Sorin & Philip ~ my job is to ask questions

Szenvtelenül hallgattam, amikor egy apróbb feladatot bíztak rám. A bosszúságom egyetlen oka csupán az volt, hogy az unokatestvérem vélhetően olyasvalamibe keveredett, amibe egyáltalán nem kellett volna. Először távol akartak tartani az ügytől, majd mivel nem boldogultak vele, így felajánlottam, hogy szívesen kifaggatom őt.
A Belső Ellenőrzésen elég hamar rájöttek, hogy nálam egyáltalán nem számított, ha valakihez rokoni szálak fűztek. A törvény az törvény. Még Sorinnak is be kellett tartania, így aztán egyáltalán nem voltam hajlandó kivételt tenni vele sem.
Egyébként se gondoltam azt, hogy túlzottan szoros kapcsolat lett volna kettőnk között, ugyan sose törekedtem erre. Minden alkalommal, amikor meg kellett látogatnom őket, én menekülni akartam, ugyanis képtelen voltam elviselni annyi embert magam körül. Nem véletlenül szerettem egyébként egyedül tanulni, vagy feladatokat elvégezni, s talán senki nem lepődött volna meg, ha azt mondtam volna, hogy a hullaházban éreztem a legjobban magamat manapság. Ők legalább nem beszéltek vissza, nem férkőztek bele a személyesterembe, és némelyikük jóval érdekesebbnek is bizonyult, mint egy-egy élő személy.
Küldtem egy levelet Sorinnak, hogy a mostani hétvégén szeretném, ha beiktatna az életébe, elvégre minisztériumi ügyről lenne szó. Nem fejtettem ki neki a dolgot, csupán nyomatékosítottam, hogy fontos lenne a mostani találkozó, és majd a Három Seprűben keressen fel. Még azt is megírtam neki, hogy a fogadósnál keressen, ugyanis egyáltalán nem állt szándékomban elhagyni azt az apró, emeleti szobát, amelyet kibéreltem.
Most is odafent tartózkodtam, már gondoskodtam arról, hogy senki ne tudjon hallgatózni, ugyanis ez valóban egy kényes ügy volt, ami akár rosszfényt is vethetett volna a családunkra.
Türelmesen ültem az íróasztalnál, miközben az asztalon heverő fényképeket nézegettem. Néhány fotó volt pár fiatalabb férfiról, akiket a Minisztérium nem tudott megfogni, így a rokonomat akarták belevonni az ügybe. Elképzelésem se volt arról, hogy ő miként keveredett ilyen emberek közé, ezért terveztem elbeszélgetni vele. Reméltem, hogy a kellemes környezet majd megereszti a nyelvét, ugyanis következő alkalommal egy kihallgatóterembe cibálom őt be, ha most nem tervezett nyilatkozni.
A helyiség egyébként pontosan megfelelt a céljaimnak. Az asztalra pakoltam a táskámat, akadt még egy egyszemélyes ágy, egy éjjeli szekrény, egy szekrény, amelybe a ruhákat lehetett akasztani, és kértem még egy széket a fogadóstól. Nem uralkodtak luxuskörülmények, nem is vágytam volna rá, de valóban, a mostani célomra épp megfelelt.
Kopogtattak. Kényelmesen felálltam az asztaltól, hogy ajtót nyissak, hiszen a fogadósnőt megkértem, hogy ne zavarjon, így csakis az unokatestvérem lehetett az.
− Sorin, fáradj beljebb – biccentve köszöntöttem a rokonomat, miután kitártam az ajtót. Tettem egy lépést hátrafelé, hogy beengedhessem, azonban nem akartam azonnal a tárgyra térni. Anyám illedelmességre nevelt, így hagytam, hogy kényelembe helyezze magát.
− Megkínálhatlak valamivel? – érdeklődtem, hiszen ha enni, vagy inni szeretett volna, akkor szóltam volna a fogadósnak, hogy küldjenek fel valami italt. Ahhoz képest, hogy milyen ügyben hívtam ide, egy szava nem lehetett a bánásmódra.

