Őrlődök… Péntek késő délután végeztem a Minisztériumba, mégis képtelen voltam hazamenni - pontosabban Caspar lakásába -, mert egyre jobban közeledik a vasárnap, amikor meg kell látogatnom a Castillo kúriát és beszélnem kell apámmal. Beszélnem… részben, de jól tudom, hogy a fejembe is turkálni fog, ahogy mindig, mert nem bízik meg teljesen bennem. Sohase bízott. Bár nem érzem úgy, hogy képes lennék mindent elmondani Holden Briggsnek, de ez az egész nem csak rólam szól, már nem. Régen túlnőtt rajtam és túl nagy a kockázat. Az aurorok bíznak bennem, azért választottak be engem is az auguránvadász projektbe, ha pedig apám tényleg a Magic is Migth tagja, akkor túl sok információhoz jutna általam, amiket drága pénzért eladhatna. Tudok elvégre Loriról is és… Draco Malfoyról is. Túl sokat tudok, az elmém pedig nem biztonságos, még nem. Sok ember életét veszélybe sodrom, ha hülyeséget csinálok, felfogtam a dolgok súlyát. Az utcákat járom, igazság szerint céltalanul és fel se tűnik, hogy időközben besötétedett, sőt, már éjfél is elmúlt, amikor egyszer csak azon kapom magam, hogy az ismerős mugli környéken vagyok. Felpillantok az épületre, majd nem hezitálok tovább, besétálok. A lent lévő kapuzár egy mágus számára nem jelent problémát, az utca itt üres, senki se lát, de Holden Briggs ajtaja elé érve mégis ledermedek. A pálcám már eltettem, csak állok az ajtóban, meredek rá, végül… végül kopogtatok. Arcom meggyötört, láthatóan őrlődöm, és fel se fogom, hogy milyen későn zavarok. Illetlen az, hogy ismét a lakásán jelenek meg, jól tudom, de ha megtudja az okát, nem fogja bánni, hogy itt vagyok. Ha tehát az ajtó kinyílik a férfi szemeibe nézek, de nem kezdek el magyarázkodni. - Beszélnünk kell! - hangomból és tekintetemből is láthatja, hogy komoly a dolog és nem tűr halasztást. Ha most elküld, nem lesz merszem visszajönni és minden bukik. Részben rajta is áll. Caspart is megkérhetném erre, de… nem akarom belevonni, a projekt titkos és mégis csak a parancsnok a felettesem és az első számú tanárom legilimencia terén is. Kötelességem beszámolni neki és… és Ő mondta, hogy hozzá bármikor fordulhatok, ha szükségét látom. Most annak látom, mindenki érdekében.
◈◇ There is no greater agony than bearing an untold story inside you ◇◈
Álmomban felváltva kísértett a meggyilkolt lány - "kérem, bármit megteszek, hallgatni fogok, csak ne bántson"... Az Auguránvadász Projekt miatt a halott anyám - "minden rendben lesz, kisfiam, mégis miért keresnének a fejvadászok pont engem?"... Illetve Lori és Cassie Black karöltve - "mindent elmondtunk a kollégáidnak, az Azkabanban fogsz megrohadni"... Ez is éppen olyan éjszaka volt, mint mostanában az összes. Végigforgolódott, gyötrelmes és túl hosszú. Szinte megváltásként érkezett volna éjfél után a váratlan kopogtatás, ha az éjszakai hívatlan vendég nem jelentett volna ez esetek nagy többségében rosszat. Mégis ki keresett volna ezen a késői órán, kirángatva az ágyból, ha nem sürgős és borzalmas dolog történt? Félálomban, kábán ugrottam ki az ágyból, még a pálcámat sem vittem magammal, amennyire közvetlenül ébredés után meg tudtam ítélni, ha veszély leselkedett volna rám a lépcsőházban, az aligha kopogtatott volna udvariasan az életemre törés előtt. Lényegében nem számítottam semmire és senkire, túl hirtelen történt minden és túl kótyagos voltam még ahhoz, hogy komoly elméleteket gyártsak, amíg kiértem az előszobáig és kitártam a bejárati ajtót. De ha lett volna időm és agyi kapacitásom, valószínűleg akkor sem gondoltam volna arra, ami, vagyis aki végül a küszöbön fogadott. - Legközelebb emberi időben jusson eszedbe beszélgetni... - morogtam fáradtan, de ennek ellenére félreálltam az ajtóból és beengedtem a lakásba. Zaklatottnak tűnt, a tekintete a csapatépítő estéjére emlékeztetett, bár részegnek nem tűnt. Rémültnek és elkeseredettnek annál inkább. Az egész szituáció szürreális volt és talán még etikátlan is, bár ez érdekelt a legkevésbé. - Gyere, kapsz egy teát és közben elmondod miről akarsz beszélni - intettem neki, hogy kövessen a konyhába. Felkapcsoltam a villanyt az eddig sötétségbe burkolózott, nem túl tágas konyhában és az egyik székre mutattam, hogy nyugodtan foglaljon helyet. - Ülj le oda, mindjárt jövök, csak felöltözöm és idehozom a pálcámat. Addig nyugodj meg. - Az, hogy az éjszaka közepén a lakásomon tartózkodott, már önmagában felrúgott minden írott és íratlan etikai kódexet, ezt pedig nem szerettem volna még tovább fokozni azzal, hogy ezt a látszólag elég komoly beszélgetést egy boxeralsóban folytatom le vele - és szükségem is volt néhány perc elvonulásra, hogy összeszedjem a gondolataimat. Magára hagytam, amíg felöltöztem a hálószobában és előkerestem az éjjeliszekrényen felejtett varázspálcámat. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy kitisztuljon a fejem és képes legyek végigfuttatni magamban a lehetőségeket Cameron látogatásának okairól. Nyilván nem azért jött, hogy beköszönjön, mert éppen erre járt, a legkézenfekvőbb és leglogikusabb válasz az első legilimenciaóránkhoz kötődött. Felajánlottam neki a segítségemet, és bár akkor nem kért belőle, most mégis gyanítottam, hogy az akkor látott emlékképhez lesz köze az ittlétének. Azaz ahhoz az állat apjához... Elgyötörten az amúgy is alvástól rendezetlen hajamba túrtam - hosszú éjszaka elé néztem, minden bizonnyal -, mielőtt visszamentem volna Cameronhoz a konyhába. - Szóval... miről kell beszélnünk? - háttal a konyhapultnak dőltem, majd a vízforraló felé intettem a pálcámmal. Elvégre megígértem, hogy kap egy teát...
