Szörnyen érzem magam, és nem tudom, hogy képes leszek-e valaha jobban lenni. Azt viszont biztosan tudom, hogy ez nem maradhat így a végtelenségig, és valamit tennem kell. Legyen az akár végül rossz, vagy jó döntés, de itt az ideje annak, hogy a kezembe vegyem a dolgokat, és… és szembenézzek az egyik legnagyobb félelmemmel, ami jelenleg nem más, mint Dev anyukája. Hiába tudom, hogy ő az egyetlen a családjában, aki képes támogatni Devet, aki szereti őt mindenféle feltételek nélkül, de… de mégis rettegek a találkozástól. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy nem odázhatom el ezt a végtelenségig, pláne úgy nem, hogy már egyáltalán nem tudom elrejteni az állapotomat. A hasam már kellőképpen domborodik, egyetlen ruhával sem tudom eltakarni, ráadásul… a pici néha már meg-megmozdul, folyamatosan emlékeztetve arra, hogy jelen van, és nem tudom figyelmen kívül hagyni ezt a tényt, akármennyire is lenne könnyebb az életem. Szóval… az elhatározás megszületett, pont ezért állok most itt a minisztériumban, Celeste Selwyn irodája előtt, idegesen toporogva. Még Devnek sem szóltam arról, hogy meglátogatom az anyukáját, mert nem tudom, hogy hogyan fog alakulni a dolog, és nem szeretném, ha még ennél több dolog is idegesítené jelenleg.
Nagyot nyelek és kicsit lesimítom a szokásosan összekócolódott hajtincseimet, legalább ezt a kis időt is arra használom fel, hogy lenyugtassam az idegeimet. Talán nem kellett volna idejönnöm. Talán ez az egész rossz ötlet volt. Már épp fordulnék meg, amikor pont a keresett személy lép ki az ajtón, mire egyből az összes vér az arcomba fut - ilyenkor utálom, hogy vörös hajam van - és úgy kell kényszerítenem magam, hogy ne szaladjak el. Az már amúgy sem menne olyan egyszerűen, mint régebben, ezért kénytelen vagyok összeszedni az összes bátorságomat, ami belém szorult, és ott maradni, ahol vagyok. - Mrs. Selwyn? - Kérdezem halkan, mert habár láttam már képeken, de azért mégis csak más személyesen találkozni vele, plusz Dev viszonylag ritkán szokott beszélni nekem róla, annak ellenére is, hogy már végre kezd rendeződni a kapcsolatuk. - Zavarhatom pár percre, vagy nagyon elfoglalt? - Kérdezem, és habár tényleg elég kellemetlenül érzem magam, nem fordítom el róla a tekintetemet. Viszont csak akkor folytatom, ha engedélyt kapok rá, igen, én is tudok udvarias lenni, ha nagyon akarok. - Tudom, hogy még nem találkoztunk… és nem akartam így lerohanni, de szerettem volna megismerni. Dominique Weasley vagyok. - Mutatkozok be végül, most már leküzdve az első zavaromat. - Főleg azt szerettem volna mondani, hogy… hogy köszönöm, hogy minden ellenére is Dev mellett áll. Tudom, hogy nagyon sokat jelent neki. - Leszek most már jóval határozottabb, mert ezt mindenképpen szerettem volna elmondani neki.
Two amazing woman can love the same incredible man in completely different ways.
Apró sóhaj szakad fel a torkomból, ahogy ma már sokadjára masszírozom meg az orrnyergemet. Nem érzem magam különösebben jól. Fáradt vagyok - fizikailag és mentálisan is -, és sokszor szédülök, de betudom mindezt annak, hogy még nem szoktam hozzá az új környezetemhez. Hetek teltek már el, hogy otthagytam Thaddeust, igazából azt sem zárhatom ki, hogy az utolsó szó jogán megajándékozott egy frappáns átokkal, amitől levertnek érzem magam. Kicsinyes húzás lenne ugyan a részéről, de a bosszúéhség sok mindenre ráveszi az embert. Olyan dolgokra is, amiket sosem akart megtenni. Ezt a gondolatot viszont igyekszem gyorsan elhessegetni, mielőtt falra festeném az ördögöt, és folytatom az utolsó jegyzőkönyvek és hivatalos levelek aláírását, hogy Hilda bagolypostára adhassa őket holnap reggel. Épp csak átfut a fejemen, hogy érdemes lenne felkeresnem egy medimágust a gyanúval, mikor a papírhalmot a titkárnőm asztalára helyezem, majd visszafordulok az irodám irányába, hogy elkezdhessem összepakolni a holmimat. - Igen? - fordulok a hang irányába, majd a karórámra pillantok, ugyanis meg mernék rá esküdni, hogy mára nem terveztem több találkozót. A kislányt végigmérve akár azt is gondolhatnám, hogy valamelyik társosztályunkról küldték át hozzánk, hogy megsürgessen néhány papírt, de a pillanat törtrésze alatt akad meg a tekintetem a domborodó hasán. Ezután ismét az arcára siklik két fürkésző szempár, és teljesen egyértelművé válik a helyzet. Ugyan hang nem jön ki a torkomon és nem is bólintok, de kíváncsian pillantok rá, a lányra, akit a fiam csak Domiként emlegetett, mikor szóba került a szerelmi élete. - Dominique, hát persze.. - mosolyodom el végül, bár némiképp értetlenül állok a hirtelen felbukkanása előtt. - Kérlek, szólíts csak Celeste-nek... - legyintek egyet a formalitásokra. Azt persze nem kötöm az orrára, hogy a továbbiakban a Mrs. Selwyn megnevezést csakis néhai anyósomra vagyok hajlandó használni. - Devon sokat mesélt rólad, fáradj csak beljebb - intek az irodám ajtajának irányába. Ha eddig még nem tűnt fel túl sok embernek, hogy egy Weasley környékezett meg, szeretném, ha ez így is maradna. Ha elfogadja az invitálást hellyel és teával is kínálom őt, de nem kerülöm meg az asztalt, hanem kissé kifordítom az íróasztallal szemben álló két szék egyikét és ott foglalok helyet, mellette. - Nos, néha őszintén kételkedem benne, hogy a segítségemet valóban szívesen fogadja, de nem vagyok telhetetlen.. - próbálok úgy tenni, mintha egyáltalán nem zavarna, hogy a fiam sokszor még bizalmatlanul méreget engem. Pedig nem róhatom ezt fel neki, megvan rá minden oka. - Ő nem kísért el? Már én is említettem neki, hogy szeretnélek megismerni. A körülmények miatt, nos... Érhető okokból... Mit tehetek érted, Kedvesem? - mosolyodom el újra, ahogy rá pillantok. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között kell megbirkóznom a gondolattal, hogy nagymama leszek, de biztos vagyok benne, hogy a kezdeti sokk után minden gyorsan a helyére kerül majd.