Elképzelésem se lehetett arról, hogy Sorin mibe keveredett, azonban a híres makacsságának hála kénytelen voltam én is belevonni magamat az ügybe. Talán jobb is, hogy a családi ügyekkel foglalkoztam, mint azzal, hogy a másik projektben milyen engedély nélküli akcióra készültek. Nem szándékoztam elszalasztani azt a lehetőséget, hogy egyszer befejezzem az aurorképzőt, márpedig amiatt az ügy miatt könnyedén felelősségre vonhattak. Így azonban rajtam volt a sor, hogy számonkérjem az unokatestvéremet, ugyanis biztos voltam benne, hogy a család nem örült volna annak, ha valamibe belekeveredett volna. Engem csupán addig érdekelt, amíg az ő tettei nem vetettek árnyékot az én karrieremre.
Talán hálát kellett volna éreznem azért, amiért végül felbukkant, csakhogy úgy véltem, hogy ilyen esetben teljesen természetes volt, ha a másik fél tiszteletét tette. Elvégre, nem akartam rosszat neki, de ha belekeveredett valamibe, akkor nem ártott volna tudnom róla.
Ahogy belépett az apró helyiségbe már csukódott is utána az ajtó, mintha bármelyik pillanatban kiszökhetett volna. Szenvtelen udvariassággal kérdeztem meg, hogy szolgálhattam-e valamivel, de a kapott válaszra csupán megcsóváltam a fejemet.
− Sajnálom, nem gondoltam, hogy ilyen különleges igényeid lennének – feleltem érzelemmentesen, hiszen nem azért jöttem, hogy jókedélyűen eliszogassunk. Az egyáltalán nem rám vallt volna.
− Mindenesetre, ha esetleg meggondolnád magadat, akkor kérlek, szólj – tettem hozzá automatikusan, mintha édesanyám a hátam mögött állva felügyelte volna ezt a beszélgetést, és szemmel tartott volna, hogy mennyire voltam udvarias.
− Valóban nem. Csakhogy a Belső Ellenőrzés során arra a következtetésre jutottak, hogy mivel képtelen vagyok érzelmileg belevonódni az esetedbe, és másnak nem beszélsz, ezért talán velem hajlandó leszel kommunikálni – adtam választ neki arra, hogy miért velem találkozott ezen a Merlin háta mögötti helyen, és miért nem egy másik kollégámmal. Talán jobban is járt azzal, hogy az én végtelen türelmemet képtelen volt kikezdeni.
Az asztalhoz sétáltam, és kinyitottam a rajta heverő csukott mappát, amelyben megtalálható volt néhány fotó bizonyos varázslókról.
− Csupán szeretném tudni, hogy mit tudsz róluk. Azonban mielőtt beszélni kezdenél, szeretném felhívni a figyelmedet arra, bármi közöd is legyen hozzájuk enyhítő körülménynek számít az együttműködésed, ha pedig egyáltalán semmi dolgod az ő kis ügyleteikkel, akkor hálásak lennénk, ha megosztanád a tudásodat velünk. Továbbá itt beszélgessünk arról, hogy milyen ismeretekkel rendelkezel, kissé kellemetlen lenne mindenki számára, ha be kellene vinnem téged a parancsnokságra. – Mert bizony megtettem volna. Akár a saját unokatestvéremet becipeltem volna az aurorparancsnokságra, ha a helyzet úgy kívánná. Még a tulajdon öcsémet is zárkába tenném, ha olyat követne el, amely törvénybe ütköző. Semmi nem állhatott a karrierem útjába, még a rokonaim sem.

Arcom se rezdült a megjegyzése hallatán, csupán a cél lebegett a szemeim előtt, és az, hogy minél hamarabb visszatérhessek Londonba, s magam mögött hagyjam ezt a koszfészket. A rövid itt tartózkodásom során láttam néhány ápolatlan külsejű embert kitámolyogni a Szárnyas Vadkan utcájából, s olyan ívben kerültem ki őket, mintha valami betegséget terjesztettek volna. Vélhetően így is volt egyébként.
