- Apa, szerintem hátul meg kellene erősítened a sátrat, mert úgy néz ki, mint ami mindjárt összedől - csörtetek be a kibővített belsejű camping sátrunkba - mindig imádtam ezt a bűbájt, olyan mint a Doktor Tardisa, csak varázslattal -, egy nagy hátizsákot cipelve magammal. Nem mertem a hátamra venni, mert félő, hogy a súlyától csak hátrafelé haladtam volna vele, mint egy rák. Bezzeg, ha használhatnám a pálcámat, már rég belebegtettem volna. De mindenki csinál valami hasznosat, szóval én sem akarom kivonni a munkából magamat. Azt mondjuk nem tudom, ki mivel is van elfoglalva, de egyértelműen szorgosak, mint a hangyák.
- Csak mondom, én így tuti nem alszom hátul az emeletes ágyon. Nem akarom, hogy álmomban rám boruljon a vászon, és megfojtson – vonok vállat, aztán belekukkantok a zsákba, amit egyelőre annyival sikerült beljebb rángatnom, hogy bárki könnyedén áteshessen rajta. Aztán mikor meglátom, mit rejt, máris kicsit fellelkesülök. Kaja van benne. Sok-sok. A nagyi fincsi szendvicsei, és egyéb hozzávalók a vacsorához.
- Ezeket hová pakoljam, anya? Azt hiszem, egyszerűbb lesz egyesével helyre tennem mindent - állapítom meg, részben inkább csak magamnak. - Amúgy láttátok, hogy pár sátorral arrébb valakik már tüzet is gyújtottak? Azt hiszem, mugli származásúak lehetnek, mert tök szimpla mályvacukrot sütögetnek. Ugye mi is csinálunk majd olyat? Úgy láttam, Ron bácsi küldött abból a csomagból nekünk is, amelyik a láng felett pörkölve felveszi a kviddicsjátékosok alakját - mondom lelkesen, és elkezdek kutakodni a finomságok után a nagy puttonyban.
- Juj, James, képzeld el, amikor pár év múlva már a te meccsedre jövünk ki, és a rólad mintázott mályvacukrot esszük - vigyorgok fel a bátyámra. Közben megtalálom ám a csomagot, és nekem bizony pörkölés nélkül is jó lesz most, hamar be is tolok az arcomba egy-két finom darabot. - Albus, ugye te is drukkolsz majd neki? - lépek oda az említetthez, lazán meglökve őt a vállammal, és közben a titokban az ő markába is belecsempészek az édességből.
to my family
Albus Perselus Potter varázslatosnak találta
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Csüt. Szept. 02, 2021 10:41 am
Lily, Albi, Anya, Apa & James
Szemet forgatok az öcsém és a húgom minden egyes szavára, most egy kicsit a kelleténél is pökhendibb vagyok és akadékoskodó. Bizonyára ezt anya is észre vette, meg talán apa is, már csak idő kérdése, hogy egy újabb „Fejezd már be, James!”-t kapjak. Igazából már csak szeretnék ott lenni és tudni, hogy nem kell már olyan sokat várnunk a mérkőzésre. Csak emiatt lehetek ilyen faszagyerek, mert az egy dolog, hogy izgulok emiatt az egész miatt és csak azt remélem, hogy az én kedvenceim fognak nyerni, nem pedig a másik de… – Majd alszom én az emeleten, nem kell aggódnod amiatt, hogy rád esik valami és álmodban megfolyt. – reagálok a lehető leggyorsabban Lily aggodalmára, még a vállára is helyezem a tenyerem, hogy tényleg hatásos legyen a megnyugtatásom. – Végül is, fő a te biztonságod. – szándékosan nyomtam meg egy kicsit a te szócskát, nem azért, mert azt szerettem volna, hogy érezze a húgom megtisztelve magát, hanem azért, mert azt szerettem volna, hogyha Albus rosszul érzi egy kicsit magát. Nem tehetek