Nem vagyok jól. Egy ideig jól voltam, sokkal jobban, mint alapjáraton, de mostanra érzem, hogy egyre több adag bájitalra van szükségem és egyre sűrűbben kell magamhoz vennem, mert a gyász újult erővel támad meg. A nyáriszünet elején vagyok csak, mégis elfogytak a készleteim és bár Meissa segített és hozott néhány plusz hozzávalót, amit baromi nehezen tudtam volna mástól beszerezni, ettől függetlenül még megvan a lebukás veszélye, hogy apám rájön arra, mit kotyvasztok itthon. A tanév végéig kitartottam, egész jókedvű voltam, szerintem még Albus se vette észre rajtam a jeleket, de most... most szenvedek. Sokszor lever a víz, máskor sírok akár órákon át vagy a körmeimmel vájok némileg a húsomba. Kezdek megőrülni, muszáj egyszerűen bevállalnom a kockázatot. Apa azt mondta, hogy most nagyon sok dolga van, így előfordulhat, hogy lesznek éjszakák, amikor nem jön haza. Nos... volt is pár, próbáltam kifigyelni, valamiféle rendszer keresni benne, de most képtelen vagyok tovább türelmes maradni, ezért tartok hajnali egy órakor lefelé az alagsor irányába, ahol akad egy terem a bájitalkészítéshez. Van ott üst és többféle hozzávaló, de a ritkákat magammal viszem, hogy ne tűnjön fel apámnak a hiányuk. Nem öltöztem túl, csak egy fehér póló van rajtam, mely teljesen átnedvesedett az izzadtságtól és egy fekete rövidnadrág. Lábaimon papucs, hajam arcomra tapadt, mely hófehér. Néztem már ki jobban is. ~ Jól van, akkor mi is kell hozzá. ~ - tudom fejből, de most mégis zavarodott vagyok, így megvakarom alkaromat, melyen fel se tűnik, hogy már sebes, majd izzítom az üst alatt a tűzet. Kár, hogy nem varázsolhatok a Roxforton kívül, így minden sokkal, de sokkal lassabbnak hat. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire mindent előkészítek, de aztán már fortyog az üstben a fűzet tartalma, én pedig próbálok koncentrálni. A színek megfelelőek, ahogy a szagok is, eddig jó, eddig jó. Nemsokára kész lesz. Előkészítem az üvegcséket is, amikbe majd áttöltöm az elkészült bájitalokat, bár alig várom, hogy végre nyelvemre cseppenthessek belőle. Még kell némi idő, de szerencsére egész gyorsan megvan, talán egy óra se kell, mire elkészülök teljesen.
A nyári szünet pár napja már elkezdődött, de a beígértekkel ellentétben eddig még sajnos nem volt igazán időm Scorpiusra is. Leszámítva a sebtében elfogyasztott reggeliket és vacsorákat. Az előbbiek úgy végződtek, hogy pár falat után rohantam is a minisztériumba, az utóbbiakra meg nem egyszer késve érkeztem, és a gyerek percekkel később már elzárkózott a szobájába, esélyt sem adva hosszabb beszélgetésekre. Úgy igazán talán nem is bántam, mert egyrészről túl kimerült lettem volna értelmesebb eszmefuttatásokhoz, másrészről pedig mostanában túlságosan tele van a fejem mindazzal, amivel a gyász elől menekülve leterheltem magamat. Amikor belevágtam abba, hogy beépülök a Magic is Might tagjai közé, azt hittem, mindent alaposan végiggondoltam és számításba vettem. Hogy ez mekkora kockázattal jár rám és a fiamra nézve. Mik az előnyök és hátrányok. A kapcsolati, az anyagi kérdéseket... azt, hogy nem várt sebeket téphet fel ez az egész, hogy apám közbeavatkozása tovább nehezítheti mindezt. Ám abba úgy igazán nem gondoltam bele, mennyi időmet veszi majd ez igénybe. Hogy a minisztériumi munkám mellett, ami alapból is tud fárasztó lenni, jóval a munkaidő után is még ügyeket intézhetek majd. Annyi a teendő! Személyek felkeresése kapcsolatok ápolása céljából, közben a saját személyiségem újragondolása, és megfelelő válaszaim, indokaim kigondolása, a látszat fenntartása folyamatosan, a befolyásom megszilárdítása minden területen - ez már magában is idő- és energiaigényes tud lenni. És akkor még ott van a különféle tárgyak felkutatása és beszerzése is.
De teszem a dolgom, mert vállaltam, mert érzem, hogy jó vagyok benne, és jó úton járok, és néha észre sem veszem, hogy elmúlt az idő ismét, olyannyira, hogy az éjszaka közepén esek csak haza. A kapu elé hopponálok, a talárom alatt egy fontos csomaggal, és sietve igyekszem a dolgozószobám felé, hogy elzárjam azt. Útközben csak futó pillantást vetek a faliórára, ami már majdnem éjjel kettőt mutat, és a fejemet ingatva bosszankodom, hogy megint ennyire elmaradtam. Miután a csomagomat biztonságba helyeztem, leteszem a taláromat a székem karfájára, majd ráterítem a zakómat is, a sötétszürke ingemet pedig kigombolom a nyakamnál, illetve a két csuklómnál, hogy felhajthassam az anyagot a karjaimra. Máris egy kicsivel kényelmesebb. Még át kéne futnom egy-két dokumentumot Briggsnek egy holnap délelőtti tárgyalásra, de előbb, csak önmagam megnyutatása miatt, rá akarok nézni Scorpiusra, aki már valószínűleg mélyen alszik. Meg is indulok a szobája felé vezető folyosón, és ujjaimat a szőke tincseim közé fúrva torpanok meg az ajtaja előtt, ám mielőtt benyitnék, zajokat hallok odalentről, a pince felől. A manók szorgoskodhatnak valamit? Kissé gyanús lenne, ha az éjszaka közepén tennék. Irányt váltok, megindulok lefelé, majd a hangokat követve a bájitalfőzésre kialakított egyik pinceteremben találom magamat.
- Scorpius? - ejtem ki a nevét meglepetten. Próbálom befogadni a látványt, ami elém tárul, de nem igazán sikerül azt értelmeznem. - Mit csinálsz? Nem tudtál aludni? - Nem néz ki túl jól, a külsője elhanyagolt, a haja csapzott, a szemei karikásak. Fáradtnak, elgyötörtnek tűnik, ami a napszakot tekintve alapból annyira nem lenne meglepő, de valahogy ez a kép akkor sem stimmel. - Az ott...? - végignézek mindazon, ami körülveszi, a hozzávalók, az üvegcsék, a fortyogó üst az ismerős illattal. - Eufória elixírt készítesz? Minek kell az neked? - kerekednek el a szemeim, telve értetlenséggel, döbbenettel és gyanakvással.
Scorpius && Draco
Cameron Castillo varázslatosnak találta
Vendég
Hétf. Aug. 30, 2021 7:27 am
Apa & fia
Az eufória elixír
Már rengetegszer elkészítettem ezt a bájitalt, így gyorsan kellene mennie, mégis, ha az ember kézzel dolgozik, akkor ezerszer lassabb, mint mágikus úton. Baromira lejjebb tolhatnák a varázslás korlátozását, már nem vagyunk gyerekek, jól tudom, hogy mit csinálok. Kicsit dühöngök, de próbálok koncentrálni, odafigyelni minden lépésre, minden hozzávalóra és keverésre, majd hamarosan már csak várni kell. Annyira mereven figyelem az üstöt, hogy fel se tűnik a léptek közeledése, amikor pedig nevemet hallom némileg beleremegek és kicsit ijedt képpel kapom fejem apám irányába. Basszus! - Szia apa! Máris hazaértél? - oké, ez így szar indítás, érzem én is. Próbálok ártatlan képet vágni, még valamiféle mosolyt is erőltetni az arcomra, de nehezen megy. Az utóbbi időkben hiába vagyok itthon, nem volt rám ideje, pedig talán… talán szükségem lett volna rá. Próbálom beadni magamnak, hogy megvagyok egyedül is, de a bájital nélkül mégse megy, az pedig még odébb van, hogy Albussal lehessek. Hiányzik, túlságosan is. - Nem igazán, ezért gondoltam gyakorolok… - átlátszó vagyok, de mégis mi a fenét mondhatnék? Látja a nyilvánvalót, ellenben arra megfeszülök, amikor kimondja az elixír nevét. Oké, tudom jól, hogy apa is jó bájitaltanból, de azért ennyire? A francba! - Menj csak aludni, mindjárt kész leszek és ígérem elpakolok és eltakarítok mindent! - próbálok kitartani a válaszom mellett, mely szerint ténylegesen csak gyakorlok, de mivel mindjárt kész vagyok, mennék is utána aludni. Kezeimet összefűzöm hátam mögött, izzadnak, kicsit mozgatom is ujjaimat, de ezt nem látja. Csak nyugalom Scorpius, még van esély rá, hogy továbbálljon… Szomorú, hogy saját magamat akarom becsapni, apám nem hülye.
Kimerülten érkezem haza a kúriába az éjszaka közepén, és minden bizonnyal könnyedén el tudnék aludni, pillanatok alatt, ha most nyugovóra térnék, ám ez még továbbra is várat magára. Akad még egy-két dolgom, és először is, a magam megnyugtatására, szeretnék rápillantani Scorpiusra, hogy ő rendben van-e. Ezzel némileg enyhíteni is a bűntudatomat, amiért az elmúlt napokban, hetekben, nemigen volt rá elég időm. Bár mindaz, amit teszek, nagyrészt érte teszem, de ennek nem kellene, hogy elvegyen az értékes percekből, amit nyári szünet lévén vele tölthetnék.
Ahogy a szobája felé menet eltérítenek a pincéből érkező zajok, a kimerültségemről megfeledkezve hamar újra teljesen ébernek és elevennek érzem magam. Valószínűleg az elmúlt időszakban kialakított kettős életem tehet róla, de azonnal gyanakvóvá és óvatossá válok, és a pálcámat előhúzva közelítem meg a bájitalszobát. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg csak a fiam az, vagy valamelyik manó szorgoskodik még ilyenkor is, de mégis fel vagyok készülve a legrosszabbra is. Annál nagyobb a meglepés, amikor elém tárul a kép, ahogy Scorpius épp egy fortyogó üst mellett áll, előtte bekészített fiolákkal. Elsőre nem is igazán tudom értelmezni. A hozzávalók és a jellegzetes illat alapján könnyedén kitalálom, mit készített, de nem értem, miért épp az éjszaka közepén teszi ezt, mintha titokban settenkedne, és egyébként is, mit akar egy egész kondérnyi eufória elixírrel?
- Máris? - kérdezek vissza felvont szemöldökkel. - Tisztában vagy vele, hogy hajnali két óra van? - ingatom a fejem. - Gyakorolsz... - ismétlem utána kétkedve. A vakáció épp csak elkezdődött, ő pedig, ahelyett, hogy élvezné a pihenést, a lustálkodás és a szabadságot, hogy nincs iskola, nincs tanulás több hétig, ő gyakorlásképpen bájitalt főz. Éjjel kettőkor. Hogyne! Normális esetben talán még büszke is lennék egy efféle túlbuzgó kijelentésre. Ám ebben a mostani helyzetben valahogy nincs semmi normális. Nevezzük ösztönnek, atyai megérzésnek, de egyértelműen érzem, és látom rajta, a tekintetén, a viselkedésén, hogy nem mond igazat.
