Hiába szenvedtem végig immár két évet a Roxfort falain belül, úgy tűnik, bele kell törődnöm, hamarabb fejezem be a tanulmányaim, mint hogy megszoknám az itteni közeget. Az időjárás inkább felel meg varangyoknak és egyéb nyálkás dögöknek, mint emberi lényeknek, az ódon épület szinte ordítva könyörög azért, hogy bontsák le végre, a többi diákkal pedig képtelenség megtalálni a közös hangot, kiváltképp a szobatársaimmal, kik szinte egytől egyig kiállhatatlan férgek, akikkel még egy vak siketnéma sem tudna öt percnél többet egy légtérben tölteni. Sokszor elgondolkodom azon, hogy követnem kellene Caelum példáját, s már az utolsó évem elvégzése előtt meg kellene szöknöm, de nem kell sokat töprengenem ahhoz, hogy rájöjjek, a sok ostoba baromnál csak az zavarna jobban, ha magam is iskolázatlan maradnék. Kilátástalan helyzetemből csupán egy-egy magányos séta tud megmenteni, még ha csupán ideiglenesen is; most, hogy az ég nincs annyira beborulva, s a gyep sem azt az érzést kelti, mintha bokáig gázolnál a takonyban, majdnem kellemes időtöltésnek mondható. Szinte el is tudnám felejteni, hogy még mindig a Roxfort területén vagyok, ha valaki nem zavarna meg a relaxációs sétám közben, eszembe juttatva, miért is utálom a helyet. - Kit nevezel te tesónak? – förmedek a hang eredetének vélhető irányába, mert hát valljuk be, bőven elég belőlük kettő problémás egyed -akkor is, ha a harmadikkal szerencsém van-, azonban látóteremet blokkolja egy felém végzetes tempóban közeledő ág. Minden gráciát mellőzve esek hátsó felemre, mielőtt az nemes egyszerűséggel pofán vágott volna, s mivel a fúriafűz időt sem hagy arra, hogy méltóságom megőrizve andalogjak el, rákjárásban vagyok kénytelen elslisszolni egy újabb csapásától. Egyáltalán melyik szadista vadbarom ültette tele a birtokot ezekkel?- merül fel bennem egy pillanatra a kérdés, de szinte azonnal megválaszolom magamnak: valószínűleg bárki, aki itteni pedagógusként egy életre megutálta a gyerekeket. Ahogy tekintetem végig a fán tartom, figyelve, mikor készül újra lecsapni, megpillantom a tövében lángoló könyvet, amely kiválthatta eme heves reakciót - Barbár – köpöm foghegyről megvetőn; úgy tűnik, az intézmény nem csak az épületét és a társadalmi berendezkedését, de még a könyvégetés hagyományát is megőrizte a középkorból. - Ne mozogj, akkor nem vesz észre! – kiáltom oda a kevésbé hasznos tanácsot; egyáltalán nem célom segíteni neki, sőt, kettejük közül a fának drukkolok, annak ellenére is, hogy az ugyanúgy akarja az én véremet is, mint az övét. Legszívesebben az arcába vágnám a még lángoló könyvet, de sajnos az, valamint a srác is túl messze tőlem van ahhoz, hogy eltaláljam – igazából bárhonnan túl messze lenne, sosem volt a célba dobás az erősségem. Mikor végre hagy pár másodpercnyi időt számomra a fűz, talpra állok, s ellenálva a késztetésnek, hogy megigazítsam zilált viseletem, kezem első útja a pálcámhoz vezet, hogy ellentámadásba lendüljek, s a Pirointio varázsigét elmormogva tegyek róla, hogy a fának még több oka legyen tombolni.
