Igazán furcsa dolog történ ma reggel, amikor leugrottam a Charlie lakásához közel eső kisboltba, hogy vegyek magamnak egy fánkot, vagy perecet, vagy bármit, amit ezek a halvérűek itt, Angliában reggelinek neveznek. Az utóbbi napokban vörös lettem, mert, hát azok a faszkallantyú aurorok és/vagy rendőrök, meg Patrick emberei valószínűleg egy szőke spinét keresnek. Ez a szín még nem is annyira feltűnő, valamint hozzáadtam párat az éveimhez, és úgy nézek ki, mint egy dögös negyvenes, senki nem akar hozzám szólni – tudják, ha egy nő a vörös korszakában van, akkor tele a nem létező töke mindennel és mindenkivel. Legalábbis, egy hasonszőrű társnőm, még LA-ben ezt mondta, aztán persze lehet, hogy ez nem egy örökérvényű, megdönthetetlen igazság, de ki tudja; ez előtt soha nem voltam vörös. Tulajdonképpen nem is ez az igazán érdekes, mert, hát, ha akarnám, holnap lehetne akvamarin kék, vagy kanárisárga is, csak a képzeletem szab határokat – Vegasban néha még a melleimmel meg a seggemmel is csaltam, ha valami pénzes csóka ilyen-olyan igényeit kellett így-vagy úgy kielégíteni. Az igazán érdekes az volt, mikor sorban álltam, és a mögöttem álló, fiatal férfi – vagy fiú, nem tudtam eldönteni, meg, mire jobban szemügyre vehettem volna, eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el – azt mondta nekem, hogy délután ötkor legyek Kelet Londonban, pontos címet nem adott meg, mondván, ’majd ő megtalál’. Nem fogok hazudni, egy szívdobbanásnyi időre belém fagyott a szar is. Ő? Ki? Egy auror – éppen ennek a nyegle kölyökképűnek a társa? A MACUSA egyik embere – ebben, az akcentusa végett, kételkedtem? Valami béna fakabát? Aztán kihúztam magam, hogy megforduljak. - Na, idefigyelj – ne fenyegess – ezek lettek volna a következő szavaim, annak ellenére is, hogy meglepő módon cseppet sem hangzott annak, de addigra a srác hűlt helyét találtam csupán. Ezek után, a nap hátralevő része a szokott, sztoikus nyugalomban telt. Visszaérve Charlie lakására, levedlettem magamról a középkorú vörös álcáját, mint egy kígyó a kinőtt bőrét, újra önmagam lehettem, és végre-valahára megehettem a reggelimet, ami végül egy tál, szivárványszínű karikák alkotta zabpehely volt, meg egy étcsokis-málnás muffin, amit készen vettem a boltban, felhörpintettem a kávémat, elszívtam egy cigit az átmeneti – és ezt Charlie szereti igen serényen hangoztatni, és kiemelni mondanivalójában – szobám erkélyén. Hát, ez kurvára nem Vegas – e gondolat körül pörög az agyam szüntelen, és részben ezért is érzem magam annyira a padlón. Ez a hely nem az otthonom, idegen vagyok a városban, minden és mindenki idegen számomra, még csak önmagam sem lehetek, amíg Charlie ki nem deríti, hogy mit tud a Minisztérium és általa az aurorok. Nem akarok bujkálni, mint egy patkány a csatornákban, nem akarok ez a vörös negyvenes lenni, nem akarok menekülni; a régi életemet akarom, a Patrick előtti életemet, azt, amikor még boldog voltam és tényleg, igazán szabad. Tudom én jól, hogy mindezt, az egész szar szituációt magamnak köszönhetem, még csak rá sem kenhetem valakire – mondjuk Patrickre -, mert csak el kellett volna lopnom hoznom tőle pár cuccot, nem hiszem, hogy annyira mellre szívta volna, hogy hasonló hajtóvadászatot indít ellenem, értem, és meg kellett volna pattanni, visszamenni a napfényes Los Angelesbe, és elfelejteni az egészet, elölről kezdeni, újra, tiszta lappal. De elpattant valami a fejemben, a szívemben és a lelkemben, ami arra sarkallt, hogy azt tegyem, amit. Szánhatom-bánhatom, sajnálkozhatok, de ez nem írja felül azt, amit elkövettem egy magnix előtt, és százak-, meg ezrek előtt a Planet Hollywoodban. És nem hiszem, hogy el tudom viselni a csendet és a rejtőzködést addig, amíg elül ez az egész hajcihő. Úgyhogy fogom-, és összeszedem magam. De csak miután a telefonomon már pörgetem egy ideje az internetet, digitális utamba ejtve állásportálokat is, mivel megígértem a fivéremnek, hogy nem maradok így itt örökre, és szándékomban áll besegíteni neki, már, amennyire tőlem telik. A lakást Charlie és én levédtük egy bűbájjal, ami erősebb bármilyen tűzfalnál is, úgyhogy sem magnixok, sem varázshasználók nem sejtenek semmit az ittlétemről. Délután a kulipintyóban járkálok, nézelődök, feltérképezem, mindent megkukkantok, mindenbe belelesek, közben pedig azon töprengek, hogy vajon megéri-e nekem elmenni erre a találkozóra. Hogy mi van akkor, ha ez valamiféle csapda, amibe önszántamból sétálnék bele, ugyanakkor eszembe jut az is, hogy ez a titokzatos illető, ha tud rólam, akkor valószínű Charlie-ról is tud, azt pedig nem szeretném, ha neki bántódása esne miattam. Önző vagyok, de azért nem ennyire. Még vacsorát is rendelek a testvéremnek, ami épp az előtt érkezik meg, hogy én elindulnék – zsíros jattot adok a futárnak, de azért nem annyira, hogy emlékezetes maradjon a találkozás. Végül letusolok, szemeimet kihúzom, hajam megrövidül, vörössé lényegül, felöltözök, szakadt, világoskék farmert húzok, meg fekete pólót, fekete, magas sarkú bokacsizmát, bőrdzsekimet kanyarítom a vállamra, mielőtt kilépnék a bejárati ajtón, és bezárnám azt magam mögött, hogy meginduljak az adott helyre. A késés az egyik legrosszabb, legidegesítőbb tulajdonságom, bár már dolgozok rajta, és ide sem akartam később megérkezni. Már csak azért sem, mert nem igazán szeretném, ha meglepne az a bizonyos, titokzatos illető (nem, mintha így nem lepődnék majd meg, ha valamiféle filmes rajtaütés áldozatává válok). Nincs nálam sok minden, csak a telefonom, némi pénz, na, és persze a varázspálcám, a kabátom egyik rejtett zsebében – egyetlen mozdulat, és már a kezemben is van, ha ilyesmire kerülne a sor. Nem, mintha nélküle a bajba jutott hölgy szerepében kellene tetszelegnem, de ketten, együtt, egy egészet alkotva erősebbek vagyunk, mint külön-külön. Emlékszem, mennyire bosszantotta Charlie-t, amikor nem, hogy nem akart neki engedelmeskedni a platán pálca, de időnként még szikrázott is a kezében, ha éppen nem ütött vissza a varázslat. Amíg várakozok, veszek magamnak egy hot dogot, a közelben strázsáló-, konyhává átalakított food truck-ból. A nem messze felállított, magas asztalok egyike mellett állok, félig rákönyökölve a bútordarabra, egyik kezemben a fejedelmi étek, a másikban a telefonom – a várakozás untat, és nem szeretek csak úgy bámulni a semmibe, ki a fejemből, úgyhogy céltalanul pörgetem az instagramot (kamu profilról, értelemszerűen). Éppen beleharapok a hot dogba, amikor az asztal mellé lép valaki. Fel sem pillantok, azt hiszem, hogy egy hajléktalan, gondolkozás nélkül csúsztatok egy fontot az asztalra a másik felé. De nem tágít. - Meg ne vegyem neked? – nyilvánvalóan a kajára, vagy a cigire gondolok, de csak egy szívdobbanással később pillantok fel, és felszalad az egyik szemöldököm. Első blikkre – meg másodikra is -, ez a nő minden, csak nem hajléktalan. Finom illata van, és az öltözéke kifinomult, velem ellentétben ő biztosan nem a second hand shopból szedte össze a szettjét. Az arcára kiül valamiféle felsőbbrendűség – és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez nem csak megjátszott sznobizmus; az egész lényéből valamiféle veszélyes, jeges, számító nyugalom sugárzik. – Bocs, azt hittem, hogy egy csöves vagy – vetem oda már-már foghegyről, kapásból letegezve a nőt, annak ellenére is, hogy ránézésre is van vagy tíz év közöttünk. – Segíthetek? – kérdezem, habár olyan valakinek sem tűnik, mint, aki nem találja a helyét, vagy azt, amit keres.
