Kifejezetten szép nap vette kezdetét a ma reggellel, mintha csak az időjárás is tudta volna, hogy a mai nap emlékezetes lesz. A kibérelt hely már most megtelt az érkező vendégekkel, és még nekem is el kell ismernem, hogy van egyfajta varázsa, pedig sosem voltam az a túlságosan szentimentális típus. Mégis… mintha minden csak azt erősítené meg bennem, hogy soha nem fogom megbánni ezt a napot, akármennyire is legyek ideges jelenleg. A dekoráció, mint ahogy az várható volt, páratlan, a
valamilyen fehér, kék és arany jól kiegészítik egymást, de nem túlzás, látszik, hogy Poppy keze bőven benne volt az egészben. Virágok mindenfelé, régen látott családtagok és barátok tűnnek fel a semmiből, és az egész egy kicsit… túlságosan is emlékeztet arra, hogy még mindig úgy érzem, hogy nem érdemlem meg mindezt. A vendégeknek több lehetősége is van arra, hogy megérkezzenek a helyszínre: a kertben van egy terület, ahol a hoppanálókat fogadják a házimanók üdvözlő pezsgővel és természetesen a kastélyon belül van egy olyan szoba, ahol a hopp-porral érkezőket fogadják ugyanígy. Ezenkívül apám elintézte, hogy zsupsz-kulccsal is el lehessen elérni a helyszínt - figyelembe véve, hogy rengeteg francia családtag jelenik meg az esküvőn - erre is van egy külön szoba kialakítva. Ahogy gyűlnek a vendégek úgy leszek egyre idegesebb és idegesebb, pedig igyekszem leküzdeni az összes félelmemet az egész esküvővel kapcsolatosan, de érzem, hogy az egész
fojtogat és
muszáj beszélnem legalább pár szót a menyasszonyommal, akivel nem mellesleg már egy hete nem találkoztam. Nem is láttam. Még beszélni se beszélhettem vele. Ez mind annak a hülye aranyvérű hagyománynak köszönhető, amit mind a kettőnk családja szigorúan követ, ami szerint egy héttel az esküvő előtt semmilyen kontaktusba nem léphetünk egymással, mert az balszerencsét hoz. Szerintem meg ez az egész egy nagy
baromság ha bárki is engem kérdezne, de sajnos nem kérdezett senki.
-
Anya… már vagy ötször igazítottad meg a csokornyakkendőmet, elég lesz már. - Tolom el határozottan anyám kezét, amikor újra megpróbálja a már amúgy is tökéletesen álló öltönyömet igazgatni.
-
Jó, jó, ne legyél már ennyire morcos, csak azt akarom, hogy minden tökéletes legyen. - Mondja ragyogó mosollyal, mire csak sóhajtok. Tényleg beszélnem
kell Poppyval, különben képtelen leszek jó képet vágni, amikor a vendégek megérkeznek. Még ha nem is láthatom: megint a hülye hagyományok miatt, de… beszélni akarok vele. A kérdés már csak az, hogy hogyan tudnék a szüleim tekintete elől elszabadulni, csak röpke pár percre ahhoz, hogy ezt a tervet véghez is vigyem.
A tekintetem kétségbeesetten kalandozik el a továbbra is lelkesen fecsegő anyámról, hogy megállapodjon
Leon és Olivián, akik hála annak, hogy Leo a tanúm, kénytelenek voltak már a legelső pillanattól kezdve itt lenni, még úgy is, hogy a vendégek csak most kezdenek igazán megérkezni.
-
Mindjárt jövök, csak iszok valamit. - Mondom anyámnak, aki bólint, majd egyből fordul is az újabb vendégekhez, akik valamilyen távoli rokonok. Ezt kihasználva, gyors léptekkel már megyek is
Leoékhoz.
-
Könyörgöm, mentsetek meg. - Mondom nekik fojtott hangon, reménykedve abban, hogy az anyám még mindig a rokonokkal van elfoglalva.
-
Leo, csinálj valamit, hogy a szüleimnek ne tűnjön fel, hogy nem vagyok jelen pár percig. Liv… rád pedig számítok, hogy képes leszel valami igazán griffendéles dolgot kitalálni ahhoz, hogy ne bukjak le. - Úgy nézek rájuk, mint az utolsó menstváraimra, mert igazából azok is.
