Nelson & Emerson - Amerikai szent Mungo

Nem sok dologra emlékszem. Leginkább csak egy-egy pillanat jelenik meg előttem. Valami mosdóban egy csajjal. Például neki az arca nem ugrik be, de más része teljesen tisztán és az is, hogy a pulton ül, én pedig vele szemben a földön állva. Emerson. Kviddics. Király vagyok, mint mindig. Anyám a lelátón, szigorú tekintettel. Zuhanok. Egy idegen erdő. A helyszín részletei nincsenek meg, csak az az alak. Az a kigyúrt pali, akinek még én sem mernék beszólni az utcán. Medve. Medve? Hogy kerül ide medve? Következő kép, hogy meztelenül állok rengeteg meztelen lány között és elvétve van pár meztelen srác is. Fény. Még csukott szemmel is érzékelem azt az erős fényt. Óvatosan kinyitom a szemem és mintha orvosokat látnék, akik nagyon meglepődnek. Hirtelen rengeteg dolog történik körülöttem, amiket nem nagyon tudok felfogni. Egy ágyban fekszem, valószínűleg kórházi ágy. Azoknak van egy különleges szaga (vagy illata, kinek mi), amiről egyértelműen fel lehet ismerni. Mi történhetett velem? Ismét elsötétedik minden, majd mikor megint sikerül kinyitni a szemem, már ott állnak mellettem a szüleim. Anyám sír. Ez nagyon meglep, hisz sose láttam még sírni. Miért sírhat? Talán meghaltam és ez most kívülről látom az eseményeket? Nem, akkor nem fájna mindenem. Nem nagyon tudok még mozogni és a beszéd is nehezen megy. Pár szót tudok csak váltani a szüleimmel, akik nem maradnak sokáig. Nem sokat tudtam meg tőlük, csak hogy mennyire aggódtak és azt, hogy pihenjek sokat. Kezd zavarni, hogy semmire nem emlékszem. A szüleim távoznak, de még egy ismerős alak jön be az ajtón. Rögtön felismerem a béna hajáról Emersont. Be is szólnék a frizurájára vagy a béna mosolyára, de még nehezen megy a beszéd. Inkább megvárom, amíg közelebb jön és leül az ágyam szélére. Megfogja a kezem, ezért érzem, hogy mennyire reszket.
- Szarul, de te se lehetsz jobb állapotban - mondom ki nehezen a szavakat, rekedtes hangon.
- Mitől félsz Morton? Úgy remegsz, mint egy kislány - most megráznám a fejem, de annyi erőm nincs, úgyhogy csak felvonom a szemöldököm. Nincs hideg, pont hogy nagyon meleg van, ezért nem tudom mitől reszkethet. A válasza után csak bambulok egy kis ideig. Erőt gyűjtök a következő kérdésemhez és próbálom összeszedni a gondolataimat.
- Emerson... - kezdek bele komoly hangon. - Nyertünk? - Nagyon sok minden múlt azon a meccsen, úgyhogy csak az járt a fejemben. - Mit mondtak az orvosok, mikor állhatok vissza? Már csak két meccs van a szezonból és szükségetek van rám - nem tudom, hogy mennyi ideig voltam kiütve, de remélem még rendbe jövök a mérkőzések előtt. Muszáj játszanom.

