egy kis semmiség

Ron ❥ Hermione

Üres tekintettel meredtem a sütményes tálra, és a villámmal szinte robotikus mozdulatokkal piszkáltam a rajta tornyosuló édességet. Egyáltalán nem éreztem az ízét, mert agyamat lefoglalta az újra és újra felvillanó emlék képe a kék kis vonalról, aminek egyáltalán nem szavadott volna megjelennie a teszten. Negyven éves elmúltam, az Isten szerelmére, ilyen idősen ez egyáltalán nem lehetséges! Nem szabadna megtörténnie, és különben is…
Sóhajtottam, szinte meg sem hallottam Ron hangját, pedig talán az kiszakítana ebből az ördögi körből, hogy hitetlenkedve próbálom megérteni, mi történt. Vagyis nyilvánvalóan, mint felnőtt nő, valamint két csodás gyermek édesanyja, pontosan tudom, mi is történt, csupán csak értelmem szeretné, ha ez az egész nem esett volna meg, és képtelen feldolgozni, hogy mégis. Hogy mondjam meg a tulajdon férjemnek, hogy talán már szépkorúak vagyunk, mégis úgy néz ki, hogy a hormonjaink bakfisként viselkedtek? És miként kellene ezt felvezetni a gyerekek előtt? Számtalan kérdés, és a lehető legkevesebb válasz.
Újabb falatot erőltetek le, nem, mintha az ízével lenne gond, egészen kellemes, csupán a gyomrom rakoncátlankodott még mindig. De legalább lefoglalta a kezem, és úgy nézett ki, mintha normális emberként funkcionálnék. Viszont időközben eljutottak hozzám Ron szavai, és kikeredett szemekkel pillantottam fel, miközben messzebb toltam magamtól a tényért.
- Rum? Ebben alkohol van, nem csak aroma?! - Úgy néztem rá, mint egy árulóra, pedig ő aztán nem tehetett róla, fogalma sem volt semmiről, mint oly’ sokszor. Még szerencse, hogy nem igazán bírtam enni belőle.
Sóhajtva hajtottam a fejem a kezembe, úgy voltam vele, hogy ezt a dolgot is úgy a legegyszerűbb kezelni, ahogy a sebtapaszt leszedni. Egy gyors mozdulat, ne kerülgessük a forró kását, túlesek rajta, aztán valószínűleg ébren töltünk egy éjszakát, mert annál kevesebb idő alatt ezt biztos nem fogjuk tudni átbeszélni.
- Semmi baj nincs vele, ez csak… most nem tudom megenni. - Felnézek rá, annak idején hogy örültünk a hírnek, hogy érkezik Rose, aztán Hugo, most viszont döbbenetet, és nem kevés pánikot éreztem. - Ron, nem tudom, hogy történt, vagyis persze, nagyjából vannak elképzeléseim, és nyilvánvaló a biológiai ismereteim alapján, de a lényeg az, hogy terhes vagyok. - Ennél kevésbé összetett mondatot is kinyöghettem volna, azonban legalább túl voltam rajta.
Az arcát fürkésztem, hogy mennyire döbben meg, hogy örül-e. Az ő arca mindig beszédesebb volt, amiért hálát adtam, könnyebben igazodtam ki rajta az ilyen kétségbeejtő pillanatokban.

