Hozzáadom az utolsó hozzávalót az épp aktuálisan készített bájitalomhoz, majd elégedetten figyelem, ahogy mint mindig, most is tökéletesen arra a színre vált, mint amire kell. Sok mindent meg tudok kérdőjelezni az életemben, de azt, hogy értek a bájitalokhoz, na azt nem. Mindig is így volt, mindig jó érzékem volt hozzá, amikor elkezdtem az iskolát ez volt az egyetlen tantárgy, amiben kiemelkedő voltam, és nem, nem azért, mert tetszettem a tanáromnak. Nem, elsősként még nem figyelt fel rám úgy, és én ugyan már akkor is belehabarodtam, a bájitalkészítés szeretetét nem abból szereztem, hogy tetszett nekem a professzorom. Utolsó lépésként pár percig hagyom a bájitalt pihenni, majd precízen elpalackozom a világos kéken világító folyadékot, hogy később majd ki tudjam küldeni a megrendelőnek. Mára pedig lényegében ez volt az utolsó olyan dolog, amit mindenképpen el kellett végeznem. Egy gyors pálcaintéssel kitakarítom az üstöt, majd egy másik mozdulattal kinyitom az ablakot, hogy a friss, esti levegőnek esélye legyen kiszellőztetnie a jelenleg kemencének ható helyiséget. Még körülbelül egy óra van vissza a zárásig és mivel nyári időszak van és nem nagyon tévednek be vásárlók, ezért lassan el is kezdem a megszokott teendőket.
Rendbe rakom a hozzávalókat, megbűvölöm a seprűt, hogy felseperjen, közben pedig halkan dúdolgatok magamban, élvezve az egyre jobban lehűlő levegőt. Nem igazán számítok arra, hogy valaki ilyenkor már betévedne, ez az az időszak, amikor a legforgalmasabb időszakban sem nagyon téved erre senki, főleg mivel a környező boltok is mind a zárásra készülnek, vagy már be is zártak. Felírom azokat a hozzávalókat, amikből még rendelnem kell, közben pedig azon gondolkozok éppen, hogy milyen vacsorát csináljak, amikor hazaérek. Gondolatmenetemet végül az szakítja félbe, amikor érzékelem, hogy már nem vagyok egyedül. Erre mindig is érzékeny voltam, egyből feltűnik az, ha már nem csak én vagyok az üzletben, ezért egyből fel is egyenesedek a pult mögül, ahol eddig a hozzávalókat válogattam és felveszem a kedves, üdvözlő mosolyomat. - Jó estét. Segíthetek valamiben? Keres valamit, vagy megrendelésre kérne egy bájitalt? - Érdeklődöm az idegentől kedvesen, miközben a fülem mögé tűröm az egyik rakoncátlan barna hajtincsemet, türelmesen várva a válaszra. Örülök is annak, hogy valaki erre tévedt, mindig olyan magányosnak érzem magam az utolsó órában, mikor már minden zárni készül és az utcák is kezdenek kiürülni.
Vendég
Hétf. Aug. 09, 2021 2:27 pm
Wade & Nastia
In disguises no one knows
Az idő későre jár, a boltok lassan zárnak az Abszol úton, így sietősre kell vennem a lépteimet ahhoz, hogy még időben elérjem az üzletet, ahol, nos, végül is vásárolni akarok. Általában nem szoktam elvállalni hasonló ügyeket, de mivel az áthelyezésemmel kapcsolatban még mindig vannak adminisztratív nehézségek, így hamar eljutottam arra a szintre, hogy mindegy mit, csak adjanak nekem valami feladatot. És tessék, megkaptam. Egy ügy, amiről igazából senki nem tud semmit, amivel senki nem foglalkozik semmit és amiben még csak nem is mindenki biztos, hogy ügy. Mondhatni nagyszerű, de ha ezt adták, ezt kell szeretni.
A bolt előtt lassabbra veszem a lépteimet. Nem akarok berontani az ajtón, mert a gyors érkezéssel sokszor együtt jár a gyors távozás, én pedig nem csak egy fél percet szeretnék eltölteni odabent. Tekintetem végig siklik a cégéren és a bejáraton. Takarosnak tartom, de többet nem akarok belelátni. Inkább folytatom az utamat és különösebb gondolkodás vagy izgalom nélkül belépek az ajtaján. Odabent, legalább is elsőre, nem látok senkit, hát kíváncsian körbe fordulok. Sok időm azért nincs a nézelődésre, mert néhány másodperc múlva megjelenik a pult mögött egy csinos, fiatal nő. - Oh, jó estét - fordulok felé egy meglepett mosollyal, majd a szemeimet akaratlanul is végigfuttatom rajta, mert kifejezetten tetszik, amit látok. - Egy nyugtató főzetet keresek, illetve ha van, akkor egy emlék felidéző bájitalt. A mondat közben közelebb lépek a pulthoz és a bal kezemet hanyagul feltámasztom rá. Kedves mosollyal a nőre nézek, majd hagyom, hogy a hazatéréssel járó érzelmi kavalkád elöntsön és így őszinte ábrázattal újra körbenézhessek. - Csinos kis üzlet. Mióta van meg? Nem emlékszem rá, pedig ha valami bejön, azt nem szoktam elfelejteni. A mondatom vége fele újra ránézek derűs ábrázatommal, s úgy csinálok, mint aki nem vette észre, hogy az előbb kimondott mondata akár egy bókkal is felér.