Noha megfordul a fejemben a gondolat, petymeg alakban bizonyosan könnyebb lenne a kitérés és a menekülés, de nem engedhetem meg magamnak, hogy lebukjak, s kerüljek a Büntetésvégrehajtás – vagy rosszabb esetben a nővérem– elé, amiért eddig nem fáradtam be a Minisztériumba bejelenteni, hogy elsajátítottam az animágiát. Az apró termet és a villámgyors léptek híján azonban hamar a talajon találom magam, h a fúriafűz ágaitól már csak kúszva sikerül megmenekülnöm. Ugyan esélyem sincs ekkora távolságból pofán vágni a srácot, amiért továbbra is Tesónak hív, de a fa készségesen megteszi helyettem is, az Ő nevetéséhez hasonlóan jóindulatú horkantást kicsalva torkomból. Egyáltalán ki ez a gyengeelméjű? Hunyorogva bámulom, ahogy intelmem ellenére is menekülőre fogja, ráadásul pont az irányomba; a hangja ismerős, nem úgy, mint az arca – valószínűleg pont amiatt, mert a száját elhagyó szava alapján pont az a fajta, akiknek tekintetét nagy ívben kerülöm, nehogy azt invitációnak találják egy beszélgetéshez. - Te is csukott szemmel alszol, mégis látod az álmaid, nem? Ne csak az agyad két százalékát használd! – felelem bosszúsan, átkozva magamat, amiért nem ignorálom őt az ostoba kérdéseivel együtt. Igaz, normál esetben én is a föld rezgései által való tájékozódásra szavaznék, azonban nem vagyok hajlandó Vele egyetérteni, sem hagyni, hogy az övé legyen az utolsó szó, kiváltképp egy ilyen szituációban. Ahogy megérkezik mellém tör rám a felismerés, valamint egy szokatlan érzés, melyet túl büszke vagyok rettegésként azonosítani; legszívesebben megindulnék az ellenkező irányba, ha a méltóságom nem szenvedte volna már meg így is ezt az incidenst. Sajnos volt már szerencsém egy levegőt szívni vele a közös óráinkon, valamint láttam lejáratni a házát valamelyik kviddics meccsen is… Hogyan is hívták a csapattársai? „Rönó”? - Úgy érted, AZT? – nem vagyok sem vak, sem pedig hülye, hogy ne fogjam fel, a könyvére gondol, de képtelen vagyok megállni, hogy ne kössek bele a helytelen ragozási formába. - Egyáltalán miért gyújtottad fel, ha most ennyire érdekel a sorsa? – vonom fel a szemöldököm kérdőn, kivételesen tényleg kíváncsian a válaszára, mégis mi a francot gondolt, milyen végkimenetelre számított, mikor egy fúriafűz tövében jutott eszébe tüzeskedni - Csak egy jó tanács, Renault: tanuld meg elengedni azokat a dolgokat, amik csak lehúznak. – Elérhetetlen célok? Viszonzatlan szerelem? Családtagok, akik egész addig megfeledkeznek a létezésedről, mígnem akarnak tőled valamit? Kinek van ideje ezeken rágódni? - Az a fa történetesen épp most akart eltenni láb alól, és gyanítom, nem szándékozik meggondolni magát… szerinted mennyire érdekel? - vetek rá egy lesújtó pillantást, amelyből talán ő is ki tudja olvasni, sőt, betűzni, hogy fikarcnyit sem. Ha úgy tervezi, kész volna meghalni azért a könyvért, teljes szívvel támogatom döntésében, de engem hagyjon ki belőle… mármint… ne, szívesen nézném a hősies küzdelmét és halálát.
