Hétköznap volt, dolgoztunk ma Levinnel, de ezúttal sokkal kevesebbet, mint általában szoktunk. Közeledett a karácsony, a Minisztériumból kezdtek elszállingózni az emberek a jól megérdemelt karácsonyi pihenőjükre és ez külföldön sem volt másképpen. Persze akadt így is bőven munkánk és plusz feladataink még a lassabb napokon is, de Levin munkatempójában azokkal is hihetetlen hamar tudtunk végezni. Ma is így jártunk, ebédidő környékén leraktuk a pennát, útjára engedtem az utolsó baglyot és papírrepülőt is, aztán mehettünk haza. Levin azt mondta, tesz még egy kört az Abszol úton, mert meg kell vennie Carol karácsonyi ajándékát. Azon a fél órán már nem múlt semmi, úgyhogy egy búcsúcsók után külön kandallóba szálltunk be és indultunk más-más utunkra. Hazaérve Boo sikítva fogadott. Szó szerint sikítva. A shibák nagyon furcsa hangokat tudtak kiadni, de Boo szerintem tankönyvi eset volt ebben. Ebben is, pontosabban. De nem baj, Levin legnagyobb ellenvetései ellenére is az első dolgom volt mindig leguggolni hozzá és halálra ölelgetni, aztán hagyni, hogy összenyalogasson örömében. Levin sosem nézte jó szemmel, mindig morgott, hogy Boo így soha nem lesz olyan jólnevelt mint Winston és Norman. Csak azt nem fogta fel, hogy én nem is akarom, hogy Boo jólnevelt legyen, nekem pont egy ilyen hektikus kutya kellett. Elmentem egy gyors zuhanyra, kértem második ebédet a házimanókól, aztán ledőltem a nappaliba olvasni egy sort. Arra a fél órára nem akartam már mást, és elég kényelmes volt Normant párnának használni, Boot lábmelegítőnek, a kanapéról lelógó kezemmel pedig Winstont simogatni. De nem csak fél óra telt el. Először letta fél órából óra, majd kettő, három, míg végül nem csak beesteledett, hanem egyenesen késő éjszaka lett. Addigra már idegesen járkáltam fel-alá a kúrián, a manókat faggattam, hogy merre van a férjem, idegességemben az egyiket le is üvöltöttem, pedig sosem beszéltem velük csúnyán. Ha nem aggódtam volna annyira, még bűntudatot is éreztem volna, így viszont csak folytattam az idegeskedést. Percenként néztem az órát, hogy mennyi ideje várom már haza, minden órával újabb ősz hajszálat véltem érezni a fejemen. De még mindig nincsen itthon. Rosszabbnál rosszabb jelenetek játszódtak le a fejemben, a lelki szemeim előtt, már ott tartottam, hogy rohanok az aurorokhoz, mert ez nagyon nem vallott Levinre, nem ilyen sokáig, aztán... Az egyik manó szaladt hozzám, hogy megérkezett a ház ura, én pedig azzal a lendülettel indultam el az irányba, amerről jött. - Levin? Merlinnek hála, már nagyon aggódtam, hogy történt veled valami.
Vendég
Szomb. Dec. 07, 2019 9:48 am
Fiona & Levin
All the skeletons he's kept
Sokan rajongtak a karácsonyért és az előtte várakozással folydogáló hetekért. Én nem tartoztam közéjük. Nem örültem a csökkenő mennyiségű munkának, az ízléstelen díszeknek a Minisztériumban, a családi vacsora szervezésének még kevésbé. Elsősorban csak a legutóbbi miatt morogtam Fionának, mintha azt várnám, hogy majd előáll egy társadalmilag tökéletesen elfogadható, valós indokkal arra, miért ne hívjam meg anyámat karácsonyra magunkhoz. Ilyen nyilván nem létezett, így tegnap küldtem egy baglyot neki, véletlenül sem akartam személyesen meghívni. Fiona azóta pár óránként végighallgatta a zsémbelődésemet arról, hogyan fogom megölni magam a karácsonyi asztalnál a tulajdon anyám miatt. Hamarosan készültünk a roxforti karácsonyi bálra is, ami alapvetően nem frusztrált volna, ha Carollal legutóbb nem egy nagyon csúnya veszekedés után válunk el az új fiúja miatt. Azóta egy levelet sem írt nekem és sejtettem, hogy nem igazán akar szóba állni velem. Én azóta lehiggadtam az ügyet illetően, kezdtem beletörődni, hogy nem tudok rajta változtatni és nincs is hozzá jogom. Éppen csak Carolnak nem tudtam ezt elmondani. Korán végeztünk a Minisztériumban Fionával, miután az utolsó boríték is útnak indult, mi is hasonlóan tettünk. Fiona hazament a kúriába, én az Abszol útra. Nem terveztem fél óránál több időt eltölteni ott, csak egy könyvet akartam megvenni Carolnak, majd hazamenni és élvezni a megérdemelt pihenést. Otthon várt a feleségem, egy zseniális regény és nemrég kaptam ajándékba egy különleges vörösbort, amit Fionával rövid időn belül szerettünk volna eltüntetni, például ma. Tökéletes esténk lehetett volna, ha... ha nincs Daphne. Miután otthagytam az exfeleségemet az Abszol úton, szinte felemésztett a düh, de talán még inkább a teljes elkeseredés és valami olyan szörnyű érzés, ami már hosszú évek óta nem látogatott meg. Már gyerekként is jól kezeltem az érzéseimet, pontosabban jól el tudtam nyomni őket. Történhetett bármi, én hatévesen sem kaptam sírógörcsöt, ha kellett, addig soroltam minden általam ismert nyelven az összes számot, ameddig el tudtam annyi idősen számolni, amíg tudtam, hogy kellően mélyre került minden, ami fájdalmat okozott. És ez felnőtt férfiként is bevált, ha nem is a számokkal, de a problémáim elfojtása mindenképp jó taktikának bizonyult. Egy ideig. Van az a pont, ahol mindenkinek túlcsordul az a bizonyos pohár. Nem mentem haza, egyszerűen nem bírtam elviselni a gondolatát sem, hogy Fiona ilyen állapotban lásson és nem is akartam elmondani neki, mi történt. Nem beszéltünk sokat ezidáig Daphneról, tudta, hogy létezett és miért, hogyan hagyott el, azt is elárultam neki, hogy megviselt a válás és egy ponton azt is be kellett neki vallanom, hogy pszichológushoz járok. De ennyi, sosem bocsátkoztam részletekbe, nem osztottam meg Fionával az őrlödésemet és ő sem zaklatott ezzel. Merlinnek hála mindig tisztelte a privát szférámat, nem kérdezősködött olyanról, amiről tudta, mennyire nem akarok beszélni. Dominicnél töltöttem a délutánt, ami aztán estébe és éjszakába nyúlt. Linwood talán nem értett az emberi érzelmekhez, de engem ismert. Vodkát hozatott, fennhangon szidta Daphnét és nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyta, hogy a szalonja egyik kanapéján bőgtem, mint egy szánalmas kisgyerek. Utoljára ez akkor fordult elő, amikor Daphne közölte, el fog hagyni. A legjobb barátom akkor is jól kezelte a helyzetet és bár sosem mondtam neki, de borzasztóan hálás voltam, amiért sosem emlegette ezeket a gyengébb pillanataimat. Megalázónak tartottam őket. Este tíz-tizenegy is lehetett már, mire végül hazahoppanáltam. Némileg már kijózanodva és nyugodtabban, az arcomra mosolyt erőszakolva, mikor Fiona elém rohant. - Dehogy történt. Csak találkoztam Linwooddal, ittunk néhány pohárral és elszaladt az idő. Tudod, itt a vizsgaidőszak, ilyenkor mindig van mesélnivalója. - Az esetek kilencvenkilenc százalékában észrevétlenül hazudtam. Ez a maradék egy százalék volt. Winston, Norman és Boo elém rohantak. Az én kutyáim fegyelmezetten leültek a lábamhoz, amíg Boo elmebeteg visítással ugrált fel rám. Máskor ignoráltam, amíg lehiggadt, most csak felkaptam, mire meghökkenve forgatta a fejét, végül inkább megpróbálta megenni a kabátom gallérját.
