- CIROOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO! – A főnököm, illetve legjobb haverom nevét üvöltve estem be a Baziliszkuszba. Miközben zaklatottan utat törtem magamnak, mindenki láthatta, hogy mennyire rossz passzban vagyok, hiszen a hajam kócosan meredezett az égnek, a mellényemet félregomboltam, és meg mertem volna esküdni rá, hogy a zoknim is felemás volt. Már, ha viseltem zoknit egyáltalán. Cirora a bárpultnál találtam rá. Levegőt kapkodva zuhantam le a mellette lévő székre, és az oldalamat fogva lihegtem. Otthonról futottam idáig, és hát nem volt egy rövid út, az tuti. Össze-visszahebegtem, először képtelen voltam emberi beszédre, csupán a pultostól kapott józanító pofon után váltam képessé arra, hogy értelmes szavak hagyják el a számat. − Nem fogod elhinni! El… El… − A hangom megremegett, mert belegondoltam, hogy mit csinálhattak az én gyönyörűséggel, és könnyek nélküli zokogásban vágtam a kezemben szorongatott levelet Ciro elé a pultra. − Elrabolták! – nyögtem ki az első szót, miközben a haverom orra alá tuszkoltam a levelet, amiben a fogvatartók azt pedzegették, hogy rohadt sok pénzt követelnek érte, és ha nem teljesítjük a kérésüket, akkor nem ő lesz az egyetlen áldozatuk, hanem addig folytatják, amíg meg nem törnek minket. − Pedig esküszöm, hogy vigyáztam rá! − Mégis, amikor reggel felkeltem, Ő nem volt sehol. Nem érinthettem meg, pedig olyan puha volt, és nem is kaptam meg a reggeli csókot tőle, miközben lementem az udvarra. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy miként lehetett valaki ekkora szörnyeteg, amikor ő egy tiszta, ártatlan lelkű lény volt! Mégis, valaki rútul elragadta, és nemcsak magával vitte, de miatta még csúnya is voltam. Ismét felbőgtem, amikor megpillantottam az elém tolt pohárban a saját tükörképemet, és a zsebemben lévő kézitükröt kénytelen voltam előrántani, hogy legalább a hajtincseimet eligazíthassam. − Most azonnal utána kell mennünk! Családtag, nem hagyhatjuk magára! – csaptam az asztalra, kilöttyintve a poharam tartalmát, majd kínomban felhajtottam a maradék alkoholt, mielőtt még azt is kipacsáltam volna.
Ciro && Monty
Vendég
Szomb. Szept. 25, 2021 10:53 pm
Halkan csilingeltek az összekoccanó jégkockák a poharamban, ahogy belekortyoltam a Campariból, a családi recept alapján készült L'invasatóból és vermutból készült italba, amit két narancsszelet díszített. Kellemes hang volt ez, egy kellemes délelőttön - tőlem eltérő életvitelt folytató emberek alighanem találtak volna kivetnivalót abban, hogy tíz órakor ledöntöttem egy koktélt, míg a hülye angolok ilyenkor a tejben tocsogó teájukat szürcsölték -, a szinte teljesen üres Baziliszkusz Bárban, ahol a kidobókon és néhány kurván kívül senki sem lézengett. Fejben végigpörgettem az aznapi teendőimet, a keserű, narancsos aromájú ital jobban felébresztett bármilyen kávénál, késznek éreztem magam a nem létező naptáramba feljegyzett minden munka elvégzésére. Legfőképpen arra, hogy a dél körül, Amerikából érkező szállítmányunkat fogadjam és ellenőrizzem, nagyanyám kérése (valójában utasítása, csak szerettem másnak nevezni) szerint. Hatalmas értékben csempésztünk az országba bájitalokat, amelyek mostanában egyre népszerűbbek voltak az éjszakai életben, a tehetősebb fiatalok körében, akik szerették volna feldobni valamivel a bulit - bár én magam nem értettem, mi szüksége lehetett erre bárkinek is, én régi vágású voltam, szerettem a hagyományos módon padlóra küldeni magam és egyszerűen annyit inni, amíg már a