Az esetek többségében a beosztottjaim könnyűszerrel felkutatták a potenciállal rendelkező munkaerőt, azonban akadt valaki, aki mostanság kifogott rajtuk. Jonah – egyike a legrégebb óta nekem dolgozó és legtapasztalabb embereimnek −, sem tudta kideríteni, hogy mégis ki volt az a hölgy, aki mostanában bukkant fel a fővárosban. Az egyik álcájára felismert ugyan, s képes volt átadni az üzenetemet, de nem tudott a közelébe férkőzni. Ahogy a merengőm felett állva figyeltem annak a vörös hajú nőnek az arcképét, akinek a képességei lenyűgözőnek bizonyultak, tudtam, hogy akartam őt a soraink között látni. Az Eyes of London röpke két évtized alatt fokozatosan növekedett, duzzadt, olyannyira, hogy manapság ritkán kellett kézbe vennem az irányítást. Noha még mindig én döntöttem a lehetséges tagok sorsáról, de már rég nem jártam terepen, becserkészni az áldozatot. A mai azonban viszonylagos nyugodtsággal telt el, eddig még nem futott be egyetlen érdekfeszítő hír, vagy zamatos pletyka, amelynek a kiárusításán gondolkozhatnék, így a fivéremre bíztam az irányítást. Röpke pár óra nem történhetett semmiféle katasztrófa, amelyről lemaradtam volna. Távozásom előtt intettem a kedvenc madárkáim egyikének, hogy kövessen, a másikra pedig rábíztam az irodám figyelését. Nem tartottam attól, hogy kirabolnak, hiszen nem csupán a helyiséget, de az épületet is erős bűbáj védte. Hugin hát felettem körözött a magasban, Mugin pedig a székem támláján foglalt helyet, és tartotta szemmel a környéket. A megbeszélt időpontban és helyen azonban nem várt senki. Nem lepődtem volna meg, ha a nő megijedt a találkozótól, hiszen a szervezetünk diszkrét rejtélyessége nem minden alkalommal sugárzott bizalmat. Egy félreeső ponton vártam, és csendben figyeltem az utcán elhaladó embereket: a sokszínűségüket, az öltözéküket, a járásukat, az arcmimikájukat. Annak, aki egész életében kutakodott, nem esett nehezére felismerni a test apró rezdüléseinek a jelentését. Hugin vészjósló károgással jelzett nem messze tőlem. A fejét egy vöröshajú nő irányába fordította, én pedig diadalmas mosollyal pillantottam a kedvencemre. Nem hiába tartottam őt és a testvérét. Magabiztos léptekkel indultam el a kihelyezett asztalok irányába, ahol a nő helyet foglalt magának. A gesztusaiból arra mertem következtetni, hogy rémesen unatkozhatott, ez pedig talán pont kapóra is jött nekem. Nem szólaltam meg azonnal, amikor megálltam mellette. Nem voltam hajlandó bárkinek a figyelméért is könyörögni, bár az asztalra csúsztatott font látványa megmosolyogtatott. Ó, kedves! Ha tudtad volna, hogy mennyi font és galleon pihent a számlámon. − Nem szükséges, kedvesem – kulcsoltam össze az ujjaimat magam előtt, amikor végre felfigyelt rám. Talán szórakoztatott is kettőnk ellentéte, hiszen az én kifinomult, eleganciát sugárzó öltözékem teljesen mást sugallt, mint az ő vadságot, hevességet mutató szettje. Bárki, akinek a látóterébe keveredtünk volna, bizonyára furcsállná a párosunkat. − Nos, talán inkább segíthetnénk egymásnak – javítottam ki, hiszen egy olyan lehetőséget kínáltam volna fel neki, amelyből mindketten profitálhatnánk. Akár helyet is foglaltam volna vele szemben, azonban az ilyen helyeken ki tudja miféle alakok fordultak meg, az utcai söpredék és állatok mocskáról nem is beszélve, így csupán végighúztam az ujjaimat a kesztyűmön, hiszen lehetett akármilyen az időjárás, immár huszonhárom éve elfedtem a karjaimat. Nem akartam emlékezni arra az estére, amely rányomta a bélyegét az életemre. − De mielőtt belekezdenék, kérlek, fejezd be, amit elkezdtél – intettem a hotdog irányába, amely csak megerősítette az első megérzésemet. Az akcentusából és a rajongásából a gyorsételek iránt arra mertem következtetni, hogy a tengerentúlról érkezett közénk. − A képességeidről pedig nem hiszem, hogy ilyen nyílt terepen kellene beszélgetünk – pillantottam körbe, utalva a minket körülvevő muglikra, akik a mai napig emelt fővel jártak-keltek, holott fogalmuk sem volt az őket körülvevő világról. Szánalmas fennhéjázásuk talán nem lett volna ennyire szembeötlő, ha annak idején a világ rendjét sikerült volna megváltoztatni. Azonban Voldemort ehhez túlságosan is kevés volt. A most gyülekező viharfelhők egy sokkal nagyobb horderejű eseményt vetítettek elő, csupán ezúttal okosabban terveztem játszani. Amikor a két erő összecsap majd a fejünk fölött, az Eyes of London fennhangon hirdeti majd semlegességét. Mi nem terveztünk oldalt választani. Mi felkapaszkodni fogunk rajtuk. Ezt a lehetőséget pedig a velem szemben ülő nő se utasíthatta vissza, hiszen láttam a szemeiben a becsvágyat, az ambíciót, amelyekkel megfelelő környezetben sokra vihette volna.
Meg sem próbálom keresni az illetőt, aki értem küldetett, mert kit keresnék? Egy arctalan, névtelen alakot, az árnyékban bujkálva, ballonkabátban, meg kalapban, mint a filmekben? A koponyám hátsó felében nem is csak kattog-, hanem valósággal dörömböl az érzés, a gondolat, mint egy kibaszott kalapács, hogy ez a titokzatos illető már réges-rég itt van, rám várt, hogy önszántamból besétáljak a csapdába, ahová invitált, és most is figyel. Talán tényleg az árnyak között ólálkodik, mint valamiféle éjsötét jelenés, vagy az egyik épület ablakából néz le rám, mintegy vízköpő módjára. Még azt is elhiszem-, vagy sokkal inkább bebeszélem magamnak, hogy direkt várat, hogy még idegesebb legyek, hogy pörögjenek a fogaskerekek az agyamban, míg már csak a semmit őrlik, hogy jobban beszarjak, mint, amennyire már amúgy is tartok ettől a találkától. Nem is értem, hová tettem már megint (!) a józan eszemet... mire is számítottam tulajdonképpen, amikor idejöttem? Mert hiába fürkészem sztoikus nyugalommal a szociális média egyik platformját, attól még mélyen, legbelül nem vagyok nyugodt, és már számtalan jelenet lejátszódott a fejemben, a lelki szemeim előtt. Például olyan, amelyben a következő pillanatban egy jard lebassza elém az asztalra a jelvényét, hogy aztán csinos karperecet aggasson a csuklóimra. De olyan jelenet is akad, amelyben sóbálvány-átkot szór rám egy auror, még mielőtt annyit mondhatnék, ’be voltam baszva’ – mármint, amikor mindazt az őrültséget elkövettem Vegasban -, és repülök Azkabanba. Se meghallgatás, se tárgyalás, se könnyes búcsú Charlie-tól; semmi. Akkor aztán majd visszasírhatom a testvérem kéglijét, amit eddig luxus börinek gondoltam, és neveztem. Aztán végül is én vagyok az, aki az asztalra csapja a fontot, a másik elé, még az előtt, hogy megszólalnék, vagy ő megszólalna, vagy, hogy ránéznék, hogy megérezném a parfümje illatát. Halk ’oh’ szökik ki ajkaim résén, amikor végre-valahára találkozik a pillantásunk, majd bocsánatot kérek tőle, amiért nem megfelelően azonosítottam be a társadalmi hovatartozását. Leplezetlenül és pofátlanul mérem végig, és állapítom meg magamban a nyilvánvalót: kettőnk közül rólam előbb gondolnák, hogy csöves vagyok. Dögös, azt meg kell hagyni, már persze, ha valaki bukik a kosztümre-, vagy erre a hűvös eleganciát sugalló fellépésre. Nekem, mondjuk, a hideg futkos a hátamon. És nem segít ezen a kesztyű látványa sem. Csak semmi ujjlenyomat, nem igaz? De nem. Ez a nő nem lehet Patrick egyik kutyája. Ez a nő se nem öleb, se nem birka, ezt a hülye is beláthatja, a vak is láthatja; ez a nő sokkal inkább nagyvad, predátor, farkas. És, még mielőtt bármit kérdezhetnék, vagy mondhatnék engedélyt ad rá, hogy befejezzem az étkezést. Felvonom egyik szép ívű szemöldökömet, tekintetem megvillan, miközben kissé jobbra biccentem a fejemet, és úgy nézek a szemeibe, állva acélos pillantását, farkasszemet nézve vele. Iszonyatosan nagy önuralom kell ahhoz, hogy ne dobjam le a hot dogot, és ne nevessek az arcába – érzéssel. Gyerekes, vagy sem, nem rajongok érte, hogy megmondják, mit tegyek, vagy mit ne, és már csak azért is az ellenkezőjét teszem. - Végeztem – és még el is mosolyodok. Bájosan. Hogy passzoljunk. – Térjünk a tárgyra, hogy miért hívtál ide – leteszem a kaját az asztalra – itt mégis jobb helyen van, mint a földön, már csak az éhes csövesek miatt is -, a telefont a bőrdzseki zsebébe csúsztatom, aztán leporolom a kezemről a rátapadt morzsákat. Újabb terelés és terelgetés, de nem forgatom meg a szemeimet. - Hanem? – kérdezek vissza, alig kivehető éllel a hangomban. Persze, logikusnak tartom, hogy azért hívott ide, mert ezen a helyen nyüzsögnek az emberek, hajlamosak vagyunk hinni benne, hogy ilyen helyeken nem történhet olyan nagy baj; de, ha egy elhagyatott raktárépületbe, vagy egy Temzén imbolygó ladikra hajóra hív, háromszor ilyen őrültnek kellene lennem, hogy eleget tegyek a kérésnek és megjelenjek. Azt sem hagyom figyelmen kívül, hogy a képességeimre hivatkozik, és én lennék a legjobban meglepve (de nem ítélkeznék), ha privát szórakozásra vágyna velem, kielégülésre, vagy csak egy táncra, lenge öltözetben, vagy anyaszült meztelenül. Azt már meg sem kérdezem, hogy ki ő, hogy hívják, mert, gyanítom, ez is hétpecsétes titok. Mindent a maga idejében, menetrendszerűen, szép, sorban, egyiket, a másik után – ja, könnyű ezt mondani. Ha elindul a titokzatos idegen, nem követem, hanem mellé lépek, mellette haladok az adott irányba. A helyre érve – legyen az bárhol is – megmakacsolom magam, lecövekelek, és egy tapodtat sem mozdulok. - Mit akarsz tőlem?