Nem akartam gondolni a roxforti karácsonyi bálra, borzasztóan hangzott. Amikor Levin nemrég elképesztő dühösen jött haza egy színházból, már tudtam, hogy gond van, de nem sejtettem, hogy összeveszett Carollal. A kedvence volt a lány, még ha nem is hangoztatta, határozottan közelebb álltak egymáshoz mint a fiával. Nem tudtam elképzelni őket vitatkozni, mert hiába voltak ezért meglehetősen különböző jellemek, a legtöbb dologban nagyon egyetértettek és remekül el tudtak beszélgetni gyakorlatilag bármiről, mindezt konfliktusok nélkül. Persze amikor Levin elmondta, hogy Carol új fiúja miatt balhéztak össze ennyire, máris megértettem. A lányos apák átka lehet ez. Mindenesetre hiába beszéltem vele a dologról és igyekeztem megnyugtatni, Carol nem enyhült meg. Előre féltem tőle, milyen kínos lesz, amikor a karácsonyi bálon találkoznunk kell, mert egész biztosan rettentő feszült lesz a légkör. Ahogy odaértem Levin elé, már éppen öleltem volna magamhoz, nagy megkönnyebbüléssel, hogy itthon van, egy darabban van, és egyetlen Briggs fanatikus bolond sem találta jó ötletnek, hogy darabokra szedje (ami nem tudom, mennyire volt reális félelem), de félúton megálltam a mozdulatban. Gyanakodva néztem rá, nagyon nem stimmelt semmi rajta. Olyan... különös volt, de az első megkönnyebbülésem mellett nem igazán tudtam rá figyelni. A hangja és a szavai voltak azok, amik végül kijózanítottak és egyik pillanatról a másikra teljesen megváltoztattam az egész érzelmi felhozatalomat. Talán az aggodalom maradt egyedül, de most már más okból. - Levin, mi történt? -Nem, egy szavát sem hittem el. Lehet, hogy Dominicnél volt, az is lehet, hogy tényleg ittak, de akkor sem mondott teljesen igazat. Az arcára tettem a kezem, hogy magam felé fordítsam és jobban megnézzem magamnak. Vörösek voltak a szemei, amit még eddig nem láttam nála, amióta ismertem, és egészen biztos voltam benne, hogy nem a füves cigi okozta ezt neki. Megnéztem volna azzal a kezében... - Mennyire nagy a baj? -Kétségtelen volt, hogy hatalmas. Ha ő valamire így reagál, az nagyon nem jó, én pedig kötelességemnek éreztem, hogy mellette legyek és segítsek neki. Erre vállalkoztam, amikor feleségül mentem hozzá és tartani is akartam magam hozzá.
Vendég
Szomb. Dec. 07, 2019 7:02 pm
Fiona & Levin
All the skeletons he's kept
A csillagokat is le tudtam hazudni az égről, szemrebbenés nélkül meggyőztem bárkit bármiről, a legvalótlanabb állítást is el tudtam adni az igazságként. Talán még Fionának is, bár vele szemben törekedtem az őszinteségre. Nem titkoltam előle sok mindent, amit viszont igen, azt okkal és nagyon mélyen. Merlinnek hála nem is firtatta ezeket a kérdéseket, nem faggatott az előző házasságomról, a gyerekkoromról és még arról sem, mivel ütöttem el az időmet a legjobb barátommal. Ezek mind olyan kérdések voltak, amikről egyszerűen nem kellett tudnia. Ártott volna a kapcsolatunknak, ha részletesen beszámolok arról, mennyire csapnivaló férje voltam Daphnénak, milyen szörnyű apja a gyerekeimnek, mit tett velem az apám vagy éppen milyen illegális tevékenységre kértem meg párszor Dominicet. Azt hittem, a nyakamba fog ugrani, de elmaradt a mellkasomat körülfonó karjainak az érzése. Nem ölelt meg, nem bújt hozzám, elmaradt az üdvözlő csók, csak gyanakodva méregetett. A rohadt életbe, tudtam, hogy egy ideig még Linwoodnál kellett volna maradnom. Ő is megmondta, hogy "szarul nézel ki, Levin, rá fog jönni", de nem hallgattam rá. - Az előbb mondtam. Találkoztam Linwooddal és beszélgettünk. Szeretnéd hallani a részleteket, hogyan mászott be egy diáklány az asztala alá vizsga közben, vagy mi? Gondolom, nem vagy rá kíváncsi. - Újabb kényszeredett mosolyt küldtem felé, majd visszaraktam a földre Boot, aki időközben végre elcsendesedett, visítás helyett már csak halkan sípolt. Ahogy az arcomhoz ért, ösztönösen el akartam fordulni tőle. Egyre inkább nehezemre esett úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Nem véletlenül voltam ilyen sokáig távol, a gondolattól is elfogott a hányinger, hogy olyan szánalmasan viselkedjek Fiona előtt, mint az elmúlt néhány órában Dominicnál. - Nem értem miről beszélsz. Nincsen semmi baj - válaszoltam, ezúttal azonban ingerült éllel a hangomban. Képtelen voltam tovább színlelni a jókedvet. - Most már be kell számolnom minden lépésemről vagy mégis mi bajod van? Elléptem tőle, a kutyáim felé fordulva. Nem akartam, hogy bámuljon. Mit gondolhatott most? Mennyire tartott nevetségesnek és puhánynak? Fiona nem volt érzelgős típus és mindig büszkeséggel töltött el, hogy egy hozzá hasonlóan erős nő engem választott. Megvetettem a gyengeséget, leginkább magamban, leginkább akkor, ha ő is ezt látta rajtam. - Elviszem Normant és Winstont sétálni. Már biztosan rájuk fér. - Semmi szükségük nem volt rá, reggel nyolc kilométert futottam velük a birtokon és egymást is bőven lefárasztották a nap során. Nekem volt rá szükségem, hogy minél gyorsabban eltűnjek Fiona közeléből. A séta szóra Winston és Norman is felkapták a fejüket, amikor pedig meglátták, hogy előhúztam a zsebemből egy doboz cigarettát - egy szál maradt csak benne, sajnos -, farokcsóválva toporogni kezdtek. Sosem gyújtottam rá a kúrián belül, gyűlöltem a bútorokba költöző füstszagot, így a kutyák is tudták, hogy a dohányzás azt jelentette, kijöhettek velem a kertbe.