- Aha... Tehát majd te eltakarítasz mindent... Nem, arra semmi szükség nem lesz - ismét felemelve a pálcás kezemet, intek egyet, mire az üst, a tartalmával együtt, egyszerűen eltűnik (majd elő is bukkan két pinceszobával odébb, hogy később tetszés szerint kielemezhessem, mit is alkotott, de erről Scorpinak nem kell tudnia), az elől maradt hozzávalók pedig egyenként repülnek vissza a helyükre. Csak az eszközök eltakarítása maradt, amit viszont még lehet, hogy meghagyok neki, hadd csinálja csak mugli módra, pálca nélkül! - Tényleg ennyire ostobának nézel, kölyök?! - lépek közelebb fenyegetően, felé tartva a pálcás kezem. Egyelőre nem emelem fel a hangomat, ám az így is épp elég hideg, kimért, és a fellobbanó haragtól kissé érdes. Lehet, hogy az anyja halála miatt némileg megenyhültem felé az utóbbi időben, de ha ez csak annyit eredményezett nála, hogy azt hiszi, folyamatosan manipulálhat és megvezethet, akkor hatalmasat téved. - Egyszerűen a szemembe hazudsz? Halljam, mi ez az egész! - dörrenek rá, ezúttal kissé erőteljesebben.
Scorpius && Draco
Cameron Castillo varázslatosnak találta
Vendég
Szomb. Szept. 25, 2021 4:47 pm
Apa & fia
Az eufória elixír
Teljesen belemerülök a bájitalkészítésbe, ezért amikor apám megjelenik az ajtóban sikerül rám hoznia a frászt. Nem így terveztem, azt hittem, hogy még egy ideig nem ér haza, ahogy az utóbbi időben megfigyeltem vagy az én időérzékem lenne a hibás? Elvégre kézzel bájitalt főzni jóval hosszadalmasabb feladat, mint varázslatok használatával. Az üst mégis fortyog mellettem, nemsokára kész van, az üvegcsék pedig előkészítve várakoznak rá, hogy megtölthessem Őket és egész nyárra elegendő adagot elraktározhassak. - Úgy értettem, hogy mostanában még később értél haza. - javítom ki magam gyorsan. - Igen, tudom apa... Mondtam, hogy nem tudtam aludni. - tehát ezért vagyok itt. Jó kifogás sose rossz, azt szokták mondani, de ez a kifogás rémes. Gyanút fog, jól látom, én pedig gondolkodni is képtelen vagyok, annyira erős a bájital hiánya. Csoda, hogy eddig nem vette észre rajtam, bár tény, kevés időt töltöttünk együtt, amióta a nyáriszünet elkezdődött, de most muszáj azt látnia, hogy rendben vagyok. Vajon képes leszek becsapni Draco Malfoyt? Amit viszont ez után teszt az üsttel az teljesen kiakaszt, egy pálcaintés, a bájital pedig eltűnik, mintha soha itt se lett volna. Ha lehet, még jobban lesápadok, arcomon végigfutnak az izzadtságcseppek, hirtelen kapok az asztal felé, majd nézek apámra elkerekedett szemekkel. - Add vissza! Azonnal add vissza! - kifakadok, felé lépek, nem törődök a pálcájával, felőlem mellkasomhoz is nyomhatja. - Mégis mire készülsz? Megátkozol? - pfú de félek tőle! Természetesen nem, ez csak irónia. Hajamba túrok, fel se tűnik, hogy oly erősen, hogy néhány szőke hajszál is a kezemben marad, az alkarjaimon lévő karmolásnyomokból pedig megláthat most néhányat apám is, ha jól figyel. - Vissza kell adnod, nekem... nekem szükségem van rá! - arra nem is válaszolok, hogy ostobának nézem-e, mert már gondolkodni se tudok, csak azon kapom magam, hogy apám pálcát tartó kezére fogok rá izzadt kezemmel. Az én pálcám a szobámban van, de az övét még használhatom, bár ötletem sincs, hogy mit kezdenék vele. - Ezt nem teheted! - ahogy az üst eltűnik egyszerűen átkapcsolok. Képtelen vagyok én is kimért maradni, a manipulációból pedig már semmi sincs jelen. Ösztönösen cselekszem, némileg mint egy függő, így szorítom apám kezét jobbommal, míg balom felsőjére fog, mellkas tájékán. Hogy miért szorongatom? Fogalmam sincs, de az se érdekel, hogy a fellépése feneyegető, hogy azzal gyanusít, hogy hazudok neki, végtére is igaza van. - Miért kell beleszólnod a dolgaimba? Miért kellett máris hazajönnöd? Add vissza! Vagy... - és itt hirtelen eresztem el és bár elpakolt mindent, most újból elkezdek előpakolni. Idegesen, kapkodva, így ahogy egyes hozzávalókat leveszek a szekrényből, úgy lazán esik egyéb üvegcse is, mely a földön landol, törik össze, de mintha észre se venném, mint egy eszelős pakolok tovább. Kell még egy üst, meg víz... Ide-oda kapkodom a fejem, megvakarom bal alkaromat, mi is kell még pontosan? A francba már, gondolkodni se megy.
Csak süketel, mellébeszél, cseppet sem győz meg az előadása. Mégis ki az, aki álmatlanságtól szenvedve valóban nekiállna eufória elixírt készíteni? Főleg melyik diák tenne ilyet? Ezer egy módja van annak, hogy egy mágus álmot vagy fáradtságot hozzon magára. Ez pont nem tartozik közéjük. Az pedig már koránt sem igaz, hogy ennél későbbi órákban szoktam hazajárni. Épp ellenkezőleg. De ezt már inkább válaszra sem méltatom, hisz’ eszem ágában sincs továbbra is azt játszani, hogy nincs semmi különös ebben a jelenetben. Ehelyett inkább eltüntetem a kotyvalékát, ami azonnali heves reakciót vált ki belőle. Merlinre!
- Ha egy percig is azt képzeled, hogy nem tenném meg, akkor most tájékoztatnálak, hogy bizony használni fogom ellened a pálcámat, ha okot adsz rá. És mivel jelenleg épp úgy viselkedsz, mint egy dacos kétéves, akit meg kellene regulázni, én a helyedben nem feszíteném tovább a húrt! - figyelmeztetem komoly, haragos tekintettel. Mi a jó ég történhetett vele? Nem jellemző rá ez a viselkedés. Reszket, kapkod, követelőzik, minden önkontroll nélkül. A karján karmolások, a szemei karikásak, az arca sápadt, izzad... És ahogy elkapja a karomat... Minél tovább figyelem, annál inkább elborzadok. Olyan, mintha...
- Beleszólnom a dolgaidba? - kérdezek vissza ismét. Máskor talán szíven ütött volna ez a kijelentés, mert függetlenül attól, hogy megvannak az elvárásaim felé, úgy gondolom, elég szabadságot adtam neki mindig is. Többet, mint az én szüleim nekem valaha. Ám most igazából csak meglep vele, és továbbra is döbbenten, értetlenül állok a helyzet előtt. - Azt üstöt és a tartalmát máris elfelejtheted – mondok nemet határozottan, ám amit ezután tesz, már mindennek a teteje.
- Malazár szerelmére, te gyerek, mi a jó fenét művelsz? Mi ütött beléd? - Sejtésem persze van, de egyelőre nem akarom elhinni, hogy az én fiam ilyen helyzetbe keverhette magát. Addig nem, amíg meg nem győzödöm róla. - Scorpius, állj meg! Nézz a szemembe! - utasítom, de már abban sem vagyok biztos, hogy hall engem. Vagy hogy képes volna rám fókuszálni. Egy újabb pálcamozdulat, és háttal a legközelebbi falnak taszítom, majd ott is tartom. A varázslat lendülete nem elég nagy ahhoz, hogy kárt tegyen benne, de feltehetően valamelyest kibillentheti őt abból az őrületből, ami épp úrrá lett rajta.
- Nézz rám! - szólok rá ismét, és elé lépve erősen elkapom, tenyerembe fogom az állát, majd magam felé fordítom az arcát. Egy újabb nonverbális igével fényt csiholok a pálcám végéből, megvilágítva őt. A tekintete nem egészen tiszta, a pupillái természetellenesen reagálnak. A mellkasomban hullámzó haragot elmossa az aggodalom. Amitől egy pillanattal később csak még dühösebb leszek, mint korábban voltam. Hogy tehette?! A fejemet ingatom hitetlenkedve, aztán elkapom Scorpiust hátul a nyakánál fogva, és a szobájához tartozó fürdőhöz hoppanálom magunkat. Úgy, ahogy van, ruhástól, betaszítom a zuhanyzóba, és megnyitom rá a vizet. Nem jeges, de enyhén hűvös víz kezd zuhogni rá a zuhanyrózsából. Hátha ez majd egy kicsit észhez téríti. Ha megpróbálna kilépni, egy pálcaintéssel visszairányítom. Egy újabb bűbájjal eltompítom a víz hangját, hogy egész biztosan hallhassuk egymást. - És most ideje őszintén beszélni! Mióta használsz eufória elixírt? Milyen rendszeresen és mennyiségben? Válaszolj! - követelem szúrós, dühös tekintettel, de a helyzethez mérten még mindig egészen visszafogottan.