Vendég
Szomb. Nov. 06, 2021 7:41 pm
Celeste & Dominique
Most már nincs visszaút és én ezt én is tudom. Csak abban reménykedhetek, hogy nem fog rosszul elsülni ez a találkozás, és az szerencsére segít, hogy Dev anyukája egyáltalán nem tűnik olyan ijesztőnek, mint ahogy elsőre gondoltam. Megtehette volna, hogy egyből elküld, joga lett volna hozzá, valamiért mégsem tette, sőt kifejezetten kedves, és ez segít a háborgó érzelmeimet megnyugtatni. Csak egy egészen kicsit, hiszen a szituáció attól még nem lesz könnyebb, főleg úgy, hogy egyikünk se készült arra, hogy ilyen hamar jöjjön a gyerek a képbe. Teljesen érthető, hogy Dev miért van ennyire kiakadva, hiszen én is ki vagyok, csak… másképpen. - Köszönöm… Celeste. - Mosolygok vissza rá, kicsit ugyan halványan, de őszintén. - Tényleg sokat mesélt rólam? - Kérdezem még mindig egy kis mosollyal, miközben beljebb lépek az irodába. - Én is sokat hallottam rólad. Pontosabban, amikor nagy ritkán a családjáról beszél, akkor csak rólad szokott rendesen mesélni. - Ismerem el zavartan, miközben elfogadom az invitálást, és helyet is foglalok, de a teára csak megrázom a fejem. Így is rengeteget kell járnom a mosdóba, nem hiányzik, hogy öt percenként ki kelljen rohangálnom, mikor komoly beszélgetésre készülünk.
- Nem, valóban nem szeret semmilyen segítséget elfogadni. - Bólintok a nő szavaira egyetértően. - Nem hibáztatom érte. - Teszem hozzá csendesen, de nem szemrehányásként, egyszerű ténymegállapításként. A következő kérdésre zavartan kezdem piszkálni a felsőm ujját. - Nem… ő… ő nem is tudja, hogy eljöttem. - Vallom be. - Nem örült volna neki, különösen nem a mostani… különösen nehéz helyzetben. - Nevetek halkan, de inkább kényelmetlenül, mint örömömben. - Nincs különösebb oka annak, hogy eljöttem, csak szerettelek volna megismerni és megköszönni azt, hogy Dev mellett állsz. Nagy szüksége van rá, még akkor is, ha nem mutatja. - Mondom halkan, újra Celeste szemeibe nézve hálásan. - Főleg most, hogy ennyi gondot okoztam neki. - Pillantok most a padlóra, és önkéntelenül is a hasamra simul a kezem. - Az én hibám volt. Nagyon jó vagyok bájitaltanból, és eddig soha nem is volt probléma, de az elmúlt időszakban túl sok volt a tanulnivaló és minden egyéb más, hogy valamikor figyelmetlen lehettem, és elrontottam a bájitalt. - Egy pillanatra behunyom a szemeimet, és kell pár mély levegőt vennem, mielőtt tudnám folytatni. - Azt hiszem… csak annyit akartam kérni, hogy ne hagyd magára, akármennyire is tiltakozik ellene. - Pillantok fel Celestre újra egy bizonytalan kis mosollyal.
Apró sóhaj szakad fel a torkomból, ahogy ma már sokadjára masszírozom meg az orrnyergemet. Nem érzem magam különösebben jól. Fáradt vagyok - fizikailag és mentálisan is -, és sokszor szédülök, de betudom mindezt annak, hogy még nem szoktam hozzá az új környezetemhez. Hetek teltek már el, hogy otthagytam Thaddeust, igazából azt sem zárhatom ki, hogy az utolsó szó jogán megajándékozott egy frappáns átokkal, amitől levertnek érzem magam. Kicsinyes húzás lenne ugyan a részéről, de a bosszúéhség sok mindenre ráveszi az embert. Olyan dolgokra is, amiket sosem akart megtenni. Ezt a gondolatot viszont igyekszem gyorsan elhessegetni, mielőtt falra festeném az ördögöt, és folytatom az utolsó jegyzőkönyvek és hivatalos levelek aláírását, hogy Hilda bagolypostára adhassa őket holnap reggel. 
