Magamra veszem a legvastagabb zöld pulóverem, a nyakam köré tekerem a sálamat, a fejemre húzom a sapkám, ami alatt felpuklisodik dús, vörös hajam. Kabátba és csizmába bújok, majd kimászok a klubhelyiség ajtaján. Végigsétálok a folyosón. Ujjaimmal a zsebembe bújtatott öngyújtót basztatom. Alig várom, hogy le érjek és rágyújtsak. Megint anyával álmodtam az éjjel, és ez az egész napomra rányomta a bélyeget. Már azzal felcseszték az agyamat, hogy hozzám szóltak. De legalább nem volt túl sok órám. Le baktatok a lépcsőn, annyira sietek, hogy véletlenül kilököm egy másodéves Hugrás fiú kezéből a könyveit. - Bocs! - kiabálok vissza a vállam fölött - Eskü nem a házad miatt volt, a bátyám is Hugrás - mondom de a végét inkább csak elmotyogom, miközben kilépek az ajtón a levegőre. A szellő megcsapja az arcomat, és csak most realizálom, hogy esett a hó. Az egész tájat, és a birtokot is fehér takaró borítja. A többi diák cipője mély nyomokat hagy a hóban. Egy darabig csak nézem őket zsebre dugott kézzel, figyelem ahogy szedik a lábaikat. Néztem az elsősöket, akik fejüket ide-oda kapkodva keresték, hogy hol lesz a következő órájuk. Egy kis mosoly szalad át az arcomon, mert emlékszem, amikor még Tristan terelgetett engem az udvaron, és amikor könnyekkel küszködve szaladtam hozzá a folyosón, hogy mutassa meg, hogy hol van a bájitaltan terem. Csak percek múlva indulok el az ismerős ösvényen, ami elvezet egészen az iskola udvarán húzódó tóhoz. Ott szoktam lógni, amikor szar napom van. Néha nézem ahogy az óriáspolip ki-kidugja egy-egy csápját. Mikor odaérek csak megállok a parton, és elszívok egy cigit. Gyorsan, feltűnésmentesen. Nem akarom, hogy bárki rajta kapjon. Csak állok ott a hóban, a cipőm teljesen átázott, a kezem elfagyott, és bámulom a befagyott tavat.
Nagyon fáradt voltam. A rajzszakkör vezetőjeként össze kellett fognom a dekorációs körrel a karácsonyi bálra való felkészülések miatt. Ezúttal is a mi feladatunk volt a felkészülés, ahogy az eddigi években, szerencsére kaptunk tanári segítséget is. Természetesen nem Rodytól - bocsánat, Lestrange professzortól -, de akadt, akinek egész jó dekorációs érzéke volt. Mármint Rodynak is, de neki vagy túl grandiózus ötletei voltak, vagy túl semmilyenek. Biztos voltam benne, hogy otthon Richard tudja csak moderálni, sőt, gyakorlatilag tudtam is. Amennyi gyerekkori emlékem volt... nos, igen, határozottan Richardnak kellett kordában tartania Rody túlzottan lelkes ötleteit. Ha nem figyelt oda, Rody máris elkezdett a sövény felett magyarázni a szomszédoknak, hogy "hon hon bonjour baguette", mert sajnos a mugli szomszédság miatt kellettek a hazugságok. Nem tudom, ez milyen hazugság volt és hogyan született meg, de nem is akartam tudni. Mindegy is. Szóval az elmúlt három napban megállás nélkül vitatkoztam a dekorációs kör vezetőjével. Teljesen más elképzeléseink voltak, ő pedig nem volt vevő a kompromisszumokra. Végtelenül türelmes ember voltam, ez tagadhatatlan, néha még a kelleténél is türelmesebb. Brutus hamar megtanított rá, ő maga volt a sátán megtestesülése, szerintem még az is meghajolt előtte néha. De most nyakunkon volt az a rohadt bál és nem jutottunk egyről a kettőre, mert valaki nem volt hajlandó semmire. Ma eljutottam oda, hogy felálltam és közöltem vele, hogy akkor oldja meg egyedül, ne is számítson a rajzszakkör és az én segítségemre a dekorációt illetően. Persze iszonyúan megsértődött, hogy hogy volt merszem erre, meg miegymás, de nem érdekelt a hisztije. Ott hagytam és elindultam ki az udvarra, sétálni egyet. Egy jó nagyot. Nem szerettem az idegesség érzését, nagyon idegen volt tőlem. Sétáltam egy jó nagy kört a birtokon. Hamar lehiggadtam és volt bőven időm gondolkodni az előbbi megbeszélés kimenetelén, de egyáltalán nem változtatta meg a véleményemet. Azért csak pörgött tovább a fejemben, hogy hogyan is lehetne ezt megoldani. Hiába, túl kedves voltam. Ezek közül a gondolatok közül csak akkor szakadtam ki, amikor egy nagyon jól ismert vörös hajzuhatagot láttam meg a tó partjánál ácsorogni. Rögtön irányt változtattam. - Hé, Lynn! -köszöntem oda neki már messziről. -Hogyhogy itt kint vagy? Ugye nem történt semmi baj? -Én és az örökös aggódásom olyan szép párost alkotunk.
