- Miért nézel így rám? - Mi? Te-tessék? - Úgy nézel, mint aki mindjárt - - Nem nézek sehogy! Nézd, ott biztos van még pezsgő! - Két lépés, és már kartávolságon kívül vagyok. Ég az arcom, mert utálok hazudni, és még jobban ég, mert szánalmasnak és szerencsétlennek érzem magam, ahogy az igazság után puhatolózom, pedig könnyebb lenne odaállni és egyszerűen rákérdezni, viszonyod van valakivel, igen, vagy nem, a talán nem válasz, és különben is, ezt nem ma este fogjuk megbeszélni, mert mostanában minden este, amikor véletlenül találkozunk, ezt mondom magamnak. Nem ma este, mert nehéz napom volt a munkában, és nem akarom álomba sírni magam. Nem ma este, mert ma megjött, semmi kedvem a lelkizéshez. Nem ma este, mert ma van anyámék házassági évfordulója, a sokadik, és rosszul vagyok, ha arra kell gondolnom, hogy mi ezt talán sosem éljük meg. Inkább keresek pezsgőt.
Pedig régen ezeket az estélyeket olyan szépnek láttam - amikor még a partvonalon álltam, és csak a nyakamat nyújtogatva kukucskáltam be ebbe a világba, ahol a varázsvilág prominens tagjai évente összegyűlnek, és kinyitják az erszényeiket, hogy egy aktuálisan fontos ügy mellé állva igazán szép összeget adományozzanak, majdnem teljesen névtelenül. Mert, persze, az ilyenek mindig kiderülnek, máig emlékszem, hogy a régi próféták szétkürtölték az öreg Malfoy adományait, valószínűleg az én szüleim is adtak ezt meg azt az évek folyamán, ami nem maradt kifejezetten titokban. Szerencsére most egyikük sincs itt. Anyámnak elég lenne egy pillantást vetnie az arcomra, miközben nagy nehezen lekapok egy pezsgőspoharat az egyik pincér tálcájáról, és rögvest tudná, hogy valami nincs rendben.
Oda megyek, ahol senki nem figyel rám: a fogadásra berendezett terem ajtajában állok, egy dísznövény mögé bújva, ami gyönyörű, és egyenesen émelyítő illatot áraszt. Nem baj, valamit valamiért. Búvóhelyemről nézem, ahogy Edgar másokkal beszél. Furcsa érzés - itt állni, és azon töprengeni, hogy vajon melyik nő lehet az? Az egyik azok közül, akikkel kedélyesen elbeszélget? Vagy egy olyan, akire rá se néz? Hogy miért vagyok ilyen biztos egyáltalán abban, hogy ez a nő létezik? Nos... - Csak tudom és kész. - Sziszegek a poharam peremére, mielőtt az egész tartalmát egy hajtással lehúznám. Óóóó, pfúj. Az alkohol égeti a nyelőcsövemet. Ezt nem gondoltam át.
Csak semmi feltűnősködés – ez az elmúlt időszak jeligéje. Unalmas emberek, unalmas bőrébe bújok, amikor elhagyom Charlie lakását, és pontosan úgy viszketek mindegyes alkalommal, mintha éppen az ő unalmas életüket is élném. Ez persze nem áll távol a valóságtól: úgy éhezek egy kis bulira, meg némi izgalomra, mint egy utazó, aki már hónapok óta rója a végeláthatatlannak tetsző, núbiai sivatagot. Kapva-kaptam tehát a lehetőségen, amikor valahogyan szóba került ez a mai est; azonnal levágtam, hogy a bátyám voltaképpen csak az orrom alá akarta dörgölni, azt akarta, hogy fájjon és duzzogjak, amikor azt mondja nekem, hogy esze ágában sincs elvinni magával, hogy emberek között lehessek. Pedig, hát, ő is tökéletesen tudatában van annak, hogy úgy el tudok rejtőzni, ahogy csak akarok, hisz olyan alakot veszek fel, amilyet csak szeretnék. Nyilván nagy a lebukás veszélye, feltéve, ha már a Mágiaügyi Minisztérium is készített rólam egy cseppet sem előnyös, körözési plakátot. De azt sem tudhatják biztosan, hogy itt vagyok. Ha egy kicsit is utána jártak annak, hogy milyen kapcsolatot ápoltam régebben Charlesszal, akkor ő az utolsó utáni ember, akinél keresnének. És, miközben ezen kattogok, és azon mérgelődöm – igen, egyszerre -, hogy nem is értem, hogy miért ne mehetnék el Charlie-val, hogy miért aggódik, hogy semmi oka az