róla, valószínűleg megint az ellenfélnek szurkol csak azért, hogy velem ellenkezzen és akkor… Valószínűleg nem fogom megmondani neki, hogy ugyanazt a csapatot szeresse amit mi többiek vagy legalábbis remélem, hogy Lily nem a Dimbourne-i Darazsaknak szurkol. – Vagy megismerkedhetnénk velük! Láttam, hogy van velük egy Blökihez hasonló kutya! – javaslom lelkesen, nyilván nem azért, mert épp párt szeretnék találni a kutyánknak, csak játszótársnak szánom neki. Amíg elvannak együtt addig sem kell aggódnunk, hogy szétrág valamit amit nem kellene. Mondjuk anya papucsát, vagy Lily kalapját, amit még mindig nem értek miért cipelt magával, de ő tudja, lehet, hogy jobban odafigyelt az időjárás jelentésre, mint én. Végül is, ő sokkal többet nézi a tévét, mint én. – Tudom, hogy ennivaló vagyok, de azért nem ennyire. Megyek segítek apának… – jegyzem meg, amikor látom, hogy a testvéreim jól elvannak egymás mellett. Lehet, hogy jobb is lesz, ha egy kicsit magukra hagyom őket, addig se piszkálom őket és mindenki boldog, főleg ők. – Van még csomag odakint? – kérdezem meg csak úgy mellékesen anyától, nem mintha nem tudnám megnézni, csak éppen nem arra fele indulok, hanem apa irányába. Nyilván nem azért, mert útban szeretnék lenni, hanem azért, mert segíteni akarok. Most már végre, nem bűn ha varázsolok a Roxforton kívül. Egy élmény káoszt okozni vele. – Tudok valamiben segíteni? – megbillentem a fejem amikor azon agyalok, hogy apa most min ügyködik.
✘ My siblings are my best friends. ✘
Vendég
Szomb. Szept. 04, 2021 10:07 pm
- Ahogy kézre esik, Kincsem, egyelőre én is nyakig merülök a... - cipzározom ki immár a hatvankettedik utazótáskát, és akad egy férfi alsónadrág a kezem ügyébe, nettó a sátor közepén. - ...aaapátok alsóiban. Próbálok valami elnéző mosolyt varázsolni az arcomra, nem tudom, megéri-e fennakadni bármin is; például, hogy a bepakolt cuccok mennyisége alapján van még pár fő, akik a családunkban élnek, vagy, hogy a férjem máig nem tanult meg rendesen összekészülni. Ez a csíkos példány ugyanis határozottan nem a gyerekek mérete, és szívesen meglóbálnám az ujjam hegyére tűzve, mégis mit keres a saját ruháim közé gyűrve, hangozna a költői kérdés, de nem. Foglalja csak le a roskadozó sátor, reggel majd eldönti, hogy szellősen öltözik-e odalent. Nemes egyszerűséggel visszatuszkolom a farmerkabátom mellé, igen, roppant gonosz a hangulatom. De legalább a lányomra bármit rábízhatok; reményeim szerint hamar felszámoljuk ezt az őskáoszt, legyenek akárhol a személyes holmijaink, az emlegetett Ron bácsi csomagja alatt kilapulva (Ron bácsit ezúton is imába foglaljuk), az sem érdekel. Itt vagyunk, csak ez számít, a gyerekek lelkesek, egyelőre nálam is jobban, ami nagy szó (megeszem a szurkolói kalapomat, ha nem kerekedik veszekedés tíz percen belül a sátorvas miatt), és idén hányás nélkül megúsztuk a zsupszkulcsot is. Szegény Albus. - Mindent behoztunk, menj csak - fordulok Jimhez, mikor nekem szegezi a kérdést az apja felé indulva, bár, az ilyen potya fehérneműk után semmire sem vennék mérget. Mondjuk, arra, hogy a Dimbourne-i Darazsak repertoárját idén is sportszerűtlenség teszi majd ki, nagyon is. - Hogy van a gyomrod, Albi? Beveszi a kviddicses mályvacukrot?