Scorpius && Draco
Cameron Castillo varázslatosnak találta
Vendég
Vas. Szept. 26, 2021 12:27 pm
Apa & fia
Az eufória elixír
Apám megjelenésekor még képes voltam fogjuk rá normálisan viselkedni, de ahogy eltűnteti az üstöt és így a majdnem elkészült bájital teljes tartalmát egyszerűen kifakadok, a viselkedésem pedig cseppet se tisztelettudó, ahogy elkapom a kezét és a ruháját. A pálca a kezében nem ijeszt meg, nem gondolnám, hogy használná ellenem, ellenben szavai mégis más jövőt ígérnek. - Szereted az unfer küzdelmeket mi? Így könnyű, hogy én nem varázsolhatok a Roxforton kívül, te pedig igen! Bár vajon hogy viselnéd, ha mégis megtenném és elterjedne a hír, hogy a nagy Draco Malfoy fia ilyen szabályt szegett? - én is hallottam ám, hogy annak idején Harry Potter körül is botrány volt, apám is biztosan emlékszik. Azzal pedig most egyáltalán nem törődök, hogy valószínűleg apám ellen vajmi kevés esélyem lenne, hiába varázsolhatnék. De hogy egy dacos kétéves? - Én se szólok bele abba, hogy mit csinálsz, te se tedd! - morgom felé, állva a dühös, haragos tekintetet. Cseppnyi félelem sincs bennem, ezért is eresztem el, majd szavaival nem foglalkozva kezdek előpakolni mindent, hogy újból elkészítsem a bájitalt, amit már oly sokszor megtettem. Eszem ágában sincs elfelejteni és hiába mond bármit, mintha egyik fülemen bemenne, a másikon pedig ki is jönne. Vagy talán el se jut már az agyamig, csak teszem, amit tennem kell, válaszok tehát nem érkeznek, még nevem hallatára sem, amit azért felfogok, de mégse nézek felé, éppen a fejemben nézem át a listát, hogy mi kellhet még, és ekkor ér hirtelen a rántás-lökés, mely háttal az egyik falnak vet. Meglepődöm, nem is kicsit, halkan puffanok, nyögök fel kissé, de eléri a célját, megrázom némileg fejem, majd apámra nézek, de hiába mozdulnék, nekiszögezett. - Mit művelsz? Engedj el! - szinte kiáltok, ami fel se tűnik, de már előttem is van és ahogy elkapja erősen állam bár eleinte próbálom elhúzni fejem, esélyem se lesz, így a kék szempár csak megtalálja az övét. Kissé véreres, én pedig egyértelműen néztem ki már ennél jobban is. Megpróbálom mozdítani kezeimet, hogy eltoljam magamtól, de a taszító ártás miatt maradnak a falnál. A szívem még hevesebben dobban, mintha némi félelmet is éreznék ebben a kiszolgáltatott helyzetben és nem jó érzés, hogy így érint, ahogy a világító pálca se a közelemben. - Ne csináld már... - próbálom elhúzni a fejem, de egyszer csak elenged, azzal viszont ismét meglep, hogy elkap a tarkómnál-nyakamnál és nemsokára megérzem a köldökömnél az ismerős húzást. Nincs időm azon gondolkodni, hogy hova akar vinni, mert már a szobámhoz is kerülünk, a fürdőbe pontosabban, a hideg víz pedig megered rám. Azonnal kihátrálnék a zuhanyzóból, de visszataszít, így próbálom elzárni a csapot, miközben egy pillanat alatt teljesen átázok és dideregni kezdek. - Mi ez valami kihallgatás? Nem bánhatsz így velem! Azonnal engedj ki! - próbálkozok ismét felé lépni, de ha taszít, akkor nyugton maradok, és ha a víz is tovább folyik rám, akkor idővel csak átölelem magam dideregve, miközben szőke tincseim arcomra tapadnak, de használ a dolog, szépen lassan realizálom, hogy mi történt és történik jelen helyzetben is. - Nem használok! Kipróbáltam, amikor először készítettem, de ennyi. Csak gyakoroltam, ahogy mondtam... - hazudok, ez egyértelmű, mert korábban mást állítottam, mégse vagyok képes igazat mondani. Nem akarok igazat felelni, pedig nem szokásom a hazudozás, ezt apám is jól tudja, hiszen anya halála után is elmondtam neki mindent, ami bennem volt. Ez mégis olyan dolog, amit nem akarok megbeszélni vele, amiről nem akarom, hogy megtudja. - Fejezd már be ezt a szadizást, nagyon hideg a víz... - dőlök neki végül a falnak, de nem adom meg neki az örömöt arra, hogy megtörjön és mindent megtudjon, amit akar. Ez az én dolgom, ehhez ragaszkodom, sokkal jobban voltam a főzettől, szükségem van rá továbbra is. Neki is jobb volt, hogy úgy látta, a fiával minden rendben, hogy nem romlottak a jegyeim, boldog voltam, az, hogy ezt mi segítette elő, nem lényeges. Segített a továbblépésben és nem akarom ismét a gyászt érezni és a fájdalmat, az endorfin nem méreg, nem drog, csak boldogságot ad. Nincs ebben semmi rossz, semmi elítélendő.
Scorpius teljesen irracionálisan viselkedik. Sosem láttam még ilyennek. Aggasztó és felháborító egyszerre mindaz, amit tesz, amit mond. És minél biztosabb vagyok abban, hogy mitől vált ilyenné, annál tehetetlenebbnek érzem magamat. Erre semmi sem készíthet fel egy szülőt. Nem tudom, mit kellene tennem, és utólag lehet, nem leszek büszke arra, amilyen keményen fellépek most vele szemben, de ösztönösen cselekszem. Úgy érzem, először is ki kell őt rángatnom ebből a helyzetből, hogy tudjunk normálisan beszélni, hogy fel tudjam mérni, mekkora a baj. Közben pedig igyekszem ignorálni a szavait, mert attól tartok, ha igazán odafigyelek arra, amit mond, csak még idegesebb leszek. Valószínűleg éppen ez a célja. Átragasztani rám a frusztráltságát, amit amiatt érez, hogy megfosztottam egy újabb adagtól. Ám így sem egyszerű nem hallani a kijelentéseit. Már magában az is aggasztó, hogy képes volna iskolán kívül pálcát használni, és ezzel egy bírósági ügyet akasztani a nyakunkba, csak azért, hogy dacoljon velem. Jelenleg az egyetlen ésszerű megoldásnak az tűnik, ha kicsit lehűtöm. Szó szerint.
- Kiengedlek, ha végre lehiggadtál! - dörrenek rá. - Nem én teszem ezt veled, te tetted ezt magaddal – ingatom a fejem, a hangomban harag, és temérdek csalódottság. Az én fiam egyszerűen nem süllyedhetett ilyen mélyre. Ennek semmi értelme. Persze tudom, hogy nehéz időszak van mögöttünk, elveszítette az anyját, ahogy én is a feleségemet, és a gyász bizonyos értelemben mindkettőnket felőröl. De ez...
- Felesleges tovább hazudnod! A tünetek egyértelműen rád vannak írva. Néztél egyáltalán tükörbe mostanában? Egy roncs vagy. - Nem is értem, hogy nem vettem észre hamarabb? Nem voltam itthon túl sokat, de akkor is. Látnom kellett volna. Igazából csak... álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet. Vajon mióta tart ez? Még az iskolában kezdődött, vagy már csak itthon? Nem, a nyári szünet alig két hete tart, annyi idő alatt nem kerülhetett ilyen állapotba. És a tanárai vajon nem vettek észre semmit? Attól tartok, muszáj lesz beszélnem az igazgatónővel. - Mennyi ideje nem jutottál hozzá elixírhez? Egy napja? Több? - Lépkedek közelebb. Igen, tényleg úgy viselkedem, mintha ez egy vallatás lenne. De ő hozta ezt magára. Mégis, ahogy észreveszem, hogy összekoccannak a fogai a hideg víz alatt, megszánom. Egy intéssel elzárom a vizet, majd a közeli polcról dobok neki egy törölközőt.
- Na jó, most ajánlom, hogy jól figyelj rám! - nézek rá szigorúan, feltartva felé a mutatóujjamat. - Két lehetőséged van a továbbiakban: vagy befejezed ezt a gyerekes dacolást, és válaszolsz a kérdéseimre, illetve együttműködsz velem... Vagy azonnal megyünk a Szent Mungóba, és garantálom neked, hogy akkor az egész nyarat ott fogod tölteni a Mágikus Addiktológiai és Rehabilitációs osztályon. Alaposan gondold meg, hogy mit akarsz! - Emelem meg a szemöldököm, és remélem, látja rajtam, hogy nem tréfálok. Eszem ágában sincs ezzel viccelni. Amíg nem választ a két opció közül, addig a varázslat nem is engedi kilépni a zuhanytálcából. Ahh... Attól tartok, segítségre lesz szükségünk, mert félek, hogy én ehhez kevés leszek. És ha úgy döntene, hogy mégsem akarná abban az ispotályban tölteni a következő heteket, valószínűleg akkor is keresni fogok egy megfelelő gyógyítót, aki diszkrét, és házhoz jön, hogy megvizsgálja Scorpit.
- Lossey! - Ahogy kimondom a manó nevét, az azonnal felbukkan a közelünkben. - Hozz az úrfinak száraz ruhákat! - egy “Máris, gazdám!” bólintással eltűnik, majd a nyitott ajtón át látom, hogy a következő pillanatban fel is bukkan a szomszédos szobában, a fiam ruhásszekrénye mellett. Ami azt illeti... magam is átsétálok oda, és sorra kezdem kihúzni a fiókokat, kinyitni a szekrényajtókat. Tudni akarom, mit rejteget még? Van-e még rejtett készlete valamiből, amiből nem kéne? A második kihúzott fiók alján megtalálom a pálcáját, és azonnal el is kobzom azt. - Ez a nyár végéig nálam marad – jelentem ki, miközben elrejtem azt hátul az övrészemben. Csak hogy véletlenül se legyenek vele további vad ötletei.
Scorpius && Draco
Sorin Neo Brightmore varázslatosnak találta
Vendég
Vas. Szept. 26, 2021 2:52 pm
Apa & fia
Az eufória elixír
Zavar apám viselkedése velem szemben, hogy erőszakosan a falhoz taszít és bármit mondok, arra nem reagál. Pedig mondok én mindent, nem gondolkodva szavaimon, ahogy bizonyára tetteimmel is hasonló lenne a helyzet. Jelen állapotomban képtelen lennék mérlegelni és ha nálam lenne a varázspálcám, varázsolnék is, pedig alapvetően soha nem tennék ilyesmit. Nem ilyen vagyok. A hideg víz viszont kezd észhez téríteni, de menekülnék a zuhany alól, apám mégse enged, utamat állja, visszataszít és hiába zárnám el a csapot, az csak ömlik rám, így végül feladom, hátrálok a falig, aminek nekidőlök némileg és dideregve nézem a cipőjét. Inkább azt, mint az arcát. - Az elixírtől végre ismét normális az életem, én boldog vagyok! Ne akarj megfosztani a boldogságtól! - feleselek még mindig, bár már sokkal kevesebb hévvel teszem ezt, mint korábban, a kék íriszek pedig megtalálják a hozzájuk oly hasonlatos szempárt. Látom viszont a csalódottságot is a harag mögött, aminél félre kell néznem, főleg a következő kérdések tükrében. Mintha drogos lennék, úgy viselkedik velem, pedig nem vagyok az. Képtelen vagyok beismerni magamnak, hogy igazak lehetnek a szavai. - Több... - felelek végül, ahogy közelebb jön, majd ismét felnézek rá, megtörlöm vizes arcomat és végre elzárja a csapot. A törölközőt elveszem, majd magamhoz fogom, de még mindig remegek a víz miatt, ahogy pedig felemeli ujját, majd fenyegetőzni kezd aprót nyelek és érzem, hogy szorul a hurok. Mintha tényleg képes lennék végre gondolkodni legalább egy kicsit. - Ne! Nem zárathatsz be oda, én nem vagyok függő! - és főleg nem egész nyárra. Ijedtté válnak szemeim, miközben fejem is megrázom picit, felé lépek, el a faltól, de nem túl közel, most megtartom kettőnk között a távolságot. Azt a minimálisat, ami van. - Ezt nem teheted velem... - beharapom alsó ajkam, de érzékelem, hogy komolyan választ vár. Végre engedte, hogy Albus ide jöjjön és én is elmehetek majd hozzájuk, erre minden romba dőlne. Négy fal közé zárna egész nyárra és ennek úgy sejtem híre is menne. Tudom, hogy képes lenne rá, és ezt most kegyetlenségnek érzem, így megremegnek kezeim, miközben szorongatom a törölközőt. - Úgy lesz, ahogy akarod, csak ne zárass be... - szinte könyörgőek a szavaim, mert ez túl sok lenne, azt nem bírnám ki. Láthatja is rajtam a kétségbeesést és a félelmet, amit a fenyegetőzése okoz. Lehajtom fejem, hallom, hogy a manót hívja és azt is, hogy mit kér tőle, majd amikor kisétál csak néhány másodperc múlva követem át a szobába. Lépteim tocsognak, de most nem törődöm vele, bár megalázva érzem magam ez az egész miatt. Vajon tényleg megérdemeltem? - Mit csinálsz? - nézek rá meglepetten, amikor kutakodni kezd és bizony az egyik szekrényem aljába láthat egy kis fából készült ládát, amit ha kinyit, találhat benne két ritka bájital hozzávalót. Azokat szerezte be nekem Meissa és csak annyit vittem le a pincébe, amennyi a főzethez kellett. Mégse mozdulok, csak akkor, amikor a pálcámat is elveszi. - De apa! Nem fogom használni, én megígérem... - de tudom ez most semmit se számít. Azt is mondanám, hogy nincs joga átkutatni a szobám, de inkább hallgatok és maradok csendben a szoba közepén ácsorogva, egészen addig, amíg Lossey oda nem lép hozzám, tartva felém a száraz ruhákat. Semmi erőt se érzek magamban arra, hogy felöltözzek, így lerogyok az ágyam szélére. - Úrfi, előbb öltözzön át, mert vizes lesz az ágya. - én mégse foglalkozom szavaival, ahogy azzal se, hogy potyognak rólam a vízcseppek mindenfele. A friss ruhák az ágyam végébe kerülnek, a manó pedig csak kérdőn néz apámra.
