Átvittem néhány jegyzetet Roxane-nak, amiket könyvekből másoltam ki, ugyanis hiába szeretem a rokonomat, számtalan alkalommal prezentálta, hogy az ő kezeibe nem érdemes könyveket adni, ugyanis mindet elpusztítja. Így ezúttal némileg óvatosabb voltam, hiszen kiírtam számára minden lényeges információt, sőt egyszerűsített stílusban írtam át azokat a bájital recepteket, amiket az év eleji ismétlésnél számon kérhetnek tőle. Azonban arra egyáltalán nem számítottam, hogy az otthonukban uralkodó káoszból valahogyan az Akadémiáig fogok elkeveredni, méghozzá egy kisebb csomag társaságában, ugyanis Fred otthon felejtett valamit. Szerettem volna összefutni Tristannal, hiszen ő mégis csak jobban elnavigálhatott volna engem a fiú kollégium épületében, arról nem is beszélve, hogy talán rábízhattam volna a küldeményt, ezáltal pedig nem ér kisebb sokként, amit a kollégiumban tapasztaltam. Ugyanis, amikor azt hittem, hogy Brutus, Rox és Domi hárman katasztrófát tudtak volna előidézni, akkor bizony nagyot tévedtem. Ezek a srácok mindent felülmúltak, ráadásul úgy bámultak engem, hogy kényelmetlenül éreztem magam miatt. Csupán Dan felbukkanása csempészett némi nyugalmat az életembe, és azonnal kaptam az alkalmon, hogy elcsípjem, és útbaigazítást kérjek tőle. Mázli, hogy Dan mindig is rendes srác volt, legalább is, én sose adtam neki okot arra, hogy bunkó legyen velem, és most készségesen kisegített engem. Megmutatta Fred szobáját – amiről kiderült, hogy időközben egy szobán osztoztak −, így ajtót nyitott nekem, beterelt, én pedig továbbra is a cipősdoboz méretű csomagot szorongatva beljebb léptem. Úgy voltam vele, inkább ez, mint kint tartózkodni idegen srácok pillantásának a kereszttüzében. − Szia Fred! Épp nálatok voltam, és édesanyádnak megígértem, hogy ezt utánad hozom! – köszöntöttem az unokatestvéremet, miközben megemeltem egy kicsit a dobozkát. Szerencsére nekem még volt egy-két napom a Roxfort Expressz indulásáig, ők viszont már most beköltöztek és elfoglalták a helyüket. Nem csodálkoztam azon, hogy mindenhol káosz uralkodott, csak éppen azt én nem tudtam elviselni. − Segíthetek valamit? – ajánlottam fel a segítségemet, s ha Fred elvette tőlem a holmiját, akkor ölelésre tártam a karjaimat, hiszen ez minden egyes családtagomnak kijárt.
Ha választanom kellene, az év mely időszakát várom a legkevésbé, a voksomat minden bizonnyal a nyár utolsó napjaira tenném; szerintem bárki, aki azt mondja, izgatottan várja az új tanévet, annak valószínűleg pálcát szorítanak a halántékához, hogy ezt hazudja. Mégis ki képes örülni a költözködéssel járó idegösszeroppanásnak, a hideg víznek a közös zuhanyban, az éjjel ittasan ordibáló hallgatóknak, a folyton fenyegető vizsgaidőszakról nem is beszélve. Szerencsére még nem kezdődött meg ténylegesen a szemeszter, így csak a kollégiumi élet kínjai lombozzák le kedvem, újra és újra, mikor megpillantom a szobámban szerteszét heverő cuccaim. Épp próbálok rájönni, hol hagyhattam el a törölközőm, hogy idejekorán lezuhanyozva vigyek némi melegséget a rideg