jobb helyeket? – kérdezem, gyermeteg lelkesedéssel. – De csak óvatosan ajánlgass, uram – veszem kezembe a szesszel telt poharat. – Tudod, csóró vagyok – lemondón, de mosolyogva ingatom meg nemlegesen a fejemet, és forgatom a szemeimet.
Nem mondanám, hogy annyira járatos vagyok a londoni kocsmákban, de akkor azt hiszem keresnem kéne valami menedéket, mielőtt még rám szakadna a hely. Az öreg Aberforth így is úgy kezel, mint egy kibaszott rabszolgát, ha nem veszekednék vele a szabadnapjaimért, talán nem is létezne ilyen egyébként. Így amikor csak tehetem, akkor vagy eljövök színházba, vagy pedig eljövök inni – mert hát mit tud tenni egy lassan harminc éves ember – igazából. Tényleg csak inni. Furcsa, ha nem siklott volna félre az élet. - Igen, mondhatni. – biccentek egy keserű félmosoly kíséretében. Nem akarok belekezdeni a monológba, hogy nekem már csak ez maradt, hiszen egyrészt nem vagyok öreg, másrészt pedig nem szeretek vadidegen embereket nyaggatni a nyomorommal, éppen elég problémájuk van nekik is. Nekem is egyébként és ha nem lenne elég problémám, Ollivander még gyűjt nekem számtalan dolgot a sajátom mellé. Szép, mondhatom. - Bár a kínálat az majdnem minden pubban ugyanaz, temérdek büdös sör, undorító borok, amitől az embernek csak az emésztőrendszere szaródik el, vagy pedig long drinkek, azokat pedig nem lehet elbaszni. – tartok egy hatásszünetet, amíg kortyolok egyet. - [color:8600= #B0E0E6]Bár azért van rá élő bizonyíték. – biccentek a fejemmel az éppen gin tonicot gyártó pultos felé. Mert valljuk be, a vodkaszódát elcseszni nagyon nem könnyű feladat, mégis megy valakinek. Nem igazán rezdülök, ahogy átül mellém, bár most már leplezetlenül pillantok rá – mondhatni úgy is, hogy jobban végigszalad rajta a szemem, de még mindig nem úgy, mintha valami vason lógó hús lenne. Elméletileg még valamennyire úriember vagyok, bár a hozzám hasonlókat sosem említették egy lapon még a gentlemanek köpetével sem, én igyekeztem azért rászolgálni, hogy legalább a kiwaxolt cipőjük sarkán legyek valami szarfolt. A családnevem alapján lehettem volna valaki. Erre mégis itt kötöttem ki egy kocsmában. Kocsmárosként egyébként. Vagy pultosként, ahogy tetszik. - Ha viszont nincsen Bombay, akkor Hendricks, dupla. Lime, citrom és bitter lemon. Azt hiszem annál kevés nyerőbb dolog van a világon. – kortyolok bele az italba. - [color:8600= #B0E0E6]Pultos vagyok egy faluban. Valami ilyesmi a munkám nekem is. – nem tudom, hogy éppen boszorkány-e, vagy éppen varázstalan, de az igazság tulajdonképpen nem is érdekel. Nem hiszem, hogy a mai este után meglátnám még valahol, ahhoz kifejezetten kevés szerencsém van az emberek és a kapcsolatok terén, de soha ne mondd, hogy soha. Vagy nem tudom, ezekhez én tényleg nem értek. Fejlődni kéne minden mértékben, de magammal csak akkor van időm foglalkozni, amikor éppen eszembe jut. Hm, lássuk csak: szinte soha. Kiváló kilátások Borgies. - Borgies. Szintúgy. – fogadom el a jobbját és nem erősen, viszont határozottan viszonzom. Közben talán először pillantok bele tüzetesebben is a szemeibe. Jó ideig nem is nézek másfelé, inkább állom a pillantását. - Szép neved van kedves Marlena. – udvarias ember vagyok egyébként, ha a társaságom is olyan. Nincs értelme felvennem a szokásos arcomat, amivel megjutalmazom a Vadkan vendégkörét. - Valahogy feltűnt, hogy az akcentusod alapján nem brit vagy. Segítek, persze mindennek ára van. – húzom cinkos mosolyra az ajkaim. Hogy milyen ára, nos azt nem közöltem. Nem illik, azt hiszem. - Ehhez hasonló hely kevés van, ez viszonylag olcsó. Ennél csak drágább helyek vannak. Mutathatok még egy-kettő művész törzshelyt, azok izgalmasabbak egyébként, mint ez a lebuj. De mindent a maga idejében. – ezzel a lendülettel magamba döntöm az utolsó pár korty gin tonicot. - Hé, srácom, még egy gin tonicot. Ugyanúgy, ahogy az előbb. – a kérek lemaradt, mert nekem sem szokták mondani. Bocs. - Na és megtudhatom, hogy mi célból érkeztél a világ legunalmasabb országába? -