A tehetetlenség érzésétől ökölbe szorul a kezem. Scorpius folyamatosan ellenkezik, hazudozik, nem tudom, mit kezdjek vele. Nem tudom, hogyan hozzam ezt rendbe. De meg kell tennem, ki kell találnom. Már csak én maradtam neki, és ő nekem. Az én feladatom figyelni rá, vigyázni rá, és úgy érzem, máris belebuktam. Alig pár hónapja, hogy Astoria elment, és én máris cserben hagytam őt. A családunkat. Dühös vagyok. Aggódom. Félek. De most nem engedhetem, hogy ezek az érzések vezessenek. Higgadtnak kell maradnom.
- Normális? Boldog? Valóban? Nézz magadra! Komolyan azt akarod mondani, hogy így boldog vagy? És nem, nem arra értem, hogy akaratod ellenére a zuhany alatt kell állnod. Nézd meg a karod. Nézd meg, mit tettél magaddal! A karmolás nyomok, a remegés, a karikás szemek... Ez NEM boldogoság. - Jelentem ki határozottan, és ahogy közben újra végigmérem őt, ismét elborzadok. Muszáj elfordítanom az arcomat. A csalódottság és a saját bűntudatom, amiért mindezt nem vettem észre hamarabb, egyszerűen fojtogató.
Bólintok a “több” szóra. Egyrészt mert végre őszinte válaszra is méltat, nem pedig csak hadovál, másrészt mert igen, ez így a logikusabb, hisz ezek már extrémebb elvonási tünetek rajta. - A jó hír, hogy így kevesebb időt vesz igénybe, hogy teljesen kitisztulj... - jegyzem meg. Aztán felvázolom a lehetőségeit. Nincs sok, kettő csupán, a döntés joga pedig az övé. Természetesen én sem akarom bezáratni a Szent Mungóba, nem akarok ezzel szégyent hozni rá is, magamra is, a családunk nevére is... Még ha egy nagyobb összegnek köszönhetően, amit az ispotálynak adományoznék, diszkréten is kezelnék az ott létét, akkor is megvan az esély arra, hogy ez az egész kitudódik. És magam sem kívánom, hogy idegenek között, idegen helyen kelljen végigmennie ezen. De ha nem hagy más választást, meg fogom tenni.
- Ezt még tényleg el is hiszed magadnak, nem igaz? - kérdezem egy kisebb fintorral az arcomon, amely a nem tetszésemről, a csalódottságomról árulkodik. - Tényleg elhiszed, hogy nem váltál a függőjévé. De amint újra teljesen tiszta leszel, és visszagondolsz, hogyan viselkedtél, rá fogsz jönni magad is, hogy az lettél - ingatom a fejemet. - Az eufória elixírt nem mindennapos használatra találták ki. Először csak egy csepp, aztán kettő, végül akár fél fiolányi is szükséges lesz, hogy elérje nálad a várt hatást... És ha nem kapod meg, ideges leszel, ingerült, nyugtalan, depressziós... A kezed remeg, hőhullámok törnek rád, nem tudsz rendesen enni, sem aludni... Folyamatosan úgy érzed, hogy csinálnod kell valamit, tenni valamit, hogy elnyomd a vágyat, a késztetést... a sürgető bizsergést a bőröd alatt... ami egy idő után már nem csak bizsereg, hanem fáj is. Bármi is ismerős ebből? - Nem, nem saját tapasztalat, de attól még tudom, hogy miről beszélek. Igazából a háború után láttam ilyenre példákat. És látom most is, hogy mi történik.
- Helyes! - Bólintok némileg megkönnyebbülve. Úgy lesz, ahogy akarom. Scoprius végre tényleg kezdi megérteni, hogy bajban van, hogy komolyan gondolom. Nem tudom, meddig marad együttműködő, mikor tör elő belőle egy újabb hulláma az elvonásnak, de nagy könnyebbség, hogy eljutottak a szavaim a tudatáig, és nem ellenkezik tovább. Ettől függetlenül nem hagyom abba a kutakodást. Addig nem, amíg nem győződöm meg róla, hogy nem marad a környezetében semmi, ami gondot jelenthet. Ez igaz a pálcájára is.
- Jelenleg nem bízom benned, és nem akarom, hogy újabb ostobaságot csinálj. Visszakapod iskolakezdés előtt. Addig úgysem használhatod - felelem határozottan a gyenge próbálkozására. Aztán egy szekrénnyel odébb megakad a szemem egy érdekes dobozon. - Mi ez? - De már veszem is kézbe, és nyitom fel a fedelét. Ritka bájitalhozzávalók, amiket nem lehet kapni akármelyik üzletben. - Ezek honnan vannak? Hol szerezted őket? Válaszolj! - Faggatom megújuló haraggal. Kezdem úgy érezni, hogy nem is ismerem a saját fiamat. A faládát Lossey kezébe nyomom, aki épp tanácstalanul toporog Scorpi előtt. - Vidd a szobámba! - Utasítom, hisz az már nem fér a farzsebembe, plusz amúgy sincs most szükség a manóra. Egy frusztrált sóhajjal újra felemelem a pálcám, és megszárítom a gyereket, a rajta levő ruhákkal, és az alatta összevizezett ággyal együtt, mert úgy tűnik, ő nemigen hajlandó már tenni semmit azért, hogy ne tocsogjon a víztől. - Ezt vedd fel! - emelem meg a manó által kikészített sötétszürke kardigánt. Nem kívánom, hogy a hidegzuhany miatt most még meg is fázzon mindennek a tetejébe, úgyhogy jobb lesz, ha kicsit átmelegszik.
Scorpius && Draco
Vendég
Vas. Szept. 26, 2021 9:06 pm
Apa & fia
Az eufória elixír
Erősen érzem az elixír hiányát, mely a boldogságot adta nekem az elmúlt hónapokban. Megkönnyítette édesanyám halála után a gyászt, végre ismét teljes életet élhettem, de most úgy érzem, hogy apám elvette a lehetőséget tőlem. Büntet, nem ért meg, félelmet kelt... Képtelen vagyok tisztán látni, fellépése fenyegető és a viselkedése velem szemben nem helytálló. Nem szabadna így viselkednie. - Igen, valóban! Végre ismét a régi vagyok... - kezdek bele, de aztán elhallgatok, ahogy apám tovább beszél. Szavai nyomán lepillantok alkarjaimra és végül jobb kezemmel fogom le a balt, mert a remegésem nem csak a hideg miatt áll fent, én is jól tudom, így beharapom ajkam, magam is félrenézek. Nem ezt akartam, mégis, ez kicsinyke ár ahhoz képest, amit az elixír nyújt a számomra. Szükségem van rá, annyira kell még! Beismerem hangosan is, hogy már eltelt pár nap azóta, hogy legutoljára fogyasztottam a bájitalból, nem véletlenül reagáltam most így, de hogy jó hír lenne? Erre már felkapom a fejem. - Nem vonhatod teljesen meg tőlem... - így is alig bírom nélküle. De elhangzik a két lehetőség, én pedig egyértelműen tudom, hogy milyen választ kell adnom erre a kérdésre. Ha bezárat, főleg egész nyárra, azt... azt nem bírnám ki. Tényleg képes lenne bedugni egy lyukba és rábízni idegenekre? Olyan lenne, mint egy börtön, én nem akarom, hogy ezt tegye! Rá is vágom, hogy nem vagyok függő, de a kérdésre csak aprót nyelve nézek szemeibe. - De... - kezdenék bele, de Ő az, aki tovább beszél, én pedig szavait hallgatva lesütöm szemeimet. Hogy ismerős-e? Bólintok alig láthatóan. - Nekem szükségem van rá... Olyan boldog voltam... - suttogom végül már halkan magam elé ezen szavakat. Az első cseppet amikor megkóstoltam éreztem, hogy minden rendben lesz, az élet visszaállt a normális kerékvágásába, de ahogy mondja, egyre többre volt szükségem, most pedig már alig bírom nélküle. Mégse akarom elhinni, hogy a függőjévé váltam, akkor se, ha tudom, hogy igaza van. Engedek hát akaratának, az lesz, amit mond. Követem a szobámba, amikor végre kienged, de amikor a pálcám elkobozza, természetesen lázadok és ígérkezem, de jogos, hogynem bízik bennem, mert képes lennék a bájitalért sok mindenre. - De szeretem, ha nálam van a pálcám... - motyogom, majd végül haladok tovább a szobámba és ekkor látom meg, hogy észreveszi azt a kis dobozt is, amiben akad néhány hozzávaló az elixírhez. Ismét kérdez, én viszont nem akarok válaszokat adni, így összeszorítom a fogaimat, félrepillantok, majd lassan vissza rá. Ha nem leszek együttműködő bezárat, jól tudom... - Nekem is vannak ismerőseim, akik be tudnak szerezni ezt-azt, amire szükségem lehet. Az én koromban neked is voltak. - ez miatt nem róhat meg. Meissa nevét viszont nem akarom kimondani, higgye csak azt, hogy felsőbb éveseknek köszönhetem a dolgot vagy akárki másnak. Elvégre Malfoy vagyok és vagyonom is van, bárkit megfizethetek azért, hogy segítségemre legyen. Más kérdés, hogy egy galleonomba se kerültek. Lerogyok az ágyamra, nem foglalkozom a manó szavaival, aki úgy tűnik, hogy átveszi a dobozt és távozik vele, én pedig rámarkolok az ágyneműmre, miközben apámra meredek. - Ne csináld ezt... ne legyél ilyen velem... - jobbommal megint hajamba túrok, fáj a hangsúly, a számonkérés, minden. Félelmetesnek hat, én pedig egyre kisebbnek érzem magam. Amikor viszont rám emeli a pálcát megfeszülök, mégse bánt, hanem megszárít, majd ahogy elém lép lassan nézek fel rá és kicsit megremegő kézzel veszem el tőle a kardigánt, amibe belebújtatom kezeimet. - Csak pár cseppet adj, kérlek... Ne vond meg tőlem egyszerre. Nem érzem jól magam... - most combjaimat karmolászom, de szerencsére nem erősen, a ruhán nem hatol át. Ilyen direktbe veszélyes egy függőtől megvonni függősége tárgyát, még komolyabb bajt okozhat vele. - Nem akartam, hogy csalódj bennem és így nézz rám! - se azt, hogy így viselkedjen. Érzem, hogy néhány könnycsepp is lecsordul arcomon, de meg se próbálom letörölni. Feszült vagyok, gyengének érzem magam és fusztráltnak, nehéz teljesen észnél maradnom, de igyekszem. Én tényleg nagyon igyekszem, hogy ne feszítsem újból túl a húrt nála.
Mikor azt feleli dacosan, hogy a szertől bizony újra a régi, hozzám méltatlan módon, akaratlanul is felhorkanok. Ugyan már! Hát tényleg nem nézett tükörbe mostanában? Nem látja, nem érzi, hogy mennyire tönkreteszi őt az a bájital? Valóban ez volna számára a boldogság? Elkeserítő. Kétségbeejtő. Ahogy könyörög, rimánkodik egy újabb adagért, ahogy a tekintetébe beköltözik a rettegés a gondolatra, hogy teljesen megvonom tőle. Fájdalmas őt ilyen állapotban látni.
