Nem vagyok jól. Egyáltalán nem vagyok jól, pedig tudom, hogy vissza kéne térnem Caspar házába, mégis nehezen veszem rá magam, hogy ezt ténylegesen megtegyem, mert félek, hogy látni fogja rajtam mindazt, ami történt. Egy újabb hétvége jött el, ismét haza kellett térnem apámhoz, a Holdennel folytatott gyakorlások viszont megtették hatásukat. Az elmémhez apám nem tudott már úgy hozzáférni, mint korábban, én pedig nem nyeltem le mindent, mint régen, a sarkamra próbáltam állni, fellépni ellene, mégis amikor hátat fordítottam Ő támadt, majd tett róla, hogy ismét megtanuljam, hol van a helyem vele szemben. Egy pillanatra gondoltam rá, hogy pálcát rántok ellene, mégse voltam rá képes, ezt nem tudtam megtenni, Ő pedig megvert, súlyos nyomokat hagyva hátamon, vállaimon és nyakam hátsó részén, még mellkasom is néhol kapott a csapásokból, melyeket egy olyan mágikus ostor okozott, amely sérüléseit nem lehet csak úgy begyógyítani. Heget hagynak maguk után, méghozzá hosszantartót és csak nagyon lassan segítenek azok a mágikus kenőcsök, amik el tudják majd tűntetni őket. Nem véletlenül látszik a hátamon annyi régi sérülés, nem tudtam akkor még a kenőcs létezéséről, és saját magamat se tudtam ellátni, más pedig nem szerezhetett tudomást a történtekről. Elengedett, de jelezte, hogy még egyszer ez a mai ne ismétlődjön meg, mert akkor ennél sokkal rosszabbul fogok járni. Szégyellem magam a gyengeségem okán, nem szabadott volna hagynom magam, de hogy támadhattam volna rá? Annak beláthatatlan következményei lettek volna, ez pedig csak fizikai fájdalom… elviselem és majd valahogy megoldom, hogy tudjam használni a kenőcsöt. Majd mágiával egy tükör segítségével… De jelenleg az a legnagyobb gondom, hogy kiegyenesednem is fáj, ahogy borzasztó érzés már a ruha is a sérült bőrfelületen. Mégis, amíg nem vonulok el, erősnek kell mutatkoznom, így bár eddig csak egy póló volt rajtam - azt is sikerült már összevéreznem -, most magamra kell húznom a nehéz bőrdzsekim. Felszisszenek, ahogy hátamra, vállamra kerül, szinte a szemem is belekönnyezik, de összeszorítom fogaimat, a hoppanálásra kell koncentrálnom, még mielőtt megsérülök. Szerencsére a ház elé megérkezem, majd feljutok az ajtóhoz, ahol bemegyek a kulcsommal és ha látom Caspart, igyekszem csak egyszerűen komoly képet vágni. Tudja, hogy hazautaztam családi ebédre, ezért csak most, késő délután tértem vissza, és sejtheti azt is, hogy nem leszek boldog utána, ahogy soha nem vagyok, mégis ez kötelező kör, meg kell tennem. - Szia! - filmezést beszéltünk meg estére, de így nem leszek képes végignézni egyetlen filmet se, nem leszek képes nekidőlni se a kanapé háttámlájának… - Figyelj, elég szar napom volt és fáradt vagyok, áttehetnénk a filmezést? Most ledőlnék… - korán van még hozzá, de nem baj. A kenőcs fent van a szobámban, szóval majd azzal jobb lesz, bár lefürdenem se ártana. Most kellemetlen, hogy nem egyedül lakom, hanem valakivel, de igyekszem feltűnésmentesen elsétálni a lépcsőkig, majd fel a szobámba, hogy magamra csukjam mihamarabb az ajtót. Majd elvonulok akkor fürödni, amikor hallom, hogy filmezik. Igyekszem majd nem kiadni egyetlen fájdalmas hangot se, nem vehet észre semmit.