− Nem gondolnám, hogy olyan helyzetben lennél, hogy sojut hozzak neked – feleltem szenvtelenül, különben sem voltam kiszolgálószemélyzet, sem pedig házimanó, hogy az ő kénye-kedve szerint ugráljak. Örülhetett annak, hogy hajlandó voltam rendezni az ügyét, mielőtt még nagyobb galiba keveredett volna belőle. Úgy gondoltam, részemről megtettem mindent, amit egy vendéglátónak illett, hogy ő nem élt a jóindulatommal, az már nem az én hibám volt.
− Szeretném, ha félretennéd a személyeskedést Sorint, ha már azon dolgozom, hogy ennek az ügynek pontot tegyek a végére – feleltem higgadtan a szájalása után, hiszen továbbra sem értettem, hogy mivel érdemeltem ki azt a stílust, de ha nem lettem volna ennyire türelmes ember, már rég a falhoz vágtam volna. Szerencséjére, azonban kellően kötélből voltak az idegeim, hogy ez a gondolat meg se foganjon bennem, csupán mindenféle érzelmet nélkülözve hallgattam őt.
− Te viselkedsz úgy, mint akinek takargatnivalója van – vontam meg a vállamat, ahogy az ujjaimmal kisimítottam az asztalomon heverő papírokat. Felőlem játszhattunk egy darabig így, de előbb-utóbb ő fogja feladni.
− Nem terveztem kihallgatásnak, bár ha továbbra is ilyen hangnemet ütsz meg, akkor hajlok felé. Én csak annyit akarok, hogy mondj el mindent, amit tudsz róluk, csupán megint játszod magad, és azért se akarsz együttműködni a hatóságokkal, mert úgy gondolod, hogy abba belehalnál – feleltem csendesen, bár ritkán esik meg, hogy egyhuzamban ennyit beszélnék, mégis Sorin mellett úgy éreztem, mintha egy sértett gyereknek beszélnék.
− Nos, remélem azzal is tisztában vagy, hogy ha velem nem vagy hajlandó együttműködni, akkor fennáll a lehetősége, hogy valóban bevisznek téged, vagy akár legilimentorok átkutatják az elmédet. A te döntésed Sorin, hogy magadtól hajlandó vagy-e beszélni, vagy inkább a kellemetlenebb utat akarod bejárni – böktem a mappára ismét. Csak bíztam benne, hogy nem keveredett semmi ostobaságba, hiszen a család valóban nem örült volna neki.
Mégsem tudtam mitévő legyek vele, mert nem akartam erőszakot alkalmazni, ettől függetlenül nagyon próbálta próbára tenni a tűrőképességemet.

Ha annyira érdekelt volna a kuzinom, akkor talán egy pillanatra megtorpantam volna, hogy megfejtsem a mérhetetlen gőgöt, amely belőle áradt, aztán mindig rádöbbentem arra, semmi hasznom nem származott abból, ha Sorint próbáltam megfejteni. Részben, mert nem fizettek meg érte, másrészt nem óhajtottam több időt eltölteni a pökhendi arcát bámulva, mint amennyi szükséges volt.
− Ebben legalább egyet értünk – feleltem neki monoton hangon, ahogy rátekintettem. Elhihette, hogy nekem sem volt az az álmom, hogy itt legyek, mégis ez volt a feladatom, amit teljesítenem kellett, ha már megbíztak vele.
Szótlanul figyeltem, ahogy elvette az egyik pennát, és írogatni kezdett. Úgy véltem, hogy valójában nem segíteni akart, hanem inkább az idegrendszeremet tette próbára, de el kellett keserítenem: rólam minden lepergett. Nem tudott olyat mondani, amellyel megbántott volna, így csak türelmesen figyeltem a gyerekes ügyködését (hiszen nem tartottam többnek annál).