- Mit csinálsz alvás közben? – szűröm ki a lényeget mondandójából, mellőzve abból minden metafizikai aspektust, megkímélve magunkat attól, hogy olyan dologról kelljen diskurálnunk, amihez egyikünk sem ért. Hiába is nyugtat meg azzal, hogy végre helyesen használja az „azt” szót, lelki békém túl hamar elillan. Szemöldököm ráncolva hallgatom áriáját, szinte érezve, ahogy elhalnak agysejtjeim szép sorban a belőle indokolatlan áradó információtengertől. Minden erőmmel próbálok koncentrálni, hogy legalább csöppnyi értelmet kivegyek szavaiból, vajmi kevés sikerrel. Mégis honnan tudnám, mit szól majd hozzá az anyja, mikor nekem nincs, az övét meg nem ismerem? A fa meg is ölhetné, miért azért aggódna, s nem a fia egészségéért? Csak azok tudnak aggódni a szeretteikért igazán, akik már elveszítettek valakit? De mindehhez nekem mi közöm? - Angliában vagyunk, itt mindig pocsék idő van! – csattanok fel, hagyva, hogy előtörjenek érzelmeim, noha nem a csapattársai alaptalan vádjai ébresztették fel haragom -de ha már itt vagyunk, mégis miért nézik ki belőle, hogy képes volna sikeresen összehozni egy efféle bűbájt?-, hanem Renault nonszensz szövegelése. - Ezt komolyan kérdezted? – pillantok rá hitetlenül, képtelen megbarátkozni a gondolattal, hogy létezik olyan tűz, amelyet véletlen keltenek, kiváltképp, ha azt ennyire célzottan gyújtják. Az újabb, ellenünk irányuló támadás meggátol abban, hogy tovább faggassam, s épp csak félre tudok ugrani a felém lendülő csapás elől. Ha nem tapasztalnám első kézből, el sem hinném, hogy még mindig azt hiszi, tehet még bármit azon kívül, hogy elindul szépen a klubhelyisége felé, azon törve a fejét, honnan szerezzen másik könyvet. - Mit gondolsz, még ha sikerül is eloltani úgy, hogy az összes oldal ép maradt, a fűz majd érezve a jó szándékod, lenyugszik, és odaenged, hogy visszaszerezd? – próbálom naivan észérvekkel meggyőzni arról, hogy ez nem az a helyzet, melyből konfliktus nélkül kisétálhat, de beugrik, kivel is beszélek - Majd kapsz tőlem egy másik könyvet az író által dedikálva, cuki piros masnival, vagy amivel szeretnéd – alkudozok, remélve, hogy legalább az ajándék ígérete meg tudja győzni arról, hogy ne akarjon hősködni egy olyan tárgyért, melynek sorsa már rég eldőlt, s ő maga okozta pusztulását. - „Izé”… - ismétlem. Elérkezett a pillanat, amelynél már képtelen vagyok türtőztetni magam, s eleresztek egy fáradt nevetést. Egyáltalán miért is próbálkozom értelmesen kommunikálni vele? Vajon mindig szándékában áll kiharcolni, hogy általa elveszítsem minden emberiségbe vetett hitem, vagy ösztönösen éri el ezt? Nem sok tart vissza, hogy problémánkat – miről is beszélek, ez csak az övé – egy Táltostűzzel oldjam meg, de már azt is kinézem belőle, hogy abba is gondolkodás nélkül belerohanna, engem egyenesen az Azkabanba juttatva, így végül beérem egy egyszerű Piroinitio elsziszegésével, egyenesen a könyvét célozva felerősítve a már meglévő lángokat, hogy azok biztosan tovább tudjanak terjedni a fúriafűzre. - Egyébként meg merem kockáztatni, az az izé, amire gondolsz az Aguamenti, de a helyedben inkább nem próbálkoznék - pillantok rá komoran; legszívesebben most azonnal hátat fordítanék, s elindulnék dolgomra, mielőtt a lángok felkeltik egy prefektus vagy egy professzor figyelmét, de nem vagyok biztos benne, hogy nem próbálkozik meg valamivel.
