A nyarak utolsó napjait rendszerint Medusa nénikémnél töltöm Londonban. Ami már csak azért is előnyös, mert apa nem firtatja, hogy mivel foglalatoskodom, mielőtt felszállok az Expressre, és itt jóval könnyebb elvegyülni is. Jelen esetben inkább az utóbbiról van szó, mert… hogy is nevezzelek. Levelezőtársam? Igen, azt hiszem, ez egyelőre így megfelel. Mert a levelezőtársamtól hamarabb érkezett válaszlevél, mint azt gondoltam volna. Találkozzunk. Az iskolába járó sárvérűektől akarva akaratlanul is sokat hallottam a muglik világáról, ezért most bizton mondhatom, hogy ha muglik lennénk, akkor a legutóbbi leveledre küldtem volna egy lájk jelet. Nos, nyilván nem vagyunk szerencsétlen muglik – hála Merlinnek – csak hát így sajnos válaszlevelet sem kaptál. Ezért ha ma eljössz, végképp látatlanban kell eljönnöd a találkozó helyre. Nem tudva, hogy itt leszek-e vagy sem. Mióta is levelezünk? Azt hiszem, lassan fél éve. Ebbe a félévbe beleszorult néhány kelletlen családi vacsora és anya halálának az évfordulója is. Ezen alkalmakkal kivétel nélkül késleltettem a válaszom. Minél inkább nyomaszt valami, annál inkább elfordulok. Tudom, hogy észrevetted már te is, hiszen megemlítetted a leveledben, amit az után küldtél, hogy édesanyámról írtam neked. És támogattál. Még ha messziről is, még ha arctalanul is, de úgy, ahogy soha senkisem. Én pedig, hát tudod, szerettelek érte. Akkor is, ha egyébként fogalmam sincs a ragaszkodó érzés megnevezéséről. Hála? Kedvelés? Biztonság? Felénk az ilyesmi ismeretlen, de minimum leköpni való fogalom. Sosem gondoltam volna, hogy Medusa nénikém ’’terepgyakorlatai’’ – vagyis amikor átrángatott a varázstalan London egyik végéből a másikba, kirándulásnak csúfolva – egyszer kapóra fognak jönni, most mégis így volt. Elvégre nem kellett húsz percet eltöltenem a metrótérkép és jegyvásárlás céljából kihelyezett gépies dobozok előtt ahhoz, hogy eljussak a London észak-nyugati részén elhelyezkedő Riverside Parkba. A patak végig kíséri a parkot, egészen hosszan csordogál. Órákig lehetne sétálni a partján. Hamar meg is ragadtam az alkalmat, hogy letérjek a füves, nyílt térről. Átsétáltam egy kis hídon, el a játszótér mellett, a járdából ösvény lett, a fák pedig sűrűsödni kezdtek körülöttem. Na nem úgy, mint a Rengetegben. A napfény még így is kellemesen átszökik a lombok között és visszaverődik a patak felszínéről. Azért a sétát sem vittem túlzásba. Néhány perc múltán megálltam egy újabb hídnál, és még most is a fából eszkábált korlátján támaszkodom lustán. Azt írtad, legyen nálam a leveled, akkor megtalálsz majd. Nem vagyok túl felelősségteljes személy. A magam tizenhat évével egyébként sem, de a szituációt elnézve végképp. Ennyi erővel a cukrosbácsi is lehetnél. Tudod, hol vagyok és hamarosan azt is tudni fogod, hogy ki vagyok. Azt meg senki nem tudja, hogy eljöttem ide a levelezőtársammal találkozni. Mondanám, hogy már azon gondolkodom, hogy visszaforduljak, de hazugság lenne, mert magasról szarok rá, hogy mi lesz. Ám ekkor valahogy belém hasít a jelenléted érzése, a következő pillanatban pedig meghallom a halk kérdésed. ’’B.?’’ Nem felelek, de a válasz az arcomra van írva, ahogy kiegyenesedve feléd fordulok. Te… te nem vagy ronda! Ezen pedig olyannyira megszeppenek, hogy érzem a szívemet nagyot dobbanni, amivel együtt forróság önt el. Ismerős vagy, de kell egy másodperc, hogy el tudjalak helyezni, ezalatt pedig egészen bugyuta módon figyellek. Talán a te arckifejezésed sem különbözik, elvégre egyikünk sem tudta, hogy mire számítson. – Raphael. Rafe. – Préselek végül ki olyan helyesbítő bemutatkozásként ennyit, még mindig egészen a szépséged hatása alatt állva. Komolyan, mint egy kibaszott nyomorék.
Vendég
Szomb. Okt. 09, 2021 10:52 pm
Rafe & Vinie
— Hi, sweetheart—
Hosszú történet a miénk. Hosszú és vadregényes, azt hinné az ember, hogy ilyet csak a legvadabb képzelőerővel megáldott írók tudnak megírni. De mégsem, hiszen mi vagyunk az élő példa arra, hogy a fantázia néha megelevenedik. És én imádom a kis megelevenedett fantázia világunkat. De komolyan, mennyire izgalmas már? Szólni persze senkinek nem szóltam erről. Nem kell, hogy a család rajtunk csámcsogjon. Ez az egyik előnye annak, hogy megléptem otthonról, hogy nem kell minden lépésemről beszámolnom. Ez persze nem kellene, hogy azt jelentse, hogy még Rileynak sem beszélek róla, de ez egy olyan dolog, amiről még neki sem meséltem, és egy ideig nem is fogok, amíg nem derül ki számomra is egyértelműen, mi lesz ebből végül. Nem tudom kivel találkozom. Valójában nem tudok róla semmit. Mondhatni bárki mondhat bármit, az közel sem biztos, hogy fedi majd a valóságot. Az, hogy én nem hazudok, egy dolog, de nem mindenki ilyen őszinte, a mai világban meg aztán főleg nem. De kockázat nélkül nincs győzelem, mint tudjuk, így hát megkockáztatom, hogy pofára esés és csalódás lesz a vége. Látatlanban, egy olyan helyszínre, ahol még sosem jártam. Megtehettem volna, hogy feltérképezem a terepet, de nem, ráhagyom. Ma úgyis minden kiderül. Arra figyelek, hogy ne késsek, legalább most ne. Nem kéne már az első alkalommal mínusz pontokat gyűjteni. Igen, határozottan adok az első benyomásra. Nem nehéz megtalálnom őt. Egyedül van, épp ott, ahol megbeszéltük. Kérdésem halk, de határozott, kicsit félek, hogy meg sem hallod talán, de hátra fordulsz és rám nézel. Néhány másodpercig bárgyún meredünk egymásra, míg megpróbáljuk feldolgozni a látottakat. Szinte látom rajta kivetülni saját gondolataimat, hallom, ahogy forognak a fogaskerekek, ahogy megpróbál elhelyezni valahová. Én is emlékszem rá, néhány évvel alattam járt a Roxfortba, talán a Mardekárba, ha emlékeim nem csalnak. - Devin. Vinnie – mutatkozom be én is példáját követve. Ajkaimra halvány mosoly szökik, mert bár rettentő kínos ez az egész, ahogy csak állunk itt egymással szemben, mint két szerencsétlen, én mégis boldog vagyok.