Akkor tudatosul bennem úgy igazán az idő, amikor az ajtó kinyílik és meglátom Briggs parancsnokot nem kicsit kómás arccal és hiányos öltözetben. Nos, valamiért nem gondoltam azt, hogy aludni fog, mégse küld el a francba, hanem arrébb áll az útból és bár jelzi, hogy máskor időben érkezzek, ez nem késztet visszavonulásra. - Bocsánat... - reflexből mondom, de aztán már bent is vagyok. Kibújok a cipőmből és követem Őt a konyha irányába. Nem nézek most körbe, nem érdekel a lakás, okkal jöttem és számomra ez nem tűrt további halasztást. Halkan sóhajtok, lerogyok az egyik székre, de a tea nem tudom, hogy mennyire hat meg. Jól esne vajon? Mindegy... Kezeimet az asztalra teszem, ott kulcsolom egymásba ujjaimat, majd csendben biccentek, amikor jelzi, hogy felöltözik. A pálcájára mondjuk nem tudom, hogy miért lenne szüksége, de nem kérdezek rá, csak magamba mélyedek, mert amire készülök azt át kell gondolnom, a megnyugvás viszont lehetetlennek érződik. Számomra repülnek a másodpercek, így amikor Holden újból megjelenik felé nézek, de aztán kibököm. - El kell rejtenie a fejemben az auguránvadász projekttel kapcsolatos emlékeimet. - csak így, simán rázúdítom azt, amiért itt vagyok. Nem húzom az idejét, nem készítem fel, nem magyarázkodom... - A fejemben lévő információk így nincsenek biztonságban. Segítenie kell! - remélem, hogy nem kell részletesen kitérnem arra, hogy miért is olyan veszélyes most ez is. Ha valahol még szereti Lorit, tudhatja, hogy általam veszélyben lenne és bár egyszerűbb lenne amneziálni és kidobni a projektből, én bízom benne, hogy nem ezt a lépést választja majd, hiába érteném meg. Veszélyes vagyok, akaratomon kívül is, de itt vagyok, mert választottam. Igen, az aurorokat, nem pedig apámat, és nagyon remélem, hogy ezt nem bánom meg.
◈◇ There is no greater agony than bearing an untold story inside you ◇◈
A bocsánatkérése inkább tűnt reflexnek, mint valós bűntudatnak, amiért felvert az éjszaka közepén. Mivel én sem gondoltam komolyan a szemrehányást, így nem tettem megjegyzést a tartalmatlan válaszára - és az is nyilvánvaló volt, hogy bármiért is jött ide, az biztosan nem tűrt halasztást, vagy legalábbis ő így élte meg. Mire átöltöztem és visszaértem a konyhába, elmúlt minden álmosságom, a helyét ideges éberség vette át. A munkámból és az egész életemből adódóan jól kezeltem a váratlan helyzeteket, de az utóbbi időszakban még számomra is túlságosan felhalmozódtak a kiszámíthatatlan, sokk erejével ható szituációk. Nehéz volt megőrizni mind az optimizmusomat, mind a nyugalmamat, mikor állandóan ott lebegett a fejem felett a kellemetlen kérdés, hogy vajon mikor üt be már megint a szar és most milyen formában? És mostanság a problémáim többsége másokhoz kötődött, az ő gondjaikat tettem a sajátommá. Nagyon úgy tűnt, hogy a következő alany, akinek a bajait a vállamra akartam venni minden habozás és zokszó nélkül, az Cameron Castillo volt. A kérése azonban még így is a meglepetés erejével ért. Éreztem, hogy segítséget várt tőlem, de nem effélére számítottam. Nyilván, mivel a kérése egyenesen abszurdnak hatott. - Kitől és miért nincsenek biztonságban, Cameron? Ennél bővebb magyarázattal tartozol. - Amint felforrt a víz, levettem egy bögrét a szekrényből, teletöltöttem, majd leraktam Cameron elé. Egy gyors lebegtetőbűbájjal odatettem mellé egy doboz teafiltert is, majd kapott mellé cukrot és egy doboz tejet is. Citrom nem volt itthon, és amúgy is britek voltunk vagy mi. - Idd meg, hátha akkor lenyugszol. Saját tapasztalatból tudtam, hogy jót tett a pótcselekvés, ha az ember egyre közelebb és közelebb sodródott a teljes pánikhoz. - Amit pedig kérsz tőlem... az nem fog működni. Ez amneziátornak való munka, amihez én nem értek. Sosem csináltam még ilyet és csak halvány elképzelésem van róla, hogyan kell más fejében elrejteni egy emléket. - Nem féltem kockázatos lépéseket tenni, amennyiben a kockázat rám vonatkozott. Ebben az esetben viszont Cameront sodortam volna veszélybe.