Ron ❥ Hermione

Hasonló tekintettel nézett rám, ahogy én magam is bámultam a tükörbe a Minisztérium mosdójában, majd a saját fürdőnkben. Képtelenül arra, hogy értelmes gondolatokat tegyek egymás után, és nem azért, mert a várandósság olyan szakaszába értem, amikor mindent is képes vagyok elfelejteni. Ez még nem az a pillanat, egyelőre.
- Nyilvánvalóan, ha csak nem gondolod, hogy néhány petíció kidolgozásán túl más miatt is találkozom a házimanók jogi képviselőjével. - Húztam el a számat, pedig nem akartam én megbántani, azt hiszem eleve feszült voltam a helyzet miatt, elvégre nagyon jól tudtam, hogy Viktoron kívül kevés személyre lenne féltékeny.
Megmasszíroztam az orrnyergemet, mintha ettől megváltozna a helyzet, belül jól tudtam, vajmi keveset számít, hogyan próbálom tagadni, ezt most a legrosszabb pillanatnak is kinevezhető lenne. Idősek vagyunk, persze nem a derékfájós fajta, de azért egy kisbabához biztosan. Jövőre választások, én pedig három év munkáját húzom keresztbe épp ebben a percben.
Csak figyeltem a férjem mozdulatait, annyi mindenen mentünk keresztül, mégis most mintha éveket öregedett volna néhány perc leforgása alatt. Nem tudnám megfogalmazni, milyen reakciót vártam tőle, hogy örüljön, vagy tényleg ekkora döbbenetet, valahogy vágytam rá, hogy kettőnk közül megint ő legyen a kevésbé racionális.
- Értem hát, szerinted nekem nem ez volt az első gondolatom, hogy biztos csak idő előtt értem el a változó korba? - Az asztal közepére tett szalvétából kiszedtem néhányat, és a pultra fektettem, majd a szék karfájára akasztott táskámból kivettem egy fekete zacskót, amit a szalvétára helyeztem. Nyolc teszt volt benne, mugli, mágikus, kicsi és nagy, fehér és tarka, mindegyiken az a borzasztóan idegesítő pozitív kis csík. - Életemben nem szerettem volna ennyire még tévedni… - Általában ugyanis különösen élveztem, ha igazam volt, igazi diadalként éltem meg. - Mégis mihez kezdünk negyven felett egy gyerekkel?! - Motyogtam magam elé.

Ron ❥ Hermione

Az áruló tesztek a pult közepén, mintha gúnyosan bámultak volna, a megmásíthatatlan ténnyel, amit mindegyik darab jelzése az arcomba tolt. Szívesen elővettem volna most egy könyvet, hogy kiolvassak belőle minden választ, mit kellene tennünk, mi volna a legjobb megoldás, azonban ebben a helyzetben a tények vajmi keveset segítettek. Az a fajta ember voltam, aki kis listát ír az előnyökről, valamint a hátrányokról, hogy aztán azt az oldalt válasszam, ami mellett több érv áll.
Mostanra azonban igyekeztem nem ennyire ridegen megközelíteni a dolgokat, mert bár még mindig a számok és tények szerelmese voltam, az emberi érzelmek nem írhatóak le grafikonokon. Ezzel nagyon is tisztában voltam. Márpedig egy család életében egy gyermek érkezése, főleg ebben a korban, leginkább ezt zavarja össze. Én pedig nem tudtam, hogyan is érzek ezzel kapcsolatban.
Ron szavaira kénytelen voltam felvonni a szemöldököm, egyáltalán nem is sejtettem, hogy mondhat ilyet. Miért lenne ez a legjobb? Persze, a gyermekáldás az esetek nagy többségében rengeteg örömmel és várakozással jár, a mi esetünkben viszont számtalan orvosi vizsgálat, a munkánk átszervezése, a kampány és a választások megoldása. És akkor még a gyerekeinkről nem is beszélve, akik fogalmunk sincs, hogy fogadják majd a hírt.
- Azok nem igazi koronák ám… - Fűzöm hozzá csendesen, bár nem akartam megszakítani a gondolatmenetét, komolyan kezdett érdekelni, mit akar kihozni belőle.
Nem tudom, mire kellett volna számítanom, amikor elkezdte, számtalanszor megesett már, hogy csak pislogtam az okfejtéseire, mégis miként juthatott erre a következtetésre? Most is így éreztem néhány másodperc erejéig, mintha valahol a logikai menetnek még a legelején hibásan volt volna le egy következtetést, és az egésszel vakvágányra siklott volna, teljes sebességgel. Azonban ezúttal szinte biztos voltam benne, hogy elég jól értem őt, hogy miért beszél sületlenségeket egy ilyen fontos kérdéssel kapcsolatban.
- Először is szeretném leszögezni, hogy egyik gyerekünk sem buta, mindig kiváló eredményeket küldenek az iskolából. - Álltam fel a székről, majd a pult másik oldalára sétáltam, hogy megálljak előtte. - Másodszor pedig, ha elfogadjuk az okfejtésed, akkor nem az elvileg “okos” gyerekünk érezné magát rosszul? - Átkaroltam a nyakát, és felmosolyogtam rá. - Nagyon édes, ahogy megpróbálsz bohóságokkal megnyugtatni. - Kicsit lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam. Most már megtörtént a “baj”, nincs miért aggódnunk. Ez kicsit vicces. De csak kicsit. - Mit gondolsz, a feltehetőleg egyáltalán nem buta gyerekeinknek hogy kellene ezt megmondanunk? - Mert erre még nekem sem volt ötletem.