− Nos, legalább takargatnivalód van, ha már humorérzéked nincs – válaszoltam, ahogy ellöktem magam, és elsétáltam az ajtóig. Nem sok tárgy volt ebben a szobában, így ellenőriztem a bejáratot, illetve kinéztem az ablakokon.
− Mintha olyan hatalmas gond lenne az, hogy végzed a polgári kötelességedet. Elvégre, az aurorok a te biztonságodért is dolgoznak, így tehetnél nekünk egy szívességet, hogy nem tartasz fel bennünket a munkánkban – fordultam el az ablaktól, ahogy felhánytorgatta a múltbéli kapcsolatunkat.
− Nem gondolod azt, hogy mindezt túlzásba viszed, Sorin? Nem ártottam neked semmivel, csupán nem érdekelsz, ahogy senki más ezen a világon – csúsztattam zsebre a kezeimet, amint elengedtem a függönyt. Nem értettem, hogy miért vette ezt személyeskedésnek, vagy éppen miért fájt neki az, hogy millárdnyi ember közül én voltam az egyik, aki nem rajongott érte. Hiszen, mint neki is említettem, senkit nem kedveltem.
− Én pedig azt gondolom rólad, hogy fárasztó és gyerekes vagy – kaptam el az ostoba papírrepülőjét. Arra gondoltam, hogy azzal a lendülettel fogom, és összegyűröm, de valamit ráírt. Én pedig tudni akartam, hogy mi volt az. Azt remélni sem mertem, hogy megjött az esze, de hátha mégis hajlandó volt valami érdemi információt közölni.
− Sosem fogsz felnőni – jelentettem ki, amolyan tény megállapításként. Ahogy a leírt szót figyeltem, végre összeállt a kép. Flegmán az asztalon lévő dokumentumokra hajítottam a repülőjét.
− És miként? – váltottam koreiai nyelvre, miközben arra céloztam, hogy mégis milyen módon figyelték meg, amely gátolta abban, hogy bármit is mondjon.

Sorinnal sosem jöttem ki túl jól. Az ő temperamentumos természete ütközött az én higgadt, mozdulatlan világommal. Bár nem is törekedtem arra, hogy jó viszonyt ápoljak bármely családtagommal, hiszen nem terveztem egyiküket sem közel engedni magamhoz. Hiába kötött össze bennünket a vérünk, nem bíztam senkiben a történtek után.
Hagytam hát, hogy összefirkálja a papírokat, inkább az ajtóhoz majd az ablakhoz léptem – a mai napon sokadjára −, hiszen biztosan akartam lenni benne, hogy a korábban felhúzott védőbűbájok még mindig éltek. Nevezhettek akár paranoiásnak, de a túlzott alaposságom és óvatosságom mindig kifizetődő volt.
− Nagyon helyesen teszed, amíg csak a tanulmányaidra fókuszálsz – feleltem csendesen, miközben az utca népét méregettem még az ablakban állva, majd visszaengedtem a függönyt, hogy az unokatestvérem felé fordulhassak.
− Nekem sem állt szándékomban a kellőnél több időt veled tölteni, ha ez megnyugtat – csengett szenvtelenül a hangom. Nem lehetett megingatni engem, egyszerűen csak nem hatottak rám a szavai. Azt se tudtam, hogy miként kellett volna éreznem magamat a megjegyzései után.
− Addig örülj neki, amíg csak a karrierem érdekel – válaszoltam neki még mindig békés hangot megütve. Nem gondoltam volna azt, hogy a Minisztérium a bábjáként tartott volna, hiszen korábban is megtagadtam a részvételt egy olyan akcióban, amely mindennek számított csak éppen legálisnak nem. Magam rendelkeztem a sorsom felett, és én magam döntöttem el azt is, hogy elhatárolódtam az emberektől. Sorin ezt nem érhette. Nem mondtuk el soha sem neki, sem pedig a családunk többi tagjának, csupán a szüleim őrizték ezt a titkot, de ők sem akartak beszélni róla. Egyszerűbb volt tettetni, hogy minden rendben volt, mint beismerni, hibáztak.