Elfeledkeztem arról, hogy milyen kielégítő érzés volt a háttérből figyelni másokat. Mert mi sem volt szórakoztatóbb annál, amikor arctalanul cserkészted be a prédádat. Szegény, ártatlan pára talán mit sem sejtett a közelgő veszélyről. Ha pedig az ösztönei mégis menekülésre késztették, nem tudta, hogy merre szaladjon. Elégedett mosollyal az ajkamon figyeltem a járókelőket, miközben a személyleírásnak megfelelő nőt kerestem. Nőt? Lehetséges, hogy az álcája olyannyira megtévesztő volt, hogy valójában nem is egy hölgyet vártam. Számításba vettem az összes lehetséges opciót, miközben kedvenc madárkám egy pózna tetejéről szemlélte a környéket. Hamar rálelt a potenciális alkalmazottunkra. Talán mégsem remekelt annyira a rejtőzködésben, mint ahogy Jonah említette, vagy csupán nem akart teljes mértékben eltűnni a tömegben. Spekulációk, spekulációk… Ezek sose vittek előre az életben, csupán a magabiztos léptek, amelyek a hotdog-árus standjánál lévő asztalokig vezettek. Ilyenkor mindig kíváncsi voltam, hogy mi zajlott le a kiszemeltek fejében. Nyilvánvaló mozgatórugóként szerepelt a félelem és a kíváncsiság. Elvégre, ki ne akarta volna tudni, hogy miért figyelték őket az árnyak rejtekéből? Ki fizetett ezért, vagy ki volt a nyomukban? Rendőrök, aurorok, a maffia tagjai? Sose lehetett tudni, hogy az ember éppen kit haragított magára, bár most éppen nem erről volt szó. Inkább egy ajánlattal szerettem volna élni, semmint megkövezni a hotdogját békésen eszegető nőt, akinek jelenleg az egyetlen bűne a szememben csupán az volt, hogy ilyen pocsék ételre pazarolta a pénzét. Szórakozottan pillantottam az elém tolt fontra. Milyen nemes, milyen naiv. De én nem tartoztam azok közé, akik könyöradományra szorultak volna. A tekintetem a pénzéről az öltözékén át az arcára vándorolt, majd állapodott egy ponton az ajkai felett. − Ennek igazán örvendek. Udvariatlanság lenne a részemről megzavarni evés közben – mosolyodtam el nyájasan, miközben szemrebbenés nélkül néztem bele az íriszeibe. A testvéreim mellett tökélyre fejlesztettem ezt a képességet, bár bevallom, egyszerre imponált és bosszantott a nő viselkedése. − Ó, nem. Ez nem így működik kedvesem – ingattam meg a fejemet, miután megeresztettem egy halk, talán némileg hátborzongató kacajt. − No lám, nem kell ennyire hevesnek lenned. Nem akarok ártani neked – feleltem meg szórakozottan, mintha egy makrancos gyereket véltem volna felfedezni benne. Az egyetlen probléma viszont az volt, hogy előbb-utóbb minden makacs embert megtörtem. Elindultam hát a közeli park irányába, s lopva hátrasandítottam, hogy követ-e engem. Alig tettem meg néhány lépést, felvette a tempómat. Ismét elégedetten csillantak fel a szemeim, hiszen gyerekjáték volt az egész. Ahogy a sétányra léptünk, Hugin károgva elrepült mellettünk, és letelepedett az egyik fára, miközben én óvatosan körbepillantottam. Ezen az épphogy félreeső szakaszon kevesen jártak, mégis rálátás nyílt a többi ösvényre a fák között. Nem terveztem túlzottan nyomás alá helyezni őt. Csak egészen kicsiként, hogy fontolóra vegye az ajánlatomat. − Mit akarok? – kuncogtam halkan. Mégis milyen tolakodóan lényegre törő természet volt! – Mint említettem, tisztában vagyunk a képességeiddel. Tudjuk nagyon jól, hogy mesterien megy neked a rejtőzködés, az alakváltás, ha úgy jobban tetszik. Arról is jól értesültünk, hogy nemrégiben érkeztél a fővárosba, így bizonyára szükséged lehet egy jól fizető munkára. Én pedig, történetesen tudok ajánlani egyet, amely kapcsán kamatoztathatod a tudásodat. Finoman próbáltam felvezetni neki, hogy mindazt, amelyet esetleg hallani fog, s reméltem, kellő diszkrécióval fogja kezelni az információkat. Ha pedig nem volt érdekelt a munka kapcsán, akkor tekinthette ezt a találkozót meg nem történtnek. − Csakis rajtad áll, hogy meg akarod-e hallgatni a felkínált alternatívát – eresztettem le a kezeimet, bár reméltem, hogy mint a legtöbb embernél, úgy a kapzsiság és a kíváncsiság kellően motiválja majd abban, hogy igenis csendben végighallgasson egy olyan lehetőséget, amely nem biztos, hogy még egyszer megadatik majd az élete során.
Amikor felpillantok végre a nőre, és szemérmetlenül mérem végig, gerincfüzéremen hideg szánt végig. Azt már régen megtanultam, hogy nem okos dolog lebecsülni bárkit is, de Patricktől azt is megtanultam, hogy engem sem becsülhet le senki. Jó oké, persze, az életben ez idáig felsültem dolgokkal, néha túl nagy fába vágtam a fejszémet, ez tény és való, viszont mindezek ellenére – vagy éppen ezért – megvan a magamhoz való eszem. És a bátorságom. No, és persze a kíváncsiság, ami az ellenszenv fölébe ugyan nem kerekedik, viszont a félelmet szinte egy mindent elsöprő csapással legyőzi. Az emberek általában így menetelnek a vesztükbe, főleg a horror filmekben, amikor a különös, ismeretlen eredetű, meghatározhatatlan, behatárolhatatlan hangok forrása felé igyekeznek, nem igaz? Dehogynem! És ez a nevetés... hazudnék, ha azt állítanám, hogy egy kicsit sem borzolja a kedélyeimet, meg a pihéket a tarkómon. A szavai sem nyugtatnak meg különösképpen, már csak azért sem, mert messziről jött ember azt mond, amit akar. Ráadásul ez a nő még csak nem is egy ártalmatlan magnix, ezt már-már kapásból leszűrtem, mondjuk úgy, hogy a boszorkányos megérzéseimnek hála. - Cuki – sandítok a madárra, és bökök felé fejemmel, de hangom nem tükrözi a szó kedves lágyságát; az állat gyaníthatóan a hölgy kis kedvence lehet, ha már úgy követi őt, mintha csak az árnyéka volna. Aztán egy ponton megelégelem a titkolózást, megelégelem a kussban menetelést, megelégelem a játszadozást, és úgy állok meg, mint egy cövek, és addig egy kurva lépést sem teszek, amíg legalább egy egészen icipicit ki nem fejti, hogy mégis mi a jó kurva eget akar tőlem. Aztán persze kinevet, mert, hát, mi mást is csinálhatna (magyarázkodhatna, mondjuk!), de én blazírt képpel állom pillantását, karba font kezekkel, míg végül meg nem ered a nyelve. Nem is volt olyan nehéz, ugye-ugye? - Milyen jól informáltak vagytok a kis barátaiddal... – szúrom közbe, mintegy lapszéli jegyzetként, sanda rókavigyorra görbült ajkakkal. Persze, mindettől függetlenül az eredeti, a valódi arcomat nem fedem fel előtte, most nem, aztán meg ki tudja, mit hoz a jövő, de egyelőre úgy vélem, jobb, ha nem tudja, hogy egyébként hogy nézek ki. Még a végén, jó pénzért, vagy egyéb, ilyen-olyan ingó-ingatlan haszonért cserébe ő lesz az első, aki köp a zsaruknak, vagy az auroroknak, vagy Patrick együgyű kutyáinak – már, persze, ha ők elérnek egyáltalán idáig. Mint mondtam: a jövő kiszámíthatatlan, meglátjuk, mit hoz. De addig megkapta a vörös begyes negyvenest, és, ha megnyerte, hát hadd vigye! – Miféle munkáról lenne szó? – nos, igen, ez az a pont, ahol egy kicsit mégis csak felcsillant a remény halovány szikrája, hogy talán beszélgethetünk komolyan is. Valahol számít a pénz, mert manapság a legtöbb dolgot csak pénzzel lehet megszerezni, vagy elérni, plusz jó volna valamit villantani Charlie-nak is, hogy elhiggye, azért valamire mégis csak jó vagyok, nem csak és kizárólag rossz példának. Az meg megint más lapra tartozik, hogy van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez az egész, bár nagyon jól hangzik, pláne, ha valóban olyan kifizetődő, mint, ahogyan azt a hölgyemény belengette, nem feltétlenül tűnik legálisnak. Sőt, egyáltalán nem, már csak azért sem, mert kétlem, hogy hozzá beadtam volna az önéletrajzomat, emlékeznék rá, másfelől pedig általában telefonon szokták megkeresni a munka keresőt – vagy bagolypostával, ugyebár -, nem pedig lekövetéssel, meg kémkedéssel. Úgyhogy a bizalmamat továbbra sem érdemelte ki, de legalább a figyelmemet és a csendet részemről igen, és az is eléggé nagy szó ám! - Hallgatlak – most rajtam a sor, hogy leeresszem karjaimat, és teátrális mozdulattal intsek neki – pofátlan módon -, hogy folytassa, amit elkezdett. – De, még mielőtt belekezdenél, mit is mondtál, hogy hívnak? – persze, tudom én, hogy sosem mutatkozott be, pimaszul jelzem, hogy e tett minő arcátlanság a részéről!