aggodalomra, meg, hogy egy helyen lennénk, és végig rajtam tarthatná a szemét, hogy tudok én kulturáltan is viselkedni, hogy nem vagyok már gyerek, nem keresem tovább a bajt, és még csak azt sem tudná senki, hogy én vagyok én, és ott vagyok velük... na, ez az a pillanat, amikor bevillan, hogy Charlie-nak sem feltétlenül kell tudnia arról, hogy én vagyok én, és, hogy tulajdonképpen egy levegőt szívunk. Én fogom rajta tartani a szememet, és, amikor úgy ítélem meg, hogy indulni készül, én is a távozás mezejére lépek – midőn Hamupipőke is tette, mikor éjfélt ütött az óra. Ha fecskévé változok, légvonalban, elkerülve minden létező forgalmi dugót, hamarabb hazaérek, mint ő, mivel, amennyire én tudom, nem működik a hopp-hálózat ezen megállója a lakásban. Remélem. (...) Mintegy futurisztikus látomásként libbenek be az estélyre. Csak semmi feltűnés – nadrágkosztüm van rajtam, a hajam fekete és hosszú, a seggemet súrolja, a decens blézer alatt egyszerű, magas nyakú, fehér blúz – mint egy apácának -, a cipő sarka magas, de azért nem annyira, a kalap karimája pedig széles, és fekete fátyol függ alá róla. A varázslók furák – Amerikában is, meg itt is; náluk ez egyszerű, hétköznapi megjelenés. (Azt hiszem.) Ha megszólalok, spanyol akcentussal fogom tenni (ragadt rám valami az egyik hispán származású barátnőmtől, még LA-ből). A korom pedig valahol az ötvenes számok környékén mozoghat – ránézésre. Ettől eltekintve nem hívom fel magamra szánt szándékkal a figyelmet. Charlie le se szarja a fejemet, ahogy más sem – és ez így is van jól. Ettől eltekintve megpróbálom élvezni az estet, kezdetnek például azzal, hogy magamhoz ragadok egy pohár vörösbort, mert az illik a megszemélyesített dámához boszorkához. Mondjuk. A növény két oldalán állunk – ő, meg én -, és, amikor megszólal, nagyot kortyolok a borból. Kissé előre dőlök álltamban, úgy nézek ki az egyik levél mögül – a szemem most étcsokoládé színű, már-már fekete. - Hogy mondja? – pillantok az ifjú hölgyre.
Még magamhoz sem térek az egyik döbbenetből - oké, ittam korábban pezsgőt, nem is egyszer, de ezt az egyszerre lehúzós technikát sosem próbáltam -, máris jön a következő. Szégyen, nem szégyen, de aprót ugrok álltamban, mikor észreveszem a kalapos boszorkány alakját a növény mögött. - Jaj, elnézést, én... - Én mi? Én nem számítottam arra, hogy bárki meghallhat? Én azt reméltem, hogy ihatok egy pohár pezsgőt anélkül, hogy szabadkoznom vagy cseverésznem kéne? Én nem számítottam arra, hogy abban a korban, amiben ránézésre ez a dáma lehet, hordanak még ilyen kalapokat? - Nem hittem, hogy bárki is van itt. Mármint, érti. Itt. A növény mögött.
Szuper. Most biztosan azt gondolja, hogy valami félkegyelmű vagyok, aki még beszélni sem tud normálisan, akit mutogatni hoztak el, hogy tessék, hölgyeim és uraim, ezeknek a szegény, megesett lányoknak a javára gyűjtünk ma. Ha a helyzet kicsit ismerősebb lenne, jobban megállnám benne a helyem, de így kissé elhagyatottnak érzem magam. Nem kértem Edgar segítségét, mert Edgar segítsége konzekvensen inkább az anyósom segítségét jelenti - arra pedig egy porcikám se vágyott, hogy Madam Bones elmagyarázza, hogyan is kell viselkednem ma este, hogy megfelelően tudjam képviselni ezt a családot. Az a szerencséd, hogy anyám kedvel téged, Edgar ezt mosolyogva mondja, és valóban, az anyósom kedvel, már ha kedvelésnek nevezhetjük, hogy kedvesebben tesz helyre engem, mint másokat. Nem kellett volna olyan gyorsan meginnom ezt a pezsgőt, most jólesne az utánpótlás. - Csinos a kalapja. - Elmosolyodok, szándékom szerint kedvesen, és megkerülöm a növényt, hogy ne amögül beszéljek hozzá, mint egy háborodott. - Sokadszor vesz részt ezen az eseményen?