sibling power
Vendég
Csüt. Dec. 05, 2019 9:35 pm
◆ Lynette x Tristan ◆
Dear Brother, I can't lose you
Szóval én csak ott álltam és bámultam a tavat. A jeget. Enyhén oldalra billentett fejjel próbáltam kitalálni, hogy az óriáspolip ilyenkor vajon mit csinál. Beássa magát a homokba? Vagy téli álmot alszik, mint a medvék? Vagy ugyan azt csinálja, amit olyankor szokott, amikor a tó nincs befagyva? Igazából lövésem sem volt róla, hogy vajon alapjáraton mit csinál egy óriáspolip. Vagy nem is polip, hanem tintahal? Mindegy, nekem ugyanaz a kettő. Ezen magasröptű elmélkedésemből egy ismerős hang zökkentett ki. A nevemet hallottam. Hátra néztem a vállam felett, és a drága bátyámat pillantottam meg. Néha tényleg elgondolkodom azon, hogy vajon mi miatt nincs még most sem barátnője. Hiszen jóképű. Mondjuk a személyisége még mindig olyan, mintha ő lenne Mary Poppins a varázsdada, de mindegy. Biztos van akinek ez is bejön. - Szia Tris - köszönök neki és a fülem mögé söpröm az egyik tincsemet - minden rendben van, ne aggódj - mondom és elmosolyodom. Állandóan parázik valamin. Esküszöm egyszer mentőt akart hívni, mert félre nyeltem a limonádémat. - Kijöttem egy kicsit levegőzni, meg kikapcsolni az agyamat - mondom - megint anyával álmodtam - teszem hozzá, de ezt már inkább csak magam elé motyogva, mintha nem is neki mondanám. Ahogy a tóra nézek, eszembe jut amikor anya és apa elvittek minket korcsolyázni. Valahogy nekem sosem ment. Anya gyönyörűen korizott. Esküszöm, versenyezhetett volna vele, de én nem. Én apám botlábát örököltem. Eszembe jutott a karácsony. Már a harmadik karácsonyom anya nélkül. Pedig emlékszem, mindig elrontotta a mézeskalácsot, mégis minden évben sütött. Apa pedig minden évben megette, pedig tényleg pocsék volt. Mosolyogva bámulok magam elé, majd pár másodperc múlva rápillantok a bátyámra. - Karácsony. - nyögöm ki gyorsan, hogy mindkettőnk gondolatait szebb mederbe tereljem - Bál. Karácsonyi Bál. Lesz. - annyira kínosan érzem magam, hogy szakadozva beszélek. Tudom, a testvérem mellett nem kellene kínosan éreznem magam, de valahogy nem akarom, hogy aggódni kezdjen a lelki épségemért. Bár, lehet már túl késő. - Mész a bálra, nagyfiú?
Kedveltem az óriáspolipot, remekül le lehetett rajzolni a csápjait. Indokolatlanul szerettem az aprólékos, pepecselős munkákat, mint amilyenek a hatalmas csápjain lévő tapadókorongok is voltak. Aztán lehet, nem is tapadókorongok azok, de nem igazán értettem az állatok és varázslények anatómiájához. Igazság szerint csak annyi érdekelt, hogy ha le akartam rajzolni őket, akkor jók legyenek az arányok és ne tűnjön amorfnak szegény tehén, meg hogy Margitnak jó kaját adjak enni, nem pedig haltápot. Ezek azért még mentek. - Akkor jó, megnyugodtam. De ha bármi van, azonnal gyere hozzám, jó? -Valószínűleg már a pokolba kívánt ezzel a hozzáállásommal. Nonstop aggódtam érte és a két kicsiért, és nem győztem folyamatosan mondani nekik, hogy ha bármilyen gondjuk-bajuk van, én legyek az első, akinek szólnak, hogy megpróbálhassak segíteni nekik. Ez elsősorban a húgaimnak szólt, mivel Brutust sajnos nem láttam, csak szünetekben, amikor otthon lehettem, de Celia akár hajnali háromkor is felébreszthetett, ha szüksége volt rám. Nem egyszer esett meg, hogy egy percet nem aludtam, mert mire az éjszakába nyúló, RAVASZ vizsgákra való készülés után végre beestem az ágyba, megjelent a kishúgom, hogy szörnyen rosszat álmodott vagy elhitették vele a fiúk, hogy szörnyeteg lakik az ágya alatt. De a családomért bármit és mindent megtettem. - Rossz álom volt? Vagy... csak anya miatt rossz? -Mindenkit megviselt anya elvesztése, apát a leginkább, de mi is rendesen megsínylettük a testvéreimmel. Igyekeztem mindent megtenni azért, hogy valahol átvehessem anya helyét és én legyek ott támasznak Lynn, Celia és Brutus mellett is, meg persze apát is támogattam, de nekem is végesek voltak a lehetőségeim. Mégsem adtam fel. - Agyvérzést kaptál? -mosolyodtam el a random összedobált szavai hallatán, de rögtön le is hervadt a mosoly az arcomról. Grimaszolva morgok egy sort, már elegem van a bálból. Pedig még el sem kezdődött. -Ne is emlegesd azt a poklot. Kikészít a dekorációs kör vezetője a hülyébbnél hülyébb ötleteivel, az életben nem lesz ott feldíszítve semmi... De igen, megyek. Egyedül, úgy fest, de megyek.