Egyáltalán nem zavartattam magam a kíváncsi pillantások kereszttüzében, sőt kifejezetten élveztem, hogy a megjelenésem figyelemkeltő volt. Hűvös nyugalom áradt belőlem, sok-sok éve már annak, hogy valakinek kifejezetten sikerült felbosszantani. Úgy tűnt, az évtizedek számomra is hordoztak magukkal változást, ha mást nem, hát felelősségteljesebbé és higgadtabbá váltam. Nem úgy, mint a velem szemben lévő fiatal hölgy, akinek forrt a vére. Miért is ne? Hiszen fiatal volt még. Előtte állt az élet, telis-tele kalandokkal, és természetesen problémákkal. Az én utam jól bejáratott volt. Nemigen tartogatott már meglepetéseket, ellenben az övével, hiszen az imént léptem arra az ösvényre, amelyen ő is járt. Ritka nagy lehetőséget kínáltam neki, a kérdés csak az volt, hogy tervezett-e élni vele. − Nem tartanám Hugint annak – pillantottam a madárra, miközben vészjósló mosoly jelent meg az arcomon. – Legalább is, azok után nem, hogy láttam miként vájta ki egy ember szemét. Tettem hozzá szelíd nyugalommal, mintha olyan mindennapos dolgokról beszélgettünk volna, mint az időjárás. Arra pedig nem tértem ki, hogy Hugin egy árulótól vette el a szeme világát az én kérésemre. Ugyanis a madár és a testvére minden parancsomnak engedelmeskedtek, hiszen hosszú időt fektettem a nevelésükbe. Szórakoztatott, ahogy a nő lefékezett, mint valami sértődött gyermek, aki nem volt hajlandó követni az anyját, amíg meg nem kapta, amit akart. Szerencséje volt, hogy nem az én családomhoz tartozott, mert máskülönben megtanítottam volna, milyen az, amikor egy jótékony pofonnal rendre intették. Így azonban csak magamban mulattam rajta, majd felvezettem, hogy pontosan miért is kerestem meg őt. − Kis barátaim? Ó, nem, kedvesem. Ők az én beosztottjaim – javítottam ki elnézően, még mindig bájos mosollyal az arcomon, miközben kinyújtottam a karomat, hogy Hugin a kezemre telepedhessek. Lassú mozdulatokkal simítottam végig a holló ébenszínű tollain, miközben a nőre pillantottam. − Karen Nottnak hívnak. A Nott családról vélhetően hallottál már, ha ismered az angliaiakat, rólam legfeljebb az üzletem kapcsán olvashattál réges-régen híreket – mutatkoztam be, habár eredetileg is szándékoztam elárulni a nevemet, csupán halogattam valamelyest. Nem tudtam, hogy mennyire volt ismerős a bájitalgyárammal kapcsolatban, elvégre gyógyászattal kapcsolatos és szépségiparral kapcsolatos termékeket is gyártottunk, bár az utóbbiak leginkább próbatermékek voltak, azonban az ispotályokat rendszeresen láttuk el termékekekkel. − De ha már itt tartunk, akkor engem is érdekelne, hogy benned kit tisztelhetek, és az álcádat is nyugodtan magad mögött hagyhatod – emeltem rá a tekintetemet, hiszen úgy véltem, azért volt ilyen nagyszája, mert nem a saját arcát viselte. − A munka pedig nem igazán megerőltető. Szeretem magam köré gyűjteni azokat az embereket, akiknek tehetségük van beolvadni a környezetükbe. Mondhatnám úgy is, hogy láthatatlanná válni, azonban ezek a személyek nyitva tartják a szemüket és fülüket. A hozott információkért cserébe pedig gondoskodom arról, hogy az alkalmazottaim ne szenvedjenek semmiben hiányt. Időnként előfordul, hogy célirányosan küldök embereket valahová, máskor pedig hagyom őket, hogy egy bizonyos területen tevékenykedjenek. Általában a munkaidő rugalmas, sőt mellette bármi mással is lehet foglalkozni, csupán annyit kérek, hogy ha egy feladatot rábízok valakire, akkor teljesítsék. És nyilvánvalóan akad pár szabály, amelyet illik betartani – foglaltam össze tömören az Eyes of London tevékenységeit, bár nem voltam olyan ostoba, hogy messzemenő részletekben bocsátkozzak. Ha érdekelte őt a munka, akkor úgyis meginvitáltam őt az irodába, ahol biztonságos körülmények között tárgyalhattunk. − Viszont úgy vélem, hogyha érdeklődsz az ajánlat iránt, akkor sokkal kellemesebb helyen is megtárgyalhatnánk a részleteket, hiszen ez a város tele van figyelő tekintetekkel – mosolyodtam el sejtelmesen, hiszen én tudtam a legjobban, hogy mennyi ember mászkálhatott idekint, és tartott szemmel másokat. Utoljára végigsimítottam Hugin hátán, aztán felemeltem a karomat, hogy útjára bocsátsam őt. Várakozóan a nő felé fordultam, hiszen nyilván nem állt szándékomban elrabolni őt, sem pedig rákényszeríteni az akaratomat. Megtehettem volna, de sajnos nem éltünk olyan világban, ahol könnyűszerrel alkalmazhattam volna az Imperiot.