- Azt fogom tenni, ami neked a legjobb, akkor is, ha az nem tetszik neked - közlöm szárazon. Úgy érzem, most minden eddiginél határozottabbnak kell lennem vele. Ez nem az a helyzet, amikor engedhetek, amikor figyelembe kellene vennem, ő mit szeretne, hisz ilyen állapotban nem beszámítható. Nem számít, mire vágyik épp. És azt akarom, hogy tudja, érezze, hogy most bizony az lesz, amit én mondok. Ebbe jobb, ha minél előbb beletörődik. Ez vonatkozik a pálcájára is. Tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen megnyugvást és biztonságérzetet ad még a tudat is, hogy magánál tarthatja, függetlenül attól, hogy a nyár végéig törvény szerint nem használhatja. De akkor sem bízom benne most annyira, hogy visszaszolgáltassam neki. A korábbi jelenet után mondhat akármit, ígérhet akármit, nincs rá biztosíték, hogy a következő pillanatban nem tenne vele valami egészen mást, valami őrültséget. Legjobb ezt megelőzni.
- Akik be tudnak szerezni ezt-azt? - vonom fel a szemöldököm. - Nekem is...? Nem-nem! Ebben ne akarj rám hasonlítani, Scorpius! - ingatom a fejemet elkomorodva. Más esetben talán büszke lennék rá, arra, amit mond, hogy máris vannak kapcsolatai, befolyása. Malfoyhoz méltó módon. Ám ezúttal inkább csak rossz érzéssel tölt el ez az egész. Egy percig sem kívánom, hogy a roxforti éveket illetően bármiben is a nyomdokaimba lépjen. A jegyeimet és a sporteredményeimet leszámítva. Népszerű voltam ugyan, de nem voltak igazi barátaim, akik a helyes úton tartsanak, és sok hibát elkövettem akkoriban. Látszólag a fiam is ezen az úton indult el, és ezt nagyon nem akarom. - Albus tud egyáltalán róla? Hogy rendszeresen fogyasztasz Eufória Elixírt? Nem mondtad el neki, nem igaz? - Ez csupán sejtés, hisz nem ismerem azt a kölyköt személyesen, de őszintén kétlem, hogy Harry Potter fia szó nélkül hagyná, hogy a legjobb barátja egy szer függőjévé váljon. Ez is jól mutatja, hogy ha ezen az úton indul tovább, Scorpius legalább olyan magányos lesz, mint én egykor.
- Egyáltalán honnan tudod, hogyan kell elkészíteni? - fordulok szembe ismét a gyerekkel homlokráncolva. - Ha az emlékeim nem csalnak, az hatodéves anyag. Csak ősszel fogjátok tanulni – jegyzem meg, és ismét elfog egy rossz érzés. Mégis milyen társaságba keveredhetett? Miket művelhet az iskolában? Figyeltetnem kellene, hogy biztonságban tudjam?
Ismét a haját tépi, és könyörög. A szívem szakad meg, hogy így kell látnom őt. Még sosem éreztem ilyet ezelőtt. Még akkor sem, amikor tudatosult bennem, hogy Astoria haldoklik, meg vannak számlálva a napjai, és már nem tehetek érte semmit. De ismét megkeményítem a vonásaimat, és háttérbe szorítom az érzéseimet, mielőtt lebénítanának. - Milyen? Milyen vagyok, Scorpius? - kérdezem értetlenül, enyhe felháborodással. Végül muszáj elfordítanom a tekintetem, amikor közli, hogy nem akart csalódást okozni. - Itt most nem rólam vagy szó... - elsétálok az ablakig, kipillantok rajta, de nemigazán látom, ami előttem van. Próbálom összeszedni a gondolataimat. Végül hátat fordítok a kilátásnak, és újra szembe fordulok vele. - Tudom, hogy édesanyád elvesztése mindennél nehezebb és fájdalmasabb. Megértem, hogy menekülni akartál ezektől az érzésektől. De ez nem helyes. A gyászt meg kell élni, másképpen nem fog elmúlni nyomtalanul. Soha. És hónapok vagy évek múlva, amikor visszanézel erre az időszakra, bánni fogod, hogy a könnyebbik utat választottad. Mert Édesanyád megérdemli, hogy rendesen meggyászold őt - jelentem ki komolyan, határozottan, de még én is érzem, ahogy a fájdalom mélyen átjárja a szavaimat.
- Keresni fogok egy gyógyítót, aki segít neked átvészelni ezt az időszakot. Ő tudni fogja, mi a legjobb módja, hogy leszokj a bájitalról, és tiszta maradj. Ha ő úgy ítéli meg, hogy valóban szükséged van ehhez néhány utolsó cseppre, esetleg valamilyen nyugtatóra, akkor kapsz. - Ahhoz én ebben a témában nem vagyok elég járatos, hogy erről magam döntsek. A legjobbat akarom Scorpiusnak, és nem fogok kockáztatni csak azért, hogy más ne szerezzen erről tudomást.
Scorpius && Draco
Albus Perselus Potter varázslatosnak találta
Vendég
Hétf. Nov. 29, 2021 8:04 am
Apa & fia
Az eufória elixír
Nehezemre esik a fókuszálás, a remegés elnyomása, a függőség visszaszorítása, mely határozottan jelen van, apám jól tudja, ahogy én magam is érzem, mégis valahol tagadom, tagadnám talán tovább, mert beismerni fájdalmas. Igen, szükségem volt az elixírre ahhoz, hogy képes legyek továbblépni édesanyám halálán, hogy ismét a régi legyek, hogy ne roppanjak össze, mert megviselt, jobban, mint azt bárki gondolná. Talán gyenge vagyok, egy gyenge fiú, nem is méltó a Malfoy névre… Érzem összetörök apám bíráló tekintete alatt, mégis a két opció közül azt választom, amit egyértelműen választanom kell. Vajon tényleg bezáratna? Képes lenne rá? Az egyetlen fiával ezt megtenné? Elönt a félelem, a reménytelenség, küzdenék, de hiába, itt most minden rajta múlik, és még a pálcámat is eltulajdonítja, mert nem bízik bennem. Tény, már így is szégyent hoztam rá és a családunkra. A visszakérdezésre csak belefúrom kék íriszeimet az övébe, majd minimálisan bólintok, de hogy ne akarjak rá hasonlítani? - A te fiad vagyok! Ki másra hasonlítanék? - mindenben az övé, és nekem már csak Ő van. Nem járt mindig jó úton, ahogy talán magam se, de vagyunk, akik vagyunk, Ő aztán nem bíráskodhat felettem. De amikor Albust szóba hozza hirtelen némulok el, feszülök meg ismét, majd alig láthatóan harapom be kissé alsó ajkam. - Nem mondhatod el neki! - jelentem ki szinte azonnal, de érzem, hogy ez így kevés lesz, mégse akarok könyörögni. - Ha mástól tudja meg… nem veszíthetem el Őt is! - rázom meg a fejem, mert félek, nem értené meg. Ő mellettem volt, támogatott, mégse volt elég, semmi se volt elég, mert anyát senki se pótolhatja. - Elmondom neki, elmondom neki, ha alkalmas lesz… - mert eddig nem volt az, hiába akartam már oly sokszor tudatni vele. Persze arról tud, hogy elkészítettem Warrington proffal és még egy csepp kóstolót is kapott, de arról nem, hogy titokban többször megfőztem már a főzetet és folyamatosan fogyasztom. Függőjévé váltam, igen, tudom, de használt! Ez volt a kevésbé rossz… - Tudod, hogy jó vagyok bájitaltanból, miért lep meg, hogy előrébb járok? - nem hozom szóba a professzort, elhallgatom, inkább egy könyvet higgyen hibásnak vagy egy felsőbbévest. Warrington professzor is itt volt anya temetésén, bár nem beszéltünk, de aranyvérűként egyértelmű volt, hogy megjelenik, akár csak a csak a családja. Nem vonnám bele Őket, Ő csak segíteni akart, és segített is. Apa viszont nem vonhatja meg tőlem teljesen a szert, ez nem így működik, neki is tudnia kell, hogy milyen veszélyekkel jár egy függőtől megvonni függősége tárgyát ilyen hirtelen. De hogy milyen? Nem találom a szavakat, képtelen vagyok kifejezni magam rendesen, csak néhány könnycsepp indul meg arcomon. Vádló, csalódott… durva. - Sajnálom, hogy nem vagyok olyan erős, mint amilyen te vagy! - mert gyenge vagyok, minden jel arra mutat. Erősebb akartam lenni, de képtelen voltam talpon maradni, elfogadni magamban a veszteséget. Többet várt tőlem, sokkal többet, ahogy én is magamtól. Figyelem, ahogy elsétál, majd lassan felnézek arcára, de jobbommal megtörlöm arcom, szeretnék kevésbé szánalmas képet festeni. De amit mond, attól ismét megerednek a sós cseppek, halkan szipogok, úgy fáj… annyira fáj! - Tudom, én tudom… - nem is gondoltam rá, hogy ilyen útra lépek, de amikor ott volt előttem az elixír, a lehetőség és a tanárom se ellenezte, sőt, segített, képtelen voltam nem élni vele és visszautasítani, mert jobban lettem már az első csepptől is. Hibát követtem el, befolyásolható voltam, rossz ösvényre léptem, de talán van még kiút belőle. Végül aprókat bólogatok a gyógyítóra és az összegzésre, amit mond nekem - Rendben van. - elfogadom a szavait, egyebet egyébként se tehetek, de ma túl nehéz minden, túlságosan fáj és mardossa szívem. A kastély oly rideg, megfagyok benne, a magány pedig felőröl. Anya nincs többé… - Had maradjak ma veled. Én nem akarok ma egyedül lenni, kérlek… - nagyon szánalmas ez a kérés egy 15 éves fiútól, mégis előtte nem kell erősebbnek mutatnom magam. Most nincs színjáték, nincs semmi más, csak egy őszinte kérés egy fiútól az apjának. Nem tudok elaludni, túl sokat gondolkodok, most szükségem van rá. Csak ma este maradjon velem vagy had menjek én vele, most ne hagyjon magamra.
Pillantásom találkozik a fiúéval. Ugyanazok a jeges, szürkés kék íriszek, mint amit a tükörben is látok nap mint nap. Ám amíg az enyémek jelenleg hidegen, kifejezéstelenül, kissé szigorúan merednek rá - mert jelen esetben az egyetlen módja annak, hogy tiszta fejjel képes legyek kezelni a helyzetet, az, ha okklumenciával elzárok magamban mindent, ami túl fájdalmas -, addig az övében dac és kétségbeesés tükröződik. Aztán egy pillanatra mégis csak ellágyul a tekintetem. Igaza van. Mégis kire hasonlítson, ha nem rám? Az édesanyádra - lenne a helyes válasz. Rá kellene hasonlítania. De ezt megfogalmazni most túl fájdalmas volna mindkettőnk számára. Igazából jobban hasonlít rá, mind gondolná... és legbelül rettegek attól, hogy ez idővel változni fog. Hogy Tori nélkül egyre inkább magamra formálom majd őt, és miattam elveszik belőle mindaz, amit az anyja tanított neki.