Nem mozdulok, miután helyet foglalok a konyhába, csak nézek magam elé, fel nem fogva semmit se a konyha részleteiből. Várok, türelmesen, de gondolataim máshol járnak, egészen addig, amíg Briggs parancsnok meg nem jelenik ismét, immáron felöltözve, bizonyára éberebben annál, mint amikor ajtót nyitott. Megtehetném, hogy hezitálok, nyekergek össze-vissza, én mégse azt az utat választom, hanem csak így, simán kibököm az okát itt létemnek, majd szemeibe nézek, a kérdését hallva pedig néhány másodpercig még csendben maradok, utána válaszolok csak. - Nagyon jól tudja. - mégha akár önmagának se akarta beismerni a tényeket, tisztában van vele, hogy milyen veszélyes apám, sejti a kétes üzleteit, tudja, hogy legilimentor, ahogy azt is, hogy bánik velem. Ki kell mondanom a nevét? Tényleg azt akarja? - Nem akarom, hogy erről más is tudjon kettőnkön kívül. Én... nem bízok másban! - rázom meg némileg a fejem, mert ez egy olyan téma, amibe senki más nem árthatja bele magát. Szavaim viszont igazak, bízom Holdenben, jobban, mint az normális lenne és magam sem értem az okát. Elérte ezt nálam, akármilyen idegesítő is a stílusa olykor. Az enyémmel is vannak problémák. A tea elkészül, én pedig bár követem a bögre útját, nem nyúlok felé. Meg kéne köszönnöm, innom kellene belőle, úgy lenne illendő, mégis... - Nem fogok lenyugodni, amíg nem segít. Ez fontos! Ön is tudja, hogy fontos! Azt mondta, hogy választanom kell, én választottam, de akkor ne hagyjon cserben... - mert ez az egész az én életembe is kerülhet. Egy ilyen árulást apám már nem nézne el, ezt biztosan tudom, balesetnek pedig oly könnyedén beállíthatná a halálomat. Bár örökös nélkül maradna, még nem oly idős, megoldaná, ha meg kellene oldania, hogy legyen más utódja. - Hogy érti, hogy nem fog működni? - akaratlanul is felpattanok, tenyereim az asztal lapjára simulnak, én pedig nem kicsit kétségbeesetten nézek rá. - Utána olvastam, egy képzett legilimentor is képes ezt elvégezni. Az amneziátor töröl, a legilimentor elrejt. Én vállalom a kockázatot! - nem fog lerázni, nem engedem. Végül megkerülöm az asztalt, majd egyenesen elé lépek, hogy belenézhessek azokba a különösen kék szemekbe. - Mindent megmutatok, ha kéri... Minden emléket. - megkapja a bővebb magyarázatot, láthat mindent, amit csak akar. Nagyot nyelek, de egyértelműen eltökélt vagyok, nem érdekel, hogy mit fog gondolni utána rólam, de nem lehetnek veszélyben azok, akik fontossá váltak nekem, akik törődnek velem, apámmal ellentétben. - De apám nem tudhatja meg! - tehát ha olyat lát, akkor se tehet lépéseket az ügyben, nem csukathatja le, nem intézhet házkutatási parancsot, mert akkor minden bukna. Nem véletlenül vetettem fel az auguránvadász megbeszélésen, hogyha engedélyt kapok rá, leszek én is kém, méghozzá a saját családomban.