- Ó. Bájos, igazán... – mármint a madár, meg a szemkivájós sztori. Azért azt be kell vallanom magamnak, most, hogy testet öltött ez a titokzatos jelenés, aki magához hívatott az egyik kis barátjával, és látom, teljes életnagyságban, már annyira nem is félelmetes. Sőt. Igazán kedves, hogy azt gondolja, nem találkoztam ez előtt nála nagyobb faszokkal. Hogy korábban nem féltem, sőt, egyenesen rettegtem attól, hogy mit hoz majd a holnap, vagy akár csak a következő egy-két óra. Vegas leghíresebb, legnagyobb kaszinójában, grandiózus póker partikon csaltam Patrick kedvéért, és ott olyan alakok ültek inkognitóban, akiktől talán még a rejtélyes idegen is összeszarná a szép ruháit, jobb is, ha ennyiben maradunk. És Patrick kedves barátai, meg üzletfelei sem voltak különbek, és ezt onnan tudom, hogy láttam őket igazán rossz, igazán mocskos dolgokat művelni. De – és ezt fontos kiemelni újra, és újra, és újra – ettől eltekintve sem becsülöm le a nőt. Az persze más lapra tartozik, hogy ő vajon lebecsül-e engem (nyilván). Valószínű jobb is így, nem is baj, hogy esetleg lenéz, vagy legszívesebben belém törölné a cipőjét. Lám-lám, mi lett azzal, aki legutoljára így gondolt rám, így viselkedett velem. Beosztott. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt a szót, és igazából csak most kezd felsejleni előttem, hogy voltaképpen neki csak még egy öleb kell, akit kénye-kedve szerint ugráltathat. Milyen kár, hogy én már a magam ura vagyok, és nem hiszem, hogy ez a közeljövőben változna; hacsak persze nem áll elő egy olyan visszautasíthatatlan fajta ajánlattal, valamivel, amire kurvára nem lehet nemet mondani. - Dereng valami – mármint a családról. Ezek Ők is csak aranyvér mániás, sznob elitisták, mint a legtöbb a huszonnyolcakból – tisztelet a kivételnek. Bár, róla, személy szerint nem hallottam, egészen idáig még csak érdekelt sem voltam a brit varázslótársadalom ilyen-olyan tagjaival kapcsolatban, és most sem feltétlen kellett volna belemásznom ilyesmibe, de, hé! Most már itt vagyok. Egyébként sem hiszem, hogy sokat foglalkoztam volna ilyesmivel, mert én tökéletesen meg vagyok elégedve a magnix gyártmányokkal is. Mondhatjuk, hogy az utóbbi időben csak poénból vagyok boszorka? Igen, abszolút! És milyen jó vagyok benne: olcsó, kártyatrükkökkel, meg itt a piros-hol a piros játékkal szórakoztatok, és bármikor elő tudnék húzni Nott asszony füléből egy kendőt – vagy huszonkettőt, ha össze vannak kötve a csücskeiken! - Marlena – felelem, nemes egyszerűséggel, a második nevemet használva. – Kösz, de jól vagyok így, ahogy vagyok – maliciózus mosoly feszül ajkaimra. Nem vagyunk olyanban, hogy nézegesd a pofámat, drágám, törődj bele. Majd talán egy nap... ha kiérdemelte a bizalmamat, de ott egyelőre még nem tartunk. Aztán a kapott információmorzsákból szemezgetek. - És általában kiket kell figyelni és hallgatni? – kérdezek vissza, mert, tulajdonképpen ez a nem mindegy. Charlie, például, a Koalíció tagja, és tudom nagyon jól, hogy ők azon dolgoznak, hogy a brit mágustársadalom berkein belül egyenlőség legyen, és az egykori halálfalók-, vagy azok leszármazottjai, ilyen-olyan, szegről-végről megjelenő rokonaik ne alakulhassanak újra, hogy a magunkfajta félvéreknek-, és a még rosszabb helyzetben lévő magnix születésű mágusoknak ne kelljen félelemben és rettegésben élniük. (Igen, néha figyelek is Charlie-ra, ha ilyen fontos dolgokról beszél, mert, hát mi más is lehetne fontosabb a világbékénél?) Nos, igen: a koalíció tagjai után nem szívesen kémkednék, pláne nem adnék ki információkat róluk, a szervezetről, és a nő nevéből kiindulva-, valamint a hallottak alapján – ugyan csak sejtésem van róla, hogy – valami ilyesmiről lesz szó. Persze, türelmes nő vagyok, meghallgatom. - És a szabályok? – újabb kérdés, de nem tehetek róla, olyan ködösen fogalmaz! - Te már csak tudod, mi? – ravasz rókavigyorra rándul ajkam szeglete. Persze, persze, titkos társaság, meg minden, nyilván nem cseverésznek csak úgy, bárkivel, bárhol, bármikor, bármiről, nem igaz? Gondolom... Igazság szerint nem túl sokáig gondolkozom, vagy mérlegelem, hogy vajon a nővel kellene-e tartanom, vagy sem, mert még mindig mondhatok nemet. Ugye? Aztán majd úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, ő kussol róla, hogy találkozott egy körözött bűnözővel – már, persze, ha eljutott idáig a hírnevem -, én meg kussolok róla, hogy be akart szervezni a bűnbandájába. Bárhogy is legyen, ez egy win-win szituáció. - Legyen, mehetünk.
− Így van. A testvérével szeretnek lakomázni, mellesleg, hírvivőnek sem utolsók – táncolt egyfajta kegyetlen mosoly a vörösre mázolt ajkaimon. Hugin és Munin imádták a friss húst, bár a dögevő életformát sem tagadták meg, ha a szükség úgy kívánta. Ezek a madarak az én személyes, idomított kedvenceim voltak, s ha valaki egy ujjal is hozzájuk merészelt volna érni, akkor azt is megbánta volna, hogy megfogant. De nem azért kerestem fel a hölgyet, hogy a hollóimról bájcsevegjek vele, hanem azért, mert egy nagyszerű lehetőséget akartam felkínálni a számára. Nagyvonalakban felvázoltam hát neki az Eyes of London létezésének a célját, illetve felfedtem előtte szerény személyemet. − Nos, nem szeretnélek a családom történelmével untatni drágám, így legyen elég annyi, hogy az én érdemeim közé leginkább a gyógyászati és szépségipari termékek reformja tartozik. Számos angliai ispotálynak vagyunk a beszállítói, illetve a szépészetben is manapság megvetettük a lábunkat – foglaltam össze tömören, hogy én miként kerülhettem esetlegesen a középpontba, bár olyan remekül lavíroztam a rivaldafény hatósugarán kívül, hogy nem szerepeltem minden egyes nap a címlapokon. − Csakhogy, nem emiatt kerestelek fel. – Bár ez számára is elég nyilvánvaló lehetett, hiszen egy munkakörhöz nem kereste volna fel az igazgató a potenciális jelölteket. Nem, itt másról volt szó, arról, amelyhez a nő tehetsége szorosan kötődött. − Marlena– ízlelgettem a nevét édes mosollyal, bár az ösztöneim azt súgták, nem biztos, hogy igazat mondott. Túlságosan is óvatos volt. Talán túlzottan bizalmatlan is, amelyet tulajdonképpen értékeltem, hiszen manapság sose lehetett tudni kivel állt szemben az ember. Én azonban nem tartottam tőle, hiszen egyetlen pálcasuhintás elegendő lett volna ahhoz, hogy kitöröljem az emlékeiből ezt a találkozót. − Ahogy kívánod, kedves. – Örökké azonban úgysem tarthatta fenn az álcáját, s hanem lettünk volna az utcán, vagy pedig nem lennék úrihölgy, akkor talán addig vertem volna, amíg fel nem veszi a valós alakját. Csakhogy, nem akartam elriasztani őt, hiszen szükségem volt rá. Ha szerette volna azt hinni, hogy ő ült a nyeregben, ezer örömmel ringattam hamis hitbe. − Akit érdemesnek tartasz rá – tártam szét a karjaimat. Számomra teljesen mindegy volt, hogy melyik csoport volt számára a szimpatikus, azt hallgatott le, akihez csak kedve támadt. − Ha a rendfenntartás, vagy a politika izgat, akkor ők. Ha jobban szimpatizálsz a hírszerzőkkel, a médiával, akkor épülj be közéjük, ha az alvilági ügyletek megindítják a fantáziádat, akkor előtted áll a világ drágám. Nem kérek senkitől olyat, ami ne felelne meg neki. – Lássa milyen nagylelkű voltam az embereimmel, ezért akár ő maga is eldönthette, hogy mégis hol szeretett volna tevékenykedni. De nem csak erre akartam utalni ezzel a kijelentésemmel, hanem érzékeltetni óhajtottam azt is, hogy milyen messzire elért a szervezet keze. − Szíves örömest beavatlak a részletekbe az irodámban – mosolyodtam el, hiszen nem akartam minden lapomat az utca kellős közepén kiteregetni. − Így van kedves. Mindenhol akadnak fürkésző szempárok. – Bár a konkurencia javát a földbe tiportam, mégis óvatosan akartam lenni. Az aurorokkal és az alvilágiakkal kötött egyességem ugyan fennállt, de egyik oldalban sem bíztam igazán. − Nagyszerű, kövess kérlek – intettem neki, s majd el félreeső zugban a kesztyűs kezemet nyújtottam felé, hogy együtt hoppanáljunk el az abszol úti épületünk elé. − Ne tévesszen meg a látszat, amilyen aprónak tűnik, épp olyan hatalmas belülről. A kezemet pedig ne ereszd el, különben nem tudod átlépni a küszöböt – feleltem az apró épület előtt állva, még mindig az én édes Marlene-em kezét fogva. Az ajtó az érintésem nyomán kitárult, én pedig betereltem őt az előcsarnokba. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy belülről grandiózus méreteket öltött ez a hely. A recepciónál ülő lány azonnal felpattant, hogy köszöntsön, de intettem neki, hogy erre egyáltalán nem volt szükség. − Nos, a szabályokat kérdezted. Először is, minden nap végén a megfigyelők lejelentkeznek nálam, és ha rendelkeznek olyan információval, amely eladható, akkor azt az elméket eltávolítjuk. Erre azért van szükség, hogy elsősorban a megfigyelőnket megóvjuk, ha esetleg bajba keveredne, másrészt pedig azért, hogy ne adhassák el másnak a megszerzett információt. Versenyképesnek kell maradni drágám, ezt remélem, megérted. Az emlék eltávolítását én magam végzem, tapasztalt vagyok benne, így biztosíthatlak róla, hogy semmi más nem lesz megbolygatva csak és kizárólag az, amelyet az informátor mutat nekem – indultam meg a csarnok végén álló felvonó irányába, hiszen az irodám a felsőbb szintek egyikén helyezkedett el. − Mint mondtam, senkire nem kényszerítem rá, hogy olyat csináljon, amit nem akar. Épp ezért, megválaszthatod azt, hogy hol, vagy éppen kiket akarsz megfigyelni, s mivel ez nem egy átlagos munkakör, ezért nyugodtan lehet mellette mást is végezni. Egyébként a hivatalosan a bájitalgyár alkalmazottai ezek az emberek – nyomtam meg a gombot, amely a felső szintre vitt, és ezeket már a liftben meséltem neki. Nem voltam kegyetlen. Sőt, partnere voltam az embereimnek, csupán hűséget vártam el tőlük. Csilingelve megállt a lift azon a szinten, ahol az irodám volt található. Magabiztos léptekkel haladtam végig a folyosón, amelyen legfeljebb csak biztonsági emberek álltak. − Ebbe az épületbe csakis úgy lehet bejutni, hogy vállalsz egy apró, mágiával ellátott tetoválást, máskülönben, ha nem kísérővel érkezel, és nincs rajtad a jel, akkor súlyos égési sérüléseket szenvedhetsz. Viszont, a csoportunk rugalmassága mellett szól az is, hogy ez a hely egyfajta menedék mindenki számára, aki el akar tűnni valaki, vagy valami elől. A semlegességre törekszünk, mindkét oldalnak szüksége van ránk, így békén hagynak bennünket. Én pedig védelmet és akár otthon is biztosítok azoknak, akiknek szüksége van rá – nyitottam be az irodámba. Az ajtóval szemben, a székem felett pedig ott pöffeszkedett a másik hollóm, akihez károgva csatlakozott a társa. − Nincsenek hatalmas elvárásaim kedves Marlene. Csupán becsületes munkát és hűséget várok el azoktól, akik nekem dolgoznak – kerültem az asztalom mögé, hogy helyet foglalhassak a székemben, s immár onnan pillantsak fel rá. − Látta azt a fiatal lányt a recepciónál? Tizenhat évesen teherbe esett, a szülei elzavarták otthonról, a fiú, akitől gyermeket várt pedig úgy megverte, hogy elvetélt. Az utcára dobták, mint valami koszos rongyot. Én azonban rátaláltam, felkaroltam őt, otthont és jövőt ajánlottam neki. Most boldog, hiszen van tető a feje felett, meleg étel a tányérján, pénz, amiből gazdálkodhat, illetve talált magának egy partnert a soraink közt, aki megbecsüli őt. Nem vagyok egy szörnyeteg, kedves. Nekem nem célom mások tönkretétele. Nekem az a fontos, hogy mindig, mindenről időben értesüljek – dőltem kissé előre, ahogy az egyik alkalmazottam előéletéről meséltem. Ha szigorú is voltak, de nekem ezek az emberek sokat jelentettek, és hittem benne, hogy a szervezet és az ő létezésük volt a kulcs az elveszett fivérem, Gavin megtalálásához is. − Nos, megkínálhatom hát egy itallal, amíg átgondolja az imént hallottakat? – érdeklődtem, hiszen nagyon jól tudtam, hogy ezt a temérdek mennyiségű információt meg kellett emésztenie, átgondolnia, sőt akár kérdései is akadtak még.