Ron ❥ Hermione

Valahogy úgy érzem, hogy elég jó hatással vagyunk egymásra, ismét egy csapat, vállat vállnak vetve, ezúttal nem a világ, vagy egy félig halott sötét varázsló, csupán az élet furcsa tréfája ellen. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy ez velünk, most és így történt. Nem azért, mert kevés volt a bizonyíték, igazság szerint már orvosi vizsgálatra is készültem, azonban valahogy úgy éreztem, arra Ron mindenképpen szeretne eljönni. Szentimentális volt ezekben a dolgokban, az idő, és azt hiszem a gyerekek nagyon jó hatással voltak rá. Könnyedén értett velük szót, és alkotott másodpercek alatt véd és dac szövetséget, néha, mintha csak ő maga is még tinédzser lett volna.
Szerettem volna ezért haragudni rá, elmondani, hogy ilyen idősen felnőttként, éretten viselkedni nem csak hogy elvárt, de nagyon is fontos feladata egy szülőnek! Mégsem tettem, nem tehettem… mert egyszerűen látni azt, ahogy szörnyekkel küzd, meséket mesél teljes átéléssel, az mindig emlékeztetett rá, mennyire szerencsés vagyok, vagy inkább vagyunk. Mindig képes volt időt szakítani bármire, ami számomra sokszor nem adatott meg, és hazugság lenne a részemről, ha azt mondanám, ma már másképpen csinálnám.
Mélyet sóhajtottam, megint túlságosan elvesztem a gondolatok hullámai között.
- Nem hiszem, hogy készen állnék egy ilyen beszélgetésre bármelyikükkel, és nagyon remélem, hogy még jó néhány évig nem is lesz erre okunk. - Ráztam meg a fejem, a diákszerelem szép, és sokunkra nagy hatással volt, és van a mai napig, azonban egyiküknek sem kell elsietnie ezt a dolgot. - Csak képzeld el, ahogy Rose hazahoz egy udvarlót, mondjuk a Malfoy fiút. - Vetem fel szemforgatva, sejtem, miként reagálna az apák gyöngye egy ilyesféle bemutatásra. Merlin irgalmazzon annak, aki Rose szívét szeretné elnyerni.
Valóban, még gyerekek. Legalábbis ezzel nyugtatjuk magunkat, miközben mi az ő korukban miket csináltunk? Mágikus lényekkel találkoztunk, mindenféle bajba keveredtünk, a Roxfort szabályzatának pontosan fel tudnám sorolni, hogy hány és melyik pontját szegtük meg. Csupán reménykedem benne, hogy most ennél sokkal, de sokkal unalmasabb az iskola.
- Hogy mi legyen… - Csöndesen ismétlem meg, a fejemben már megfordult néhány gondolat, és közben pontosan tudtam, jó részére nem lennék képes, sose tenném meg. - Várj, te attól a Harrytől kértél tanácsot, aki nagyjából fél mondattal intézi el a sajtót, és minden hivatalos találkozó előtt külön kérvényt kell benyújtani, hogy legyen szíves megjelenni, és legalább négy mondatot váltani néhány befolyásos támogatóval? Arról említést se teszek, hányszor kell a hivatalos iratok leadása miatti határidőkre emlékeztetni. - Kérdeztem hitetlenkedve. Valljuk be, Harry sose volt a bájcsevegés mestere, és a hatalmas igazságérzete nem volt segítség a lobbizás közepette. - Ronald… tudom, hogy ez nagy dolog, és nem egyedül kell meghoznom egy ilyen döntést. De nem hiszem, hogy az opció lenne, hogy elvetessem. - Nagyot nyeltem, én tényleg nem kész tények elé akartam állítani, és kényszeríteni valamire, amit nem akar, azonban hazugság lenne, ha azt mondanám, képes lennék ilyet tenni.