-
Muszáj beszélnem Poppyval, de nem tehetném meg fővesztés terhe mellett. Csak… csak pár perc és visszajövök. Megígérem. - Biztosítom őket, és akár belemennek, akár nem, már ott sem vagyok: eltűnök az egyik nagydarab nagynéni mögött, hogy aztán mugli nindzsa módjára kezdjek lopakodni Poppy feltételezett tartózkodási helye felé.
A terv egészen addig jól is megy, amíg, rá nem jövök, hogy szegényt szintén nem nagyon hagyják egyedül. Az utolsó pillanatban sikerül beugranom egy hatalmas váza mögé, mikor látom, hogy az anyja és az apja, valamin vitatkozva elsétálnak a folyosón, attól a szobától nem messze, ahol Poppy készülődik. Csendben figyelem, ahogy elhaladnak a búvóhelyem előtt, majd bízva abban, hogy ez az akadály bőven elég volt ahhoz, hogy elérjek a menyasszonyomhoz, már indulok is tovább, de… beleütközök
Daisybe aki egyike Poppy koszorúslányainak.
-
Ó… szia… öhm… - Túrok zavartan a hajamba - ami után az anyám biztos kapna egy kisebb fajta szívinfarktust, hogy
tönkreteszem - és próbálok valamiféle kifogást találni arra, hogy miért is vagyok, itt de…
-
Tudod mit? A francba a kifogásokkal. Beszélnem kell a nővéreddel. - Döntök az őszinteség mellett.
-
Segítesz? Csak pár percre van szükségem… mond azt mindenkinek, hogy Poppynak egyedüllétre van szüksége, hogy felkészüljön a csodálatos jövőjére, vagy mit tudom én, ilyenkor mit szoktak csinálni. - Bevetem a kivert kiskutya szemeimet is a fogadott húgomnak, csak hogy biztosra menjek, és
ha belemegy, akkor már sietek is tovább ahhoz a bizonyos
szobához ahol
Poppy is tartózkodik. Szörnyen hiányzik, az az egy hét valóságos tortúra volt, viszont… én is tiszteletben tartom valamilyen szinten a hagyományokat, ezért akármennyire is szeretném, nem töröm rá az ajtót, csak az ajtó másik oldalán állok meg, hogy aztán halkan kopogtassak rajta.
-
Poppy? Ne nyiss ajtót, én vagyok. Tudom, hogy nem kellett volna ellógnom, meg nem is kellene beszélnünk, de megőrülök ettől a hülye hagyománytól. - Támasztom a homlokomat az ajtónak.
-
Hiányzol. A szüleim pedig az őrületbe kergetnek és… soha nem mondtam még neked, de tartok az esküvőtől. - Veszek mély levegőt. Az, hogy nem látom, segít abban, hogy őszinte legyek.
-
Ne érts félre, eszem ágában sincs elengedni téged, jelenleg a legszerencsésebb embernek érzem magam a világon, amiért te leszel a feleségem alig fél órán belül. De… de tudom, hogy jobb embert érdemelsz nálam. Aki talán igazán boldoggá tud tenni… mert én egy önző barom vagyok, abból is látszik, hogy csak most mondom el mindezt neked. De… szeretném, ha tudnád, hogy… hogy szeretlek. Azt hiszem mindig is szerettelek, csak hülye voltam, hogy észrevegyem. - Mondom halkan.
-
Nem maradhatok sokáig, mert a szüleim ki fognak nyírni, ha észreveszik, hogy eltűntem, és Leo sem tud csodát tenni hosszú ideig. Plusz a te szüleid sem ugrálnának az örömtől, ha rájönnének, hogy a húgod is falaz nekem és… a vendégek is várnak, de… muszáj volt beszélnem veled. - Nem sok lehetőséget adok neki arra, hogy reagáljon, de sajnos tényleg vissza kell térnem a vendégek fogadásához.
-
Alig várom már, hogy lássalak. - Teszem még hozzá, majd mivel tényleg nem szeretném kísérteni tovább a szerencsémet, gyorsan visszatérek a korábbi helyemre, hogy fogadjam az érkező vendégeket. Útközben nem felejtem el megölelgeti
Daisyt és
Leo és Liv felé is küldök egy hálás biccentést és mosolyt, mielőtt felvenném újra az udvarias üdvözlést.
Hosszú napnak nézünk elébe…// Szóóóóval ez a nap is elérkezett. Nincs kifejezetten határidő, majd akkor fogom előre mozdítani a dolgokat, ha úgy érzem, hogy megérett rá a dolog, az első és legfontosabb feladata mindenkinek, hogy érezzétek jól magatokat
Igyekszem majd elérni, hogy ez így is legyen mindenkinél
//