Farkasszemet nézünk néhány pillanatig, de végül nem felelek. Inkább elfordítom a fejemet, és Albus Potterre terelem a szót. Szinte biztos vagyok benne, hogy a legjobb barátja semmit sem tud arról, hogy milyen komoly függőség alakult ki nála, hisz Scorpius egészen mostanáig ügyesen leplezte a tüneteket. Pedig neki is tudnia kellene. Hogy mellette állhasson. De őszintén szólva meg sem fordul a fejemben a gondolat, hogy nekem kellene tájékoztatnom a problémáról a Potter fiút, amíg a fiam könyörögni nem kezd, hogy ne tegyem. Nem mintha napi levelezőviszonyban lennénk, és a holnapi bagolypostával megírhatnám neki, hogy mi a helyzet. Vagy ha úgy tartja kedvem, bekopoghatnék a Potter-házba a hírekkel. Megrázom a fejem.
- Nem állt szándékomban elmondani neki - közlöm elfintorodva. Komolyan attól tart, hogy majd magam keresem fel Albust, hogy tájékoztassam? - De valóban úgy vélem, hogy beszélned kellene erről vele – teszem aztán hozzá. Magam sem tudom, mikor lettem ekkora támogatója a barátságuknak. Ám Scorpnak szüksége van rá, mostanság különösen, és ahogy ő is megfogalmazta, nem kockáztathatja meg, hogy őt is elveszítse.
- Értékelném, ha őszinte lennél velem... - Ne kelljen a gondolataidból kiolvasni a válaszokat, fiú! Nem mondom ki hangosan, de azt hiszem, ott van a tekintetemben a folytatás. Más esetben sosem sérteném meg ilyen módon a magánélethez való jogát... most sem akarom megtenni. De a tehetetlenség, amit most érzek, félek, lassan felőröl, ha nem tudom helyrehozni a dolgokat, és érzem, hogy valami sántít a válaszában. Talán mert az elvonási tünetek miatt jobban kirajzolódik minden érzelem az arcára. A félelem, a kétségbeesés, a dac, a fájdalom, és hogy... még mindig van takargatni valója. Próbálkozik, hogy leplezze, de nem eléggé. Szeretném felelősségre vonni mindazokat, akiknek a legkevésbé is köze van ahhoz, hogy ilyen állapotba került, és ezt ő is tudja.
- Én...? Nem... - Nem érzem magamat erősnek. Jelenleg a legkevésbé sem. A fejemet ingatva lépek közelebb. Őszintén szólva fogalmam sincs, erre mit felelhetnék. Leülök mellé az ágyra, néhány pillanatig csak meredek magam elé. - Én sem mindig vagyok erős. És tőled sem várom el, hogy mindig az legyél. Csak nemrég veszítettük el édesanyádat. Persze, hogy nehéz. Nekem is fáj, és van, amikor úgy érzem... - megrázom a fejemet. Nem, ez most nem segít. - Malfoyok vagyunk. Mindig gondoskodunk magunkról. Egymásról. És nem engedhetem meg, hogy tönkre tedd magad. Nem kell mindig erősnek lenned, csak ne engedd, hogy mások gyengének lássanak - pillantok oldalra komoly tekintettel. A háború sokat kivett ebből a családból, aminek még mindig érezni a hatását, éppen ezért minden pillanatban figyelnünk kell rá, hogy mit mutatunk a külvilág felé. Ha ilyen állapotban látnák őt, azt valóban nem volna képes egyhamar lemosni magáról. - De igazából számomra az a legfontosabb, hogy te jól legyél. És most, bárhogy is bizonygatod az ellenkezőjét, nem vagy jól. Nem is leszel, ha ezen az úton haladsz tovább – teszem hozzá csendesebben, a tekintetét keresve.
Scorpius kérdése váratlanul ér, és ez leplezetlenül kiül az arcomra. Utoljára talán négyéves korában kért tőlem ilyet, hogy maradjak mellette... és ettől most ismét nagyon fiatalnak látom őt. Hiába múlt el 15, még mindig csak egy gyerek. És szüksége van rám. Mély levegőt veszek, aztán megvonom a vállam. Végül is ellehetek az ablak mellett a kanapén, vagy a sarokban álló fotelben... Bárcsak ennyi elég volna ahhoz, hogy rendbe hozzak mindent! - Rendben - sóhajtok, majd felállok. - De előbb hadd küldjek egy baglyot Calver gyógyítónak - sétálok el az íróasztaláig, kihúzom a felső fiókját, és hamar meg is találom, amit keresek. Pennát ragadok, és rövid üzenetet fogalmazok a házi gyógyítónknak. Aztán hirtelen gondolattól vezérelve megírok egy másik levelet is. Ez családi ügy. És ahogy mondtam, a Malfoyok gondoskodnak egymásról. Nekem pedig épp annyira szükségem van most ehhez a segítségre, mint Scorpiusnak. Larkey-t szólítom, hogy küldje el nekem a két rövid üzenetet, majd visszafordulok a fiú felé.
- Gondolod, hogy most már el tudsz aludni? - Vajon eléggé lenyugodott már ehhez, vagy mégis csak kellene pár csepp elixír, hogy átvészelje az éjszakát? Esetleg egy kis nyugtatófőzet? Az valószínűleg okosabb választás volna. Tudom, hogy a hirtelen teljes megvonás nem tesz jót, de a késői óra miatt aligha kaphatunk most szakértői segítséget. Hacsak nem rángatom el azonnal a Szent Mungóba, amit természetesen nem akarok.
Épp csak eltűnődöm azon, hogy - bár nem szívesen hagynám magára most a fiút, még néhány percre sem, hisz azt kérte tőlem, hogy maradjak vele – nem lenne-e gond, ha elugranék a saját lakrészembe lezuhanyozni és átöltözni, amikor a szoba túloldalán a kandalóban smaragdzöld lángok csapnak fel, és a következő pillanatban Narcissa Malfoy lép ki belőlük. - Anyám? - üdvözlöm döbbenten. – Te mit...? Hajnali két óra van. Nem kellett volna azonnal ide rohannod, holnap is ráért volna. – Igaz, én hívtam ide, mert úgy éreztem, Scorpnak most nagy szüksége lenne anyai gondoskodásra, amit ugyebár én nem adhatok meg, de nem vártam, hogy perceken belül betoppan majd. - Itt vagyok, mert a fiaimnak szüksége van rám – legyint türelmetlenül. Aztán, miközben küld felém egy elégedetlen pillantást, a gyerekhez lép. - Scorpius... Hogy érzed magad? - Két tenyerébe fogja az arcát, hogy maga felé fordítsa, de aztán választ sem várva megöleli őt.
Scorpius && Draco
Vendég
Csüt. Jan. 06, 2022 12:17 am
Apa & fia
Az eufória elixír
Fáj, hogy ennyire távolságtartóvá válik, hogy ilyen rideg pillantásokkal illet. Tudom, hogy csalódott bennem, hogy hibáztam, méghozzá nagyot, de Ő is hibázott az élete során, ahogy minden ember. Az Ő fia vagyok, rá akarok hasonlítani, akarom, hogy ezt tudja. Mégse ad nekem választ, még félre is néz, ez pedig gombócot hoz létre a torkomba. Nagyot nyelek, hogy eltűntessem, mégse tűnik el, mert Albust is szóba hozza. A legjobb barátom, mégse voltam őszinte hozzá se, pedig annak kellett volna lennem, legalább Őt beavatnom, mert segíthetett volna. Miért nem tettem? Én annyira hülye voltam, de csak remélni merem, hogy képes lesz majd megbocsájtani a bűnöm, amit tőlem kell hallania, semmiképpen se apámtól. Némileg meg is nyugszom, amikor kimondja, hogy nem állt szándékában neki közölni Albussal a hírt, mégse sóhajtok fel megkönnyebbülten, mert mindez még rám vár és rettegek tőle. Nem bírnám elviselni, ha eltaszítana, ha látnám a csalódást az arcán, ha szomorúvá tenném. - Fogok, ígérem! - őszintén így gondolom, nem hazudok, nem mellébeszélek és nem akarom félrevezetni se. El fogom mondani neki, csak adjon egy kis időt, hogy én döntsem el, melyik lesz rá a megfelelő pillanat. De előtte még rendbe kell jönnöm, így nem állhatok elé, ezt nagyon jól tudom. Warrinton professzort viszont nem vagyok hajlandó beköpni, akkor se, ha apa így néz rám. Ő is jó volt bájitaltanból, én is kiemelkedő vagyok, miért lenne furcsa, hogy máris el tudom saját magam is készíteni ezt a főzetet? - Őszinte vagyok! - nem, nem vagyok az, bármennyire próbálom leplezni, titkolni az igazságot. Mindez nem derülhet ki, nem keverhetem bajba a professzort, mégis, apám tekintete mást üzen. Le is sütöm pillantásom, nem viszonzom tekintetét, hogy szemeimből ne olvashassa ki a választ, bár jól tudom, hogy van erre más módszere is. A fenébe! Csak ezt az egy titkot hagyja meg nekem, ne szedje ki belőlem, nem teheti meg. Kezeim finoman fognak rá a takaróra, némileg erősebben is, mert tartani fogom magam, akkor is, ha nehéz. Kár, hogy nem vagyok még erős okklumentor, hogy képtelen vagyok elrejteni elmémben a történteket és kizárni Őt a fejemből. Valóban beférkőzne a tudatomba? Elvenné mindazokat az információkat, amiket akar? Bár én is olyan erős lehetnék, mint Ő, mert én annak látom az apámat, egyfajta példakép is a számomra. Olyan akarok lenni, mint Ő, mert oly sok mindenen keresztül ment, de erős maradt és ez a kisugárzásán is érződik. Nem is tudja, hogy mennyire büszke vagyok arra, hogy Ő az apám. Figyelem, ahogy mellém ül, picit feljebb is csúszom az ágyon, hogy felé fordulhassak, kék íriszeim pedig visszatalálnak az övére. - Én annak látlak! A temetésen is az voltál... - túlságosan is. Akkor ridegnek tartottam, de mára már jól tudom, hogy mit miért tett. - Hogy érzed? - fejezze be a mondatot, mert kíváncsi vagyok rá, hallani akarom! De amit ez után mond, arra bólintok, igen, jól tudom, hogy mi a kötelességünk, ahogy azt is, hogy mindezzel, amit tettem, veszélybe sodortam a családunk hírnevét. Pedig jelenleg javult a helyzet a Malfoy famíliával kapcsolatban, a pletykák is csökkentek, mégha teljesen el nem is tűntek. - Tényleg sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam magam, apa. - őszinte vagyok, nem csak azt mondom, amit hallani akar, hanem valóban így is gondolom. Én is tudom, érzem magamon, hogy nem vagyok jól és az előző jelenetre visszagondolva elfog a szégyenérzet. Még sosem viselkedett így velem, mint ma, de nem is adtam okot rá. De észhez térített, határozottan sikerült neki így tennie. - Jól leszek, mert te itt vagy velem. - nélküle nem menne. Szeretném, ha maradna, ha ma itt maradna velem, mert nem akarok egyedül lenni, túl nehéz, még gondolkodnom is. Az elixír hiánya érződik, és bár olykor jobban vagyok, néha ismét rámtör a remegés, az, hogy mindent megtegyek az utánpótlásért. A magány érzete és anyám hiánya pedig még erősebb most. Látom apán, hogy meglepi kérésem, talán vissza is utasítja... erre gondolok, mégis rábólint, bár a sóhaja sok mindent elárul. Gyerekesnek tartja, tudom. Ismét csalódik bennem. - Itt maradok, nem csinálok hülyeséget. - biztosítom efelől, és arra számítok, hogy távozik, de nem így tesz, helyette az íróasztalomhoz lép, ahova tekintetemmel követem. Figyelem, hogy mit csinál, de nem kérdezek rá a két levélre, ellenben amikor Larkey megérkezik, majd távozik és elhangzik a kérdés, kicsit beletúrok a hajamba ismét, majd lassan átöltözöm, pizsamanadrágot és pólót húzok, hogy kényelmesebb legyen a fekvés. - Nem tudom, de megpróbálok. Te hol alszol? - hiába nagy az ágyam, kétlem, hogy mellém feküdne, bár megtehetné. Viszont a kanapét is kényelmessé tudja varázsolni könnyedén, bár alapvetően se kényelmetlen. Érzem, hogy nehéz lesz az álom, viszont még mielőtt bebújhatnék a takaró alá, a kandallóból kicsapó zöld lángok vonják magukra a figyelmemet, majd Narcissa Malfoy jelenléte. - Nagymama? - jól látom? Tényleg itt van? Elmosolyodom, felegyenesedem, miközben kettejük beszélgetésből hamar rájövök, hogy apa hívta. Figyelem lépteit, amelyek felém tartanak, majd a kérdésre aprót nyelek, felnézek rá, engedve, hogy arcom magam felé fordítsa, de ahogy hirtelen megölel, az... arra nagyon nagy szükségem van. Több, mint azt gondoltam volna. Azonnal viszonzom a tettét, kétkezemmel ölelem át, fejemmel pedig vállához bújok és csak egy picit remegek meg, miközben néhány könnycsepp ismét utat tör, hogy a legidősebb Malfoy vállára vándoroljanak. - Mindent tudsz? Én... - készülök ismét bocsánatot kérni, de inkább nem teszem, csak halkan sóhajtok, eltávolodom, megtörlöm arcomat. - Nem vagyok jól. Tudom, hogy hülyeséget csináltam és szégyent hoztam a családra, de jóvá teszem! - bár Lucius Malfoy ne tudná meg. Nem szeretném, ha Ő is megjelenne, ha ez a rögtönzött családi találkozó ennyire körülöttem forogna. Nem éppen pozitív így se mindaz, ami történt, elég fejmosást kaptam apámtól, aki felé most lopva odapillantok. Nem bírt velem egyedül, ezért szólt a nagymamának. Talán velem se akar maradni? Megint túl sok olyan gondolat van a fejemben, amiknem nem kellene ott lenniük, igyekszem elhessegetni őket.
