Amerika teljesen más, mint amilyennek valaha is gondoltam volna. Minden sokkal nagyobb, sokkal forgalmasabb, pedig azért akárhogy is nézzük London se kutya, de mivel én alapvetően is vidéken nőttem fel, minden sokkal másabbnak tűnik. Azt viszont egyáltalán nem mondhatnám, hogy nem élvezem, még annak ellenére sem, hogy Rosie szörnyen hiányzik, és napjában vagy hatvanszor megbánom, hogy úgy döntöttem, ahogy és a karrieremet választottam helyette. Olyankor nem gondolkozok ezen, mikor a koncerteken vagyunk, mert van mivel elterelni a figyelmemet, de azokon a napokon, amikor akad egy kis időnk a pihenésre, nem tudom elkergetni a fejemből a zavaró gondolatokat, és persze az önmarcangolás sem maradhat el. Kivételesen a mai napot egyedül töltöm: a többiek is mind azt csinálnak az idejükkel, amit akarnak, ugyanis általában a nap huszonnégy órájában kénytelenek vagyunk elviselni egymást, és akármennyire is szeretem a testvéreimet, mindenkinek kell egy kis magány időnként, ez pedig velem sincs másképp, hiába vagyok alapvetően társasági ember. Tehát a napom nagy részét Austin felfedezésével töltöm, hogy aztán estére menthetetlenül eltévedjek és fogalmam se legyen, hogy jutok majd vissza a hotelbe.
Sóhajtva tévedek be egy parkba és dobom le magam az egyik fa tövébe, a kezembe véve a gitáromat - amit, mint mindig természetesen most is magammal hoztam - hogy pihenésképp megpróbáljak valami jó kis számot összehozni, amíg kitalálom, hogy hogyan találok vissza a szállásra. A nap már lemenőben van, a parkban is egyre kevesebb az ember, így biztos vagyok benne, hogy már nem fogok senkit sem zavarni azzal, ha pengetek egy kicsit. Egy egészen hosszú pillanatig csak figyelem a tájat, miközben az ujjaim a húrok fölött táncolnak, készen állva arra, hogy megkezdjék az évek óta begyakorolt táncukat, ez pedig hamarosan meg is történik, amint megtalálok egy megfelelő alapot a következő dalnak. Az első pár bizonytalan akkord után előveszem a füzetemet, amibe a dalaimat szoktam lejegyezni, és heves írásba kezdek. Többször áthúzok sorokat, néha meg-megállok, hogy gondolkozzak egy tökéletes kifejezésen, de szerencsére teljesen sikerül belemerülnöm a külön kis világomba, és sikerül elkapnia az ihletnek, aminek hála, viszonylag gördülékenyen megy a folyamat. A dallamokon még ugyan bőven van mit javítanom, de végül elégedetten nézek a kissé megviselt füzet lapjaira, amin végre ott van a kész dal, habár időközben teljesen besötétedett. A park is még elhagyatottabb lett, bár még így is látok alakokat sétálni a sötétben. Ez viszont nem akadályoz meg abban, hogy végül lejátsszam és elénekeljem az egész dalt, hogy halljam, hogy hangzik egyben.