Nem szerettem Levint faggatni, soha nem is tettem meg. Gyűlöltem azokat a nőket, akik teljesen rátelepedtek a férjükre és még azt is tudni akarták, hogy éppen melyik büfésnél vette meg a kávéját, mintha nem lett volna teljesen mindegy. Én sem akartam ilyen lenni, de amúgy sem foglalkoztattak mások személyes dolgai, amíg nekem nem volt rájuk szükségem. Tudtam és elfogadtam már a kezdetek kezdetén, hogy Levinnek is megvannak a maga személyes dolgai, amiket nem szeret megosztani másokkal és amit teljesen meg akar tartani magának. Tiszteletben tartottam ezt a kívánságát és pontosan úgy nem faggattam ezekről, ahogy ő sem tette az én múltamról. Ugyan nekem messze nem volt annyi titkolnivalóm mint neki, de én sem szívesen beszéltem arról az emberről, aki egykor voltam. Nem voltam rá büszke. Ezt viszont most ne is remélje, hogy csak úgy abbahagyom. - Kurvára nem érdekelt, hány hallgató pippantotta le Dominicet, és nagyon utálom, ha hülyének néznek. -Határozottan leolvashatta a tekintetemről, hogy nem tesz boldoggá a hazudozása és hogy teljesen átlátok rajta. Volt már rá példa, hogy rájöttem, amikor hazudott nekem, de azokkal általában nem foglalkoztam, a hűségében teljes mértékben megbíztam, azon kívül nem érdekelt, mit csinált a szabadidejében. Ő is hagyott nekem annyi szabadságot, amire szükségem volt, én is megtettem ugyanezt neki. Ez a mai alkalom nagyon más volt. Kissé hátrahőköltem, ahogy felemelte a hangját. Eddig még sosem kiabált velem, most sem tette meg, de nagyon ritka volt, hogy összeszólalkoztunk. Általában nem volt okunk a vitákra, és egyikünk sem kereste rá a lehetőséget. Nem akartam ezt éppen most elkezdeni, de nem volt rá más lehetőség. - Ezt egy szóval sem mondtam. De úgy gondolom, ha ilyen állapotban jössz haza, akkor jogom van tudni, hogy mi történt. -Lehet, hogy nem lesz boldog a faggatásomtól? Valószínűleg nem. Nem hagytam neki, hogy elinduljon a kutyákkal, elkaptam a karját, ahogy elfordult tőlem és visszafordítottam magam felé. Ne is reménykedjen benne, hogy csak úgy leléphet. - Nem, nem fogsz csak úgy elmenni! Most azonnal elmondod, hogy mi van, mert addig nem foglak békén hagyni. És ezt vedd teljesen komolyan. Nem fogsz lerázni.
Vendég
Szomb. Dec. 07, 2019 9:58 pm
Fiona & Levin
All the skeletons he's kept
Tudtam, hogy nem fogom csak úgy átverni, Fiona ennél okosabb volt és jobban ismert. És én sem voltam a helyzet magaslatán. Bárcsak jobban érdekelte volna, hogy hány hallgató térdelt le Dominicnek, mint az én lelki állapotom... Láttam rajta, hogy egyre dühösebb. Mintha az aggodalma kezdett volna átcsapni haragba és aki látta már Fionát igazán mérgesen - márpedig én láttam -, az nem akarta a saját bőrén tapasztalni a következményeit. Ritkán veszekedtünk, alapvetően nem volt rá okunk. A legtöbb kérdésben egyetértettünk, semmilyen jellegű magánéleti problémánk nem volt, legfeljebb olyan jelentéktelen ostobaságokon vitatkoztunk, mint Boo botrányos viselkedése. Most azonban éreztem, hogy a konfliktus elkerülhetetlen, mert egyszerűen képtelen voltam elmondani neki az igazságot. - Milyen állapotban? Mint már említettem, tökéletesen jól vagyok. - Egyáltalán nem voltam jól. Évek óta nem voltam ennyire rosszul, mintha évek munkája repült volna a kukába. Pedig Brocksby is azt mondta, hogy sokat léptünk előre, különösen amióta megtörtént az a néhány alkalom a merengővel... De arra most végképp nem akartam gondolni. Alig tettem meg egy lépést az oldalamon a kutyákkal, mikor Fiona elkapta a karomat. El akartam húzódni tőle, de tudtam, hogy nem hagyná, követne, addig, amíg nem beszélek vele. Eddig imádtam a kitartását, most kevésbé. Megtorpantam, hosszú másodpercekig hallgattam. Kerestem a tökéletes választ, ha egyáltalán létezett olyan. Tudtam, hogy hiába próbálkozom, úgysem fogja elhinni, hogy nincsen semmi bajom. De akkor mit mondhattam neki? Csak az igazságot, semmi más nem működött volna. Idegesen visszaejtettem a zsebembe a cigarettás dobozt, bár szívesen rágyújtottam volna. - Daphne visszajött Angliába. Ott volt az Abszol úton, fogalmam sincs mit keresett ott. Elvárta volna, hogy jó képet vágjak az egészhez és amikor nem tettem... Igazából nem történt semmi, de... közben mégis. - Mindig jól bántam a szavakkal, hétévesen is meggyőztem a rokonokat bármiről és olyan szónoklatokat tudtam írni, amilyet csak nagyon kevesen. Most mégis cserben hagyott ez a képességem. - Csak azt hittem, hogy már végleg túltettem magam... lényegében mindenen és változtattam azon, amin kellett. De ma rájöttem, hogy mégsem. Pont ugyanott tartok, mint évekkel ezelőtt, sikerült rá emlékeztetnie. Talán Fiona egy szót sem értett az egészből. Valószínűleg nem. Abba eddig elfelejtettem beavatni, hogy milyen remek férj voltam az első házasságomban, hogy hányszor megsirattam a gyerekeimet, mert nem értem rá velük lenni, amikor kellett volna... Nem voltam semmivel sem jobb az apámnál és erre Daphne emlékeztetett. Elmondhatatlanul féltem attól, hogy most már rendszeresen megteheti majd ezt és talán Carolékat is ellenem hangolja. És Fiona... mi lesz, ha vele is tönkreteszek mindent?