- Azt elhiszem – hagyom rá, még mindig a szemem sarkából az éjszárnyú madarat követve. – Gyorsabbak, mint a baglyok? – kérdezem, és a hangom valódi kíváncsiságot hordoz magában. Nem vagyok madárszakértő, de, ha más nem, ő legalább tapasztalatból tud beszélni. Vagyis... tudna, ha akarna, de láthatóan és hallhatóan most már igazán le akarja zárni a témát, és, hát, ki vagyok én, hogy hátráltassam őméltóságát a hülye kérdéseimmel? Úgy bizony. Hitvány szardarab. Valószínűleg a magas sarkújában lévő kavicsot többre tartja, mint engem jelenleg – annak dacára is, hogy az ő emberei figyeltek fel rám, és ő hívatott ide engem; néha megesik, hogy homokszem kerül a gépezetbe. És nincs is ezzel semmi baj, megértem. Még nem ismerjük egymást, úgyhogy hagyok neki időt. - Majd felütök egy lexikont – szúrok közbe ismét két gondolata közé egy harmadikat. Biztosan kell lennie Angliában is varázs-közkönyvtárnak. Annyit azért mégsem ér a dolog, hogy egy diák arcát magamra öltve beszambázzak a Roxfortba, csak azért, hogy utánanézzek a kedves családjának. Annyi bizonyos, hogy aranyvérű família, egy a huszonnyolcakból. Hogy egykoron Voldemort-, előtte pedig Grindelwald nézeteit vallották-e, mint sokan mások ezekből a körökből és rétegekből, azt nem tudom. Bármennyire is szeretném felidézni az Ilvermornyban tanultakat, halovány emlékfoszlányom sincs konkrétan róluk, vagy bármely családtagjáról. Jobban oda kellett volna figyelned, June – tudom, hallottam már, százszor, ezerszer Charlie-tól, és nem csak az iskolában, vagy a tananyaggal kapcsolatban, sem pedig akkor, amikor kikönyörögtem, hogy segítsen megírni a nyári házi feladatomat. Nem lepődnék meg, ha így lenne – mármint visszatérve az elitista aranyvérű témára, meg a sötét varázslók iránt érzett, törhetetlen hűségükre -, de ettől eltekintve egyelőre nem ítélkezem, és nem bélyegzem meg őt, ahogy sokan mások megteszik a magamfajtákkal. Semmivel sem lennék több vagy jobb ez által. Különben is, lehet, hogy ő más. És én így is állok hozzá, egészen addig, amíg az ellenkezőjét nem bizonyítja. – Sminkkel is foglalkoztok? – kérdezem derűsen, felcsillanó szemekkel. A szórakoztatóiparban elengedhetetlen, én meg nem engedhettem meg magamnak – később meg már feleslegesnek is találtam -, hogy minden egyes meghallgatásra, állásinterjúra, fellépésre megrajzolja egy profi az arcomat, úgyhogy kénytelen voltam autodidakta módon megtanulni a szakma csínját-bínját, de, gyanítom még így is csak a felszínt kapargatom. – Most már tényleg kifúrja az oldalamat a kíváncsiság – ajkaim kétes, ravaszdi mosolyra görbülnek, szinte érzem az ujjbegyeimben a kíváncsiság apró szikráit, és, ha nem vigyáznék, valószínűleg a pálca is hasonlóakat produkálna – csak éppen valódi villámokat szórna. - Köszönöm szépen – már-már bájosan mosolygok rá, amikor mintegy engedélyt ad, hogy megtartsam a felvett alakomat. Nem most jöttem le a falvédőről, és még mindig nem tudom, hogy miféle üzletről van szó, és, ha megtudom, akkor sem lehetek benne teljesen biztos, hogy nem csak egy MACUSA-féle, kurva nagy átbaszás az egész, aminek az a célja, hogy bíróság elé citáljanak, aztán meg böribe. Nem, mintha nem lennének rajtam kívül nagyobb halak a városban, vagy a világon, akik nálam sokkal-sokkal borzasztóbb dolgokat tettek-, és tesznek minden nap, de, ha egyszer horogra akadok, nem fognak elengedni. Az elején még komolyan vissza akarom utasítani. Nem érdekel a politika, pont annyi közöm van hozzá, hogy eljárok szavazni, és a drága testvérkém a Minisztériumban koptat egy széket meg egy asztalt. Ettől függetlenül semmi esetre sem fordulnék ellene. A rendfenntartás kizárva, az aurorokat messziről szeretném elkerülni. Aztán elérünk a legaljára. A legmocskosabb bizniszek melegágyába. A mocsokba. Ahonnan jöttem. Az alvilágba. Értelemszerűen nem a dílerekre gondolok, vagy a varázsmaffiára, sokkal inkább a feltörekvő neo-halálfalók érdekelnének. Egészen pontosan az aurorok kezére játszásuk. Meglehet, hogy a saját bűneimet is megválthatom ezzel, és kiválthatom a büntetésemet. De, mert mindig van egy de, arról még mindig nem esett szó, hogy Karen melyik kapura játszik. Nyilvánvalóan nem lenne elragadtatva az örömtől, ha a magukat felsőbbrendűnek képzelő, elit haverjait szeretném leleplezni, és a rend hű kutyáinak őreinek kezére játszani. Feltéve, ha egészben, épségben, vagy akár élve sikerül kivitelezni valami hasonló, hősies cselekedetet. - Értem – hümmögök, de egyelőre nem teszek hozzá mást, mert mindketten tudjuk, hogy úgyis vele tartok majd az irodájába, ahol aztán feltehetem az összes, kínos és saját magamra veszélyes kérdésemet. A felém nyújtott kezét el is fogadom, amikor egy kicsit távolabb értünk az aprócska térről, és el sem engedem, amíg oda nem érünk a központ elé, sőt, még akkor is engedelmeskedem a felszólításnak és fenntartom a kézfogást, amíg beérünk az előcsarnokba. - Kajak kitettél magadért, Ms. Nott – biccentek elismerően, miközben érdeklődve forgatom a fejemet, és hirtelen lányos zavaromban azt sem tudom, hogy hova nézzek. Ámuldozó bámészkodásomból a recepciónál ülő, fiatal hölgy mozdulata vonja csak el a figyelmemet, akit Karen egyetlen intéssel nyugalomra is int. Miközben a felvonó felé haladunk, a nő beszél a-, valószínűleg első, és legfontosabb szabályról. Hallgatva a szavait még mindig úgy gondolom, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Miért? – teszem fel újra és újra a kérdést magamban. Miértmiértmiért. Miért teszi ezt?– Ez igazán figyelmes tőletek – már a védelem. Nekem már ígértek egyszer védelmet, annak ronda vége lett. Még a liftben is kussolok, ami még számomra is meglepő. - Én választom meg a mintát, a helyét és a méretét? – roppantul fontos kérdés. Nem, mintha lenne különösebb rendszer a varratokon a bőrömön, de a Nott feliratot, példának okáért, nem biztos, hogy szívesen viselném a testemen, hogy aztán, egy nap, egyetlen vonallal át legyen húzva, és fölé kerüljön a leendőbeli férjem neve egy szívecskébe. Csak viccelek. Sosem tetováltatnám magamra a férjem nevét. Az irodájába érve ő leül, én azonban egyelőre nem foglalok helyet, e helyett körbejárom az irodát a tekintetemmel, és fizikálisan is. Ujjbegyeimmel puhán simítok végig a könyvek gerincein, a szobrokon, és a bútorok politúrján – a madarakhoz hozzá sem érek, mert még szükségem van az ujjaimra és a szemeimre is. Nem félek hátat fordítani neki, és nem tiszteletlenségből, hanem pusztán azért, mert úgy nézelődök, mintha egy múzeum termében rónám a köröket, miközben hallgatom. - Elfogadom, köszönöm – pillantok hátra a vállam fölött, de szerintem mindketten tudjuk, hogy nem sokáig fogok gondolkodni, hanem koccintunk az újonnan megalakult munkáltató-, és munkavállalói kapcsolatunkra. Persze, kérdésem az még mindig van. - Azt mondtad, hogy nem vagy szörnyeteg, és, mindazok után, amiket meséltél, el is hiszem. Tételezzük fel – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet. – Nem félsz attól, hogy az egyik, vagy a másik oldal egy nap eljön érted? – kérdezem, újfent komolyan érdeklődve. – És nem lesz, aki megvédjen? A legvégén, amikor minden, hűséges embered elesik, mert a bosszúért ácsingózó, magukat elárultnak érző egyik, vagy másik tömeg annyival nagyobb lesz, és bekebelez titeket. Tudod, én egyszer elhittem valakinek, hogy képes lehet megvédeni, és olyan munkát és életet nyújtani, amilyet élni szerettem volna, de csak kihasználta a... képességeimet – nem hazudok neki, ha már ő is megtisztelt az igazsággal. – Ez mind szép, és jó, és valamiféle groteszk módon még csodálatra méltó is – csak most fordulok felé, és indulok meg a szék irányába, hogy leüljek vele szemben. – Amit azért a lányért tettél, és az embereidért nap mint nap, a védelmükért, és te cserébe csak hűséget-, és becsületet vársz. Miért? – szegezem neki pofátlan módon a kérdést. – Miért nem volt elég a bájitalgyár? Miért akarsz a város szeme és füle lenni? Miért akarsz mindenről tudni, ami odakint zajlik? – a halmozódó, röpködő kérdések nem élesek, metszők, bántók vagy számon kérők; puhán gördülnek le ajkaimról a szavak. – Már, persze, ha nem vagyok túl indiszkrét – meg akkor is, ha igen.