Tányérnyi szemekkel nézek rá, és pillogok – kétszer, egymás után, nagyon gyorsan -, majd a számhoz emelem a poharat, hogy aprót kortyoljak a minőségi szeszből. Ahogy egy dáma tenné, nem pedig June, aki benyakalná az egészet. - Ne szabatkozzon – hanyagul vonom meg az egyik vállamat, féloldalas mosolyra görbül ajkam szeglete. Szinte látom magam előtt, ahogy az asszonyi alakom arcán megjelennek a ráncok, gödröcskék az orcáján, szarkalábak a szemei mellett. Biztosan fura asszonyság lenne – már, persze, ha nem csak a képzeletem-, és a kreativitásom szüleménye lenne, hanem hús-vér boszorka. – Hát... most már ketten vagyunk itt – újabb kortyocska a borból. Közben szemem sarkából az esemény történéseit figyelem, és, ami azt illeti, nem nyűgöz le, amit itt látok. Őszintén? Ennél nagyobb hajcihőre gondoltam, meg nagyobb tálcákra, piramisba rendezett pezsgőspoharakra, amelyek varázsütésre sokszorozódnak, akárhányszor elvesznek egyet alulról. A lelki szemeim előtt olyan színpompás hölgyek, és fess urak keringtek a zene ritmusára, mint, ahogyan én is megjelentem. Aztán ehhez képest egy csapat, besavanyodott uborkát kaptam, akik itt, meg ott, klikkekbe verődve pusmognak, sutyorognak, döngicsélnek, mint egy szorgos méhraj. Néhány tekintet kettősükön – de valószínűbbnek látom, hogy inkább rajtam – is megállapodik, néhányan összenéznek, tenyerükbe-, vagy poharaikba rejtik a lesajnáló mosolyt, mások csupán a szemeiket forgatják, vagy megingatják a fejüket. Bolond boszorkány – ilyen, és ehhez rettentően hasonló gondolatok vetülnek az arcokra, ugyanakkor ennél több nem, az én legnagyobb szerencsémre. Arcomat a fiatal nő felé fordítom, amikor újra megszólal. Na, az ő esetében például egyáltalán nem tudom megállapítani, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak kedves akar lenni. Benne van a pakliban az is, hogy kettőnk közül ez voltaképpen csak őt érdekli, én pedig egyszerűen és hálásan elmosolyodok. - Köszönöm szépen. Még az üknagyanyámé volt – teszem hozzá. De nem ismertem az üknagyanyámat, és ezt a kalapot egy turkálóból szedtem össze, a tüll-fátylat pedig én eszkábáltam rá, fekete-, és ezüstszínű szalagokkal körbetekerve. – Nem túlzás, ugye? – nevetgélek, mintha csak zavaromban kérdezném, súlyomat egyik lábamról a másikra helyezve. Nem a lábam fáj – pedig van vagy húsz centi az a sarok, meg öt-tíz a platform -, és kellemetlenül sem érzem magam, de a dáma lehet, ezt érezné, nekem pedig kisujjból megy a színészkedés, mondhatott James Kipling – isten nyugosztalja – amit akart. – Oh, nem, kedvesem – ingatom meg a fejemet. – Csak hasonlókon. Hát, magácska? – kérdezek vissza, mosolyomat a borba rejtve.
Szívesen mondanám, hogy mi az üknagyanyánktól csak a szüzességünk megőrzésére vonatkozó intelmeket örököltük, de szerencsére végül sikerül a nyelvemre harapnom. Csendesen markolom a poharamat, a tekintetem párszor végigsiklik a tömegen, és egy pillanatra éppen úgy kívülállónak érzem ezt a nőt, mint magamat - mintha két külön világból felejtettek volna itt minket, őt, aki túlságosan elegáns, már-már szoborszerű, mintha egy letűnt kor ideálját elevenítené fel, én pedig a kislány vagyok, igen, a mosdóban hallottam, ahogy pár boszorkány így hivatkozik rám, a kislány, aki felnőtt nőt játszik, és úgy csinál, mintha -
- Egyáltalán nem - biccentek felé elmosolyodva, kicsit lazítok a tartásomon. Talán nem kellene ennyit foglalkoznom azzal, hogy mit gondolnak mások. Ami azt illeti, régen nem is tettem - de azóta eltelt pár hónap, és minden, amit ismertem, gyökeresen megváltozott. - A többség nem tudná, hogyan viseljen egy ilyen kalapot. - Ez valószínűleg igaz. A többség, mint én, azt se tudná, eszik-e vagy isszák az ilyesmit. Valahol megnyugtat, hogy ő is csak hasonlókon vett részt korábban. Hát mégsem én vagyok az egyetlen, aki csak most tanulja az itteni tánclépések bonyolult rendszerét! Mondjuk, ő bárhonnan jön is, már biztosan fejből tudja, mi a szokás ezekben a körökben, és róla biztosan senki nem merne úgy beszélni alig hallótávolságon kívül, ahogyan velem szemrebbenés nélkül megteszik. Van ebben a nőben valami félelmetes. - Nekem ez az első - halkan felnevetek. Sok elsőben van részem mostanában, és ezeknek csak egy részét élvezem. A másik része társadalmi elvárás, aminek mosolyogva kell eleget tenni, ha az ember Mr. Bones felesége. - Elég körbenéznem, hogy tudjam, nem debütáltam valami jól. Látja azt a két nőt ott, a rododendron mellett? Alig pár perce azt mondták, hogy ebben a ruhában úgy nézek ki, mint egy szicíliai elsőáldozó. - Ezúttal meg sem próbálom leplezni az élt a hangomban. - Persze, elég halkan ahhoz, hogy ne halljam meg, de elég hangosan ahhoz, hogy mindent halljak. Önre biztos nem mernének ilyet mondani.