◈◇ There is no greater agony than bearing an untold story inside you ◇◈
Valóban jól tudtam, kitől féltette az emlékeit. Ahogyan ő is jól tudta, hogy ezt most nem nekem kellett hangosan kimondanom, ha segítséget akart és tényleg megbízott bennem, akkor nem dobálózhatott sejtelmes félmondatokkal, nem titkolózhatott, nyílt lapokkal kellett játszania. Idejött az éjszaka közepén a lakásomra, a segítségemet kérte, ez volt a legkevesebb, amit elvárhattam cserébe. Teljes és feltétlen bizalmat, illetve őszinteséget. - Senki nem fog tudomást szerezni róla, nyilván. Úgy ismersz, mint aki kikotyog bármit is? - Sosem vallottam volna be hangosan, de jól esett hallani, hogy bennem és csakis bennem bízott. Nem az egómat növelte és visszaélni sem akartam a kiszolgáltatott helyzetével, csupán néhány pillanat erejéig segített elhinni, hogy talán nem is voltam annyira borzalmas ember és mindenféle szeretetre méltatlan haszontalan szar, mint amilyennek az elmúlt időszakban éreztem magam. Cameronnak valószínűleg sosem fordult meg a fejében, hogy kettőnk közül nem csak őt emésztette belülről a magány érzése. Mint mindig, most is nagyon elszántnak tűnt... abban, hogy véletlenül sem akart lenyugodni. Részben értettem a zaklatottsága hátterét, de a pánikhoz közeli állapota a lehető legkevésbé volt ideális egy komoly beszélgetéshez. A kérdéseimre nem adott olyan kerek válaszokat, amelyeket megszoktam tőle, pedig most nagyobb szükségem lett volna az összeszedettségére, mint amikor a közös óráinkon kis híján kiesett a padból, annyira jól akart felelni a katedráról érkező kérdésre. - A feltételezés is kurva sértő. - Soha, senkit nem hagytam cserben. Sok mindennel lehetett vádolni, ezzel biztosan nem. Bármit, de tényleg bármit megtettem azokért, akik tőlem függtek és számítottak rám. - És amíg nem higgadsz le és nem avatsz be mindenbe, addig nem tudok segíteni. Nem is Cameron Castillo lett volna, ha nem akarja megmondani nekem, mi lehetséges és mi nem. Nyilván utánaolvasott, nyilván. Ha a szituáció nem lett volna ennyire sürgős és komoly, valószínűleg most is megkapta volna a szokásos tíz pont a Hugrabugnak választ a túlbuzgóságára, azonban ez most nem az a helyzet volt, mikor rajta akartam élcelődni. - Lehet, hogy te vállalod a kockázatot, én viszont nem. Nem fogsz kísérleti nyulat játszani valamiben, amihez nem értek. - Nem akartam ezt a felelősséget magamra vállalni. Túl sok sebből vérzett ez a terv és túl rossz vége lehetett, méghozzá hatalmas eséllyel. Tulajdonképpen az lett volna a csoda, ha tökéletesen sikerül. Ismertem a korlátaimat, feszegetni őket pedig nem egy kétségbeesett kölyök feláldozásával szerettem volna. - Akkor elmondom még egyszer: magyarázd el, hogy pontosan mitől félsz. Miért tudná meg az apád és mi történne, ha megtudná? Nem fogok belenézni a fejedbe, nem vagy szellemi fogyatékos, el tudod mondani a kis száddal magadtól is. Álltam a tekintetét, bármeddig tartottam volna vele a szemkontaktust. - Ülj vissza a seggedre, idd meg azt a kibaszott teát és követelőzés helyett válaszolj végre normálisan a kérdéseimre, mert ha nem nyugszol le, esküszöm itthagylak a picsába és visszafekszem aludni.
Piszkosul nehéz számomra ez az egész helyzet, de meghoztam a döntésemet, idejöttem és nem fogok visszakozni. Bízom Holdenben, de meg kell ígérnie, hogy mindez kettőnk között marad, mert ha kitudódna... Nem, abba belegondolni is szörnyű. - Ha olyannak ismerném, most nem lennék itt. - számomra ez egyértelmű, de ettől függetlenül ki kellett mondanom, mert vannak szavak, amiknek el kell hangozniuk. A tea kurvára nem érdekel, képtelen vagyok lenyugodni, a főzet pedig csak akkor segítene, ha tesz bele nyugtatót is, amúgy baszhatom. - Nem sértésnek szántam! - ha annak szánom, az másként hangzik. Inkább kérés volt, könyörgés... Cameron stílusban. De az elutasítást nem hagyhatom annyiban, ilyen könnyen nem fog lerázni és máshoz küldeni. Mint mondtam, nem bízom másban, így egy amneziátort se engedek az agyam közelébe. Őt igen, legyen bármi is az ára. Beavatom, mindenbe beavatom, nyitott könyv leszek, csak álljon mellettem. Kell a védelme, mostanra már beismerem. - Eddig nem tudtam, hogy önbizalomhiánnyal küzd. Én bízom magában, tudom, hogy képes rá! - igenis bíztatom, hogy vállalja a kockázatot, az pedig az én döntésem, hogy mit engedek meg neki és mit nem. Nem kényszerít rá, akkor lennék kísérleti nyúl, ha nem lenne választásom, de van. Én választottam, fogja már fel az istenért! Időközben már elé is lépek, képtelen vagyok a seggemen megmaradni. A szavaira viszont aprót nyelek, számomra könnyebb lenne, ha belenézne a fejembe, ha szavak nélkül kellene elmondanom neki mindazt, ami történt, mindazt, amitől rettegek, mégis nehéz ez így. Végül csak visszaülök, de csak bámulok a víz felé, még mindig nem nyúlok