Egy bólintással nyugtázom Scorp szavait, és egyelőre ennyivel el is engedem a témát. Valóban úgy gondolom, hogy ez most pontosan olyan helyzet, amikor mindennél jobban szüksége volna a legjobb barátjára, de őszintén szólva nem akarok a kettejük dolgába avatkozni, a legkevésbé sem. Sem azzal, hogy én értesítem bármiről is a Potter fiút, sem azzal, hogy a kelleténél tovább firtatom ezt a dolgot. Egyébként is jobban foglalkoztat az a kérdés, hogy a gyerekem miképpen, hogyan, mikor került ebbe az állapotba? Hogy tehettem volna-e bármit, amivel megakadályozhattam volna ezt? Vagy tehetek-e most, illetve a közeljövőben valamit, amivel elejét veszem annak, hogy újra hasonló dolog történjen? Tudni akarom, vannak-e felelősök - rajtam kívül -, akiknek lépniük kellett volna valamit, akik közrejátszottak abban, hogy Scorpius megismerkedjen ezzel a tiltott szerrel, hozzájusson a szükséges hozzávalókhoz, megtanulja egyedül elkészíteni azt. Azt mondja, megvannak a kapcsolatai, és ezzel nem is lenne gond, ha azokat nem ilyesmire használná. Mindent tudni akarok, cselekedni, tenni valamit, amitől kevésbé érzem magam tehetetlennek, inkompetens szülőnek, és egy pillanatig még az a gondolat sem riaszt vissza, hogy ehhez az elméjében turkáljak. És látom rajta, hogy tudja. Tudja, hogy jelenleg sok mindenre képes lennék. Azt hiszem, ezt ma este már bizonyítottam egyébként is. A félelem, az aggodalom árnya nem véletlenül suhan keresztül a tekintetén, miközben ismét a szemembe hazudik. De nem teszem meg. Pedig most próbára tehetném, mennyire erős okklumentor is, és valószínűleg megmutathatnám, hogy milyen sokat tanulhatna még ezen a téren, de nem akarom ilyen módon megsérteni a magánélethez való jogát. Épp elég, amin ma este keresztül ment, és talán jó oka van rá, hogy titkolózik. Igazából kétlem. De ezt ma ennyiben hagyom. Valamikor talán még visszatérhetünk erre, de most csak aprót biccentek, komoly tekintettel. - Rendben - szólalok meg végül, de közben a tekintetét fürkészem. Kíváncsi vagyok, van-e benne annyi, hogy legalább a bűntudat, vagy a szégyen alig észrevehető szikrája fellobbanjon benne, amiért azt feltételezi, hogy ilyen könnyedén átverhet.
Ám végül ez sem igazán számít most, mert csak azt szeretném, hogy jól legyen. Hogy átveszéljük ezt. Hogy megértse, hogy csak a legjobbat akarom neki, akkor is, amikor épp hidegnek és távolinak tűnök. Bárcsak tudná! Bárcsak érthetné! A temetésen... Még csak nem is voltam önmagam. Egy üres váz voltam, ami gépiesen cselekedett, tette a dolgát... mert végig kellett csinálnom. De legbelül igazából... ott sem voltam. Olyan mélyen elzártam a gondolataimat és az érzéseimet aznap, hogy szinte azt is elfelejtettem, ki vagyok igazából. Persze mit tudhat ő erről. Enyhén megrázom a fejem, hogy visszatérhessek a jelenbe. Aztán rákérdez, hogyan érzek, szeretné, ha befejezném a félbehagyott mondatot, és ez talán a legnehezebb kérése, amivel valaha szembe kellett néznem. Felé pillantok, hosszan fürkészem a tekintetét, miközben azon tűnődöm, hogy válaszoljak-e. És ha igen, mit is mondhatnék, hogyan is fejezhetném ki szavakkal...? Helyes volna egyáltalán? Egy részem úgy véli, hogy most erősebbnek kéne mutatkoznom, mint valaha, erős támasznak maradni, nem pedig gyengeséget mutatni. Másfelől viszont... talán, ha látja, hogy én sem vagyok olyan sziklaszilárd, mint amilyennek ő hisz, tanulhat belőle... Mert komolyan gondoltam azt, amit az előbb mondtam. Nem muszáj mindig erősnek lenni, elég, ha csak annak látszunk. Én pedig belül sokkal inkább össze vagyok törve, mint bárki hinné, és már túl régen látott bárki is sebezhetőnek, Torin kívül. Sóhajtok, és mielőtt megszólalhatnék, elfordítom a fejem, és a szoba egy távolabbi sarkára fókuszálok.
- Úgy érzem... Mióta anyád elment, olyan... mintha... minden fény és boldogság eltűnt volna ebből a házból... Belőlem. És attól félek... sőt, tudom... hogy sosem leszek képes őt pótolni számodra, hogy nem leszek elég... - Még mindig nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg. Ismét Scorpius felé fordulok, a szemeibe nézek. - Édesanyád fénye, szeretete továbbra is ott él benned. Meg kell tenned mindent azért, hogy ezt megőrizd. Hogy úgy élj, ahogy ő tanította. Mert amit én adhatok neked, az sosem érhet fel hozzá - ingatom a fejemet, és végül megint elszakítom tőle a pillantásomat. Rendeznem kell az arcvonásaimat. A gondolataimat. Beengedni valakit a színfalak mögé most még nehezebb, mint valaha, akkor is, ha a saját fiamról van szó. Hiszen éppen miatta kell erősnek maradnom, most sokkal inkább, mint bármikor máskor.
- Semmi baj. Én a te korodban sokkal rosszabb dolgokat tettem... Az a lényeg, hogy talpra állj. És tudd, hogy én mindig itt leszek neked – mondom végül halkan, de komolyan. Mert látom, hogy tényleg bánja, és szégyelli. Pedig csak egy fiú, akinek segítségre lett volna szüksége. Arra, hogy valaki kicsit jobban figyeljen rá. Még tökéletesen emlékszem, milyen is ez. De ha már én nem vagyok ehhez elég, talán egy kis segítséggel még rendbe hozhatjuk a dolgokat. Rövid leveleket fogalmazok a gyógyítónknak, majd anyámnak, aztán készen állok rá, hogy a kérésére a szobáján álomra hajtsuk a fejünket. Amíg ő átöltözik, és neki készülődik, addig egy-két pálcaintéssel én is előkészülök. Megidézem a szobámból a párnámat és a takarómat, illetve hozzá hasonló módon pizsamanadrágot és pólót, amit magamra is öltök. - Jó lesz itt nekem - bökök a kanapéra, amit végül egy újabb varázslattal átmenetileg kicsit kiszélesítek, majd elrendezem rajta az ágyneműt, amikor anyám váratlanul beállít a kandallón keresztül. A fejemet csóválva figyelem, ahogy Scorpiushoz lép. Tényleg nem vártam tőle, hogy ilyen hamar beállít majd. Az éjszaka közepe van. Azt hittem, legfeljebb csak reggel olvassa majd el az üzenetemet.
- Semmi ilyet nem tettél, fiam – tartja a gyereket szoros ölelésében továbbra is. És elég egy pillantás Scorp arcára, hogy lássam, pontosan erre volt szüksége. Elfog a hála anyám felé. - Semmi visszafordíthatatlan nem történt. Senki más nem tudja, nem igaz? És nem is kell tudniuk. Minden rendben lesz – mondja végül, miközben kibontakozik az ölelésből, és kicsit hátrébb lép.
- Lucius... ? - befejezetlenül hagyom a kérdést, Narcissa nyilvánvalóan így is érti. - Két napja Franciaországba utazott pár hétre, üzleti ügyeket intézni - bólintok, és alig észrevehetően egy megkönnyebbült sóhaj tör fel belőlem. Anyámra tényleg szükségünk van, úgy érzem, de apámat nem szeretném ebbe belevonni. Annak nem lenne jó vége. És van valami anyám tekintetében, amiből arra következtetek, hogy ezzel ő is egyetért. Pillantását végighordozza rajtunk, majd néhány pillanatra megállapodik a beágyazott kanapén, végül felém fordulva helyeslően bólint.
- Megyek, előkészíttetem az egyik szobát magamnak a házimanókkal, és küldök fel nektek egy-egy csésze teát néhány csepp nyugtatófőzettel. Jót fog tenni. Aztán próbáljatok meg aludni, már nagyon késő van. Reggel találkozunk. - Anyai csókot ejt az unokája homlokára, majd kifelé menet megáll mellettem is, és biztató tekintettel megfogja az egyik karom, végül kisétál a szobából. Egyértelmű, hogy egy időre maradni tervez.