kiscsalád részére
Vendég
Szomb. Szept. 11, 2021 7:03 pm
Világkupa, a Potter család évi zarándoklata, ami persze senkit sem lep meg. Saját kviddicsmúltja, felesége karrierje, és fiuk tervei mellett nem csoda, hogy mekkora felhajtást csaptak belőle, és meg Albus is, aki a legkevésbé érdekelt ötükből, is ugyanúgy élvezte ezeket a kiruccanásokat. Harry ilyenkor, akármilyen kimerültség vagy idegesség ellenére is, ismét 20 évesnek érezte magát, Gin meccsén szurkolva, az izgatottságát tagadni sem tudta volna, és jaj bárkinek is, aki csak meg meri említeni a munkát, berondítva a felhőtlen napokat. Az izgatott készülődést persze szétszórtság jellemezte, ahogy próbálta biztosítani, hogy minden gyereknek mindene a csomagokba kerüljön – így is vissza kellett fordulniuk először –, aminek következtében meg saját dolgai a háttérbe szorultak – ami miatt sose fordította volna vissza magukat, pláne nem mert akkor be kellett volna vallania felesége előtt, hogy valamit otthon hagyott, úgyhogy tervei szerint az első adandó alkalommal felszívódik majd 10 percre, hogy ezt orvosolni tudja –, úgyhogy az már meg sem lepte, hogy a sátor egy – vagy két? – darabja is hiányzott – amit ismét nem fog bevallani, bár esküszik, hogy ez nem ő volt, biztos Blöki csócsálta meg otthon, mert játéknak nézte –, így kissé jobban küszködött a felhúzásával, mint az indokolt lett volna. Hermione persze már rég megoldotta volna, a levegőből elővarázsolva a hiányzó darabokat, és pár Harry számára rég elfelejtett varázslattal pedig tökéletesre is bájolta volna, mindezt úgy, hogy varázslatnak nyoma se látszott – mugliktól van bérelve a hely, Harry! –, de ennek hiányában pálcáját fogai közé fogva, egyik lábával egy sarkot kitámasztva, kezével pedig feltartva egy másikat, próbálta összeügyködni az építményt. Hisz csak az éjszakát kell túlélnie. Így amikor James megjelent, titkon még hálás is volt a segítő kéznek, bár persze magától is meg tudta volna oldani. – Lecövekelnéd azt a sarkot? Mindig feljön a földből, amikor ellépek, hogy a másikat megfeszítsem –szűri a fogai között, ahogy pálcája a beszéde útjába kerül.
A hátam közepére sem kívántam most ezt az egész családi kirándulás dolgot. Szívesebben maradtam volna otthon bezárkózva a szobámba egyedül. De nem. Inkább mosolyt erőltettem az arcomra és belementem a családi kiruccanásba. Ezzel is megkíméltem magam a felesleges rosszpillantásoktól, amiket kaphattam a két Jamestől. Pedig minden galleont megért volna a képük látványa, ha esetlegesen nemet mondok a kviddicsre. Sose vonzott és már kezdtem azt hinni, hogy nem is voltam Potter. A megérkezésünk kivételesen zökkenőmentes és hányás mentes volt. Ezért sem csíptem a zsupszkulcsos utazásokat… Tavaly például telibe hánytam James táskáját. Mondjuk az a része tetszett, de nem hánynék többet. Azt mondjuk nem fogom elárulni, hogy nyugtató bájitalt készítettem és lehúztam az indulás előtt pár órával, hogy hasson is. Még Lily aggodalmát fejezte ki és James pökhendi felajánlással megnyugtatta, hogy ő alszik a sátor végébe, én behordtam pár csomagot. S mivel drága bátyám már helyet választott az alváshoz én a tőle legtávolabbihoz cuccoltam le. – Áhh nem. Szurkoljon neki a nyavalya. –Majd inkább a gurkónak, hogy szedje le a bátyámat a seprűről. Persze a mályvacukrot elfogadtam Lilytől, kapott érte egy puszit a homlokára. Az édességet eltüntettem a számba, mire anya odaért hozzánk a kérdésével. – Megmarad. Most nem liftezett annyira és az édességet is beveszi később. De ha már kaja, mit eszünk? Kell segíteni az elkészítésében? –Inkább segítek anyának főzni, mint, hogy a Potter család két öreg férfitagját megzavarjam. Ha elszúrják a dolgokat, én legalább moshatom a kezem és szívhatom miatta a vérüket.