Jobb is, hogy nem megyünk bele az üknagyanya témába, mert én, az én magnix nagymamámtól, nem igazán örököltem semmit sem, csak a stílusomat. Ő nem volt olyan merész életében, illetőleg a kor, amiben élt, sem engedte meg neki igazán, hogy kiteljesedjék, bár a maga nemében és idejében ő is kívülálló volt. A halovány emlékeimben vastagon kihúzott szemekkel él – a kéket és a feketét váltogatta csupán -, rövid, fehér, feltupírozott haja volt, nagy fülbevalói, a füle több helyen is ki volt fúrva, ujjain gyűrűk, nyakában láncok csilingeltek. Volt egy bőrnacija is, meg egy aprócska tetkó a gyűrűsujján – görög nagy fí, az arany arány kifejezője. Sütni nem tudott, az a nagyapa-, majd anya reszortja volt, cserébe minden művészetek értője volt, és a legcsodálatosabb mesék és történetek krónikása. És kalapot nem hordott... - Oh – megkönnyebbültnek hangzó, ható sóhajt eresztek ki a tüdőmből. – Akkor jó – elmosolyodok, mint, aki valóban megnyugodott, holott soha nem volt kérdés, hogy kit érdekel, hogy mi van rajtam, vagy éppenséggel az, hogy hogyan néznek rám. – Vagy nem akarnak ilyen kalapot viselni – semlegesen vonom meg a vállamat. A többség szeret beolvadni a szürke, monoton emberek közé, mert általában azokat nem pécézik ki. Légy olyan, mint ők, tégy úgy, mint ők, gondold azt, mint ők, gondolkodj úgy, mint ők, és akkor majd befogadnak, társra lelsz bennük, sosem leszel egyedül. Én előbb költöznék egy lakatlan szigetre, semmint, hogy ezen fennhéjázó mágusok köreinek tagja lehessek. Charlie bezzeg kurva jól érzi magát, ahogy látom, vagy ő is van olyan jó színész, mint én – amit kötve hiszek, de még okozhat meglepetéseket a testvérkém. - Sajnálom – fordítom felé az arcomat, valódi csalódottsággal a szemeimben. – Az elsőknek ennél jobbnak kellene lenniük – teszem hozzá magyarázatként, majd a mellettem elhaladó pincér tálcájára helyezem üres poharamat. Következő mondatát hallva összevonom a szemöldökömet. Azt eddig is sejtettem, hogy a fiatal nő eléggé fontos lehet, vagy valami igazán nagyszabásút tett le az asztalra, nos, már csak a látszólagos korából is kiindulva, és abból, hogy mégis itt van, vendégként, nem pedig az iskola mellett fizetés kiegészítésként röpköd a tömegben, tálcával a kezében, felszolgálva-, meg összeszedve az ürült poharakat. És, ahogy fürkészem, és egyre jobban szemügyre veszem, még a gyűrű is megcsillan az ujján a lágy fények játékában. Ha őszinte akarok lenni, nem feltétlenül érdekel, hogy ki ő, kinek a lánya, vagy kinek a felesége. Az viszont sokkal jobban érdekel, hogy ki ő. - Szerintem – kissé elhúzom a második ’e’ betűt – ne foglalkozzon velük, kedveském. Bár, biztosan úgy gondolja, hogy könnyű ezt mondani ilyen öregen, de alázattal jegyezném meg, hogy minden öreg volt egyszer fiatal – még kuncogok is, de aztán mosollyá szelídül nevetésem. – Szerintem nincs kegyeddel, meg a ruhájával semmi probléma – kicsit felé dőlök álltamban, vállam az övének ér, finoman, bátorítón megbököm. – Nyalják ki – igen, tényleg, komolyan kiszalad a számon, de show must go on, szokták mondani, nem ragadhatok le ilyen lényegtelen apróságokon. – Azt hiszi? – újabb nevetés. – Ez kedves...
Jól hallottam? Vagy mégsem? Hitetlenkedő szemekkel a boszorkányra pillantok, de elég egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, ő teljesen komolyan gondolta, és hé, valahol én is komolyan gondolom. - Azta - biccentek, és szégyenszemre már én sem tudom letörölni az arcomra kívánkozó vigyort. - Egyébként igaz. Nyalják ki. - Olyan jó, nagyon jó érzés ezt mondani, visszhangozni a boszorkány szavait, mintha visszatérnék a régi életembe, pontosabban annak a lánynak az életébe, aki pár hónappal ezelőtt voltam - még azelőtt, hogy az utazásról, amire mások hívtak el, egy minden kétséget kizáró eljegyzési gyűrűvel tértem vissza. A régi életem - milyen sajnálatra méltó ez a kifejezés. Valójában, persze, sejtettem, hogy az életünk Edgarral nem olyan lesz, mint egy végtelen üdülés Dél-Franciaországban, tudtam, hogy a kötelesség fontos része az életének, és ez nem is tűnt nagy árnak, végtére is, már nem a XVIII. században élünk, nekem is van állásom, vannak feladataim, nem olyan nő vagyok, aki csak ül otthon naphosszat, fésülködik és várja a férjét.