hozzá. - Azért kértem meg a legilimencia és az okklumencia tanítására, mert apám gyerekkorom óta használja ellenem a legilimenciát, hogy teljes kontroll alatt tudjon tartani. - kezdek bele, de ez piszkosul nehéz. - A mai napig ellenőriz, én pedig nem tudok ellenállni neki. Ha... ha megtudná... szerintem bármire képes lenne. Eddig se fogta vissza magát, ha erőszakról volt szó. - kerülöm Holden tekintetét, nem vagyok képes ránézni. Kezeim remegnek némileg az asztalon, az emlékképek pedig szinte szemeim elé tódulnak. Az a sok fájdalom. Igen, félek az apámtól, tessék, most kimondtam. - Úgy gondolom, hogy nagy esély van rá, hogy a Magic is Might tagja legyen. Nem csak azért, mert varázstárgyakkal kereskedik, hanem mert bár nincs rajta a jel, mindig Voldemort követőjének vallotta magát. - lassan felnézek Holdenre, ez most nehéz, de ha már őszinte akarok lenni vele, az leszek teljesen. - Látta azt az emlékemet, amikor megkaptam a felvételi értesítőmet az aurorképzőre és az SVK szakra és tudja, hogy ereklyevadász és kutató akartam lenni. Apám miatt jelentkeztem aurornak, Ő akarta, hogy így legyen és hogy az emlékeim által belső információkat szerezhessen meg, ha eljutok arra a szintre. Ha hibázok, megbüntet, folyamatosan ellenőrzi, hogy haladok. Amikor a csapatépítőn elküldött, azt is hatalmas hibának könyvelte el. Gyengének tart, talán az is vagyok... - hiszen most itt vagyok, feladom Őt magának a kommandó parancsnokának, mégis mindketten tudjuk, hogy nem foghatjuk el. Ez nem ilyen egyszerű, többet nyernénk általa. Én vagyok itt a gyenge láncszem. - Önnek hála már tudom, hogy mit akarok az életemtől, hogy tényleg auror akarok lenni, de megértem, ha mindezek után tesz róla, hogy elbocsájtsanak. - az asztalra könyökölök, hajamba túrok, halkan sóhajtok és inkább csak a teásbögrét fixírozom. Lehet, hogy most ért véget a soha el nem kezdődő pályafutásom, nem tudom, de itt rólam jóval többről van szó, mások életéről. Nem akarom magamat előtérbe helyezni, most már nem.
◈◇ There is no greater agony than bearing an untold story inside you ◇◈
Szerencsétlen kölyök túl sokat gondolt rólam és túl sok bizalmat fektetett belém. Attól nem kellett tartania, hogy hátba szúrom, elmondom bárkinek is a féltett kis titkait vagy szándékosan kárt teszek benne - erre amúgy is ott volt a köcsög apja -, de túlértékelte a képességeimet. Jó legilimentornak tartottam magam, de nem ennyire jónak és soha az életben nem terveztem ilyen vizekre evezni. Eddig nem volt szükségem ilyen tudásra és a legkevésbé sem vonzott, hogy belepiszkáljak mások fejébe. De nem küldhettem el nyomorult fiút, hogy oldja meg egyedül a problémáját, részben a parancsnoki kötelességeim nem engedték, még nagyobb részben pedig a lelkiismeretem. - Nagyon kedves tőled, hogy istenítesz, de fel tudom mérni, hogy mire vagyok képes és mire nem. - Tudtam, hogy csalódást okoztam neki, de inkább legyen csalódott és érezze magát szarul, amiért többnek és erősebbnek gondolt ennél, mint hogy maradandó károkat szenvedjen. Lehet, hogy most vállalta a kockázatot, mert a pánik erre késztette, de utólag megbánná a döntését, ebben biztos voltam. Nehezen, de visszaült a székre. Több ellenállásra számítottam tőle, hiszen Cameron ilyen volt, makacsul ragaszkodott a saját elképzeléséhez. Most valószínűleg túlságosan félt és túl elkeseredett volt ahhoz, hogy tovább erősködjön, csak tette, amit mondtam neki. Ez bizonyos szempontból aggasztó volt, másrészt viszont pozitív is: talán hajlandó volt elfogadni az álláspontomat és nem mereven kapaszkodni abba a megoldásba, amit rettegve kiagyalt. Türelmesen hallgattam Cameront. Bár semmi olyat nem mondott, amit nem sejtettem eddig is, a kiejtett szavaknak mégis hatalmas súlyuk volt. Egy dolog sejteni valamit, és megint más az áldozattól hallani - különösen így, hiszen Cameron olyan objektíven és tényszerűen beszélt a bántalmazó apjáról, mint aki az évek alatt végleg beletörődött abba, hogy igen, kurvára ez a sors jutott neki. És az az igazság, hogy valóban nem is volt számára más lehetőség, egy sima kiút ebből. Ugyan ki segített volna neki? A rokonok nyilván nem, tudtam, hogy barátai nincsenek Devon Selwynen kívül, lényegében soha, senki nem figyelt erre a fiúra. Csak menetelt előre azon az úton, amit az apja kijelölt számára, félve a megtorlástól minden kis baklövésért. - Jól van, Cameron - szólaltam meg hosszú hallgatás után, mikor sikerült végre összeszednem az ezerfelé száguldó gondolataimat. Sokféle helyes döntés létezett ebben a helyzetben, de nekem azt kellett választanom, ami hosszútávon, a legtöbb ember számára pozitív végkimenetelt hozhatott. Ebbe pedig nem fért bele az idősebb Castillo letartóztatása - pedig bőségesen akadtak vádpontok, amelyekért az Azkabanban rohadt volna meg. De a bölcs döntés nem ez volt, egyelőre nem