Scorpius && Draco
Vendég
Pént. Jan. 14, 2022 7:49 am
Apa & fia
Az eufória elixír
Mélyen belül tudom, hogy apának is nehéz anya nélkül, mégis a temetésen olyan erős volt és a kép, amit a külvilág láthatott… fogalmam sincs, hogy volt képes rá. Én is erős maradtam, amennyire tudtam, de segített, hogy akkor Daphne is ott volt mellettem, de bár Albus is eljött volna. Vagy talán jobb, hogy nem tehette? Akkor elgyengültem volna, de így, hogy nem volt ott a legjobb barátom és apám is távolságot tartott tőlem, kemény maradt, én is megtarthattam ezt a látszatot, legalább nagyjából. Figyelek rá, minden mozdulatára, így látom, miként néz félre, majd amikor beszélni kezd, a szívem szorul össze. Én magam csak lefelé nézek, de minden szavára tökéletesen figyelek. Évekig voltak együtt… Én nekem is egy részem meghalna, ha Albus nem lenne többé, Ő is ilyesmit érezhet, de Ők sokkal régebb óta ismerik egymást. Igazságtalan voltam apával szemben… Kezem lassan megindul az övé felé, majd finoman rászorítok, szeretném, ha érezné, hogy én itt vagyok neki, hogy lehetünk egymás támaszai, mert a család az első, itt pedig csak mi vagyunk, senki más. - Anyát senki se pótolhatja. - kezdek bele, keresem a szavakat. Nagyot nyelek, nehéz nekem is, de felnézek az arcára, keresem az enyémhez oly hasonlatos kék íriszeket. - Én se tudom pótolni Őt a te számodra. Tudom, hogy nem csak én veszítettem Őt el és hogy neked is hiányzik, de itt vagyok. Már nem vagyok gyerek, én… - hogy kéne mondanom? Hogy fogalmazhatnám meg mindazt, amit belül érzek? - Ha bármikor beszélnél róla, ha segíthetek… szeretném, ha engednéd, hogy megtegyem. - nekem is fáj, persze, hogy fáj, de talán mindkettőnk lelke kicsit megnyugodna, ha nem kerülnénk a témát, ha nem zárkóznánk be és zárnánk be minden ajtót magunk körül, ami anyával kapcsolatos, hanem kinyitnánk őket, legalább amikor ketten vagyunk és emlékeinkben újra élhetne. Nem lesz itt velünk, de nem is lesz ennyire távol. - Örülök, hogy te itt vagy nekem! - ezt tudnia kell. De bólintok arra, amit mond, nem fogom feledni édesanyámat, a tanításait, szavait és tetteit, mert magamban őrzöm és Őt is látom, amikor a tükörbe nézek, nem csak magamat és nem csak Draco Malfoyt. Szégyellem magam ezért az egészért, ami most történt, hogy szégyent hoztam saját magamra és a családunkra is, hogy apának így kellett látnia. Összeszedem magam, megígérem neki, tényleg így lesz! - Tudom! - hogy itt lesz. Nem firtatom a régi időket, most nem, csak megkérem arra, hogy maradjon ma velem. Most még nem vagyok annyira erős, biztonságérzetet nyújt a közelsége. Figyelem, ahogy megágyaz magának, átöltözünk, de még nem fekszünk le pihenni, mert a kandallóból kicsapnak az ismerős lángnyelvek, de Narcissa jelenlétére nem számítottam. Nem is tudom hirtelen, hogy mit mondjak, mit tegyek. Apa hívta, ezt jól tudom, mert neki Ő az anyukája. A fájdalomérzet ismét előtör, átölelem, kicsit megkönnyezem, de igyekszem tartani magam, mégis sokat jelent az Ő ölelése. Nem anyué, de fontos a számomra, én pedig ismét bocsánatot kérek, mert hülyeséget csináltam. Kellett, hogy apa észhez térítsen. - Senki más nem tudja! - rázom meg picit a fejem, miközben törölgetem az arcom, de pont elég, hogy Ők igen, ahogy az is, hogy apa látta, amit látott. De a mama nem tudja, hogy pontosan mi történt, a részleteket biztos nem írta meg neki apa és úgy sejtem, hogy elmondani se fogja. Vagy legalábbis nem az egészet. Lucius Malfoy említésére akaratlanul is megfeszülök. Szeretem Őt, de van benne valami félelmetes, ami képes olykor rettegéssel eltölteni. Egyértelműen mellette tudnom kell, hogy ki vagyok, hogy kell viselkednem, amit apa mellett is érzek, de a nagypapa… Ő hiába idős már, mégis tiszteletet sugároz, én pedig félnék, hogy mit szólna most mindehhez. Halkan sóhajtok, én is megnyugszom, akár csak apa és bár beleszólnom nem kellene ebbe a beszélgetésbe, most mégis megteszem. - Elfogjátok mondani neki? - azt, ami történt, azt, hogy ilyen gyenge voltam. Ha megtudja, számíthatok egy komoly elbeszélgetésre, megszidásra, de akkor legalább felkészülten teszem ezt, ne érjen véletlenül se váratlanul, mert Lucius Malfoy előtt gyengeséget mutatni hatalmas bűn. - Rendben. És köszönöm, hogy eljöttél! - pillantok fel rá csókja után, majd elmosolyodom némileg, tényleg örülök annak, hogy itt van. Figyelem távolodó alakját, majd apára nézek és akaratlanul elgondolkodom azon, hogyha mindez vele történik, akkor az Ő apja miként kezelte volna ezt az egészet. Biztos nem maradt volna vele egy szobában. Sokkal gyengébb vagyok nála. A teát még megvárjuk természetesen, de én már az ágyban ücsörögve, betakarózva teszek így, majd megiszom és érzem, hogy némileg megnyugszom utána. Jó éjszakát kívánok még apának, majd megpróbálok aludni… Forgolódok az éjszaka, néha felébredek, de a Hold fényében látom Őt a kanapén, így vissza tudok aludni, holnap reggel pedig már minden jobb lesz.
//Köszönöm a játékot, imádtam! Ha szeretnéd még folytatni a másnap reggellel, folytathatjuk, de akár kezdhetünk újat is. //
A fejem alig észrevehető, de határozott bólogatásával jelzem, hogy egyetértek a fiammal. Astoria nem pótolható. Soha nem is reméltem... Vagy mondjuk úgy, mindig tudtam, hogy nehéz lesz. Hogy egyszer eljön majd ez az idő - akárhogy is próbáltuk elkerülni, és bármennyire is reménykedtem az elkerülhetetlen elkerülésében -, amikor ő már nem lesz közöttünk, én pedig majd a magam módján megpróbálom kárpótolni a veszteségért Scorpiust, megadni neki mindent, hogy enyhítsem a fájdalmát. És már akkor is tudtam, hogy nehéz lesz helytállnom, de... akkor még elképzelni sem tudtam, mennyire. Másfél évtizeden keresztül nap mint nap újra és újra meg kellett birkóznom a gondolattal, hogy Tori nem lesz mindig velünk, de amíg ő itt volt, a remény sosem hagyott el teljesen, és annak a legapróbb sugara is elég volt ahhoz, hogy ezt az időszakot elképzelni se tudjam igazán. Hogy mennyire nehéz úgy helytállni, úgy kihozni magamból a legtöbbet, úgy sziklaszilárd támasznak maradni a fiunk számára, hogy magam is fuldoklom a fájdalomtól, a gyásztól. Hogy néha csak pillanatokra vagyok attól, hogy az okklumenciám gondosan felépített védőfala egy pöccintésre összedőljön, mint egy kártyavár. De amikor Scorpius kimondja ezeket a szavakat, melyekkel én mélységesen egyetértek, és egyben azonnal le is húznak a gondolataim örvénylő spiráljába, még nem tudatosul bennem, hogy ő nem egészen arra gondolt, amire én. Hogy a kijelentéseimmel talán - akaratlanul is - sikerült bűntudatot keltenem benne.
- Én nem is várom el, fiam... Ez nem a te dolgod... Apádként az én dolgom lenne... - Nehezemre esik most egész mondatokat fogalmazni, értelmes szavakban kifejezni, amit érzek, amit gondolok, amit mondani akarok. Nagyon késő van, és ennek tetejébe az elmúlt óra, attól tartok, mindkettőnket épp eléggé megviselt. Tiltakozni szeretnék, mikor azt állítja, hogy ő már nem gyerek, de végül mégsem teszem. Azok, akik idő előtt elveszítik egyik, vagy akár - Merlin óvjon - mindkét szülőjüket, általában túl korán felnőnek. És bár Scorpiusnak nem ezt kívánom, de talán igaza van. Vagy talán épp erre van szüksége: hogy felnőttként kezdjen el gondolkodni, érett, felnőtt döntéseket hozni, amibe beletartozik az is, hogy nem nyúl többé mágikus drogokhoz.
- Rendben. Köszönöm - bólintok, és valóban értékelem a szándékot, még akkor is, ha egyelőre nehéz elképzelnem, hogy az eddigieknél jobban megnyíljak neki. Vagy bárkinek. - Most még... nem egyszerű nem így látni téged... nem gyereként, hiszen nekem mindig a fiam leszel, de... tisztában vagyok vele, hogy bő egy éven belül már hivatalosan is nagykorú leszel... ráadásul okosabb vagy a korosztályodnál. Igyekszem majd észben tartani... amennyiben megígéred, hogy valóban okosabb döntéseket hozol. - Egy bólintás is elég. Tudom, hogy a ma éjjel épp elég nyomot hagy majd benne egy életre, hogy helyesen cselekedjen. De úgy érzem, nem árt nyomatékosítani, hogy ha azt szeretné, hogy felnőttként kezdjem kezelni, akkor úgy is kell viselkednie. Aztán közli, hogy örül, hogy itt vagyok neki, és ettől végre enyhül némileg a szorítás a mellkasomon, amit azóta érzek, hogy megpillantottam őt olyan állapotban a pincében. Mintha a csendes, de megnyugtató szavaitól kevésbé érezném magam tehetetlennek, rossz szülőnek. Halvány mosoly rajzolódik az arcomra, majd fél karral magamhoz húzom egy gyors atyai ölelésre. Ezáltal szavak nélkül viszonozva a vallomását: én is örülök, hogy te vagy nekem.
Ideje nyugovóra térnünk, ez nem is kérdéses. A fiú kérésére felkészülök rá, hogy a szobájában töltsem az éjszakát - hajnalt igazából. Ám mielőtt elhelyezkedhetnék a kényelmesebbé varázsolt kanapén, a szoba másik felén a kandalló életre kel, és váratlanul anyám lép ki rajta. Én hívtam ide, de nem vártam, hogy ilyen hamar megjelenik. Bár miután elárulja, hogy Lucius nincs az országban, már nem is tartom annyira meglepőnek, hogy máris itt termett. Scorp aggodalommal teli tekintettel kérdez rá, hogy elmondjuk-e a történteket a nagyapjának, mire anyámmal azonnal összenézünk. Alig észrevehetőn nemet intek a fejemmel, ő pedig egyetértően bólint, majd a fiúhoz fordul.
- Arra semmi szükség, nem igaz? Nincs is mit mondani, hisz az egész hamarosan csak a múlté - jelenti ki magabiztosan. És nem sokkal később már el is hagyja a szobát, hogy házimanókkal egyezkedjen. A beígért teák hamarosan fel is bukkannak, és egyértelműen jót tesznek mindkettőnknek. Ugyan egy ideig próbálnék még ébren maradni, hogy őrizzem a gyerek álmát, hogy készenlétben legyek, ha szüksége volna valamire, de elalszom, szinte amint párnát ér a fejem.
Nem vagyok jól. Egy ideig jól voltam, sokkal jobban, mint alapjáraton, de mostanra érzem, hogy egyre több adag bájitalra van szükségem és egyre sűrűbben kell magamhoz vennem, mert a gyász újult erővel támad meg. 
Ha szeretnéd még folytatni a másnap reggellel, folytathatjuk, de akár kezdhetünk újat is. 
//
