Enyhe ziláltság kíséretében érkezem – fél kézzel a fenntartható anyagból készült futártáskám legszélesebb zsebében kutakodom, pántja éppen megadja magát a vállamon, araszolva megindul a görbületen, blézerem ujja felgyűrődik a rituálisnak is nevezhető turkálás közben, tekintetemben egy órával ezelőtti kutatásmódszertan elméletek csillognak, mondjuk ki, azt se tudom, éppen hol vagyok, automatikus mozdulok megszokásaim görbéjén. Futólag felpillantok, azonosítom a helyiséget, a pult mögött ácsorgó, délelőtti vendégtelenséget és érdektelenséget kiélvező felszolgálót, valószínűleg különösebb megerőltetés nélkül képes lenne felismerni, nagyjából a varázsvilág éves kávéfogyasztásának huszonöt – szerény saccolás, empirikus kutatást igényelne – százalékáért lehetek felelős, megkönnyebbülve veszem észre a kedvenc kétszemélyes asztalom elfoglalatlanságát, és rögtön lepakolok, mielőtt valaki ebben a ráérős csordogálásban lecsapna rá. Ajkaim között egy sűrűn teleírt pergamennel simítok el mindent, egész napra berendezkedem tulajdonképpen, délután négyig szerencsére semmi sem vonhatja el a figyelmemet. Két perccel és egy meglepően bonyolult rendeléssel később – doppio egy csepp tejszínnel és két édesítőtablettával, citromos víz mentával, ó, igen, el ne felejtsem melléjük a díjnyertes málnás kosárkát, tudod, az a gyengém –, bekuckózom, azaz keresztbe tett lábakkal elhelyezkedem, és szisztematikusan forrásanyagba fullasztom az asztallapot. Választhattam volna egyetemi klubot is, az Akadémia halljában fogyaszthatónak jóindulattal nevezhető kávét adnak, ráadásul viszonylag tágas terek és klikkesedésből fakadó szóródás jellemzi, csakhogy mindig akad valaki, aki éppen tőlem kérdezne, elhívna valahová – hetente legalább hat bulit szerveznek, mindig másra hivatkozva, de ők is tudják, és én is tudom, feleslegesen erőlködnek, nincs szükség külön indokra a kollégiumi lerészegedéshez –, szórólapot nyomna a kezembe, vagy egyszerűen csak zavarna a puszta létezésével, nevetgélésével, zacskócsörgésével. Mondhatni rendszeresen megszököm a szociális kapcsolatok kialakítása elől, Mavis erre azt mondaná, csak nem tudom, hogyan kell élni, mert ez inkább lexikális vegetálás, René pedig megjegyezné, hogy amúgy is elviselhetetlen vagyok, és a felét sem érti annak, amit általában mondok, szóval jól van ez így. Eljutok három bekezdésig, ütemesen jár ujjaim között a golyóstoll – kinek van türelme pennával és tintával vesződni, utána kinézni egy specifikus bűbájt az blúzujjon maradt foltok eltüntetésére? –, kezdek lemenni alfába, elmerülni a tanulás, információszerzés és mentális gyarapodás gyönyöreibe – stréberkedésbe, ahogyan René szokott fogalmazni –, amikor mondhatni széles árnyék hasal el a kiterített pergamentekercsen. Értetlenkedve pillantok fel – itt nem találhatnak meg ismerősök, ez az én menedékem, a biztonságos hely, a csigaház, nevezzük akárminek –, zavartságom nem visszahúzódik, hanem elhatalmasodik az arcvonásaimon, attól félek, ezt a férfit fel kellene ismernem, legalábbis olyan mosoly társaságában néz le rám, olyan bensőségesen, hogy egyedül konzekvenciaként a korábbi ismeretséget vonhatom le. Aztán megszólal. Tekintetem azonnal elsötétül, nagyon elfoglaltnak tűnök, ez a sok tanulnivaló, biztos okos lány vagyok – nő, te nyomorult doxypete –, nem szokott ilyen csinos diáklányokkal összefutni, mosolyogjak már, miért nem mosolygok, biztosan jól állna nekem, ne legyek már ennyire merev, leülhet mellém?, miért nem?, és valahol itt kellene valamilyen retorikai diadalmenettel porig aláznom, összeszedetten, káromkodás nélkül, de pont ebben a pillanatban apró csilingeléssel megérkezik Apollo, és rájövök, hogy egyáltalán nincs kedvem bizonygatni egy visszamaradott, patriarchális berendezkedésű bunkónak, mennyire idióta. Talán máskor. – Apollo, szívem, itt vagyok! – intek felé, megeresztek egy bájos mosolyt, nagyjából belövöm, mit várt volna tőlem az hypoxiás goromka, és reprodukálom, kis szerencsével Shacklebolt átlát a helyzeten – mondjuk annak is örülnék, ha legalább megpróbálná felmérni –, és a segítségemre siet.