− Inkább feltűnésmentesebbek – feleltem egy ártatlan mosollyal, hiszen egy holló felbukkanásán fényes nappal nem csodálkoztak az emberek annyira, mint mondjuk egy baglyon, s mivel eléggé egzotikus választásnak bizonyult hírvivőként, így nem biztos, hogy gyanakodtak volna rájuk. Szerettem kerülni a feltűnést, jobban preferáltam a diszkréciót mind az embereimnél, mind pedig az eszközeimnél, amelyekkel dolgoztam. Ezért sem kívántam sokáig kint időzni, csupán szerettem volna meggyőzni a kisasszonyt, hogy fáradjon velem az irodámba. Ott sokkal kényelmesebben cseveghettünk. − Bölcs gondolat lenne. A tudás hatalom – pillantottam rá sejtelmesen, s bár tudtam, hogy ironizált, az én szavaim mögött akkor is szent meggyőződés rejlett. Információkkal rendelkezni a téged körülvevő világról egyet jelentett azzal, hogy a markodban tarthattál másokat, akik pedig szívességekkel igyekeztek megszabadulni a kínos tehertől, amit a vállukra helyeztél. − Úgy bizony. Elég sok területen megkezdtük a terjeszkedésünket – bólintottam, s nem tudtam elnyomni egy újabb mosolyt, amikor érdeklődést véltem felfedezni az arcán. – Ha ennyire érdekel a dolog, akkor mutathatok majd akár pár mintát is – tettem hozzá, úgymond elhúzva az orra előtt a mézesmadzagot. Nekem aztán nem fájt volna, ha akár ingyen adtam volna neki pár terméket. A cégre azért volt szükségem, hogy az informátoraimnak álmunkát tudjak biztosítani. − Ugyan drágám, nincs mit köszönnöd. – Nem kényszerítettem őt arra, hogy felvegye a valós alakját. Tulajdonképpen erőszakhoz csak akkor folyamodtam, ha nem volt más megoldás. Sok évvel ezelőtt rájöttem, hogy a kedvesség és az elnéző viselkedés néha többre vezetett egy-egy agresszív megmozdulásnál. Nem akartam húzni az időt, minél hamarabb szerettem volna visszatérni a kényelmes irodámba, ugyanis szabályosan rosszul voltam időnként a varázstalanok ostoba, mindennapi kis problémáitól. − Köszönöm, egy élet munkája áll előtted – pillantottam végig büszkén az előcsarnokon, hiszen szó szerint a semmiből építkeztem, terjeszkedtem, és értem el azt, hogy ma ott tartsak, ahol. − Fontos számomra az embereim biztonsága, hiszen ha én nem védem meg őket, akkor sajnos senki nem fogja – jelentettem ki határozottan, hiszen sok-sok évtizeddel ezelőtt én is gyakran jártam úgy, hogy ha nem álltam ki magamért, akkor szó nélkül elfordították a fejüket az emberek, és hagyták, hogy megalázzanak. − Pontosan – bólintottam halovány mosollyal az arcomon, hiszen nem szabtam határt az embereim kreativitásának. Nem megbélyegezni akartam őket, csupán egy tetoválásba szőtt mágikus engedély feltűnésmentesebb volt, mint holmi bűbájjal átszőtt tárggyal rohangálni. A diszkréció ugyebár… Hagytam, hogy szabadon nézelődjön az irodámban, hiszen semmi titkolnivalóm nem volt előtte, ami pedig mégis olyan volt, azt elrejtettem a kíváncsi tekintetek elől, s csakis én és a családtagjaim tudták a titkaim pontos helyét. − Mit kér hát? – érdeklődtem, hiszen az imént haladt el az asztalka mellett, amelyen a minőségi italaim sorakoztak. Nyilvánvalóan a vendégeim számára tartottam fel, jó magam nagyon ritkán ittam munka közben. Mindenesetre, ha neki sikerült választani, akkor egy pálcaintéssel kinyitottam az egyik üveget, töltöttem neki a megfelelő pohárba, majd óvatosan elé lebegtettem a poharat. Lehetett sznobizmusnak is nevezni, azonban ha már boszorkánynak születtem, akkor már megkönnyítettem az életemet a varázslattal. Kényelmesen hátradőltem a székemben, a kezeimet pedig az asztalra helyezve hallgattam, ahogy Marlene nekem szegezte a kérdéseit. Intelligens volt, előrelátó, ez tetszett benne. − Mindenkinek szüksége van Svájcra, édesem. Egyik oldal sem lenne meg nélkülem, s tudják, hogy olyan információk vannak a birtokomban, amelyekkel tönkre tehetem őket. De tegyük fel, hogy egy nap valóban eljönnek értem: arról értesülni fogok időben, mielőtt megtalálnának. Nem szeretek elvarratlan szálakat hagyni magam után, ahogy a felkészületlenséget is gyűlölöm. Tisztában vagyok a kockázattal, de nem hinném, hogy cirka húsz év után pont most valakiben támadna olyan vállalkozószellem, hogy ártani akarjon nekem. – Ha pedig mégis, akkor mindenhol voltak embereim, így valóban tudatában voltam a veszély mértékével. Nem becsültem le az ellenfeleimet, de annyi titkot ástam ki róluk, hogy kétszer is meggondolták, ha ujjat akartak húzni velem. − Az embereimet nyilván nem keverem be. Megígértem a védelmüket, biztosítani is fogom. Ha felelősségre akarnak vonni valakit, akkor az a személy én leszek. Én pedig hidd el, kedvesem, meg tudom védeni magam. – Volt néhány nagyon kedves barátom, akik szívesen eltüntették azokat az emlékeit az embereimnek, amik árthattak nekik. Ha a baj felütötte volna a fejét, akkor tudták, hogy kihez kellett fordulniuk azért, hogy eltakarítsák a bizonyítékokat, és megvédjék magukat. A saját tetteimért pedig ezer örömmel vonhattak kérdőre, nem álltam volna senki útjába. − Tudod, kedvesem, nem tagadom, hogy képességeid – mint a többiek képességei – hasznosak lennének számomra, ezt aláírom. Viszont, ha megígérek valamit, akkor be is tartom. – Nem esett nehezemre elismerni, hogy valóban elsősorban a képességeire figyeltem fel, azonban semmi olyanra nem kényszerítettem, amelyet nem akart megtenni. − Mert pontosan tudom azt, hogy milyen az, amikor nincsen senki, aki megóvjon téged – egyenesítettem ki a hátamat, és dőltem előrébb a székemben. A tekintetemet végig Marlene-on pihentettem, semmi nem zökkentett ki a beszélgetésünkből, még a fejem felett károgó hollók sem. − Mindig is tele voltam ambíciókkal – mosolyodtam el, ahogy felidéztem magam előtt a fiatalkori énemet. Az elszánt, talán kissé elvakult harcost, aki úgy védelmezte a családját, hogy rettegtek tőle az emberek. – Épp ezért nem szeretek leragadni egy helyen. Rengeteg szörnyűség ért a háború során és után, rádöbbentem arra hát, hogy milyen fontosak is az emberek kapcsolatai. Amikor pedig a nulláról kellett elindulnom akkor pedig megláttam azokat a kisembereket, akik mellett nap, mint nap elsétálsz, nem veszel róluk tudomást, talán le is nézed őket, viszont azok a személyek rengeteg mindenről tudnak, ami zajlik körülöttük. S mint már említettem, mivel a tudás hatalom, így biztosítani akartam azoknak a kisembereknek és magamnak, hogy soha többé ne bánthassanak bennünket. Azt nem ismertem el neki, hogy azért akartam mindenről tudni, mert az ikertestvéremet kutattam. Gavinről senkinek nem kellett tudnia. Azonban az, hogy nem akartam többé, hogy lenézzenek és a sárba tiporjanak, valós volt. Lehetséges, hogy aranyvérűnek születtem, de a háború sok mindent megváltoztatott. A Nottokra kifejezetten balszerencsét hozott, megvetettek minket, nekünk pedig a mocsokból kellett ismét felemelkednünk, hogy ismét hatalmassá váljunk. − Akad még más kérdésed? Nagyon szívesen válaszolok.