Nem akartam vitatkozni, ahogy eddig sem, úgy most sem akartam elkezdeni. De kezdtem azt érezni, hogy nem hagy nekem más választást. Üvöltöttem már le emberek fejét, "véletlenül" tapostam meg embereket a Minisztériumban és információszerző körútjaimon orrokat törtem be, de Levinnel soha nem voltak komolyabb konfliktusaink. Ha igazán belegondoltam volna, akkor most rettentően fájna a tény, hogy ez megtörtént, mert annyira reménykedtem benne, hogy velünk ez soha nem fog megtörténni. Annyira naiv voltam, nem? Közel álltam hozzá, hogy ne csak leordítsam, ahogy azt most megérdemelte volna, amiért ennyire ki akart zárni egy ilyen fontos dologból, hanem konkrétan felpofozzam és azzal próbáljam észhez téríteni. Mondanám, hogy nem vitt volna rá a lélek, de minden bűntudat nélkül megtettem volna. Sokszor elragadott a hév, ezt azonban teljesen tiszta fejjel tettem volna meg. De szerencsére nem volt rá szükség. Türelmesen vártam, az arcát fürkészve. Láttam rajta, hogy őrlődik, nem tudja, mit mondjon először vagy hogy tényleg meg merjen-e szólalni. Jobbnak láttam, ha hagyom, hogy ezt kitalálja magától, legfeljebb ha megint nem hajlandó megszólalni, akkor tényleg megverem, amíg nem áll neki szépen beszélni. Nem volt már gond ezzel. Már akkor úgy éreztem, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba, amikor a volt felesége nevét kimondta, hát még azután, hogy befejezte a mondandóját. Ugyanott tart, ahol akkor? Még mindig őt szereti? Én csak egy... egy pótlék volnék, amíg nem tudja visszakapni őt? Fogalmam sincs, honnan rohamoztak meg hirtelen ezek a gondolatok, eddig soha nem jutottak eszembe még csak hasonlók sem. Egyszer sem éreztem féltékenynek magam az "elődömre", még most sem azt éreztem, inkább csak valami borzasztó félelmet, hogy hamarosan akár véget is érhet a közös utunk Levinnel. De ezeket a gondolatokat nagyon hamar hátrasöpörtem, most nem rólam volt szó, nem én voltam a fontos, hanem Levin lelkiállapota. Azt hiszem, ezt hívják a szeretetben rejlő önzetlenségnek, hogy még a saját kételyeim ellenére is inkább vele foglalkoztam. - Gyere -szólaltam meg újra, most már sokkal gyengédebben és megfogtam a kezét, hogy magammal húzzam az első útbaeső szobába. Leültettem az ágy szélére, én pedig helyet foglaltam mellette. Nem engedtem el, hátha biztonságot nyújt neki. -Mondj még többet, kérlek. Mire emlékeztetett? Miért érzed úgy, hogy pontosan ott tartasz? Lehet, csak szándékosan játszik az érzéseiddel, hogy még te érezd magad szarul, amiért ő hagyott el téged és a gyerekeiteket. -Fogalmam sem volt, mit mondjak most, szerettem volna többet megtudni. Azt akartam, hogy elmondhassam neki, mennyire nincs igaza az exének és hogy neki van igaza, legyen szó bármiről. De nem tudtam, hol kezdjem. Nem volt ilyen szuperképességem.
Vendég
Szomb. Dec. 07, 2019 11:31 pm
Fiona & Levin
All the skeletons he's kept
Hagytam, hogy magával húzzon, de mindvégig kerültem a tekintetét. Szégyelltem magam, ez volt a legjobb szó arra, amit a Daphne okozta fájdalmon túl éreztem. Hihetetlen szégyent, amiért Fionának így kellett látnia. Leroskadtam az ágy szélére, de még mindig nem néztem Fionára. Szerettem volna azzal foglalkozni, hogy ő mit érez Daphnéval kapcsolatban, de egyszerűen képtelen voltam rá. Még a saját érzéseimet sem értettem igazán, kaotikus volt minden, nem tudtam egyszerre Fiona gondolatait is megfejteni. Olykor minden bonyolult külső tényező nélkül is alig tudtam követni őt, heves volt és sokkal érzelmesebb, mint én valaha. Ő mindent intenzíven átélt, amíg én mindent elfojtottam, legyen szó örömről vagy fájdalomról. Hihetetlenül különböztünk, mégis tudtam, hogy rá volt szükségem és rettegtem a gondolattól, hogy őt is el fogom taszítani magamtól. Tudta egyáltalán, mennyire szerettem őt? Sosem mondtam ki, talán ez baj volt. De ostobaságnak tűnt szavakba önteni ilyen mély érzéseket. - Mielőtt Daphne elhagyott, sosem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi. Folyton veszekedtünk, elrángatott párterápiára, nem ért semmit, ott voltak a jelek, de nem vettem róluk tudomást. Lényegében nem is érdekelt. Kineveztek miniszternek, folyton dolgoztam, nem értem rá ezzel foglalkozni és nem is akartam. Gondoltam, majd idővel magától rendeződik minden és Daphne csak hisztériázik. Nem tudom, Carol és Alex mit gondoltak, akkoriban szinte egy percem sem volt rájuk. És aztán mégis megtörtént, amit annyi ideig ignoráltam. Ilyenkor az ember kénytelen szembesülni vele, hogy mit csinált rosszul, hogy egyáltalán hogyan juthatott el idáig. Jobban megviselt, mint gondoltam volna. Jobban, mint az tőlem elvárható lenne. - Magamat is megleptem az összefüggő mondataimmal. Talán azért tudtam ilyen érthetően fogalmazni, mert már legalább háromszor elmakogtam Linwoodnak tartalmában ugyanezt, talán azért, mert éveim voltak rá, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat arra, ami történt. - És elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi hiányzik belőlem, mi sérült, ami miatt nem voltam képes még a családom egyben tartására sem. Mert egy férfinek ez a dolga és én alkalmatlan voltam rá. Idegesen kioldottam a nyakkendőmet, mintha ettől könnyebb lett volna a beszéd. Újból elakadtam. El kellett volna mondanom Fionának azt a sok mindent, amit akkor és amit most is éreztem. De nem tudtam hogyan vagy hogy egyáltalán akarom ezt. Brocksbyval más volt beszélni, vele nem kellett utána együtt élnem és a válaszaiból hiányoztak az érzelmek, racionális és logikus maradt. Kedveltem Archibaldot ezért, persze csak a munkáját végezte. Neki is évekbe telt, mire rávett az őszinteségre. - Akkor nagyon rosszul voltam, erről nem szeretnék beszélni. Megkerestem Brocksbyt, az elején nem értek sokat a beszélgetéseink. Aztán jöttél te és arra gondoltam, hogy nem hazudhatok magamnak is örökké, mert akkor veled is ugyanaz lesz a vége, úgy nem változtathatok semmin. Őszintén azt gondoltam, hogy sikerült. De ma elgondolkodtam sok mindenen. Mi változott, min sikerült változtatnom? Semmin, ugyanazt csinálom, amit ezelőtt is. Nem lettem jobb apa, jobb férj és mint látod, olyan szánalmasan reagáltam egy egyszerű találkozásra, hogy apám forog a sírjában. Nevetséges. Magam mellé dobtam a nyakkendőt és most először emeltem Fionára a tekintetem. Nem tudtam mire gondolhat most, túl kimerült és elkeseredett voltam ahhoz, hogy olvassak az arca apró rezdüléseiből. - Haza kellett volna jönnöm rögtön, ne haragudj. De nem akartam, hogy úgy láss, ahogy... mindegy. Képtelen voltam rá. Nem akartalak megijeszteni.