valóságba, mikor váratlan vendég toppan be az ajtón - mindkettőnk szerencséjére még azelőtt, hogy nekivetkőzhettem volna. - Ó, Lynn, szia! – meglepetten bámulok a unokatestvérem arcába, majd a kezében tartott csomagra, amíg el nem jut agyamig a magyarázata. A lány népes számú rokonaim azon szűk köréhez tartozik, akiknek képes vagyok őszintén örülni: sosem túl harsány és tolakodó, cselekedetei nem mellőznek mindenféle logikát, s valahogy sosem fáraszt le a vele való kommunikáció annyira, hogy utána napokig el is menjen a kedvem a szocializációtól. - Az igazat megvallva azt sem tudtam, hogy otthon hagytam valamit. – Ha akár egy másodperc erejéig körbenézett, talán ő is rájöhetett már, hogy miért – Bocs, hogy utánam kellett hoznod – kérek elnézést kínos mosollyal arcomon, majd átveszem tőle a rejtélyes dobozt, csak hogy lepakolhassam az egyik lomkupac tetejére. - Nem hiszem… nem tudom… Igazából egyedül kellene elpakolnom, mert ha más tesz el valamit, akkor azt valószínűleg kiköltözésig meg sem találom, de… - oldalra döntöm fejem, arcomra kiül a fájdalom; legszívesebben mindent így hagynék, ha nem kellene mással osztoznom a szobán, de mivel nem ez a helyzet, kénytelen leszek valahogy szétrobbantani a káoszt, mielőtt Dan ráun és kihajít a cuccaimmal együtt – hálás lennék, ha segítenél. – sóhajtom legyőzötten. Ismerem annyira Lynnt, hogy tudjam, azok közé tartoznak, akiknek nagyobb fájdalmat okoz a rendetlenség puszta látványa, mint az, hogy tegyen ellene és elpakoljon, de mégiscsak kellemetlenül érzem magam, amiért egy ilyen helyzetben szorulok segítségére. Tétovázva ölelem át -mint ahogy általában mindenkit-, majd mikor úgy vélem, hogy neki is elég belőlem, az ágyamhoz lépek odébb túrva a rajta heverő ruháim, melyek hiába várták eddig, hogy a szekrénybe kerüljenek, helyet kínálva ezzel a lánynak, ha esetleg ő is szeretne lelkileg felkészülni a rendrakás előtt. - Megkínálnálak valamivel, de ahhoz rá kell jönnöm, melyik dobozban rejtőznek az emberi fogyasztásra alkalmas dolgok. – pillantok rá bocsánatkérőn - Remélem semmi traumatizálót nem láttál, míg ideértél a szobámhoz. Könnyen idetaláltál? – érdeklődöm, hogy legalább társalgás terén ne gondoljon csapnivaló házigazdának.
Szerencsére Daniel kisegített engem, különben attól féltem volna, hogy eltévedek valahol a második és a harmadik emelet között, aztán soha többet nem jutok ki innen. Márpedig a fiúkollégium pontosan egy olyan útvesztőnek tűnt, amelyben már csak a szagok miatt sem szerettem volna elveszni. S bár számítottam arra, hogy milyen katasztrofális állapotok uralkodnak majd Fred szobájában, mégis kisebb sokkhatásként ért, amikor beléptem oda. Próbáltam mosolyogva köszönteni az unokatestvéremet, és nem pedig sikítófrászt kapni a dobozoktól és a szanaszét heverő holmiktól. Felemeltem a kezemben lévő dobozkát, hogy ne essek hasra a saját lábamban, és néhány cuccon átlépdelve közelebb megyek hozzá. − Nem csodálom. Rengeteg holmit hoztál magaddal… − pillantottam körbe mosolyogva, miközben belegondoltam abba, hogy jövőre talán én