Bár nem mondtam ki hangosan, de gondolatban határozottan bólintottam egyet: nem, valóban nem tartottam tőle, hogy egyszer Cameron Castillo majd az apja nyomdokaiba lép. Ezt nem is az utóbbi időszakban tanúsított drasztikus személyiségfejlődésének tudtam be, nem, egyszerűen mindig is hiányzott a fiúból a kellő kegyetlenség és rosszindulat ahhoz, hogy olyanná váljon, mint az apja. Egy arrogáns kis pöcs volt, beléneveltek néhány kiirtandó elképzelést és beidegződést - dolgoztam az ügyön, hogy ezeket maradéktalanul elfelejtse -, megvoltak a maga hibái, de jó gyerek volt. Valószínűleg éppen ezért bántotta annyit az az állat, túl jól tudta ő is, hogy a fia nem az, akinek szerinte lennie kéne. Még szerencse, hogy Cameron ezen az estén meghozta élete talán legfontosabb és egyben legjobb döntését is, bár talán benne még nem is tudatosult, hogy ma gyakorlatilag kiválasztotta, hogy két út között melyiken szeretne elindulni. Ahogyan azt is, hogy ki vagy kik azok az emberek, akiknek szeretne megfelelni. Persze nem vallottam volna be neki vagy bárki másnak, de büszkeséggel töltött el, hogy azt választotta, amit én képviseltem. És éppen ezért nem hagyhattam éppen most cserben, bármennyire is gyűlöltem az egész helyzetet, a kudarcra ítélt tervet és mindent, amit várt tőlem. - Kurva hálás vagyok, tényleg, mindjárt meg is köszönöm, hogy elbasztad az estémet, ölelést nem szeretnél? - Könnyebb volt az idegességemet és a némileg szánalmasan gyerekes lelkesedésemet szarkazmus mögé rejteni, mint bevallani, hogy egyszerre aggódtam a sikertelenség miatt és egyszerre éreztem a jól ismert önelégültséget valami olyan feladat után, amit kevesen tudtak csak végrehajtani és nekem, csakis nekem sikerült bassza meg. Jerry és mindenki, akinek valaha volt szerencséje a felettesemnek nevezni magát, valószínűleg nem értett volna egyet azzal a gondolattal, hogy bizonyos helyzetekben szerencsés volt a "mindent jobban tudok mindenkinél és akkor is megcsinálom, ha beledöglök is" attitűdöm, amivel minden létező, elém gördülő feladathoz hozzáálltam. Most viszont határozottan hasznunkra vált, hogy minden kételyem és aggodalmam ellenére, valahol mélyen mégis szentül meg voltam győződve arról, hogy nekem ez nyilván sikerülni fog, mert nekem minden sikerül, amit eltervezek - vagy legalábbis addig a pontig mindenképp hasznos volt, hogy Cameronnak sikerült rábeszélnie erre az őrültségre, máskülönben nem hatott volna semmilyen érv. Eleinte könnyű volt, mondhatni könnyedén végigsétáltam Cameron emlékei között, az Auguránvadász Projekt első néhány megbeszélését, a kiadott első aktacsomagot, a Jerry és Castillo közötti párbeszédet sima ügy volt elrejteni, még én magam is éreztem, hogy minden rendben zajlott. De ahogy haladtunk előre, a lendület mintha elfogyott volna - nem csak Cameronnak volt mindez kellemetlen, a fejem először tompán, majd egyre intenzívebben kezdett fájni, hiába voltam gyakorlott legilimentor, ez még nekem is túl sok volt. De nem tartottam szünetet, szinte biztos voltam benne, hogy a félbehagyott munka folytatása még nehezebb lett volna és garantáltan sikertelen. Kitartóan végigvergődtünk az összes emléken, míg végül mindegyik - remélhetőleg - mélyen a többi réteg alá került, oda, ahol az idősebb Castillo sosem találhatott rájuk. - Ó, bassza meg, ez borzalmas volt - dörzsöltem meg az arcom, próbálva kizárni a halántékom szűnni nem akaró lüktetését. Nem, határozottan nem így terveztem el ezt az estét, de Cameron állapotát szemlélve gyanítottam, hogy ő még kevésbé. Finoman szólva is szarul nézett ki, bármikor máskor kiküldtem volna a mosdóba, hogy le ne merje hányni az új szőnyegemet vagy még rosszabb, a kanapémat, de ezúttal nem szóltam semmit. - Pihenj le néhány percre. Hozok neked egy pohár vizet és egy fájdalomcsillapítót, talán ér valamit. Nem vártam meg a válaszát, kimentem a konyhába, töltöttem neki egy pohár hideg vizet, majd előhalásztam a szekrényből a legerősebb fájdalomcsillapítóval teli fiolát, amit itthon találtam - ez nem egy hétköznapi fejfájás volt, a muglik által kedvelt ibuprofén annyit ért volna neki, mint halottnak a csók, a bájital hatásában jobban bíztam. Még szerencse, hogy tartottam itthon lórúgás fájdalomcsillapítót is, gyakrabban volt szükség rá, mint egy átlagos háztartásban. Visszavittem a vizet és a gyógyszert Cameronnak, hogy aztán ellentmondást nem tűrően a kezébe nyomjam mindkettőt. - Idd meg őket, majd utána megnézzük, hogy sikerrel jártunk-e. És lehetőleg próbálj meg nem iderókázni, nincs kedvem még takarítani is.
Persze nem vallottam volna be neki vagy bárki másnak, de büszkeséggel töltött el, hogy azt választotta, amit én képviseltem. És éppen ezért nem hagyhattam éppen most cserben, bármennyire is gyűlöltem az egész helyzetet, a kudarcra ítélt tervet és mindent, amit várt tőlem.