Ez a mai hazalátogatásom sokkal rosszabbul alakult, mint azt előre sejtettem. Apám kiborult, nem gondoltam volna, hogy ismét képes lesz ennyire bántani engem, de megtette és úgy sejtem, hogy a haragját, amit rajtam vezetett le, nem csak én okoztam. Fájt... nagyon fájt, de nem csak a testemnek, hanem a lelkemnek is, hogy a saját apám még mindig így viselkedik velem. Mennyivel jobb lett volna más családba születni... Caspar házához érve viszont erősnek kell mutatnom magam, nem szabad, hogy észrevegye rajtam a fájdalmat, nem lehetek gyenge, Ő előtte nem, így kicsit összeszedem magam, még mielőtt a kulcs a zárba kerülne, majd amikor belépek bár komor vagyok, testtartásom egyenes, mint mindig, nem csuklom össze. Köszöntöm, majd lelépnék, méghozzá a lehető legegyszerűbb módon. Holnap is lesz nap, tudunk még filmezni, de ma képtelen vagyok rá, ahogy arra is, hogy viszonozzam a mosolyát. Nem gond, persze, hogy nem, így biccentek, majd megindulnék felfelé a szobám irányába, de arra nem számítok, hogy elállja az utamat, így csak pislogok felé, hogy most mi van? De ahogy nevemet kiejti és engem figyel megfeszülök. Túlságosan ismer már, a fenébe! - Most mi van? - azért lazán teszem fel a kérdést, mintha nem érteném, hogy mit akar, de a továbbiakra csak elhúzom a számat. - Jól vagyok... és nem bántott, hagyj már! Nem is értem, miből gondolod ezt... - próbálnám kikerülni, de elég valószínű, hogy ez nem fog menni, mivel ahogy néz és felmér... A fenébe már! Nem akarom ezt az egészet, miért kell megállítania? Miért nem tud csak nyugton ülni a kanapén és filmezni? Csak simán békén hagyni...? De ekkor nyúl a kabátomhoz, én pedig próbálok kitérni előle. - Mit csinálsz? Caspar, ne már! Eressz! - morgok felé, menekülnék ösztönösen, de ha erőszakoskodik, akkor akaratlanul is fájdalmat okozok magamnak, így megremeg testem, felszisszenek, a fenébe! A kabát a kezébe kerülhet, én pedig igyekszem nem a falnak dőlni, hogy ne vérezzem össze azt. Végül lesütöm némileg a szemeimet, amikor meghallom káromkodását. - Ez az én dolgom, te csak menj vissza filmezni, megoldom, ahogy mindig... - ez a válaszom a kérdésére, mert nem, nem adok egyenes feleletet egyelőre, de hogy segít? Ne segítsen! - Nem akarom! Cas, nem akarom, hogy így láss, csak... csak engedj és fordítsd el a fejed, rendben leszek! - nézek bele a szemeibe elkomolyodva és nem fogom hagyni, hogy segítsen feljutnom a lépcsőkön, megy magamtól is, vagyok ennyire csökönyös, hogy lerázzam magamról a kezét. Tudom, hogy jót akar, hogyne tudnám? De megalázó ez az egész helyzet. - Ott... - tessék, megkapja a válaszát. Sejtheti, hogy ez a bunkó viselkedés most nem ellene szól, hanem az egész szituáció ellen, mert tehetetlennek érzem magam és ezt gyűlölöm. Valahogy csak feljutunk a szobámba - a cipőket már levettem a bejáratnál -, így csak szembefordulok Casparral, mert sejthetően követ. - Megoldom, tényleg! Csak... csak hagyj magamra, jó? - akaratlanul tolom meg mellkasánál kicsit, kifelé küldve, de egyre kevésbé érzem magamban az erőt. Csak le akarok rogyni az ágyra, csak... csak pihenni szeretnék. Ha ismét ellenkezik, akkor viszont feladom és csak lezuttyanok az ágyamra egy nagyobb sóhaj mellett. - Miért nem hagysz? - suttogom szinte magam elé, de a krémért egyelőre nem nyúlok. Nincs amúgy messze, az éjjeliszekrényem fiókjában, de ráérek még kivenni, amúgy is lehet fürdeni kéne. Vagy magam sem tudom őszintén szólva. Megviseltek a történtek és rossz az, hogy most itt van valaki, aki látja szégyenemet.