Én komolyan nem értem, James hogyan képes úgy szemétkedni, hogy közben jófej. Miközben nekem kedveset mond, abban egyenes célzás van Albus felé, amivel direkt cukkolni akarja, és tényleg nem tudom, de ehhez tuti van valami spéci tehetsége. Csak megemelem a szemöldököm felé, de aztán inkább rájuk hagyom. Amúgy is van még épp elég tennivaló, amivel lefoglalhatom magamat. Plusz el kellene dönteni, hogy akkor ki hol is aludjon.
- Na jó, ha te fent, akkor én lent - határozom is el magam hamar. Végül is, ha Jamie vállalja az áldozat szerepét az emeleten, nekem alul elvileg már nem kell attól félnem, hogy megfulladok álmomban. Meg így akkor Albusnak jut a szimpla ágy, és hát le merem fogadni, hogy amúgy sem akarna Jamie-vel közösködni egy emeletes ágyon. Le is pakolom a saját holmimat a kiválasztott helyre, mielőtt visszatérnék a konyhai dolgok és a temérdek kaja kipakolásához. Igazából csak elsőre tűnik soknak ez a mennyiség, de szerintem, ha jobban megnézzük, félő, hogy ki sem tart az itt tartózkodásunk végéig. A fiúk rengeteget tudnak enni. Főleg James. Én legtöbbször inkább csak az édességet dézsmálom. Persze vagyok olyan jófej, hogy Albit is megkínáljam. Azért csak őt, mert ő van elég közel ahhoz, hogy ezt észrevétlenül megtehessem. Amúgy is, amilyen rosszul viseli a zsupszkulcsozást, megérdemli a nasit. A puszija után, ami nagyon is jól esik, édesen felmosolygok rá.
- Tényleg? - fordulok vissza James felé. - Ó, de cuki lenne, ha Blökinek lenne egy új barátja! Ugye elmehetünk megismerkedni velük? - pillantok ezúttal a szüleink felé. - Kíváncsi vagyok, ők vajon kinek drukkolnak... - jegyzem még meg, aztán némi szusszanás, és mályvacukor-csenés után új erőre kapva még egy kicsivel beljebb vonszolom a kajás hátizsákot, és elkezdek belőle kipakolni a szabad polcokra.
- Apa minek hozott ennyi alsógatyát? - kérdezem felhúzott orral, értetlenül anyától, miután a családunk két idősebb férfitagja már sátoron kívül került. - Több napot is itt töltünk? - Nem mintha gondom lenne vele, ha elhúzódik a kempingezés, csak azért szólhattak volna erről időben nekem is.
- Én is szeretnék segíteni a főzésben - jelentkezem magam is önként a feladatra anyánál. - De remélem, valami olyat csinálunk, ami gyorsan elkészül, hogy aztán elmehessünk szétnézni... - teszem hozzá kicsit halkabban.