és ezt nyilván Cameron is tudta, a kéréséből ez nyilvánvalóvá vált. - Tegyük fel, hogy apád a Magic is Might tagja. Egyelőre nem tudjuk bizonyítani, de feltételezhetjük, hogy tényleg az. Ha törvényesen akarnánk eljárni, akkor most kötelességem lenne bevinni és kihallgatni, de nem fogunk törvényesen eljárni, habár örömmel basznám szét a fejét egy kihallgatószobában, ezt nem tagadom. Egyszer erre is sort fogunk keríteni, de nem most. - Mit lépne most Jerry Preston? Ez a kérdés furakodott a gondolataim közé, mert tudtam, hogy ő a lehető legjobb, legobjektívebb döntést hozná meg. - Ha igazad van és tényleg a szervezet tagja, akkor még hasznunkra is lehet. Tudtam, hogy Cameron nem erre volt kíváncsi, legalábbis elsősorban nem erre. Frusztrált a tudat, hogy amit várt tőlem, az tulajdonképpen egybeesett azzal, amit a Projekt vezetőjeként meg kellett volna lépnem. Hiszen egyetlen ember nem akkora áldozat ekkora nyereségért... De sosem tudtam így gondolkodni, parancsnoki gyengeségeim egyike volt. Magam sem tudtam meddig néztem Cameront. Aurortanonc volt, a varázsjog szerint felnőtt férfi, de valójában csak egy gyerek, akin soha senki nem segített, mikor szüksége volt rá. Csak egy magányos, rémült kisfiú, aki engem tartott az utolsó reménységének. A tekintetem hosszan elidőzött a hűtőre mágnessel felerősített egyik gyerekrajzon. Eric csinálta, talán ötéves lehetett, auroregyenruhás pálcikafigura vigyorgott a lap közepén, a színezés kifutott a vonalból, a sarokban a vízfestékkel készült napocska szétfolyt. És én csak arra tudtam gondolni, hogy Cameron éppen ugyanolyan gyerek volt, mint Eric, Mason, Naomi, Harper... vagy éppen Kyle. - A szüleiddel laksz még, igaz? - A csapatépítőn azt mondta, az apja nem engedi különköltözni. - Mi történne, ha egyszerűen nem mennél haza és apád nem ellenőrizhetne?
Egyszerűen nem engedhetem meg, hogy elutasítson, nem mondhat nemet a kérésemre, mert túl sok minden forog kockán. Isteníteném? Felnézek rá, ez tény, de ez így helyes, mégis csak Ő a kommandó parancsnoka, de istenítésről szerintem itt szó sincs. De nem akadok fent ezen a részleten, inkább helyet foglalok, ha már ennyire ezt akarja, majd igyekszem összeszedni a gondolataimat, hogy ez után elkezdhessem a történetet. Nem megyek bele mélyen a részletekbe, de pontosan elég információ hangzik el ahhoz, hogy Holdennek ne legyenek kétségei apámmal kapcsolatban. Tudom, hogy minden, amit mondok, az kemény vádnak is hangozhat egy aranyvérű, befolyásos, sokan által tisztelt varázslóval szemben, de a parancsnok tudja, hogy nem hazudok. Átlátna rajta és egyébként is ismer engem. Nem zavar, hogy csend telepszik utána közénk, van mit átgondolnia, nem fog azonnal cselekedni. Kivárok, türelmesen, tőlem szokatlan mód tényleg nem siettetem. Amikor viszont beszélni kezd érdeklődve hallgatom és igen, ugyanarra gondolunk. Most nem támadhatjuk meg az apámat, habár az azért jó érzéssel tölt el, hogy kiállna ellene, hogy tenne érte, hogy megfizessen mindazért, amit elkövetett, bár egyetlen verés nem lenne elegendő. - Igen, én is erre a következtetésre jutottam, bármennyire szívesen látnám az Azkabanban. - kis szünetet tartok, tekintetem a férfiét fürkészi. - Általam képesek lennénk Őt irányítani. Hamis emlékképekkel… Azt láttatni vele, amit akarjuk, hogy lásson és így olyan információkat adna át a Magis is Might-nak, amit mi akarunk. Tudja, hogy jó a viszonyom Önnel, hiheti azt, hogy megbízik bennem. - veszélyes… ez rendkívül veszélyes, főleg, mivel apám legilimentor, de működhet, bármennyire nem vágyom a közelébe és arra, hogy ismét az elmém közelébe férkőzzön. De hajlandó vagyok kockáztatni mindent. Szó szerint mindent. Nem sürgetem a férfit, kivárok, halkan sóhajtok, egy idő után viszont már nem nézem az arcát, csak magam elé meredek, amíg fel nem teszi a következő kérdést, amire nos… felelhetek, de jobb lesz csak röviden. - Már nem. A tanév végén elköltöztem, de apám minden hétvégén hazarendel, családi ebéd címszóval. Nem tudok kibújni a találkozások alól, viszont fel tudok készülni rá, hogy ez eddig mindig hétvégén volt esedékes. - bár nem jelenti azt, hogy esetleg ne lehetne meglepetésszerűen máskor, de az előny, hogy Casparhoz aligha tudna betörni és hirtelen megjelenni. A pontos címet nem tudja, erre egyelőre még nem volt kíváncsi, mivel mindig megjelenek, amikor hivat. Nem gyanakszik… remélem. - Ha nem mennék haza, amikor hívna nos… szerintem felkeresne a Minisztériumban vagy akárhol máshol. Neki is vannak emberei, nem lenne nehéz megtalálnia és utána… - megbüntetne. Ezt mégse mondom ki, mert az fájna, méghozzá piszkosul. - Nem lenne jó vége. - mondok csak ennyit és inkább elkezdem elkészíteni a teám. Most érzem azt, hogy kell valami, ami leköt egy kicsit ez a beszélgetés mellett, de a gondolataimat nem tereli el.