is hasonló sorsra jutok majd. – Angie néni is az utolsó pillanatban ébredt rá. Én pedig pont szabad voltam, szóval megígértem neki, hogy beugrok – tettem hozzá magyarázat gyanánt, miután átadtam a csomagot. − Ugyan, semmiség. Ráértem – biccentettem továbbra is mosollyal az arcomon. Ezért igazán nem kellett volna kellemetlenül éreznie magát. Érdeklődve figyeltem, ahogy Fred csak még feljebb tornyozta az egyik kupacot, és szinte biztosra vettem, hogy az perceken belül le fog dőlni. Nem adtam neki negyedórát, hogy mindez bekövetkezzen. Felajánlottam neki, hogy ha kell, akkor segítek a pakolásban, hiszen ismertem magamat és a saját lelki világom sérült volna, ha elalváskor ezzel a képpel az elmémben kellene szembe sülnöm. Ráadásul, Frednek is könnyebbség lett volna, ha valaki vele tüntette volna el ezt a káoszt. − Csinálhatjuk úgy is, hogy te mondod, én pedig odateszem a cuccaidat, ahová szeretnéd – kulcsoltam össze az ujjaimat magam előtt, miközben engedtem, hogy Fred dilemmázzon magában egy kicsit. − Rendben, akkor mindjárt kitalálunk majd valami rendszerezést – szélesedett ki a mosolyom, miközben átöleltem az unokatestvéremet. Mostanában talán kicsit jobban igényeltem a szeretetnek efféle kinyilvánulását, aminek rendszerint Brutus itta meg a levét. Szegény gyerek, a nővére folyton elárasztotta őt ölelésekkel. − Nem kérek semmit, köszönöm – ingattam a fejemet, hiszen nem vártam el tőle, hogy bármivel is megkínáljon. Azért aranyosnak találtam a gesztust, és azt is, hogy hellyel kínált, de én jobban szerettem volna eltakarítani a romokat. − Annyira nem volt vészes. Összefutottam Daniellel, ő segített ki, és mutatta meg, hogy hol talállak – intettem az ajtó irányába, amin keresztül Dan beeresztett engem. Nem akartam egyébként panaszkodni Frednek, hiszen ő nem tehetett arról, hogy odakint milyen állapotok uralkodtak. − Szerintem kezdjünk neki a pakolásnak inkább. Mikkel kezdjük? A könyveiddel, vagy a ruháiddal? – tűrtem fel a ruhám ujját, mint aki komolyan tervez nekiveselkedni az előtte álló feladatnak. Nos, ebben egyébként volt némi igazság.
Csupán remélni tudom, hogy nem rettenti el nagyon a látvány -már ami a rengeteg holmit illeti, nem azt a káoszt, amit alkotnak. Ha hajdanán tudtam volna, mennyi szenvedéssel jár az évenkénti be-, és kiköltözés, jobban átgondoltam volna, akarok e továbbtanulni, pedig más opcióm nem igazán volt. - Azt gondolná az ember, hogy egy kollégiumba elég pár ruhát és a tanszereidet elhozni, míg rá nem jössz, hogy nem minden kaját tudsz kézzel enni – Talán ez is hozzátartozik a felnőtté váláshoz: ráeszmélsz, mennyi mindenre kell odafigyelni a szüleidnek, hogy egy funkcionális háztartást fenntartsanak; újabb és újabb akadályokat gördít eléd az élet és a szükségleteid, amik csak akkor válnak szembeötlővé, amikor már késő. De szerencsére itt még a legtöbb esetben akad valaki, akinek legalább a ősei résen voltak, mivel málházzák még fel kölyküket, így van kitől tarhálj, ha nem tudsz megoldani valamit „okosban”. - És még azt mondják, ő a legfelelősségteljesebb