to my family
Albus Perselus Potter varázslatosnak találta
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Szer. Okt. 27, 2021 9:21 pm
Lily, Albi, Anya, Apa & James
Inkább kimegyek apához és neki segítek, ha már mindent behoztak ide akkor nincs más dolgunk, mint összeeszkábálni ezt a sátrat valahogy. Sejtettem, hogy apának szüksége lesz rám idekint és sokkal hasznosabban eltölthetem az időmet, mint a testvéreim piszkálásával anya nagy örömére. Apával legalább nagyjából egy hullám hosszon vagyunk, bár vele ellentétben az én jelenlétem még nem áll szerte szét és tudok koncentrálni arra amire éppen kell. Kicsit sajnálom az öregemet, hogy ennyire szétszórt a munkája miatt és még most is nehéz lazítani neki. Mert bár nem mondja, azért látszik rajta és abból, hogy mi mindent hozott vagy nem hozott el a sátor felállításához. Lehet, hogy nem vagyok elég gyakorlott, de sokkal praktikusabbnak láttam készenlétben állítani a pálcámat is. Tudod apa már nem kell a kiejtett varázslatok miatt aggódnom, hogy esetleg valami rossz lesz belőle. Hamarosan végzős leszek és már hivatalosan is varázsolhatok otthon meg máshol is szerintem, csak nem kell mindig visszaélni vele. – Segítek apa, bízd csak rám. – próbálok meg egy kicsit megnyugtató hangon szólalni és meg is fogom a sátor sarkát, hogy ki is biztosítsam ha arról van szó. Csak látnám, hogy hol az isten nyilában van az a kibiztosító cövek. Ide is pillantok, oda is, de sehol sem látom. A bal lábammal rálépek az anyag sarkára, hogy valami ott tartsa amíg én elintézem a biztosító cövek dolgot, már ha itt van egyáltalán. Sóhajtok egyet bizonytalanul. Remélem épségben marad a sátor amíg én ezzel foglalkozok. – Invito sátorcövek! – remélem nem az egész cövek fog felém jönni, de azzal sem lenne baj, legalább láthatom, hogy hol van és használhatom őket a továbbiakban is. Már tudtam, hogy derékszöget kell valahogy formálni a zsinór és a cövekelés közben, így már annyira nem is voltam bénácska ebben. Mind jelentéktelen, hogy majdnem arcon csapott az a valahány pici cövek amit ide invitoztam magamhoz, ha most Albus és Lily látta volna tuti röhög egy nagyot. De biztos vagyok abban, hogy a sátor általam tartott részénél érezhettek egy kis megingást. Ez csak azért volt, mert egy kicsit pánikba estem. Én is teszek néha ilyet. – Megcsinálom a hátsókat is apa! – szólok oda apunak, abban reménykedve, hogy meghallja, hogy én ezt az első részt itt ide leütöttem és nehogy megbotlodjon benne, mert akkor vége az életünknek. Vittem magammal egy pár cöveket, de azért a közelébe is vittem egy párat mielőtt még ténylegesen megkerültem volna a sátrunkat. – Ezekre szükséged lesz, meg szerintem zsínor sem ártana, amivel meg tudod kötni az anyagot a cövekhez. – nem állt szándékomban oktatni az öregemet, valószínűleg ő sokkal többször sátorozott, mint én valaha fogok, de azért egy-két jó tanács tőlem sosem árt. Azzal szépen átmentem tehát a sátor végébe és ott kezdtem el ténykedni. Igyekeztem nem a többiekre omlasztani a sátor hátsó részét sem.
✘ My siblings are my best friends. ✘
Vendég
Csüt. Nov. 11, 2021 2:37 pm