lábamon is alig álltam. De nem is azért érkezett a szállítmány, hogy én fogyasszam el, hanem el akartuk adni. Azonban amint meghallottam Monty bársonyosnak nem nevezhető hangját, az üzlet köré rendeződő gondolataim egy csapásra tűntek el, a helyükre pedig egyetlen mondat lépett: miért nem gyújtottam még fel ezt a piperkőc barmot? Szerettem Montyt, ahogyan a testvéreimet szerettem. Gyerekkori legjobb barátom volt, bajtársam, ivócimborám, leghűségesebb emberem, fogadott fivérem... de néha erős késztetést éreztem rá, hogy megfogjam a kis kézi tükrét, amit akkora becsben tartott és lenyomjam a torkán, hátha akkor képes legalább fél órán át megkímélni a száján kiömlő értelmetlen szóözöntől. Mert Monty ilyen volt: harsány, hangos, komolytalan, egy igazi idióta. De az enyém, és ez visszatartott tőle, hogy egy ingerült pillanatban a hajánál indítva gyújtsam fel - és bár ezt igyekeztem titkolni, valójában az esetek többségében jól szórakoztam rajta. Kivéve olyankor, amikor valakinek, egy családtagnak az elrablását és esetleges meggyilkolását vizionálta. - Cazzo - szitkozódtam, majd köhögtem egy sort, a félrenyelt keserű alkoholtól. - Monty, mi a szarról beszélsz? Az agyam lázasan pörgött. Giuval fél órával ezelőtt találkoztam, Lucyval szintén a reggel folyamán, ők nem tűnhettek el. Ale-t előző este óta nem láttam, Kikka és Bruno a Roxfortban voltak. Hármuk közül bármelyiküket elrabolhatták... De nem, Ale-t biztosan nem, az öcsém erősebb volt annál, hogy mindenféle felfordulás nélkül magukkal vigyék. Kikka és Bruno viszont, minden tapasztalatuk és tehetségük ellenére csak iskolás gyerekek voltak... Idegesen kikaptam Monty kezéből a tükröt, legszívesebben megpörköltem volna a haját, amikor most, egy ilyen komoly helyzetben is képes volt azzal törődni, hogyan nézett ki. - Bruno vagy Kikka? Váltságdíjat kértek érte? - szegeztem neki a kérdéseket, noha közben már dühösen kihajtogattam a felém nyújtott levelet és egy határozott mozdulattal a pultra simítottam a pergament. Végigfuttattam a tekintetem a sorokon, azonban sokkal okosabb nem lettem tőle. Pénzt kértek, nyilván, de sem a húgom, sem az öcsém nevét nem említették. - Felgyújtom őket. Szénné égetem őket... És van pofájuk egy ostoba kecskének nevezni a testvéremet... - A papír hirtelen lángra kapott, nem is fáradtam az eloltásával. - Monty, van bármi tipped, kitől érkezett ez a levél? Aláírás természetesen nem szerepelt a végén.
Vendég
Szomb. Okt. 09, 2021 2:39 pm
Monty
& Ciro
Zaklatott lelkem zaklatottságát mutatta a csodálatos külsőm ziláltsága, és a tény, hogy úgy estem be a Baziliszkuszba, mintha az életem múlt volna rajta. Valóban azonban csupán az életem értelme múlt mindezen meg az a mennyiségű pénz, amelyet Capretta megvételébe és gondozása fektettem. Nekem pedig szükségem volt rá, hogy a bundáját simogatva békére leljek olyan nyomorúságos éjszakákon, amikor nem jött álom a szememre, ugyanis újra és újra apám szavai jártak az eszemben. Azt persze sose mondtam el Cirónak, hogy mennyire bántott a dolog, és hogy bármennyire is próbálkoztam, az ember, akinek az elismerését akartam mindig is kivívni konkrétan semmibe vett. Sőt, inkább megvetett. Capretta viszont tökéletesen elterelte a figyelmemet magányos óráimban, hiszen bár élveztem a saját tükörképem társaságát, és kifejezetten szórakoztató személyiség tudtam lenni, mégis hiányzott mellőlem valami, vagy éppen valaki. Még mindig levegő után kapkodtam, miközben két dolgon járt az eszem: egyrészt, reméltem, hogy Őt