- Á, igen, logikus – mutatok rá az egyszerű tényre. Nekem sem kell asztrofizikusnak-, vagy legalábbis állattani szakértőnek lennem ahhoz, hogy leessen az egyszerű tény: a baglyok éjszakai állatok. A magnixoknak ugyan fel sem tűnne, nem látnak azok semmit sem, még a legvadabb, legelborultabb dolog sem szúr szemet nekik, de más, hozzánk hasonló, mágiahasználó kipécézné. És, ha valaki üzenetét el akarják orozni, mielőtt az célba érhetne, hogy információkat hámozzanak ki belőle, akkor minden bizonnyal a baglyokkal kezdenék. Azzal a több tíz-, meg százezer, akár milliós nagyságrendben repkedő bagollyal, akiket a többség használ. Okos, nem is vitás... talán éppen ezért is vagyok jóval óvatosabb, mint korábban bármikor. Patricknek is megvan a magához való esze, csak éppen vagy nem arra használja, amire kellene, vagy pedig egyáltalán nem használja, amikor, mondjuk, elborul az agya. Vagy, ha túl részeg. Vagy, ha nagyon be van nyomva. Ilyesmi persze nem nagyon fordult elő akkor, amikor – számára – fontos emberekkel találkozott, az alvilág tábornokaival, hercegeivel, és más királyaival. De ennek a nőnek nem szimplán megvan a magához való esze, vagy van némi sütnivalója, hanem kurva okos. Feltételezem, hogy ezerszer intelligensebb, talpraesettebb, mint Patrick valaha lehetne. - Sejtem – sanda rókavigyorra rándul ajkam szeglete. A tudás hatalom – még akkor is ez visszhangzik a fejemben, amikor megfogom a kezét, hogy az irodájához menjünk. Ennél nagyobb igazságot aligha mondhatott volna: Patrick is csak azért fontos a faszparaszt kutyáinak, mert minden tudás az ő birtokában van. A széfek kódjai, a különböző cuccok lelőhelyének pontos adatai, a kulcsok, az ügyfelei kontaktjai, hogy kitől, mit kell kérni, azoknak a zsaruknak a jelvényszáma, akiktől nem kell tartaniuk, és, akiktől segítséget kérhetnek, ha elszabadulna a pokol. Minden, minden apró fogaskerék, és minden, hosszú-, vagy rövid szál Patrickhez vezethető vissza, és az ő kezében van minden. Ezekről a dolgokról senki sem tud, még engem sem avatott be ezekbe a jelentéktelennek nem nevezhető tényekbe és információkba. Nélküle a rendszer előbb, vagy utóbb (de inkább előbb) darabjaira fog omlani. És ezt egyikük sem akarja, mert az azt is jelentené, hogy jobbik esetben csupán ugyanazok a senkik lennének pénz és hatalom nélkül, mint Patrick uralkodása előtt, rosszabb esetben, a nagyobb kutyákat kivégzik az ellenséges bűnözők (vagy válaszokat követelnek, amiket nyilvánvalóan nem tudnak megadni, vagy az árut, esetleg megfélemlítés céljából), és azoknak esetleges csoportosulásaik, vagy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik őket. Arról pedig napokig vitatkozhatnánk, hogy melyik a legrosszabb. - A munkám miatt meg kellett tanulnom sminkelni – nem avatom be a munkám milyenségének részleteibe. Elég, ha ennyit tud. Lehetnék színésznő, vagy fotográfus, esetleg kozmetikus is. Valószínűleg nagyot nézne Ms. Nott, ha elmesélném neki, hogy tulajdonképpen egyik sem vagyok – még -, merthogy valójában osztó vagyok fedésben, de, amiért azt a sok ígéretet kaptam, valójában csak egy utolsó, repedtsarkú kurva vagyok, akin optimális esetben csak szemet lehet legeltetni. Kivéve, ha a fontos ügyfél másképp nem szeretné, mert akkor ő rendelkezik a testem fölött, amit Patrick bérbe adott neki. – Régebben eljártam kocsmákba, meg bárokba énekelni – teszem hozzá, még mielőtt kérdések merülnének fel benne, amiket esetleg fel is tenne. – Nem voltam túl híres, sőt... – sütöm le a tekintetemet egy pillanatra. - Lenyűgöző – lehelem magam elé, még mindig nagy kortyokban iszom magamba a látványt, miközben lemaradok egy kicsit mögötte a lift felé vezető úton. Őszinte csodálat ütközik ki az arcomra, és egy kicsit azt kívánom, hogy bárcsak korábban találkoztunk volna. Akkor lehet, hogy nem érne nyakig a szartenger – és örülhetek, hogy még nem hullámzik. Futólépésben szegődök a nyomába, felzárkózva mellé. - Ez igazán nagyvonalú tőled – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, szemem sarkából rá pillantva, sandán somolyogva az orrom alatt. Az irodája sem kevésbé illusztris, mint maga a hely egésze – értelemszerűen nem lep meg, de ettől eltekintve itt is teszek egy rövid körutat. Ha nem tetszik neki, biztos vagyok benne, hogy szólni fog; nem tűnik olyasvalakinek, aki elhallgatja, ha zavarja valami. - Whiskeyt, kérlek – gondolkodás nélkül válaszolok, még mindig a helységben járkálva és nézelődve, és csak akkor kaptam észbe újfent, amikor a pohár elém libbent. – Köszönöm szépen – fordulok felé, és biccentek mellé, de nem iszok bele a minőségi szeszbe, csak tartogatom egy ideig, amíg kérdeztem és, amíg megkaptam a válaszokat. Hogy Patrick után miért bízok meg benne, azt még magam sem tudom. Mert nő? Mert kurvára okos? Mert szép szavakkal, már-már kedvesen csepegteti az információkat, amikről nem baj, ha én is tudok? Mert húsz éve építgeti a bizniszt, a semmiből teremtve a cégeit, és finanszírozva az emberei megélhetését? Mert két évtizede van ezen a pályán, és még soha, senki sem kapta el, és ezek szerint nem is akarják? Igen, és igen, mindegyik egy kicsit igen. Ahogy a szemeibe nézek, szinte zsigeri szinten érzem, hogy nem is lehet egy lapon emlegetni az ex-főnökömmel, aki ugyanolyan piti bűnözőként kezdte, mint, amilyen én is voltam, aki jókor volt, jó helyen, és voltaképpen nagyon sok esetben a szerencsén múlt, és annak köszönheti azt, hogy máig porondon lenne, ha nem taszítom le onnan, mert ez volt a szabadságom ára. De ez a nő, Karen Nott, minden, csak nem szerencsés, mert ismerem azokat a mohó tekinteteket a pókerasztal mellől, amik csak és kizárólag abba kapaszkodnak, hogy a másik hazudik, én pedig ezt az utóbbi pillantást is ismerem nagyon is jól. Ez a nő minden, ami Patrick soha nem volt, valaki, akihez a volt főnököm bármilyen erőfeszítés árán sem érhet fel. - Azt meghiszem – mármint, hogy ő meg tudja védeni magát, és ezáltal mindenki mást, minket, engem is beleértve. Megrágom a mondottakat, osztok-szorzok, még mindig, folyamatosan a szemeibe nézve, úgy téve, és közben bízva is benne, hogy bármit ki tudok olvasni az acélszín lélektükrökből. Ajkam szeglete dörzsölt mosolyra rándul, aztán bólintok. - Adj hozzá engem is a névsorhoz, és mond meg, hogy mikor és hova kell mennem azért a tetoválásért – koccintásra emelem a poharamat, még akkor is, ha ő nem fogyaszt, és, ha utóbbi helyzet áll fent, hát, az egészségére és az egyezségünkre kortyolok a nívós whiskeybe.