◈◇ There is no greater agony than bearing an untold story inside you ◇◈
Szerettem azt gondolni és hangoztatni magamról, hogy a végletekig racionális ember voltam, a döntéseimet pedig a hideg logika határozta meg. Azonban a valóság ettől igencsak messze állt. Bár többnyire gondolkodtam, mielőtt cselekedtem - persze kivétel erősíti a szabályt, megesett, hogy fejjel rohantam a falnak, főleg fiatalabb koromban -, de voltak szituációk, ahol képtelen voltam kizárni az érzelmeket és elveket. Ez is egy ilyen helyzet volt. Tudtam, hogy amit Cameron megosztott velem, az rendkívül értékes információ és a Projekt számára kihasználható, azonban közben nehéz volt eltekinteni attól, mekkora kockázatnak tettem volna ki ezzel a fiút. Nem véletlenül állapodtunk meg abban, hogy az aurortanoncok csak adminisztrációs feladatokat láthattak el. - Erről még beszélnem kell Prestonnal. - És a főosztály vezetőségével is kellett volna, de Jerryvel egyre szilárdabban élt bennünk a gyanú, hogy valaki kurvára információt szivárogtatott a fejesek közül. Nem meglepő, a kelleténél több aranyvérű faszkalap maradt magas pozícióban, még a Varázsbűn-üldözési Főosztályon is. A hírszerzés igazgatójának a fia Azkabanban ült háborús bűnökért, csak kicsit kibaszott gyanús... De ez ellen semmit sem tehettünk, attól eltekintve, hogy okosan adtuk le a jelentéseket. - Elsőre jó ötletnek tűnik, de kockázatos és túl sok esély van rá, hogy minden elbaszódjon. De beszélni fogok róla Prestonnal. Nem kellett hozzá pszichomágusi diploma, hogy sejtsem, mi lesz Jerry reakciója: éppen ugyanolyan dilemma, mint amin most én is keresztülmentem. A közhiedelemmel ellentétben Jerry Preston nem volt érzéketlen ember, többet törődött az emberei sorsával bárkinél. És ebbe beletartoztak az olyan taknyos kölykök is, mint Cameron Castillo - vagy amilyen én voltam egyszer régen. - Remek, ez kurva jó hír. Összeköltöztél valakivel vagy egyedül laksz? - A legideálisabb válasz az lett volna, ha közli velem, hogy a Selwyn fiúval cuccoltak össze. Amennyiben viszont egy másik rokonhoz költözött, akkor cseszhettem, ugyanott voltunk, mintha a szüleivel lakott volna továbbra is. - A Minisztériumban? Cameron, ne viccelj már... Mit csinálhatna apád a Minisztériumban? Besétál egy emeletnyi auror közé és kirángat? Még a gondolatot is nevetségesnek találtam, de a lelkem mélyén tudtam, hogy egy bántalmazott gyerek nem láthatja racionálisan a rá leselkedő fenyegetés méretét. Az apját minden bizonnyal sokkal ijesztőbbnek és sokkal nagyobb hatalmúnak érezte, mint amilyen a valóságban volt. - Továbbra sem tartom jó ötletnek, hogy belepiszkáljunk az emlékeidbe. Nagyon szar vége is lehet. Egyszerűbb lenne, ha elkerülnéd apádat, amíg kitalálok valamilyen megoldást. Meg tudunk védeni. Meg tudlak védeni. Azt viszont nem garantálhatom, hogy a kérésednek nem lesz rossz vége.