biztonságban visszakaphatom, másrészt ahogy az árnyékomra pillantottam, szinte elhűltem attól, hogy mennyire kócosan festhettem. Ha nem evett volna meg az aggodalom, akkor talán már a frizurámat igazgattam volna, így azonban Cironak hebegtem-habogtam és időnként talán mekegtem, amikor nem jöttek a szavak úgy, ahogy szerettem volna. − Ne beszélj ezen a fertelmes nyelven, mert még mindig nem értem – sírtam fel panaszosan, hiszen hiába lógtunk együtt annyi éve, szinte biztosra vettem, hogy Zofia pár hónap alatt több dolgot tanult meg olaszul, mint én több mint egy évtized alatt. Mondjuk, azt mondták, hogy a kutyáknak hallgatniuk kellett a vezényszavakra, szóval talán valahol érhető is volt az ő esete. De az én édes Caprettámnak sosem kellett könyörögni, sőt… Most mégis valami szemét gazfickó elragadta tőlem, de Merlinre esküszöm, ha egyszer visszaszerzem őt, akkor mostantól velem fog aludni. − Hát… Elvitték, elragadták, elrabolták… Elhurcolták. Hányféleképpen mondjam még, hogy megértsd főnök? – remegett meg a kezem, amikor elé pakoltam a levelet. Nem is tudtam, hogy mit tehettem volna, hiszen azt se tudtam hová hurcolták el… Jól esett volna az a pohár ital, amit elém toltak, de egyelőre nem volt gusztusom rá. Ráadásul, szembesültem azzal is, hogy mennyire pocsékul néztem ki, ezen pedig sürgősen változtatnom kellett. Felháborodottan pillantottam Ciro után, hiszen azért igencsak nagy arcátlanság volt egy zaklatott embertől elvenni az utolsó kincsét, de féltem, hogy felgyújtott volna, így a pultra bukva meredtem magam elé. − Hát mondtam, hogy családtag! Minden ott van a levélben. És igazán visszaadhatnád a tükrömet, mert nem tudok ilyen csúnyán létezni! – panaszkodtam egy sort, majd hirtelen kiegyenesedtem, hogy legalább az öltözékemet ráncba szedjem, ha már ilyen vállalhatatlanul bukkantam fel. Bár a legjobb mellényemet vitték volna el, és nem Caprettát! Meg sem hallottam Ciro háborgását, inkább felhörpintettem az előttem lévő italomat. Már az sem érdekelt, ha esetleg nem fogok olyan jól célozni, mint általában, én csak Őt akartam viszontlátni. Meghökkenve húzódtam hátra, amikor a levél hirtelen felgyulladt. Annyira tudhattam volna, hogy ezt fogja csinálni! − Öhm – próbáltam összeszedni a gondolataimat, majd mély levegőt véve kitisztítani az elmémet. – Ha visszaadod a tükrömet, akkor lehet lesznek tippjeim… Mert nekem látnom kellett magamat, hogy gondolkozni tudjak. Elég hülyén hangozhatott, de az segített a fókuszálásban, így nyújtottam is a kezemet a tükrömért, de ha azt nem kaptam vissza, akkor az üres poharam is megfelelt erre a célra. − Hát… Nyomkövető bűbájt akartam volna szórni a levélre, vagy valamit, amiből kiindulhatunk, de… − sandítottam félve Ciróra arra utalva, hogy az imént semmisítette meg az egyetlen bizonyítékunkat. − De lehet, hogy a ruszkiknak van köze hozzá, akiknek múltkor kirámoltattad a raktárukat, bár nem értem, hogy ahhoz miért NEKEM kell lennem a postás, hogy bosszút álljanak, amikor a kis szöszke barátnőd volt ott, és nem is én… Aztán van egy feltörekvő banda is, ők azt hiszem full britek… Nem tudom, de mostanában eléggé szemtelenek, de ott van az a nőci is, aki infókat szolgáltat neked, hátha ő tud mondani valamit – eredt meg a nyelvem, és rendszertelenül hadováltam össze-vissza, mert komolyan beszartam attól, hogy a következő dolog, ami fel fog gyulladni a helyiségben az én leszek, pedig eskü nem én tehettem arról, hogy nekem kellett közölnöm a rossz hírt! Miért mindig a postásokat bántják, heló?