Olyan jó lenne, ha Caspar nem látna át rajtam, de túl jól ismer már, így hamar rájön a hazugságra, az igazság pedig mintha nyitott könyv lenne előtte, bármit is mondok. - Nem akarlak átverni... - felelek, de aztán halkan sóhajtok és bár a kabátot próbálom magamon tartani, nincs annyi erőm, mint a férfinek, így leveheti rólam végül és láthatja a pólómat, mely átázott véremtől. - Tényleg jól vagyok! Nem vagyok gyenge... - morranok felé. Méghogy csodálkozik azon, hogy haza tudtam jönni... Szeretném, ha békén hagyna, ha nem velem foglalkozna, hanem a saját dolgaival. Fel is hívom erre a figyelmét és nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy akár egy picit is engedjek az őszinte érzéseknek, hogy jól esik, hogy figyelmes velem és van valaki, akit érdekel, hogy vagyok. Még felfelé menet, sőt, a szobámnál is próbálok tiltakozni, kitolni Őt, de aztán feladom, mert nem vagyok most elég erős ehhez. - Jól van... - akkor maradjon. Lerogyok inkább az ágyra, majd sóhajtok ismét és finoman megvonom vállaimat. - Gondolom, de akkor se kellene. Megmaradok, komolyan. - pillantok fel rá, de aztán amikor tovább beszél csak felpillantok rá, belenézek szemeibe és szerintem tudja, hogy milyen jól esnek nekem szavai. - Nem vagyok én olyan erős, mint gondolod. - ha az lennék, akkor most nem lennék ilyen állapotban, hanem vissza mertem volna vágni apámnak. Mégse tettem, hagytam, hogy elnyomjon, akár csak gyerekként. Miért nem merek ellenállni neki? - Le kellene mosnom előbb a hátam, mielőtt bekenem, szóval igen, azt terveztem. - bólintok, de aztán feljebb emelkedik a szemöldököm azt hallva, hogy segítene. Mégis miben vagy hogy? Bekenni a hátam gondolom utána. - Hogy akarsz segíteni? - végül kihúzom a fiókom, majd előkerül belőle egy fehér tégely, melyben benne van a krém, amit ilyenkor használni szoktam. - Miért, akkor hogy mennék el, ha nem így? Nem értelek... - és most erőm sincs arra, hogy megpróbáljam megfejteni a gondolatait. És persze, hogy fájni fog a víz, de nem sok választásom van, vagy van valami ötlete? Ha már itt van és maradt, akkor mondhatja, végülis hátha okosat mond.