- Persze, csak vigyázzatok a pocsolyákkal, van belőlük a közelben. Nem hiányzik egy kutya fürdetés - és igyekszem is elkapni a tekintetüket, hogy megragadjon az információ, különben egyik fülükön be, a másikon ki, aztán ha valamit, Blöki samponját végképp nem halászom elő a holmik közül. Lehettem volna előrelátó, tekintve, hogy ez az első világkupája Blökinek, de őszintén szólva, százfelé állt a fejem, úgyis kimaradt volna a listáról. És inkább ezzel nyugtatom magam, mintsem, hogy Angiékre rójak plusz terhet azzal, hogy rá kell nézniük a kutyára. - Nem terveztünk maradni, de tudod milyen. - Az apjuk, aki épp a fejünk fölött meg-megrázkódó sátrat próbálja lehetetlen jógapózokkal kifeszíteni. Nem tagadom, amíg Jim nem segít be, önkéntelenül is a ponyvára kell sandítanom, mert ahogy halad az idő, egyre macerásabb ezzel a vén sátorral, ahhoz képest, hogy újkorában valóságos kezes bárány volt. Azóta ébredhetett öntudatra, mióta az eldobhatós, mugli utódjával fenyegetőzöm, pedig könnyebb dolgunk lenne. Még ha kissé szűkösen is szeretnénk egymást. - Szerintem biztosra ment velük. Amikor épp eszébe jutott, hogy talán kifelejtette, eltett egyet. Meg még egyet, és még egyet, emlékeim szerint ugyanis ő fordult vissza nyílászárókat ellenőrizni indulás előtt. A védtelen táskák a bejárati ajtónál tökéletes rejtekhelyül szolgáltak, ez a lelki szemeim előtt megelevenedő somfordálás eléggé mosolygásra késztet. Nem hittem, hogy hamar kiengedek, de Albusnak külön örülök, hogy jól van. Megborzolom a haját, átlépkedve a kint ügyködők táskáin, nem hiába nyüstöltem, hogy hozzászokik a gyomra, ha kicsit többet kirándul velünk. - Tortillát tudok ajánlani - kutakodom pár pillanatig a tortilla lapok után a sarokban rögtönzött szerény konyhában, de egyébként csak ámulok, Lily milyen szépen elrendezett mindent. A reggeli rántottához való tojások is sértetlenül utaztak. - A csirkemell készen jött otthonról, úgyhogy, ha a salátát és az öntetet összedobjátok nekem, már szabadulhattok is. Bár, ameddig omlásveszély áll fenn, asztalt sem kellene terítenünk. Megkocogtatom kicsit a ponyvát mellettünk. - Harry, Jim? Mi újság?
kiscsalád részére
Vendég
Pént. Nov. 12, 2021 1:11 am
Kicsit néha még mindig nehezére esik, ennyi idő után is, a segítségkérés. Mennyiszer megkapta fiatalkorában, hogy tudjuk, hogy a véredben van, hogy mindent egyedül akarj megoldani, Harry, de..., aztán valahol aurorparancsnoki munkakiosztások és a gyerek közötti feladatok felosztása között ez a hozzáállás nagyjából feloszlott, ha hétköznapi dolgokról volt szó. De hogy egy hülye sátor így kifogjon ratja, az mégis nevetséges. Még szerencse, hogy pont James jött ki segíteni, ha valaki más lett volna, talán még le is tagadja, hogy nincs a helyzet magaslatán, aztán persze omolhatott is volna mindenkinek a fejére percek múlva az egész koholmány. Azért legalább a cövekek csinálhatnák, amik a feladatuk, hát az isten verje már meg. Így hát legidősebb fia be is áll a sátorépítéshez, így legalább Harry valamennyire érezte, hogy kicsit kevesebb a feszültség azokon a sarkakon, amiket élete árán is letartani próbált éppen. James a közelébe ad pár cöveket, majd Harry inkább úgy dönt, hogy engedi pálcáját a földre esni, hogy válaszolhasson. – Azért addig még én is eljutottam – jegyzi meg kissé viccelődve a zsinór említésére, és már nyúlna is az övéhez, ahova korábban becsúsztatta, hogy kéznél legyen, csakhogy... Oké, talán mégse. Oldalra néz, és persze a kupac a sátor másik felénél van lerakva, hogy a franc essen belé most már. Felsóhajt, és kínjában inkább másfelé tereli a témát, ahogy leguggol a sátor tövébe, lenyomva egy sarkot, és megpróbálva a kötelek felé nyújtózkodni, mire a dereka fájdalmasan roppan meg. – Mit gondolsz a mai esélyekről? – Persze, még így is ott van a hangjában az izgalom, ahogy csigolyáit kockáztatva sikerül felmarkolnia a zsinórokat, és lekötözni az egyik cöveket.