De, mivel de mindig van. Azt nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz időt szakítania rám. Hogy amikor kérdezek, mintha meglepné a tapasztalatlanságom. Felnőtt férfit ilyen boldoggá még valószínűleg nem tett a puszta tény, hogy a családja valami oknál fogva kedvel engem -de hogy Edgar valóban boldog-e, az rejtély a számomra. Ismeretségünk rövid, de elég eseménydús ideje alatt egyszer sem láttam olyan vidámnak, mint a legelején, külföldön. Talán külföldre kéne vinnem? El kéne rabolnom az irodájából? Vagy csak oda kéne vetnem, lazán, ahogy ez a nő, hogy nyalják ki? Akkor felébredne ő is, hogy nem egy csinos szobanövényt vett el, ami csak azt igényli, hogy néha kitegyék a napra meg alkalmanként locsolja egy bejárónő. - Őszintén mondom: nagyon örülök, hogy megismerhettem - mosolygok a nőre hálásan. - Alba vagyok. És az egyetlen oka annak, hogy a ma estét itt töltöm, és nem a kanapén egy könyvvel és egy pohár borral, ott áll, balra - bökök Edgar felé, aki egy társaságtól kissé különválva, ezúttal fojtott hangon beszél egy másik férfival. - Ha jól látom, Charles Harrison ma este sem tétlenkedik. Őt ismeri esetleg? - Hátha találok valakit, akiről ez a boszorkány tud ezt meg azt. Némi pletykáért sose mentem a szomszédba.
Magasztosan, kihúzva magam, felszegett állal feszítek a fiatal boszorka mellett, hogy most aztán megmondtam a tutit, amikor már ő is mosolyog. Ez őszinte gesztus, nem olyan, mint a többi, azok a kamuvicsorgások, amikről én meg tudom állapítani, hogy mennyire hamisak; színésznő vagyok, és egy utolsó, rohadt, repedtsarkú kurva voltam (akinek csak ötveneseket fogadott el a bugyija!), úgyhogy zsigeri szinten érzem, sőt, mi több, tudom, látom, régről ismerem már én az ilyet. - Ugye, ugye...? – és még kacsintok is mellé. Ha mást nem sokat, Kipling ezt jól megtanította, már-már belénk verte: cirkuszi majmok, semmi esetre sem eshettek ki a kibaszott szerepetekből. Elképzelni sem tudom, hogy mi pörög a fejében, és fogalmam sincs róla, hogy milyen sorsa van e férfi, a férje mellett. Bárcsak tudnám! Bárcsak segíthetnék valahogyan! De bele akarnék-e avatkozni? Elég lenne, ha csak egy váll lennék, amin kisírhatja magát, egy váll, amire támaszkodhat, egy-két önfeledt délután, és átdumált éjszaka pia meg lelkifröccs? Szüksége van-e rám? Biztosan van vagy egy tucat legjobb barátnője, ahogy nekem is vannak, csak éppen Los Angelesben, meg Vegas-ban, itt, a drágalátos testvéremen kívül nincs senkim sem. Talán sorsszerű volt a találkozásunk, elrendeltetett, mert szükségünk van egymásra, még, ha csak egy nagyon rövid időre is... még, ha csak az estély alkalmára is... Amikor újra rám mosolyog a hölgy, teljes alakommal felé fordulok, és, a helyett, hogy egyszerűen kezet fognék vele, megragadom a kacsóját, és dámákra nem jellemző módon, teátrálisan meghajolok. - Részemről az öröm, Alba – és egy szívdobbanásnyi idő alatt villan be, hogy ez az a meghatározó pillanat, amikor nevet kell adnom ennek a karakternek, és be kell mutatkoznom vele először. Ha nem kapom össze magam olyan gyorsan, és nem lódulok úgy meg az éjszakába, olyan hirtelen, mint, ahogyan azt tettem, akkor valószínűleg gondolkoztam volna ezen is. Mi legyen a neve a jóságos, vénséges-vén, kreol bőrű, étcsokoládé szemű, latina boszorkának? Gyanítom, azt már Alba is észrevette, hogy spanyol akcentussal beszélek, úgyhogy most már nincs visszaút. – Alejandra – ez az első név, ami a nyelvem hegyére kúszik, és utat tör magának ajkaim résén. – A férje? – követem pillantását, és az ujját, szemügyre véve Mr. Albát. – Hadd kérdezzem meg, és ne sértődjön meg, Alba, de hol lenne szívesebben? – mert, ha én ő lennék, biztos, hogy nem jöttem volna a kígyófészekbe; ahogy mondottam volt: kinyalhatják. És, hát le ne menjek hídba menten, mert akkor itt vége a bulinak, de Charlie Alba férjével csacsog. - Fogalmam sincs, ki az, sose láttam ez előtt – felelem a kérdésére, a lehető legérdektelenebbül, mintha csak egy légy lenne a levesemben, vagy, ami még rosszabb, mintha egyáltalán nem is számítana, mintha egy utolsó, rohadt senki lenne. – Tudnom kellene? – kérdezek vissza, tettetett érdeklődéssel. Aztán, ha Alba válaszolt a kérdésemre, újra rajtam a sor, hogy kérdezzek: - És ön? Kiket ismer itt?