Jelenleg én sem akartam a saját érzéseimmel foglalkozni, így tőle sem vártam el egyáltalán. Nem az én exfeleségemről volt szó, hanem az övéről, itt nem nekem volt helyem a rossz érzésekre, legalábbis nem ebben a percben. Hogy később én mit fogok ezzel kapcsolatban érezni, az már egy más dolog, elsősorban itt Levin volt az, akinek fontos volt, hogy meghallgassam és beszéljek vele erről. Türelmesen, csendben hallgattam, amit mondani akart nekem. Akármilyen szívszaggató volt hallani, hogy az én Levinem valamikor nem volt boldog és nyomorultul érezte magát a saját életének főszereplőjeként, mégis valahol jólesett, hogy végre rám tudja bízni ezeket az emlékeit és érzéseit. Soha nem vártam el tőle, hogy mindenről kitálaljon nekem és tisztában legyek a múltja minden részletével, az nem az én helyem volt. Mindkettőnknek volt élete a másik előtt, ez természetes, ahogy az is, hogy nem akartunk beszélni róla. Most mégis jó érzéssel töltött el, hogy rám merte ezeket bízni. - Teljesen természetes, hogy ilyenkor erre gondolsz. Volt egy feleséged, akit szerettél, két szép gyereked, gyakorlatilag egy ideális család, aminek hiába ismered jól a hibáit, azért kapaszkodsz belé. Biztos vagyok benne, hogy nem te vagy az egyetlen, aki így érzett a saját válása kapcsán és saját magában kereste a hibát. Ami bizonyos szintig nem baj, mert tudsz tőle fejlődni, de ha túl sokat próbálsz magadra venni, nem tesz jót. Gondolom... Nem vagyok szakember, csak azt mondhatom, amit látok. És szerintem te túl sokat vállaltál magadra a hibák és tévedések tömkelegéből. Őszintén szólva nem tudtam megmondani, mi miért nem beszéltünk soha ilyen mély dolgokról egymással. Nem feltétlenül a múltunkra gondolok, de az érzéseinkre, a nem egymással kapcsolatos problémáinkra nagyon is. Elvégre házasok voltunk, talán ez lett volna a normális. Nem bántam meg, mert nekünk akkor az tűnt normálisnak és kézenfekvőnek, most meg... megváltozott. De visszagondolva, hiába éreztük teljesen jónak, talán nem volt teljesen az. - Mégis hogy ne lennél jó apa? -kérdeztem vissza, szinte már felháborodottan. -Ezt most arra alapozod, hogy összevesztél Carollal azon, hogy fiúja van? Vagy hogy nem voltál ott velük pelenkás korukban, amikor még te is félig gyerek voltál? Ezt nem lehet senkitől sem elvárni, azt tetted, amit jónak láttál, akár önzőség vezérelt, akár nem. De sosem ártottál szánt szándékkal a gyerekeknek. Carolt havonta többször színházba viszed, együtt vacsoráztok, beszélgettek, rád bízza minden gondját és baját, elmondja, mi történik vele és hogyan érez. Gondolod, hogy ezt akkor is megtenné, ha olyan szar apa lennél, mint amilyennek gondolod magad? Engem pedig ismerhetsz annyira, hogy tudd, ha bármi problémám lenne veled mint férjemmel, akkor azt nyíltan és egyenesen a szemedbe mondanám. A szabad kezemet az arcára tettem, ahogy felém fordult, a másik még mindig az ő kezét szorongatta. Pár percig az arcát fürkésztem, mielőtt válaszoltam volna neki. Azt hiszem, most is megállapítottam, hogy mennyire szeretem őt. - Nem haragszom. De soha ne szégyenkezz azért, hogy vannak érzéseid, mint egy normális embernek. Előttem semmiképpen. Nem vagy ettől semmivel sem kevesebb a szememben, csak még több és több. Szeretném, ha ezt nem felejtenéd el.
Vendég
Vas. Dec. 08, 2019 10:41 am
Fiona & Levin
All the skeletons he's kept
Tudtam, hogy hasonló választ fog majd adni, felment minden hibám alól, mégis jól esett hallani. Már a kezdetek kezdetén sem értettem, hogy miért rajongott értem ennyire, ő nem az a nő volt, akit meg lehetett téveszteni bármivel, amiért általában kedveltek mások. Mégis itt ült mellettem, hallgatta a szánalmas siránkozásomat és őszintén azt gondolta, hogy túl szigorú voltam magammal szemben. - Szerintem csak jobbnak látsz, mint ami a valóság. Sosem értettem, miért és hogyan. Nem szokásod idealizálni az embereket. - A lelkem mélyén tudtam, hogy én is idealizáltam őt, valószínűleg ez volt a természetes. Jobban szerettem őt bárminél, így a hibái kisebbnek tűntek, mint amilyenek a valóságban voltak. Megvontam a vállam. Fogalmam sem volt róla, hogy tényleg ilyen-e egy jó apa, tulajdonképpen még nem láttam olyat. Az enyémet nem lehetett annak nevezni, Fionáét sem, Dominic apjára is alig emlékeztem már és kételkedtem benne, hogy jól szerepelt volna szülőként, más családok életébe pedig nem igazán láttam bele. - Csak kompenzálok és csak Carol esetében, Alex utál. Semmit nem tudok a fiamról, tényleg semmit nem oszt meg velem és nem is fog. Tudom, hogy bántja valami, ami nem az anyja elvesztése, de elképzelésem sincs mi az, és nem is fogja elmondani, mert valamiért meggyőződése, hogy ő nem elég jó nekem és nem érdekelnek a problémái. Szerinted ez rendben van? Fogalmam sincs, milyen egy jó apa, annyit tudok, hogy olyan nem akarok lenni, amilyen az enyém volt. És a fiam mégis úgy gondol rám, ahogy én az enyémre, ez pedig nem helyénvaló. - Soha nem emeltem kezet a gyerekeimre, valószínűleg képtelen lettem volna rá. Egyszerűen nem tudtam elképzelni olyan szituációt, amelyikben olyan dolgokat teszek velük, amiket az én apám művelt. Nem tudtam volna megütni, megfélemlíteni, terrorizálni őket, ha ránéztem Carolra és Alexre, csak arra tudtam gondolni, hogyan védhetem meg őket ettől az undorító világtól. De ettől még nem voltam jó apjuk, nem bírtam magamat annak tartani. Fiona vállára hajtottam a fejem, éveknek tűnő másodpercekig néma csendben. Próbáltam feldolgozni, amit mondott, mintha olyan gondolatokat fogalmazott volna meg, amiket előtte soha, senki. Igazából ez is történt. - Ezt még soha, senki nem mondta nekem - szólaltam meg végül. - Vagyis Brocksby igen, de őt lényegében ezért fizetem, így ő nem számít...