Nem értem, hogy Cas miért törődik velem ennyire, de... jól esik, hogy így tesz, bár ezt tudom, nem mutatom ki felé. Mégis jó, hogy van valaki, akinek számítok, bár fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ezt ki nála. - Jól van, felfogtam Cas! Nem vagyok jól... Most örülsz, hogy kimondtam? - nézek bele szemeibe, de nincs dacosság bennem, szimplán megadom magam neki. Őszinte vagyok, nem kertelek, mert észrevettem, hogy átlát rajtam. Sikerült megismernie, úgy érzem, hogy jobban, mint bárki másnak, ami nagy szó. De hát együtt élünk, nem biztos, hogy ezen most meg kellene lepődnöm. - Örülök, hogy itt vagy... - bukik ki belőlem ez a mondat és még egy apró mosolyt is kap tőlem. Örülök neki, hogy nem vagyok egyedül, ezért is adom fel azt, hogy kiűzzem a szobámból, csak lerogyok az ágyamra és onnan pislogok rá. - Egyben maradok, komolyan! - bár olyan erős aligha vagyok, mint amilyennek tart. De a történet, amit elmesél az meglep és elvonja a figyelmemet saját fájdalmamról, kérdéseket vet fel bennem. - Elmeséled, hogy mit mondtál neki? Elhiszem, hogy fájt, kegyetlen volt tőle. Én szerintem te nagyon erős ember vagy Caspar, több nevelőszülőnél is voltál és sok időt töltöttél az árvaházban is, most mégis itt vagy, erősen és sokra vitted! Tökéletes példakép lennél sokaknak. Szerintem vagy is, elég csak az Akadémián körbenézni. - hiszen sokan oda vannak érte. Most nem csak a lányokra értem, több srác is imádja az óráját, nem véletlenül, hiszen jó tanár, és én is megkedveltem, bármilyen nehezen is indult ez az egész. A helyében sokan drogosok lennének, egy roncsok felnőtt korukra, Ő mégse lett az, hanem kitartott és lett belőle valaki. Nem is akárki. A simítás viszont jólesően érint, most nem gondolok bele mást, se magamat gyengének vagy gyermeknek, se semmit, csak elmosolyodom és végül felteszem a nagy kérdést, hogy mit tanácsol, hogy csináljuk. Engedem, hogy segítsen. - De... köszi! - bólintok aprót, hagyom neki, hogy bekenje majd a hátam, de amit javasol arra hümmögök némileg. Nem hülye ötlet. - Oké, de talán elég lenne csak lemosni vízzel a hátam a zuhanyzás helyett és rögtön bekenni. - végülis akár törölközővel is át lehet törölni, nem biztos, hogy fürdenem is kell, ha már segít, szóval bár ki nem mondom, de kérdőn nézek picit rá, hogy segítene benne? Nem volt még senki, aki gondoskodni akart volna rólam, de most engedek neki, mindenféle büszkeségem háttérbe taszítom. - Igen, köszi! - féloldalasan elfordulok, hogy hátam mutassam neki, Ő pedig le tudja vágni rólam a felsőt, majd óvatosan kiszedni a sebekből az anyagot. Nem szisszenek fel, csak megfeszül a testem, kezeimmel pedig térdeimre markolok. Néha megremegek kicsit, miközben megérzem a meleg vér folyását a hátamon, de igyekszem kizárni azt, hogy milyen szánalmasan festek. Előlről leszedem magamról a pólóm maradékát, majd a földre engedem, később majd feltakarítok. Ez után viszont kérdőn pillantok Casre, hogy akkor hogy legyen. Fürödjek mégis vagy segít és letisztítja a hátam, majd bekeni Ő?
Nem tudom, hogy miért örül most annak, hogy kimondtam, amit érzek, de akkor legyen meg az öröme. Halkan sóhajtok a köszönetre, majd csak kimondom, hogy örülök itt van, a válaszra viszont csak meglepteten pislogok felé, de nem mondok semmit. Miért örül annak, hogy én itt vagyok? Kicsit össze vagyok zavarodva, de nem kérdezgetem tovább, teljesen felesleges, egyébként is a saját fájdalmam bőven elvonja a figyelmemet minden másról. Nem tudom elhinni, hogy apa ezt tette velem, hogy tényleg képes volt ennyire megverni... ismét. Rég volt már, amikor ilyet csinált, de az a düh a szemeiben... nem akarok visszamenni a közelébe, jelenleg úgy érzem, hogy soha. - Köszönöm! - mást képtelen vagyok mondani. Engedem, hogy