Alejandra, ízlelgetem magamban a nevét. Nem tudom, mire számítottam. Valami poroszosabbra talán, valami olyanra, ami erőt sugároz - mondjuk, Frank vagy Gertrude, nem is tudom. Nevetek, mikor meghajol, pedig kicsit kényelmetlenül érint ez a modorosság, látom, hogy többen is minket figyelnek, talán szólnom kéne neki, hogyha hosszú távra tervez a britekkel, ilyesmit ne csináljon, mert senki nem fogja komolyan venni, de azután rádöbbenek, hogy ezzel pont igazolnám azt, amit valószínűleg gondol rólam, rólunk. Milyen hihetetlen, egy pillanat alatt egy kalapba kerültem mindazokkal, akik olyan erélyesen elhatárolják magukat tőlem.
Úgyhogy nem mondok semmit. Nem akarok begyöpösödöttnek tűnni, és eléggé fájna, ha akár a saját szememben annak látszanék. Olyan büszke voltam arra, hogy hozzám senki nem érhet, hogy visz a fiatalság vak magabiztossága, apám így nevezte ezt, és azt hittem, ez valóban vinni fog, le a térképről és még tovább. - Alejandra. Különleges csengésű név - jegyzem meg, őszinte érdeklődéssel. Nem szokványos errefelé, de ez a boszorkány ennél furább aligha lehetne. Valahol, azt hiszem, minden brit egy kicsit xenofób - ki-ki a maga mértékével mérve. Hirtelen, éppen csak egy pillanatra, belém hasít az aggodalom, hogy ez a nő nagyon magányos lehet, azután rájövök, valószínűleg kurvára nem érdekli. És irigylem ezt. - Tessék? Ó, ó, igen - biccentek. Milyen érdekes, olyan könnyen definiálom magam Edgarhoz tartozóként, mintha ez az egész nem csak az utóbbi pár hónapban határozna meg engem. - Szinte bárhol szívesebben lennék. Komolyan. De próbálok jó képet vágni, egy este nem a világ vége, csak hát ő... - megköszörülöm a torkomat. -Ő mindenkit ismer itt, én meg alig valakit. De az ember hall ezt-azt - jegyzem meg cinkos pillantással. - Charlie, vagyis bocsánat, Charles, az utóbbi pár hétben elég zavart. Mintha kiesett volna a zabszem a seggéből, amit addig bent tartott. Edgar, persze, nem így mondaná, de biztosan valami nő van a dologban. Az ilyen drámai változásokat mindig nők okozzák, nem gondolja? - A poharamra pillantok. Talán most jött el a perc, hogy megszilárdítsuk kényszerű szövetségünket az intrikusok tengerének közepén. - Még pezsgőt?
A fiatal boszorka ábrázatát-, és pillantását látva az jut eszembe, hogy ez a pukedli mégsem volt olyan remek ötlet, habár a boszorkához passzol. Meg amúgy is, itt mindenki azt hiszi róla, hogy flepnis, nincs ki a négy kereke, bolond, őrült, nem normális – tulajdonképpen ez a mozdulatsor csak a csoki reszelék volt azon a bizonyos habon, meg a tortán. Nem számít, úgy sem fogják többet látni, sem ők, sem Alba. Utóbbival kapcsolatban be kell vallanom, hogy egy kicsit sajnálom; úgy tűnik, mint, akinek szüksége lenne valakire, a nagyon elfoglalt Mr. Albán kívül, aki még csak ide sem tolta azt a sármos pofáját, hogy megmentse a szeretett hölgyet a banyától. (Nem, mintha bántani akarnám őt, vagy bárkit, mert nem kenyerem az erőszak, de ez nincs a homlokomra tapétázva.) - Igazság szerint a spanyol ajkú vidékeken annyira nem számít különlegesnek, sőt... – kuncogok, és azt bizonyára ő is érzi, hogy nem őt nevetem ki, nem őt tartom tudatlannak. – Mindazonáltal muchas gracias, señora – a megszólítás helyes, mert, hát legfeljebb csak egy vak szemét nem szúrja ki az a szikrázóan ragyogó karikagyűrű az amúgy fiatalnak tűnő boszorka ujján. Pillantását követve meg kell jegyeznem, de csak magamban, hogy azért nem rossz darab Mr. Alba. Kérdőn pillantok rá, mintha én lennék tizenhat, ő meg egy száz éves, bölcs asszonyság: - Pedig úgy látom, hogy az uraság eléggé jól elvan kegyed társasága nélkül is – hangosan tűnődve dörmögök a poharam szájába. – Meg, ha magácska sem szeretne itt lenni... hát, van ennek értelme, Alba? – teszem fel a költői kérdést, de aztán lágy, biztató mosolyra húzom ajkaimat. – Ha a távozás mezejére lépne, szívesen hazakísérem – dorombolom halkan, hogy csak ő hallja. Nem, mintha olyan sokan keresnénk kettőnk groteszk párosának társaságát, de talán ez jól is van így. - Nocsak – most egy egészen másfajta vigyor feszül a képemre – a kaján fajta. Ha te azt tudnád, drága Alba, hogy miféle nő libbent be a bátyám életébe, akkor te is velem nevethetnél – ezt gondolom, de persze nem mondhatom ki. Bárcsak megtehetném. – Oh, igen, kedvesem, biztosan felforgatta az életét a fehérnép – kacsintok rá. - Még szép! – bólintok erélyesen, és megindulunk az asztal felé, ha nem cikázik errefelé egy pincér, azoknak a hatalmas tálcáknak egyikével. - Mióta házasok, Alba? – kérdezem kíváncsian.