Közel sem mentettem fel a hibái alól. Egyszerűen csak tudomásul vettem, hogy vannak neki is, ahogy nekem is és mindenki másnak, és nem vágtam folyton a fejéhez. Nem találtam igazi szeretetnek azt, ahol a másikat csak a jó tulajdonságaiért szeretjük. Nagyon reméltem, hogy Levin is hasonlóan érez és ugyanúgy elfogadja a hülyeségeimet mint én az övéit. - Lehet, hogy idealizállak, de azt hiszem, így kívülről, de mégis nagyon közelről, egész jó képet tudok összerakni rólad. Még akkor is, ha nem vagyok teljesen elfogulatlan. Ha nem lennél az az ember, akinek gondollak, akkor most nem is ülnék itt melletted. Te magad mondtad már többször is, hogy milyen válogatós vagyok. -Igaz, nem ebben a helyzetben, hanem általában ruhavásárlásnál jegyezte meg, hogy mennyit tudok válogatni három elképesztően hasonló estélyi közül, hogy melyiket akarom a leginkább. Nekem ez fontos volt, szerettem minél jobban festeni és ahhoz elsődleges, hogy a ruha olyan jól álljon, amennyire csak lehet. De emberek terén is hasonlóan gondolkodtam, azoknál egész biztosan, akiket hosszú távra terveztem magamhoz közel tartani. Az én apám nem volt annyira nagyon vészes. Persze, nem volt vele jó kapcsolatom és miután elfelejtettem olyan tökéletes lenni, amilyennek elképzelt, máris sokkal többet vitatkoztunk, megesett, hogy lekurvázott és undorítónak hívott, de az ilyeneket akkor már el tudtam engedni a fülem mellett. Meg sem közelítette azt, amit Levinnek kellett átélnie az apja mellett, pedig csak nagyon minimálisat tudtam róla, azokat is volt, hogy Alex vagy Carol említette meg. Teljesen megértettem, hogy Levin félt attól, hogy esetleg olyan lesz mint az apja. Azt hiszem, az emberek nagyon sokszor fogadják meg maguknak, hogy biztosan nem lesznek olyanok mint a saját szüleik, mégis rettegnek tőle, hogy esetleg végül csak ott kötnek ki. Már csak magamból kiindulva is, mert én is éreztem hasonlókat, ha nem is olyan erővel, mint Levin. - Én ezt inkább nevezném próbálkozásnak mint kompenzálásnak. Az, hogy mindent megteszel azért, hogy jó kapcsolatod legyen a gyerekekkel, szerintem határozottan próbálkozás és küzdelem azért, hogy megszerezd és fenntartsd a bizalmukat. Gondolom, nem kényszerből teszel meg értük mindent, hanem mert meg akarod tenni. Ez hatalmas különbség. -Felfoghatatlan volt számomra, hogy miért tartotta magát szörnyű apának. Lehet, hogy nem volt olyan tökéletes mint egy romantikus regényben, de mégis ki tud az lenni? Túl szigorú volt magával. -Ne próbáld összehasonlítani a két gyerekedet egymással, annyira különböznek egymástól, hogy nincsen értelme. Carol egy erős, talpraesett és határozott lány, Alex ennek a szöges ellentéte. Nem róhatod fel neki vagy éppen magadnak, hogy ő nem teszi olyan könnyen magát a múlton vagy a családjában történteken. És ha jobban belegondolsz, Carol pontosan ugyanazt csinálja, amit ő, csak nem veled, hanem az anyjával. Mindkettejüknek idő kell ehhez, pláne, hogy tizenéves fiatalok. Amikor én voltam ennyi idős... nos, akkor talán még rosszabbul éreznéd magad, ha olyan tinilányod lenne mint amilyen én voltam. A lényeg az, hogy próbálkozol. Ezt nem tudom elégszer hangoztatni, hogy mennyire fontos. Magamhoz öleltem, csókot nyomva a feje tetejére. Nem volt jó érzés ilyen állapotban látni, de mintha valami furcsa erőt merítettem volna belőle, mind magamnak, mindpedig a kapcsolatunknak. Nem is tudnám ezt szavakba önteni és normálisan megfogalmazni, de mintha most megváltozott volna a levegő. Jobb lett. - Mert az emberek ostobák, pláne azok, akik szerint normális az, ha az ember érzelemmentesen éli az életét. Azért te sem szeretnél olyan lenni, mint Dominic, nem? -Szerintem olyan senki nem akart lenni, magát Dominicet leszámítva.