segítesen, ez bőven elég, többet ér a szavaknál. De bár ne szorulnék rá, bár ne kellene újból összerakni, ahogy Ő fogalmazott. A története viszont, ha csak rövid időre is, sikerül elvonatkoztatnom saját magamról, mégse kapok feleletet a kérdésemre, amibe már kezdek beletörődni, most egyébként sincs erőm arra, hogy küzdjek ellene és erőszakoskodjak. - Ahogy gondolod, nem erőszak. Amúgy se tudnám kiszedni belőled, ha nem akarod. - hiszen nem vagyok a párja vagy ilyesmi. De hogy azóta is hazugsában él? - De remélem tudod, hogy ezekkel a kijelentésekkel még kíváncsibbá teszel. - tudni szeretném, hogy miért él hazugságban, de legyen akkor ez egy másik este története. Remélem válaszokat kapok majd és közelebb enged Ő is magához. Én rólam lassan már mindent tud. Ki gondolta volna, hogy lesz ilyen ember... - Mindenki követ el hibákat Caspar és én nem látlak ilyen negatívan. Fel a fejjel, találd meg azt, ami boldoggá tesz az életben és éld meg, még fiatal vagy. - viszonzom mosolyát, de ennél több lelkesitő beszédet most ne várjon, egyelőre tényleg magamat akarom összeszedni, utána tudnék rá is koncentrálni. Amint jobban leszek, megpróbálok, igen. Igyekszem én is most kicsit jobban figyelni rá, mert bőven az adósa vagyok, eljött a viszonzás ideje. A fürdés helyett viszont egy másik megoldást javasolnék, amiben úgy tűnik egyetértünk, de előtte még a pólómat kellene leszednie. Nem utasítom el a segítséget, érzem, ahogy a varrás enged a pólóm hátánál, majd szétnyílik egy csíkban lefelé és ez után Caspar elkezdi leszedni rólam. Fáj, rohadtul fáj, de csak markolom saját lábaimat és csendben tűröm. Így helyes, nem akarom, hogy gyengének lásson. Bár talán már így is annak tart. - Tudom, de csináld csak, kibírom! - leszedem magamról a póló darabjait, majd a földre ejtem az ágy mellé, ez után pedig várom, hogy folytassa. Így is hamarabb túl leszek rajta, mintha magamnak csinálnám. Eddig is kibírtam, most is ki fogom és számomra ez valóban nagy segítség most. A törölköző érintése fájdalmas, akaratlanul összerándulok, fejem előre hajtom, gyorsabban szuszogok, de érzem, hogy Cas gyorsan halad és nemsokára már a kenőcs is rákerül a sebekre, amiket rögtön kissé összehúz, elállítja a vérzést. A szemeim is majdnem belekönnyeznek, de muszáj tartanom magam, nem láthat még ennél is gyengébbnek. Vállaim mégis megereszkednek, a hátam bizsereg, fáj mindenem. A francba! De némi idő után végez, ismét szuszogok, és hogy hogy vagyok? - Szarul... - ennél őszintébb válaszra nem futja. A bájitalra csak bólintok, jó lesz, hihetetlen, hogy mindenre gondol. Én nekem eddig ilyesmi eszembe se jutott. De hogy van a mellkasomon is? Lepillantok magamra, két oldalt akad, de nem vészes, mégis szembefordulok Casparral, arcára pillantok, aztán inkább félrenézzek. Ne lássa a szememben a fájdalmat, amikor azt is lekezeli, de hagyom neki, markolom a takarót helyette, ami lehet véres lesz némileg, hiszen elég sok vérem lefolyt már rólam, a nadrágom peremére is. Érzem, hogy egyre fogy az energiám, egyre nehezebben mutatom magam erősnek, így ha végez, ösztönösen dől fejem vállához, izzadt homlokomat talán nyakánál is megérezheti némileg. - Köszönöm... - motyogom, suttogom halkan. Ég az egész testem, érzem, hogy néhány könnycsepp most már kikívánkozna. A fenébe is, nem lehet! Azt akarnám mondani, hogy most már megleszek, hiszen megleszek, mégse megy, csak lassan mozdul jobb kezem és fogok rá finoman kezére, kézfejére csúsztatva az enyémet. - Megtennéd, hogy egy kicsit még maradsz? - nem akarok egyedül lenni. Ennél szerencsétlenebbül már amúgy se festhetek, most már úgyis mindegy, csak egy picit még ne menjen el, amíg jobban hat a kenőcs, hiszen van benne érzéstelenítő is. Ki fog ütni úgyis a fájdalom.