... elég jól elvan kegyed társasága nélkül is, Alejandrának jó szeme van, én pedig a padlóra szegezem az enyémet egy pillanatra, a cipőm orrát bámulom, a tükröződő lámpafoltokat, és nem hagy nyugodni, vajon tényleg ennyi lenne? Ez a valóság, ez az életem? Hogy a férjem remekül elvan nélkülem? Persze, az élethez hozzátartozik, hogy egy házaspár elmegy otthonról, társaságba jár, intézi a dolgát, hogy utána hazatérve egymásnak legyenek, nem tudom másként kifejezni, de én mindig valami ilyesmiben reménykedtem, akkor is, amikor Edgar feltette a kérdést, mert bár első pillanatban azt hittem, csak viccel, olyan végtelenül valószerűtlennek tűnt, hogy egy olyan férfi, mint ő, egy olyan lánnyal nővel, mint én -
Pontosan tudom, ki vagyok, tisztában vagyok azzal, hogy engem nem árazhat be sem a férfiak, sem a nők figyelme, hogy engem nem kaphat meg akárki, de mindig voltak, akik próbálkoztak, általában korombeli srácok, akik meghívtak vajsörre Roxmortsban, akik vitték a könyveimet, kicsim, reményt kelthetsz egy férfiban anélkül is, hogy engednél neki, én is mindig ezt csináltam, ezt mondta anyám a harmadév előtti nyáron, amikor a hintaágyon ültünk, és már fél órája hallgattuk apám monológját a biztonságos szexről, de ez még neked egyáltalán nem aktuális kérdés, Alba, úgyhogy jöjjön csak ide az a fiú, ücsörögjetek a kerti padon, ott is tökéletesen lehet "ismerkedni", anya szerint apa túlságosan kemény volt, de azt hiszem, mindketten féltettek a maguk módján, mert ez a lány túlságosan jól sikerült, és egyikük sem akarta elhinni, hogy annyi lelkes jelentkező után végül hozzámegyek valakihez, aki olyan, mint Edgar, és aki -
Aki mellett biztos voltam abban, hogy az egész élet olyan szenvedélyes lesz, mint azok az első napok, amikor többé nem az öccse barátnőjeként látott, mármint érted, egy barátként, aki éppenséggel nő. Előfordul az ilyesmi. Én komolyan hittem, hogy egy ilyen rendezvényen egymás kezét fogjuk majd, hogy összemosolygunk, amikor a másik elejtett félmondatát csak mi értjük, és hogy együtt távozunk majd, botrányosan korán, mert kettesben - akarunk - maradni. Hülye voltam, igaz? - Nem, Alejandra. Azt hiszem, ennek semmi értelme - jegyzem meg válaszul a kérdésére, de nem vagyok biztos abban, hogy az esélyről vagy a házasságomról beszélek-e. - Tényleg? Mármint, ha azt mondanám, hogy elmegyek, tényleg hazakísérne? - felvonom a szemöldököm, ez a kendőzetlen előzékenység nem gyakori ezekben a körökben, és hirtelen nagyon, nagyon jólesik. Olyannyira, hogy elengedem a pezsgő gondolatát is. - Nem vár itt senkire?