közülünk… – mosolyodom el, biztonságos távolságból kritizálva Anyát – Örülök neked. De tényleg – vallom be nyíltan. Bármennyire is kínos ilyen körülmények között fogadni, ráadásul így kihasználni szegényt, tényleg hálás vagyok, már pusztán azért is, hogy végül Ő látogatott meg, nem pedig a szüleim, vagy épp Rox; furcsa lenne a nagy, hivatalos búcsúzkodás után ismét megejteni a dolgot, ráadásul, ha négyszemközt maradnék valamelyikükkel, több, mint valószínű, ismét olyan témákat hánytorgatnánk fel, melyeket nem akartam ide is magammal hurcolni. Bármennyire is reméltem, hogy él a felajánlásommal, és leül egy kicsit, hogy legalább azzal is elodázzuk a rendrakást, de úgy tűnik, hajthatatlan. Vajon honnan van ennyi motivációja? Nekem még a saját dolgaimhoz sincs, Ő viszont még az én terheimet is a vállára veszi… De legalább megnyugtat a tudat, hogy most is számíthattam Danre, bele se merek gondolni, mi lett volna, ha végül rossz szobába irányítják Lynn-t. Noha benne nem kételkedem, okos lány és tud magára vigyázni, azonban a többi kollégistában már nem bízok meg ennyire. - Akkor jó. De nyugi, visszafelé már én magam kísérlek - Talán ez Őt is legalább annyira megnyugtatja, mint engem a tudat, hogy biztonságban hazaér majd. - Tényleg most rögtön hozzá akarsz fogni? – teszem fel a költői kérdést még utoljára, elengedve a remény utolsó szikráját is magamban, majd beletörődön sóhajtva választok a felajánlott opciók közül: - Legyenek a könyvek, ha nem végzünk ma vele, legalább könnyű lesz holnap ruhát találnom magamra. – Néha nem is értem, miért kell szenvedni a ruhásszekrényekkel, amiben csupán az első mosás utánig marad rend, mert addigra elfelejted, hogy színek, évszak, anyag vagy rendeltetés szerint rendszerezted őket; tökéletesen elég egy székre pakolnod a cuccaid, amin egyszerűen át lehet látni, mi hol van. Bár egyébként is több szórakozást nyújtanak a könyvek rendrakás szempontjából, melyeket újra fellapozhatsz a kedvenc részeidnél, míg a ruháidat csak felpróbálhatod, hogy utána ismét összehajtogathasd… Kiül a világfájdalom arcomra, ahogy a könyvekhez lépek, majd előzékenyen a megemelek egy stócot, hogy a polc mellé helyezzem, legalább ennyivel megkönnyítve mindkettőnk -de legfőképp Lynn- dolgát. Célomhoz érve lehajolok, jobban szemügyre véve a halmot, hátha közelebbről jobban megszáll az ihlet, milyen sorrendben tegyük el őket, mikor megakad tekintetem az egyik könyvön; szinte gyermeki lelkesedéssel halászom ki rongyossá lapozott A kviddics évszázadai kötetet a tömb közepéről, nem törődve a kockázattal, hogy ezzel esetleg felborítom a többit. - Ó, ez még a roxforti könyvtárból van! – csodálkozom rá, de mosolyom arcomra fagy, a nosztalgikus hangulatom azonnal tovaszáll, ahogy tekintetem összetalálkozik kuzinoméval. Fogalmam sincs, mióta lehet nálam, nem emlékszem rá, mikor kölcsönözhettem ki –talán akkoriban, mikor bekerültem a Hollóhát csapatába, ami valljuk be, nem mostanában volt-, de remélem, az iskolában is épp úgy megfeledkeztek a kötetről, mint azóta én magam.