Vendég
Vas. Dec. 08, 2019 6:03 pm
Fiona & Levin
All the skeletons he's kept
- Mert tényleg idegesítően válogatós vagy - mosolyodtam el halványan. Utáltam vele vásárolni, órákat kellett eltöltenem értelmetlen üldögéléssel és bólogatással, amíg ő kitalálta melyik ruhát szeretné megvenni. Nekem tökéletesen mindegy volt, neki ugyanolyan jól állt az összes és előre tudtam, hogy bármelyiket is választja, abban irigyelni fogják a nők, a férfiak pedig utánafordulnak majd. Ellenben azt nagyon hamar ki tudta választani, hogy nekem mit kéne felvennem, ha éppen megkérdeztem tőle, hogy inkább fekete vagy tengerészkék öltönyt vegyek fel és hozzá melyik nyakkendőt. Mindig túl szigorú voltam magammal. Mindenben a tökéletességre törekedtem, nem fogadtam el a lehetséges maximumnál kevesebbet, bármibe is vágtam bele - kivéve az emberi kapcsolataimat. Egyszerűen nem tudtam, hogyan kéne a legjobban teljesítenem férjként vagy apaként, mert ezt nem lehetett statisztikákban és tankönyvi példákban mérni. Ebben nem volt semmi racionális, az egész az érzelmekről szólt, az pedig nem az én asztalom volt. Már gyerekként is mindenben tökéletes akartam lenni, elsős durmstrangosként is képes voltam hajnalig görnyedni egy tankönyv felett, mert nem bírtam elviselni a gondolatát annak, hogy akár egyetlen hibám is lesz a másnapi dolgozatban. Az Akadémián két szakot végeztem egyszerre, kiemelkedő tanulmányi eredményekkel, az első félév végére minden oktató tudta a nevemet. A Minisztériumban pedig minden előbbinél keményebben dolgoztam, hiába juthattam volna előrébb könnyebb úton is. Sok mindenért haragudtam apámra, de azért nem, hogy ezt belém nevelte. A maximalizmust jó tulajdonságnak tartottam, még akkor is, ha gyakran stresszel járt. - Nem kényszerből, dehogyis - ráztam meg a fejem. Tényleg jobb apja akartam lenni a gyerekeimnek, csupán ez hajtott, semmi más. - Sosem rajongtam a próbálkozásért, jobban kedvelem az azonnali sikert. De a család, az... nem éppen ilyen. Egész biztosan szörnyen érezném magam, ha Carol olyan lenne, mint te tizenévesen. Nem tudom milyen voltál, de biztos nem a lányos apukák álma. Persze azt sem szeretném, hogy Alex olyan legyen, amilyen én voltam tizenöt évesen... A fiam külsőre a tökéletes másom volt, pont ugyanúgy nézett ki, mint én tizenöt évesen. Magas, szőke, kékszemű, talán még a haját is ugyanolyanra vágatta, mint én annyi idősen. De mégis különböztünk, mert a válla mindig előregörnyedt, az arcára legfeljebb félénk mosoly húzódott, nyoma sem volt rajta annak a magabiztosságnak, amit én birtokoltam kamaszfiúként. Talán én túlzásba is vittem, de nincs ebben semmi meglepő. Sikeres kölyök voltam, gazdag, ambíciózus és úgy éreztem, enyém lehet az egész világ. - Nem tudom, tulajdonképpen jó élete van. Azt csinálja, amit szeret, teljesen szabad az élete és huszonéves hallgatólányokat kúrogathat az irodájában, irigylésre méltó. - Viccnek szántam, az arcom mégis rezzenéstelen és komoly maradt. Fiona sok minden miatt aggódhatott, de hűségem miatt egy percig sem kellett. Dominicnek köszönhetően úgyis megkaptam már a saját részemet azokból a huszonéves hallgatólányokból... - Kimegyünk elszívni egy cigit? Muszáj rágyújtanom és innom egy pohár akármit. Brocksby most valószínáleg idegesen a homlokára csapott volna a stresszkezelési módszeremtől. Bizonyára nem a dohányzást és alkoholfogyasztást javasolta volna, bár kételkedtem benne, hogy ő maga például légzésgyakorlatokkal szórakoztatta magát otthon, ha összeveszett a menyasszonyával.
- De megéri, nem igaz? -mosolyogtam vissza rá. Tudtam, mennyire utál vásárolni velem, ezért nem is rángattam el magammal minden alkalommal, csak ha nagyon fontosnak tartottam, hogy mit veszek. Ez alól az esküvői ruha volt az egyetlen kivétel, mert azzal nagyon meg akartam lepni, úgyhogy ahhoz Carol és Bri segítségét kértem. Mint az végül kiderült, határozottan jól választottunk együtt, mert ennél szebb esküvői ruhám soha nem lett volna nélkülük és Levin is meg volt elégedve vele. Sosem felejtem el az arcát, amikor meglátott abban a ruhában... Már korán észrevettem a maximalizmusát, talán az első napon, hogy megismertem. Ami azt illeti, éppen ez volt az egyik, amit igazán vonzónak találtam benne. Szerettem az ambiciózus embereket, magamat is annak tartottam és éppen ez fogott meg mindig másokban... néhány más dolog mellett. De azután a munka után Briggs államtitkárával, akit kis híján Azkabanba juttattunk, nos, talán az volt az a pont, amikor tényleg menthetetlenül megszerettem Levin Dolohovot a maga maximalizmusával és ambíciójával együtt. - Mindenki szereti az azonnali sikereket, de van, amiért küzdeni is kell. A család és a gyerekek éppen ilyenek. Ne ostorozd magad azért, mert nem sikerült azonnal elérni a feltétel nélküli szeretetüket. Emlékezz csak vissza, Alex mennyire gyűlölt engem, amikor először meglátott veled. És sosem hibáztattam. -Azóta valamivel jobb lett a kapcsolatunk, talán már elfogadott engem, talán kellett valamiféle anyaszerűség az életébe, akivel néha beszélhetett. Úgy vettem észre, hogy lányokkal sokkal könnyebben tud szóba elegyedni mint fiúkkal. -Hát nagyon nem voltam egy álomtini. Mondjuk azt, hogy nem csak másokét, de még a saját életemet is pokollá tudtam tenni. Az is azt mutatja, hogy mennyivel jobb munkát végeztél az én szüleimnél, hogy a te gyerekeid messze nem ilyenek. -Nagyon próbáltam gyűjteni az észérveket is, mert pontosan tudtam, hogy azzal nagyobb hatást érhetek el nála. Nem akartam, hogy folyton ezen kattogjon, hogy mit rontott el, mert bármi is volt az, most már nagyon komolyan dolgozott azért, hogy mindezt jobbá tegye. Nem tudom, miért akart ennél többet. - Na jó, talán nincs olyan rossz dolga, de valljuk be, elég sivár élete lehet otthon tök egyedül abban a nagy hódvárban. -Szerettem a Linwood kúriát hódvárnak hívni, mert éppen olyan volt a fekvésével, hogy egy aprócska földhalmon épült egy tó majdnem kellős közepén. Rettentő szép volt maga a kúria is és a környéke is, de sosem bírtam volna ott élni. A kérdésére nem is válaszoltam azonnal, csak felálltam mellőle, hogy elküldessem az egyik manót a kedvenc, bélelt, méregdrága kabátomért. Baltimore semmivel sem volt melegebb mint London, így nem mondhatnám, hogy Amerikában a meleghez szoktam és ezért nem bírtam annyira a hideget, a tél azonban tél volt, ha fejreálltam, akkor is. - Hozzak egy egész üveggel? -Meg tudtunk volna inni ketten egy üveg vodkát, probléma nélkül. Nem szerettem annyira, a kevésbé durva italokat könnyebben ittam meg, de most nekem is szükségem volt egy jó adagra belőle. Mert akárhogy is próbáltam jó mélyre eldugni most az exfeleségével kapcsolatos érzéseimet, a gyomrom helyén érzett hatalmas követ nem tudtam eltüntetni.