Egyszer belenéztem az emlékeibe, de még egyszer nem ismételném meg. Ha nem mond el valamit magától, úgy sejtem, hogy akkor annak komoly oka van. Nem is feszegetem a témát, de bízom benne, hogy egyszer majd Ő is megnyílik nekem, ahogy én is megnyíltam Ő neki. - Ki fogom várni, ne aggódj! - biccentek aprót, majd jöhet az a bizonyos motivációs beszéd, ami rövid, tömör, de szerintem tökéletesen megteszi. Azt pedig majd Caspar eldönti, hogy mennyire cselekszik a szerint, de én csak jót akarok neki, megérdemelné a boldogságot, tényleg jó ember. Sokkal jobb, mint amilyennek régen gondoltam. - Fejlődőképes vagyok. - mosolyodom el kissé, majd ez után engedem neki, hogy ellássa a hátam, majd pedig a mellkasomat is. Igyekszem tartani magam, erősnek mutatkozni, ez mégse megy teljesen. Főleg az oldalaimnál érzékenyek a sérülések, de rendesen ellát, ebben biztos vagyok, miután pedig végez akaratlanul dőlök neki némileg. Elfáradtam... és úgy érzem, hogy semmi erőm se marad. Halkan szusszanok, köszönöm meg neki, de bízom benne, hogy nem lesz több ilyen. Nem szeretném, ha így látna, erősebbnek kell lennem és végre szembe kell néznem apámmal. A simítása ismét jóleső, nem is húzódom el tőle, de ahogy folytatja az... kicsit furcsa lesz. - Miért csinálod ezt? - kérdezem halkan. - Még a saját anyám se volt soha ennyire kedves velem. - és törődő... Szeretném, ha még itt maradna velem, ha nem menne el, ezért nem hátrálok el, csak megfogom kezét, kérem meg arra, hogy maradjon még egy kicsit, Ő pedig így tesz. Némileg érzem, hogy közelebb húz, én pedig csak rádőlök, lehunyom szemeimet, támaszom lesz ma este. Jól érzi, cirógatása majdnem elaltat, hiába ülünk, most... most biztonságban érzem magam, a fájdalom is enyhül, most jó így. De észhez kell térnem, így amikor megszólal, akkor emelkedem csak fel. - Bocsánat, ne haragudj! - némileg zavarba jövök, hiszen tudatosul bennem, hogy mi történt, a bájitalra viszont biccentek, bár meglep, hogy magához hívja. - Neked mindenre van itthon bájitalod? - megiszom zokszó nélkül, a bizalom immáron teljes. Bármit megitathatna velem, elhinném, amit mond, hogy mire jó. Végül hasra fordulok az ágyon és elfeszem rajta. Majd holnap kitisztítom az ágyneműt - esetleg megkérem Cast, hogy segítsen kiszedni belőle a vért -, de most képtelen vagyok gondolni arra, hogy tegyek valamit magam alá. Kimerültem és bár a hasamon se kellemes feküdni, idővel megfelel, az álom pedig egy pillanat alatt nyom el. A nadrágom és az övem se zavar, most semmi se zavar. Kiütött a kezelés, a bájital és a történtek, de holnap úgy sejtem, hogy ismét kérem Caspar segítségét, mert még egyszer-kétszer biztosan át kell majd kenni a sebeket.
Nem vagyok jól. Egyáltalán nem vagyok jól, pedig tudom, hogy vissza kéne térnem Caspar házába, mégis nehezen veszem rá magam, hogy ezt ténylegesen megtegyem, mert félek, hogy látni fogja rajtam mindazt, ami történt.