Olyan pokolian nehezek a reggelek… Mindegy mit csinál az ember, akkor is az. Minden korai nyöszörgésemre azt kaptam válasznak a körülöttem élőktől, hogy ha nem buliznék annyit, akkor sokkal könnyebb lenne az ébredés is, az öregek meg úgy lökették az “aki éjjel legény, legyen nappal is az” szöveget, mintha ők találták volna ki és életük legnagyobb bölcsessége lenne. Spoiler alert: nem volt az. Én pedig váltig állíthattam, hogy előző este rohadtul nem voltam sehol partizni és még otthon sem toltam magamba semmit, akkor sem hittek nekem, ha igazat beszéltem. Teljesen mindegy, mennyire józan az ember, a reggel mindig szar. Nem mintha ma reggel nem keltem volna másnaposan, nyilván túlnyomórészt ez volt a valóság, nem pedig a tisztán ébredés. Azt valahogy nem nekem találták ki, az életem ezen szakaszában egész biztosan nem. Élveztem az életet, na, nem véletlenül nem hagytam még ott az Akadémiát és nem is akartam megtenni a közeljövőben sem. Jut eszembe, találnom kéne valamit a táncművészeti utánra is, valamit, amivel még jobban kikergethetném apámat a világból. Például valami jóslós-kuruzslós bánat jól jöhetne még, minden balszerencsét beleolvasnék a teáscsészéjébe, meg a tenyerébe is. Valószínűleg úgy néztem ki mint egy elvonási tünetekkel küzdő csöves, ahogy a fejemre húztam a pulóver kapucniját és úgy másztam be a kávézó bájosan csilingelő ajtaján. Vagyis azt hiszem, bájos akart lenni, de nem tudnám megállapítani, olyan érzés volt, mintha egy mandragóra sikított volna három centiről a dobhártyámba. Majdnem megszólaltam, hogy korán reggel ilyet… de igazából nem is volt már reggel, csak nekem, szóval biztosan hülyének néztek volna az emberek. Nem különbözne semmiben a mindennapoktól. Időm sincsen felmérni a terepet, már meg is hallom a nevemet, azzal a szóval kapcsolódva, hogy szívem. Szívem. Egyetlen gyors másodperc alatt pörög le minden lehetséges opció a fejemben, hogy ez most mi lehet, mert önként és dalolva senki nem nevezne így engem anélkül, hogy utána mérhetetlen balszerencse kísérne tovább a napomon. Általában akkor szokott megtörténni, ha egy csaj azt hiszi, hogy többre kellett nekem az előző ferde esténél… vagy ha éppen rájött, hogy átbasztam, mert véletlenül összefutottunk egy random helyen, aztán menekülhettem az életemért. Nehéz az élet. A tekintetem megállapodott Pippán, majd a mellette álló férfira néztem, szinte azonnal gyanakvóvá változó arckifejezéssel. Az egyetlen előnye egy auror apának, hogy az ilyen creepek feltűnőbbek lesznek mint egy fehér unikornis a szénbányában. Gyorsan reagáltam, azt hiszem, ösztönből. - Halihó, bocsi a késésért -léptem oda hosszú, határozott léptekkel az asztalhoz. Megálltam és látványosan végigmértem a férfit. -Segíthetek valamiben? Nem? Szuper. Akkor koccolhatsz, nem tetszik a képed. -Olyan szofisztikáltan tudom megoldani az ilyen problémákat, apuci büszke lehet rám. A palinak nyilvánvalóan nem tetszett, ahogy reagáltam, de hamar felmérte a helyzetet és inkább nem rendezett jelenetet egy kávézó kellős közepén. Jobb is, valszeg én húztam volna a rövidebbet. Hupsz. Megvártam, amíg lelép, a dühös tekintete sem tudott nagyon megérinteni, majd ledobtam magam a Pippával szemközti székre. - Talán nekem is aurornak kellett volna mennem, olyan fenyegető látványt nyújthatok. Ezt is egy pillantással elintéztem. -Lehúztam a kapucnit a fejemről és hátrébb dőltem a széken, a tekintetem most már egy kicsit komolyabb. -Minden oké? Zaklatott az a szararcú? Mondanám, hogy elverem, de az senkin sem segítene. -Micsoda gavallér vagyok már.