Vendég
Szer. Dec. 25, 2019 11:37 pm
Fiona & Levin
All the skeletons he's kept
- Néha vannak kétségeim. Mondtam már, hogy nekem tökéletesen mindegy, melyik ruhát veszed meg. Tudom, neked fordított helyzetben vannak öltönypreferenciáid, de én tényleg nem látom a különbséget a ruháid között. - Minden jól állt neki, így nem is törtem magam komolyabb véleménynyilvánítással, ha valamiért a segítségemet kérte. És tényleg nem is láttam a különbséget, legfeljebb az eltérő színeket. Alex valóban gyűlölte Fionát, amikor megtudta, hogy "lecseréltem" Daphnét. Érthető volt az ellenségessége, de ettől még nem tudtam kezelni. A munkám során jól hárítottam a kényelmetlenséget és könnyedén elcsitítottam a konfliktusokat magam körül, amiket el kellett, de ez a képesség a magánéletemre nem terjedt ki. A Minisztériumban csupán a rangomból és nevemből eredő tekintély zárta rövidre a rosszindulatú pletykákat rólam és Fionáról, habár a mai napig akadtak olyan bátrak, akik a hátunk mögött megjegyzéseket tettek arra, hogy Fiona miben lehet tehetséges, amiért feleségül vettem. Alex esetében azonban semmit nem tudtam tenni, csak kivártam, amíg megenyhült Fiona irányába és rájött, hogy nem egy gonosz mostoha költözött az otthonunkba. Nagyon meglepett, hogy Fiona milyen jól bánt a gyerekeimmel, akikhez neki semmi köze nem volt és túl fiatal is volt ahhoz, hogy bármiféle anyaszerepet magára vállaljon - bár nem is vártam tőle ilyesmit. Sikerült megtalálnia azt a szerepet, ami mindenkinek kényelmessé tette az együttélést. - Azóta egészen megkedvelt. Az biztos, hogy veled többet beszél, mint velem. - Ha megkérdeztem a fiamat, hogy mi a helyzet az iskolában, összesen annyi választ kaptam, hogy "semmi extra". Ha a barátairól érdeklődtem, akkor vállat vont és annyit mondott, hogy "elvagyunk, ja, semmi különös". Ha a lányokról próbáltam faggatni, akkor a szemét forgatta, hogy "apa, hagyjál már békén, most a méhecskékről és a virágokról akarsz előadást tartani, vagy mi?". Fionával megosztott egy-két apró információt, amik így hozzám is eljutottak, de bántott, hogy velem személyesen sosem osztana meg a fiam ennyit sem. - Ki tudja mit csinálnak, mikor nincsenek itthon... Azért örülök, hogy nem ezt az énedet ismertem meg és te is borzasztóan hálás lehetsz, amiért nem a tizenöttől huszonötig terjedő életszakaszomban találkoztál velem. A kaamszfiúk egyszerűen irritálóak voltak, a bűvös huszadik évet betöltve pedig valószínűleg többet gondoltam magamról, mint kellett volna, de ki nem esik bele ebbe a hibába? Azért örültem, hogy Fiona érett, sokat tapasztalt felnőttként ismert meg, még ha ennek voltak is hátrányai. - Szerintem ő nem tartja sivárnak. Tudod milyen... - Nem tudta és valószínűleg nem is sejtette, ezen pedig nem terveztem változtatni. Azzal Fiona nekem is egy olyan oldalamat ismerte volna meg, amiről nem szerettem volna, ha tudomást szerez. A kérdésére határozottan bólintottam, szükségem volt arra az egész üvegre, túl józannak éreztem magam. A házimanó néhány perc múlva visszatért a kabátjainkkal, utána együtt mentünk ki Fionával a kúria kertjébe. A kutyák követtek minket, Norman azonnal eltűnt fel-alá rohangálni a sötétben, amíg én rágyújtottam a mai sokadik szál cigarettára. - Ha nem a sok stressz fog idő előtt elvinni, akkor a tüdőrák, bassza meg... - morogtam, bár ennek ellenére teljes lelki nyugalommal szívtam el a cigarettát.
- Azért mindig bízol a megítélésemben, ha az öltönyeidről van szó. Szerencsére. -Nem volt rossz ízlése, sőt, nagyon messze állt attól, de én kiálltam a véleményem mellett és mindig azt kellett meg- vagy felvennie, amire én rábólintottam. Persze csak különleges alkalmakkor voltam ennyire elviselhetetlen, de mindig nagy energiát fordítottam arra, hogy mindkettőnk megjelenése makulátlan legyen és még egymáshoz is passzoljunk. Valljuk be, így még az átlagosnál is szebben mutattunk a Szombati Boszorkányban, amit mindig csak ezért vettem meg. És nem, nem vagyok nárcisztikus, csak nagyon szeretem a férjemet. Őszintén bántott az, amikor Alex legelőször olyan ellenségességgel fordult felém. Carollal nem volt gond, neki az egyetlen kérdése annyi volt, hogy boldogok leszünk-e, és amikor mindkettőnk válasza egy határozott igen volt, akkor már el is fogadta a létezésemet és hogy az apja új felesége leszek. Alex sokkal nagyobb fejtörést okozott és rengeteg energiám és jókedvem ráment, hogy megkedveltessem magam vele. Biztosan sokat segített, hogy nem kevés időt szakítottam rá és hamar tudattam vele, hogy tényleg bármikor, bármivel fordulhat hozzám. Szerencsére egyre gyakrabban veszi ezt igénybe. - Azt hiszem, mi nagyon tökéletes időben találkoztunk egymással. Ha hinnék az ilyen ostobaságokban, azt mondanám, hogy a sors akarta így. Mármint így is sokat mondom ezt, mert ha létezik olyan, hogy sors, akkor ez egész biztosan az volt. -Nem hittem olyasmikben mint az elrendeltetett találkozások vagy események, annál sokkal kiszámíthatatlanabbnak láttam az életet, de az, ami kettőnk között volt, még engem is megborított egy kicsit. Soha nem szerettem még senkit ilyen rajongva, mint Levint, ami olykor megijesztett, de sosem foglalkoztam vele igazán. Boldog voltam mellette, más nem számított. - Való igaz, Dominic egy nagyon különös ember... -És még milyen finom voltam. Gyorsan magamra tekertem a vastag sálat és szorosan összehúztam magamon a kabátomat, aztán mentem is a vodkáért. Állt egy a hozzánk közeli szalon polcán, mint gyakorlatilag minden szobában, úgyhogy nem kellett messzire mennem. Innentől kezdve már mehettünk is ki, aminek a kutyák örültek a legjobban. Boo már idegbetegen toporgott és szinte másodperc pontossággal sikított egyet minden percben. - Akkor megyek veled én is, mert nem hagyom, hogy csak úgy magamra hagyj. Fiatal vagyok még az özvegységhez -vettem el gyengéden az ajkai közül a cigarettát, hogy én is beleszívjak egyet, jó mélyen, mert most nagyon szükségem volt rá, aztán visszaadtam a szájába.