Szerettem az unokatestvéremet, mégis az a fennforgás, amely fogadott olyannyira elborzasztott, hogy csoda, nem menekültem ki azonnal a kollégiumi szobájából. Nehezen viseltem a rendetlenséget, illetve azt a káoszt, amelybe éppen belecsöppentem. Fogalmam se volt arról, hogy Fred vajon mióta lehetett ebben a környezetben, de én percről percre egyre rosszabbul voltam tőle. − Azért valld be, akadna olyan dolog, amit otthon tudnál hagyni – csalt mosolyt az arcomra a kijelentése, de nekem elképzelésem se volt arról, hogy milyen lehetett a kollégiumi élet. Sőt, lehet, hogy talán sose tapasztalom meg. Minden azon múlt, hogy mennyi pénzt tudtam összeszedni, illetve azon, hogy egyáltalán mennyire volt keret rá. Frednek annyira nem kellett emiatt aggódnia, hiszen úgy hallottam, hogy jól megy az üzletük. − Neki legalább feltűnt, hogy valami nem stimmel – tettem csípőre a kezeimet, miközben védelembe vettem Angie nénit. Persze, tudtam én, hogy Fred mindössze szórakozott, mégis a családunk ezen ágából valóban Angie volt a legfelelősségteljesebb, ezt senki nem kérdőjelezhette meg. − Én is örülök, hogy láthatlak – szelídültek meg az arcvonásaim, hiszen bár keveset találkozunk azóta, hogy Fred az akadémiára jött, attól még szeretem őt is. Bár talán a kviddics csapat jobban örült annak, hogy nem trollkodta el a mérkőzéseket. Abba azonban kénytelen voltam belenyugodni, hogy itt üljek a kupi közepén, így feltűrtem a ruhám ujját, ugyanis már most neki akartam veselkedni a munkának. − Ez rendes tőled. Lehet, hogy szükségem lesz rá – mosolyodtam el, nem mintha ne tudtam volna elbánni egy csapat kamasz sráccal, de mégis csak megnyugtatott a tudat, hogy Fred elkísért. Valahogy nem bíztam ennek a kollégiumnak a lakóiban, még akkor sem, ha Fred és Dan itt élte a mindennapjait. − Persze. Minél tovább halogatod, annál több értékes percet veszítesz az életedből! – fordultam határozottan Fred felé, ahogy vártam, hogy mit tervezett elpakolni. Mihamarabb szerettem volna eltüntetni ezt a sok dobozt, hogy legalább egy talpaltnyi föld legyen alattunk, ahová lehetett lépni. − Rendben, viszont ne aggódj, ha rajtam múlik, akkor végezni fogunk. – És az ehhez hasonló kijelentéseimnél szokott kiülni Trist arcára a rémület, hiszen ő is nagyon jól tudta, hogy ha egyszer valamit a fejembe vettem, akkor addig nem álltam meg, amíg nem végeztem. Az ujjaimat ropogtatva kinyitom a közelemben lévő összes dobozt, és egyszerű lebegtető varázslatokat alkalmazva a köteteket stócokba rendeztem a padlón. Legalább is, abból a két-három dobozból, amely közel esett hozzám, ugyanis utána láttam, hogy Fred teljesen elkalandozott, így csatlakoztam hozzá. Amikor azonban kijelentette, hogy a rongyosra olvasott A kviddics évszázadai példánya a roxforti könyvtárba való, szinte azonnal elsápadtam. − Fred! Nem tarthatod magadnál ezt a könyvet, ez az iskola tulajdona! Majd én visszaviszem. – És ezzel ellentmondást nem tűrően kivettem a kezéből a példányt, hogy a táskám mélyére süllyesszem. Komolyan… Roxszal együtt néha borzasztó dolgokra voltak képesek. Hihetetlen egy népség, de komolyan. Nem is csodálkoztam rajta, hogy mindkét gyerek nyomokban George tulajdonságait tartalmazták. − Én azt mondom, hogy előbb pakoljunk ki a dobozokból, aztán ábécé sorrendben pakoljuk fel őket a polcra. Az a rendszer a legegyszerűbb és a legkövethetőbb – javasoltam ugyan, de kénytelen voltam magamhoz ragadni az irányítást, ugyanis ha Fredre bíztam volna, akkor bizony egy hétig itt lettem volna. Helyette azonban leültem a földre, és elkezdtem sorba tenni a könyveit. A következő furcsaság először egy Bathilda Bagshot könyvben mutatkozott, amely szintén roxforti tankönyvnek számított, utána pedig egy kacsintó Lockhart-kötetre bukkantam a kupacban, és elhűlve tapasztaltam, hogy Fred elég sok vackot magával hozott. − Nyugtass meg kérlek, hogy ez a kötet Molly nénié volt, és véletlenül hozzád keveredett – emeltem fel a fogpaszta reklámban látható mosollyal ellátott Lockhartot, és nagyon bíztam benne, hogy Rox keverte ezt be trollságból.