Azért azt be kell vallanom, hogy milyen kurvára büszke vagyok magamra, amiért ilyen iszonyatosan magvas, és mély gondolatokat osztok meg a fiatal hölgyeménnyel, ahhoz képest, hogy szerintem akkora korkülönbség nincs is köztünk, mint amennyinek az ebben a pillanatban tűnik. Mennyi lehet? Huszonöt, maximum. És, így utólag belegondolva, megint sikerült előbb pofázni, mint gondolkozni és átgondolni, hogy mit-miért mondok vagy teszek. Nem igazán szerettem volna beleugatni a dolgába, mert, hát, ki vagyok én, hogy okoskodjak, pláne egy olyan szituációban, amiben nekem soha nem volt részem. Jó, persze, persze, Patrick is elvitt engem helyekre, de nem ilyen rongyrázós, fancy estélyekre. Mi klubokba mentünk, meg póker estekre, felszívtunk egy-két csík kólát, vagy speedet, esetleg elszopogattunk egy ekit, aztán folytattuk a féktelen bulizást hajnalig. Ugyan nem Patrick kurvája voltam, nem tartoztam hozzá, nem ő osztotta a lapokat a férfiaknak, akikkel együtt voltam, hanem én. Egyedül én. De Patrick barátnője sem voltam. Pláne nem az élettársa, és végképp nem a menyasszonya, vagy a felesége. De ismerem ezt az érzést, amikor együtt vagytok, aztán egy kicsit mégis csak olyan, mintha nem, mert ott hagy, egyedül, miközben ő kurva jól érzi magát, és, bár te is próbálod jól érezni magad, te vele akarod jól érezni magad. Talán nem illetek össze, talán csak összekaptatok nem rég, és így büntet – és milyen világ az, ahol egy pár egyik fele bünteti a másikat bárhogyan is? -, talán valami egészen más van a háttérben. És, megint csak semmi közöm hozzá, de Alba helyében azért megmondanám Mr. Albának, hogy amúgy kurvára nem mondhatja meg egy nőnek, hogy mit csináljon, és nem teheti le, ide, maga mellé, hogy a távolból mutogasson rá, mintha valamiféle szobanövény volna, vagy átlátszó, edzett üveg mögé rejtett, szép ékszer, kitüntetés, vagy trófea, amit meg lehet venni, vagy meg lehet nyerni. De nem ám, baby. Úgyhogy igen, most azért egy kicsit Albával együtt vagyok csalódott, és sajnálom, hogy ilyesmiket mondtam neki, vagy, hogy most ezt gondolom, és egy kicsit büszke is vagyok magamra, hogy mindezt nem most mondom el neki, és nem öntöm vele nyakon, mint ahogyan azt egy vödör, jéghideg vízzel szokás tenni. - Sajnálom, Alba – recsegem, érdes hangom olyan, mint kandallóban ropogó tűz, lágy sercegése. – Csak egy bolond asszony vagyok, mit tudhatom én...? – aztán visszakérdez, én pedig hirtelen emelem rá a tekintetemet, és pillantását fürkészem. - Persze – felelem, halovány mosolyra görbült ajkakkal. – Én? Ugyan kire? – nevetek halkan, és röviden. – Nem, senkire, egyedül vagyok, mint a kisujjam – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat. Futólag Charlie-ra pillantok, aki olyan nyugodtan trécsel Mr. Albával, meg egy harmadik pojácával, hogy öröm nézni! Azt se tudja, hogy itt vagyok. Bár, jobb is ez így, meg, hogy nem kell elrohannom, mint Hamupipőkének a bálból, hogy az előtt hazaérjek, hogy éjfélt ütne az óra. Mire a testvérkém hazaér, én addigra már az igazak álmát fogom aludni, mint egy ártatlan kisded. - Megvárom odakint – már persze, ha el akarna búcsúzni tőle.
Ennek semmi értelme. A saját szavaim visszhangoznak a fejemben, miközben Edgar és a társasága felé sétálok, megvárom a mondat végét, félrehívom, és némi örömmel tölt el, hogy mintha őszinte aggodalmat látnék az arcán, mikor kimentem magam. Ez is valami. Biztos csak túl sokat ettem. Vagy túl sokat ittam. Részletkérdés. Mikor holnap reggel találkozunk, majd előkerülök kócosan, egy fogkefével a számban, a bátyámtól örökölt Dimbourne-i Darazsak szurkolómezben, amit pizsamaként használok, amikor nem várom Edgart az ágyunkba, és rögtön elfelejti majd, hogy este beszéltünk bármiről is.
Kifelé menet azért még lekapok egy pohár pezsgőt az egyik pincér tálcájáról, és septiben lehúzom, mielőtt kikérném a kabátomat. Ha C itt lenne, halkan kuncogva végignézné, ahogy a kabátom gombjaival bajlódom, és megjegyezné, hogy A, totál kétbalkezesre ittad magad, pedig még nincs is hajnali kettő. Csakhogy C nincs itt. Totál egyedül vagyok. Mindjárt elbőgöm magam, de gyorsan megdörzsölöm az arcom, mikor megpillantom Alejandrát. Minden oké, minden oké. - Részemről indulhatunk - megpróbálok rámosolyogni, és remélem, sikerül. Remélem, nem fog megjegyzést tenni arra, hogy milyen pocsék színésznő lennék. -Sajnálom, hogy miattam eljön. De azért hálás is vagyok. Nem szívesen mennék most haza egyedül.