− Nem értem. Ez megint valami ostoba vicc akart lenni? – kérdeztem, ahogy homlokráncolva figyeltem a kuncogását. Voltak pillanatok, amikor a környezetemben lévő emberek nem reagáltak számomra logikusan, s ezzel nem tudtam mit kezdeni. Most is csak figyeltem az unokatestvéremet, de képtelen voltam megfejteni, hogy mégis mit talált olyan szórakoztatónak.
Csak akkor kezdtem ismét komolyan venni, amikor megkaptam a kis üzenetét, s átváltottam koreaira. Az asztalnak dőlve hallgattam a meséjét a célpontomról, bár voltak benne zavaros részek, és nem bíztam benne, hogy mindent pontosan úgy fejtett ki, ahogy történt, mégsem adtam hangot a kétségeimnek.
− Mitől vagy olyan biztos abban, hogy nem fognak ellened lépni? Mit akarnak egyáltalán ennyire tőled? És miből gondolod, hogy mindent megoldasz egyedül? – szegeztem neki kapásból több kérdést, miközben átváltottam egy sokkal dallamosabb nyelvre, amelyet azonban kevesebb lelkesedéssel beszéltem, mint az angolt.
− Attól hogy utálsz, még nem kell úgy tenned, mintha mindenre képes lennél egymagad – tettem hozzá, bár az arcomon továbbra sem volt jele annak, hogy érzékenyen érintene az utálata. Már megszoktam, mások ellenszenvét. Az öccse folytonos ragaszkodása jobban elbizonytalanított, mert Nestor aztán végképp kiszámíthatatlanabbnak tűnt a szememben.

Sorin előszeretettel húzta az időt, és próbálta próbára tenni a türelmemet, azonban az utóbbival kapcsolatban igen csekély eredményeket ért el. Nem érdekelt. Csupán a feladatomat akartam elvégezni, illetve tudni azt, hogy nem fog rossz fényt vetni a családunkra azért, mert az ostoba kamaszos vágyainak hódolt.
Különben sem vetett volna ránk jó fényt, ha kiderült volna, hogy Sorin is benne volt ezekben az ügyletekben, de amint áttértünk egy olyan nyelvre, amelyet itt kevesebben beszéltek, valamelyest az ellenszenvem is csillapodott. Tehát mégsem volt olyan idióta, hogy belecsöppenjen ebbe.
− Soha nem tudhatod, hogy egy ember mikre képes, vagy éppen mikor akar ártani neked. Lehet, hogy elaltatja az éberségedet, és akkor csap le rád, amikor a legkevésbé számítanál rá – feleltem csendesen, miszerint az emberünk bármikor léphetett. Voltak alattomos, számító emberek, akik kivárták a következő lépést, hamis hitbe ringatták a másik felet, és akadtak olyanok is, akik pedig impulzívak, hirtelenek voltak. Sose lehetett tudni, hogy mire számíthatott az ember másoknál.
Inthettem volna óvatosságra az unokatestvéremet, de én voltam az utolsó, akire hallgatott volna, sőt talán éppen az ellenkezőjét tette volna, így inkább csendben hallgattam őt tovább.
− Mindenesetre, jó lenne kideríteni az indítékait. Ha segítségre lenne szükséged, akkor szólj – nyúltam a zsebembe, hogy az asztalra tegyek egy won érmét. Nem volt túlzottan feltűnő dolog, mégis ha aktiválta az érmén ülő varázslatot, akkor hamar a tudomásomra jutott, hogy segítségre szorul.
− Ez gyorsabb, mint egy patrónus, és ne bízd el magad – fontom össze a mellkasomon a karjaimat. Mivel arra jutottam, hogy Sorin valóban nem tudott nekem új információval szolgálni, így sóhajtva pakoltam össze a holmimat. Én sem akartam a kelleténél tovább itt időzni.
− Nyugodtan menj vissza, nem tartalak fel tovább – köszöntem el tőle, s amint távozott, én is utoljára körbenéztem, majd felkészültem arra, hogy végre hazatérjek.