Baromi unalmasnak tudtam találni a családi kiruccanásokat. Főleg amiatt, mert tudtam jól, hogy milyen kimenetelei lehettek ezeknek. Már csak a közös családi vacsorák vagy reggelik miatt is. Mégis úgy döntöttem, hogy erőt veszek magamon és csak Lulu és Anya kedvéért jöttem el. – Majd rákoppintok az orrára, ha pocsolyába akar menni. –Blöki jól nevelt kutya és a legtöbb esetben szót is tudott fogadni. Legalábbis, mikor velem volt, nem okozott problémát soha, ha rászóltam a kutyára. Más családtagom társaságában nem tudtam hogyan viselkedett pontosan. Otthon sem lestem soha az ablakomból, ha éppen játszott vele valaki a kertben. Arra meg pláne nem figyeltem, hogy apa miért is pakolt több alsót a kelleténél. Frappáns megjegyzéseimet inkább lenyeltem és azért imádkoztam, hogy a tákolmány ne szakadjon a nyakunkba. Bizalmat kellett volna adnom a két öregnek odakint, de… Mindenki tudta nagyon jól, hogy hamarabb szóltam be nekik, mint bizalmat adjak a képességeiknek. Gonoszabb gondolataimból anyu hajborzolása ugrasztott ki. Grimaszolva, de mosolyogva igazítottam vissza tincseimet eredeti állapotába és léptem oda az előkészített dolgokhoz. – Tiéd a saláta Lu, én csinálom az öntetet. –Előszedtem egy közepesebb tálat, amiben majd el fogom készíteni a joghurtos öntetet. A tál mérete nem volt véletlen. A jó tortilla csak sok öntettel volt még jobb. Én meg előszeretettel öntöttem nyakon a kaját vele. Tettem bele egy kis kaprot, sót, borsot és olíva olajat. Na meg egy kis Albi féle titkos fűszert, amitől csak még finomabb volt. – Lulu, kostoló? –Alaposan összekevertem minden alapanyagot, mielőtt egy kisebb kanállal kivettem volna belőle és a húgom felé nyújtottam. – Nos, elbír még valamit, vagy szokás szerint tökéletesen eltaláltam az ízt? –Kicsit sem fogtam vissza magam a kijelentéssel. Szokták mondani, hogy tündökölők a konyhában és hát mi tagadás? Így volt.
Reflexszerűen behúzom a nyakam, amikor a sátor kicsit meglendül befelé, és onnantól összehúzott szemekkel figyelem a vászon minden mozdulatát. Lehet, hogy biztonságosabb volna kimenni, amíg apáék végeznek, de próbálok nekik egy kis bizalmat szavazni, és nem túlságosan aggódni amiatt, hogy egyszer csak ránk zuhan az egész. Végül is anya és Albus sem izgulnak nagyon, látszólag legalábbis.
- Hát a fürdetést tényleg jó lenne megúszni - bólogatok anya szavaira, majd a fiatalabb fivérem felé pillantok. - Rád legalább hallgat, úgyhogy amíg te is a közelben vagy, van esélyünk elkerülni, hogy sárosan hozzuk vissza – vigyorodom el. Blöki engem nem fogad el falkavezérnek, ez egyértelmű, hisz minden utasításom az egyik fülén be, a másikon ki. Szerintem megsejtette, hogy szeretnék egy cicát, és megorrolt rám. Nem mondom, hogy a kutyák gondolatolvasók, de hogy vannak rejtett képességeik, az tuti.
- Oké, enyém a saláta - húzom is közelebb a friss zöldségeket rejtő tálat, majd előveszek egy kést is. Al szívességet tesz nekem, szívesebben vágok össze valamit, mint hogy a mindenkinek tetsző ízeket próbáljam eltalálni. - Szerintem már tuti a fűben ülnek vajsört iszogatva – pillantok fel gyanakvó tekintettel, miután anya kiszól a család idősebb férfi tagjainak. Egy ideje már nem mozdult meg a sátor, és az italokat rejtő hűtőtáskát még senki sem hozta be, úgyhogy abszolút megvan erre az esély. Mindenesetre kettejüket ismerve nem hiszem, hogy nagyon sietnének vissza hozzánk.