Sportolóként már megszoktam a sérüléseket. Sose érdekeltek komolyabban. Csontom is törtem már el, de akkor is az volt az első kérdésem, hogy mikor állhatok vissza. Szerencsére a varázsvilágban ezek még könnyebben átvészelhető dolgok. Ha igazán nagy varázsló akarok lenni, akkor mindent ki kell bírnom. Most először történt meg az, hogy gyengének érzem magam. Mindig tele vagyok energiával és azt érzem, hogy bármire képes lennék, de most nem. Nem ijeszt meg ez az érzés, de nagyon fura és nem élvezem. Az anyám jelenléte csak még jobban összezavar, de Emerson érkezése egy kicsit megnyugtat. Kevés embert engedek tényleg közel magamhoz és ő közéjük tartozik. Ő se túl jó kedvel lépett be a terembe. Ez nem is olyan meglepő, hisz egy kórházi terembe kevesen sétálnak be vigyorogva. Úgy emlékszem, hogy ő is szerzett pár sérülést a mérkőzésen, sőt volt egy olyan eset is, aminél szerintem erős ütést kaphatott. Talán még ő sincs jó állapotban és ez látszik rajta. Ezért kérdezek vissza, hogy ő hogy van. Választ nem kapok, mintha még gyűjtené az erejét, ahhoz hogy megszólaljon. Még két dolog érdekel leginkább. Az egyik, hogy sikerült e a többieknek megnyerni a meccset miután lesérültem. A másik pedig, hogy mikor állhatok vissza a csapatba. Ezekre nem válaszol rögtön, csak kimondja a nevem és megfogja a vállam. Ekkor ijedek meg először, hisz rögtön arra gondolok, hogy lehet nem is játszhatok többet az orvosok szerint. De az nem történhet meg. Annyira nagyot nem estem.
- Most ráérek - jelzem, hisz még egy darabig biztos bent tartanak az orvosok. A szavai összezavarnak, de végül elmondja, hogy mi is történt. Egy év. Ez az információ nagyon lesokkol. Meg sem tudok szólalni, csak nézek magam elé. Tényleg nem emlékszem mindenre, ami a balesetemkor történt, de nem éreztme úgy, mint aki egy éves kómából kelt fel. Olyan, mintha csak pár órát lettem volna kiütve.
- Egy év? - kérdezek rá, hátha csak rosszul értettem. - Ez nagyon rossz vicc haver - rázom meg a fejem. - Nem feküdhetek itt egy éve... az nagyon sok idő - nem akarom elhinni, hogy tényleg ez történt. Csak őt nézem és tényleg mintha másabb lenne. Egy év sok idő, főleg ebben a korban. Sokat változunk egy év alatt és ez rajta is látszik.
- És most mi lesz? - nézek rá aggódó tekintettel. Ez az, amit még nem nagyon láthatott rajtam. Nagyon sok kérdés van bennem, amikre egyedül nem fogok tudni választ kapni. Most csak rá tudok támaszkodni.

Egy év...Először tényleg nem hiszek neki és rá is kérdezek, hogy komolyan mondja e, de már az arcán is egyértelműen látom, hogy ez komoly. Nagyon hosszú idő, főleg 16 évesen. Pontosabban már 17 vagyok ezek szerint. A születésnapomat is átaludtam. Meg sem tudok szólalni, csak nyelek egy nagyot. Fogalmam sincs, hogy most mihez kéne kezdenem.
- Nem fáj semmim csak...hát... - nehéz bevallanom, de Emerson az egyetlen, akivel minden megosztok, úgyhogy kis gondolkodás után ezt is elmondom neki. - gyengének érzem magam - nagyon nehéz ezt kimondanom, hisz sose mutatom gyengeség jelét. Én akarok lenni korunk leghatalmasabb mágusa és nem szabad gyengének lennem. - Nem tudom, hogy mi történt velem és hogy mi történt a világban. Biztos vagyok benne, hogy sok dologról lemaradtam és kiszolgáltatottnak érzem magam - Nem könnyű ez most nekem, de szerintem a környezetemnek sem. A haveromon is azt látom, hogy megviselte ez az egész. - Fizikailag se lehetek a toppon egy év fekvés után. Ígérd meg, hogy elbújtatsz az emberek elől, amíg nem szerzem vissza a régi alakom - próbálok kicsit poénkodni, hátha akkor kevésbé tűnök kétségbeesettnek. - Tudsz hozni egy tükröt? Vagy ne akarjam még látni magam? - maradok a lazább témánál, bár tényleg érdekel, hogy mennyit változtam.
A Roxfortos dolgon nem sokáig gondolkodok. Máskor is simán benne lennék, hisz mindig mindenben benne vagyok, de most ez még jobban kell. - Menjünk tesó! - vágom rá rögtön vigyorogva, de aztán elkomolyodok. - Nem akarok itt élni. Most már itt mindenki úgy ismer, mint az a srác, aki kómában volt és nem úgy mint Nelson Hunt az iskola egyik legjobb diákja, legjobb sportolója és legjobb pasija - a vége egy kicsit nagyképű, de ez az igazság. - Tiszta lappal akarok kezdeni - jobb lenne onnan folytatni, ahol abba hagytam, de onnan már nem tudom. A Roxfortban még van esélyem visszaszerezni a régi hírnevem, de itt már nincs.