- Briggs? – Akad meg a fülem a sok zagyvaság között a néven. Mondanom sem kell, nem vagyok a családja, valamint az általuk képviselt politikai irányzat nagy rajongója, felőlem nyugodtan követhették volna Kyle-t a sírba mind - Őszintén kívánom, hogy összejöjjetek, megérdemlitek egymást – a családja pedig egy ilyen két lábon járó csapást, csak szaporodni ne kezdjenek el. Arcom eltorzul az undortól, ahogy folytatja az ömlengést álmai nőjéről, amivel a mérleg nyelve ismét arra fordult, hogy Renault lelkén szárad a folytonos eső, hisz Briggs minden bizonnyal pont miatta nem meri kitenni a lábát a szobájából, hogy ráderülhessen a nap. Tulajdonképpen, én is inkább az angolkórt választanám… Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy a legjobb döntés az lenne, ha hátat fordítanék neki, elsétálnék, majd rögvest küldenék egy levelet a nővéremnek, hogy azonnal fáradjon a Roxfortba és tüntesse el eme incidens emlékeim elmémből, de valami oknál fogva egyszerűen képtelen vagyok rá, a helyzet abszurditása újra és újra kihívás elé állít, amit képtelen vagyok szó nélkül hagyni. - Ha így lenne, már rajtad is kipróbálták volna a Reparot - esküszöm, nem azért alázom, ennyire lelkesen, mert szívből gyűlölöm – ezt csupán az olyan személyek tudják elérni, mint Mulciber, vagy épp a Briggsek. - Átaludtad, vagy be sem mentél arra az órára, ahol a fúriafűzről tartottak előadást? – kérdezek vissza még utoljára, tűréshatárom mezsgyéjén, ismételten belekötve a saját logikája szerint helytálló érvbe, azonban a következő megszólalásánál végképp elpattan a húr. Nem érdekel már a kétségbeesett hisztije, a könyve iránti indokolatlan aggodalma, az ön- és közveszélyes habitusa; olyan megkönnyebbülést hoz a tankönyv felé küldött Piroinitio, mint soha máskor. Válaszra sem méltatom, mikor épelméjűségem vonja kétségbe, s arra sem reagálok először, ahogy maradék józan eszét eldobva szalad a fűz irányába... sem pedig akkor amikor a fa felkapja a gyökeret. Nem vagyok én semmi jó elrontója, ha ő minden intelmem ellenére a gyengélkedőn akar kikötni, hát rajta. Jajveszékelése is egész szórakoztató lenne, ha tőlem várná el, hogy segítsek rajta, mialatt én pont azon vagyok, hogy semmiféle kötelék ne jöhessen létre kettőnk között, nehogy megsajnáljam, ha a fúriafűz úgy földhöz vágja, hogy kiloccsan az a sejtköteg, ami az agya helyén lapul. Anya? – jut el végül elmémbe a megszólítás; egész hirtelen avanzsált tesóból szülőjévé, legszívesebben be is szólnék neki, miféle aberrált családból származik – bár ezt megállapítani róla egyébként sem nagy tudomány, elég pár szót beszélgetni vele, hogy rájöjj, a szüleinek valószínűleg egyenesági rokonoknak kellett lenniük, hogy összehozzák -, de hát a Black kúria tapétájára felpingált családfa is inkább hasonlít egy szervezeti kapcsolati hálóra, mint egy tényleges fára, szóval vissza is fogom magam, mielőtt még saját karikára dobnék. - Talán tényleg nem lát, ha így lenne, szó szerint bottal sem nyúlna hozzád! – szúrok oda neki ismét, olybá tűnik, igencsak ráéleződött a nyelvem az alázására, de hát nincs mit tenni, túl jó alany ehhez. – De ne szerencsétlenkedj már, még ennél is nagyobb agykárosodást szenvedsz! Hé, hallasz? Használd a pálcád! Hol a pálcád, Renault?! – hangom egyre inkább telik meg frusztrált aggodalommal. Nem akarok rajta segíteni, de azt sem akarom, hogy tényleg baja essen és engem vonjanak felelősségre, mikor csupán a saját hülyesége okolható mindenért. Tulajdonképpen ez és a halála volna az első tette, amivel jót tenne a világért. - Gyűlöllek! – köpöm neki oda mérhetetlen undorral a hugrabugos srácnak, majd pálcámat a támadójának szegezve megidézve egy Relaxo bűbájt. Továbbra sem áll szándékomban eloltani a tüzet, de talán nyerhetek magunknak némi időt, hogy kiszabadíthassam az ágak szorításából.