- Igen, kérek - hajolok közelebb Albus kóstolójáért. - Hmm... nem véletlenül lett tiéd ez a feladat. Nagyon finom. - Egészen biztosan Molly nagyitól örökölte, hogy ennyire érzéke van ehhez. Mármint anya sem főz rosszul, sőt... de amire a nagyi képes a konyhában, az valami egészen más. Közben én is befejezem a salátát, leteszem a kést, majd egy random szeretethullámtól vezérelve megölelem Albust. Rövid ideig, de erősen szorítom őt. - Örülök, hogy végül te is eljöttél. És nem csak az öntet miatt – vigyorgok fel rá. Tudom, hogy nincs igazán oda ezekért a családi programokért, de én nagyon szeretem, amikor mind együtt vagyunk, főleg hogy ritkán van erre rendesen lehetőség, szóval sokat jelent. De közben már hátra is lépek, és inkább elvonulok áttúrni a személyes holmimat. - Anya, nem tudod véletlenül, hogy eltettem-e a Holyheadi Hárpiák pólómat? - már kezdem kicsit kinőni, ezért először nem akartam elhozni, de anélkül nem lenne az igazi a meccset végigdrukkolni.
to my family
Albus Perselus Potter varázslatosnak találta
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Hétf. Dec. 13, 2021 1:25 pm
Lily, Albi, Anya, Apa & James
Megpróbáltam nem kiröhögni apát, mert biztos voltam benne, hogy ezt annyira nem díjazná. Éppen ezért miután odaadtam neki amit kért, inkább a sátor hátsó végében kezdtem el munkálkodni, az mindig jobb, mintha mérgesíteném. Valójában csak nagyon érdekelt már, hogy milyen is lesz ez a mérkőzés. Erre készülök már vagy… Már nem tudom mióta, a lényeg, hogy nagyon régóta amióta még csak hírből beszéltek erről az eseményről. Tagadhatatlanul izgatott voltam és mindent meg akartam tenni azért, hogy ez a nap – legalábbis nekem biztosan – jól teljen. – Biztos elég zsinórt csomagoltál be apa? – szólalok meg a sátor végéből, amikor az egyik anyagot sehogy sem sikerül rögzíteni a cövek végére, mert nincs mivel. A kötözőbűbáj mutatványomat meg nem most szeretném bemutatni, mert félő, hogy a sátor vége helyet az egész sátrat bekötözném véletlenül, a többiekre odabent pedig a legrémesebb dolgok várnának. Szóval inkább nem csinálnék kötözött sonkát se anyából, se a testvéreimből, még akkor se ha néha megérdemelnék, van, hogy néha én is megérdemelném szóval… – Már semmi, megtaláltam, csak ráléptem! – kicsit odébb teszem a lábam, hogy a kissé megtaposott zsinórral végre hozzáköthessem az anyagot a cövekhez és rendesen álljon, úgy ahogy kell. Meg is paskolnám az anyagot, de végül inkább nem ijesztek rá senkire se odabent, ki tudja, hogy elől apánál mi megy most végbe, tehát jobb lesz ha meg is nézem. Mondanám, hogy apát úgy találom, ahogy hagytam, de azért csak haladt valamit ő is. Mentségére szóljon, hogy már nem fiatal kis suhanc, lehet nyugodtan ráérős. – Csak azt remélem, hogy az én kedvenc csapatom nyer. – suttogom apának, mert még véletlenül sem szeretném, hogyha a többiek meghallanák. Előttük mindig ugyanazt a csapatot mondom, amit ők is hallani akarnak tőlem. De valójában… Valójában mind tudják, hogy csak tréfálkozom és kik az igazi kedvenceim, de rám hagyják, hogy ebben a szörnyű tudatban ringassam magam. De semmi baj nincs ezzel, amíg tudom, hogy tudják, hogy tudom. – Megcsinálom az utolsó kettőt, te menj csak nyugodtan be apa. – javaslom neki, aztán vagy rám bízza a dolgot vagy nem. Rajta múlik. Akárhogy is legyen én az egyik még nem megkötött résznek neki fogok és a cövekhez kötözöm a zsinórt, amit elcsórtam apa elől. – Na így! Már nem fog rájuk zúdulni a sátor. – lehet, hogy nem volt bölcs döntés ezt hangosan kijelenteni, de mikor tartottam én bátorságban a családomat a közelemben? Hát ez az, inkább rettegésben, de most tekintsünk el ettől a kis aprócska részlettől és készüljünk a meccsre!