Ez a téma tudom, hogy egyikünknek se könnyű, de elérkezett az ideje annak, hogy színt valljak Holdennek és elmondjak neki mindent. Igen, megbízom benne és remélem, hogy ezt a tettemet nem fogom megbánni. Arra, hogy beszélnie kell Prestonnal csak halkan sóhajtok, de végül biccentek, megtartva magamnak a véleményem, hogy nem értem, miért. Ő a kommandó parancsnoka és bár egykor Preston képezte ki, mostanra már azonos szinten vannak. Szerintem a mestert túlszárnyalhatja a tanítványa, de legyen akkor így, beszéljenek. - Tény, de arra is sok esély van, hogyha nem teszünk semmit, akkor baszódik el. - tehát lépnünk kell, nekünk hamarabb, nem apámnak. De megértettem-megértettem, majd Preston eldönti, hogy mi legyen, de bízom benne, hogy Ő ugyanúgy fog vélekedni, ahogy én. A Castillo kúriából szerencsére már elköltöztem, hála Casparnak, de erre nem térek ki ilyen mélyen, csak annyit mondok eleinte, hogy már nem élek apámhoz közel, mégis időről-időre találkoznom kell velem. A kérdésnél viszont érzem, hogy a válasz furcsán fog hangozni… - Caspar Morrisonnál lakom jelenleg. Ő… szerintem rájött arra, hogy apámnál nem vagyok biztonságban, csak ezt nem közölte velem az elején. Ez… bonyolult, de apám ott semmiképpen se férhet hozzám. - ez tény, hiszen Caspar erős mágus, nem véletlenül tanít az SVK szakon. Mindent viszont nem fogok elmesélni arról, ami történt, szerintem Holden nem is kíváncsi rá, na meg a kezem felvágása se éppen egy olyan emlék, amivel dicsekedhetek. Elég furcsa Casparral együtt élni, de egyáltalán nem nevezném rossznak, érezhetően nyugodtabb vagyok azóta, erősebb a biztonságérzetem. - Én kinézem belőle, bár nem szó szerint tenné… - nézek félre. Tudom, ez nem jó válasz, mégse hazudok. Félek apámtól, ezt már meg se próbálom tagadni, így hiszem azt, hogy bármire képes lenne, ha az érdekeik úgy szolgálnák. Aprót nyelek is, érzem, hogy most olyan vagyok, mint egy gyermek, pedig nem szoktam félelmet mutatni. - Mint mondtam, nem tudom elkerülni! És én vállalom a kockázatot, használjon ki, önként jelentkezem! - igenis használja ki a lehetőséget, amit korábban mondtam neki. Ne féltsen, mert nem kell. Rosszabb aligha lehet. De hogy meg tudnak védeni? Hogy Ő meg tud védeni? Vajon így lenne? Elmosolyodom, aprón, miközben a teát is elkezdem összekészíteni magamnak. - Jelen helyzetben nem tud. Ha megtenné, apám rájönne, hogy tud mindenről, így nem avatkozhat közbe, legalábbis látható módon nem. De ha ennyire szar ötletnek tartja, akkor mondjon jobbat! Tudom, beszélni akar Prestonnal, de nekem nincs bármennyi időm! - fogja már fel! Kezem rászorul a bögrére, de végül eltolom magamtól. Elkészült a tea, de nem kívánom. Elegem van, talán… talán kár volt idejönnöm. - De megkérhetem Caspart is, Ő talán segítene. - kelek fel mégis dühösen. Igen, Ő is legilimentor, de nem akartam beavatni mindenbe, főleg nem a projektbe, melybe akaratlanul is belelátna, ezt pedig Holden is tudhatja. Nem vonhatnánk bele senkit, jól tudom, nem is tenném, csak akkor, ha nem hagy más választási lehetőséget. Nem zsarolni akarom, félreértés ne essék, de nem látok más lehetőséget, kétségbeesett lépés mindez tőlem.
◈◇ There is no greater agony than bearing an untold story inside you ◇◈
A hétköznapokban meglepően könnyű volt vezetni a kommandót. A meghozott döntések terhét nem éreztem túl nagynak, a felelősséget örömmel vállaltam és szívesen irányítottam másokat. De akadtak olyan helyzetek, amikor nagyon is nehéz volt vezetőnek lenni, amikor a választható utak nem voltak egyértelműek és csak sok rossz közül kellett szelektálnom, amíg megtaláltam a legkevésbé szar megoldást. Cameron is pontosan egy ilyen helyzetbe sodort bele, én pedig nem hátrálhattam ki belőle - és nem is akartam, megígértem neki és a Projekt minden résztvevőjének, hogy legjobb képességeink szerint fogunk rájuk vigyázni. A Castillo fiú pedig amúgy is különleges eset volt... Amennyire szerettem volna néha nyakon vágni és letördelni az irritáló önbizalmát, éppen annyira éreztem késztetést arra is, hogy felkaroljam a kölyköt. Mert szüksége volt rá, a vak is látta, hogy csak egy szerencsétlen, anyátlan-apátlan fiú volt, akinek minden arroganciája is a magányából eredt. Megérdemelte, hogy valaki törődjön vele, és ugyan ki más vállalkozott volna erre a feladatra? Látszólag senki. Arról nem is beszélve, hogy volt benne lehetőség, jó, nem is, egyenesen kiváló auror lehetett belőle a megfelelő kezek között. - És hacsak nincsenek eltitkolt látói képességeid, akkor te sem tudhatod, mi lenne most a helyes döntés. - Nem hittem a jóslástan áltudományában, de most bármit megadtam volna egy mindentudó jósgömbért. Nem erre a válaszra számítottam. Azt hittem, egy rokonánál lakik, talán egy akadémiai baráttal, egy újonnan összeszedett barátnővel - még ha korábban elég nyilvánvalóvá is tette, mit gondol a nőkről, de ezt nem vettem túl komolyan -, vagy akár csak egyedül, hiszen biztosan megtehette volna, hogy társ nélkül oldja meg a lakhatása és a mindennapok költségeit. Caspar Morrison említésére viszont kérdőn felszaladt a szemöldököm. Tény, az apjánál még maga a Zordó is jobb választásnak tűnt, de azt, hogy együtt élt Morrisonnal, a legkevésbé sem nevezhettem etikusnak. A tanára volt, és bár én is közelebbi kapcsolatot ápoltam a különóráink és a Projekt révén Cameronnal, mint a legtöbb aurortanonccal, attól még egy bizonyos távolságot mindenképp tartani akartam tőle. Már azt végtelenül helytelennek éreztem, hogy az éjszaka közepén itt ült a lakásomon, még ha nem is tettem szóvá és nem is zavartam el... De Caspar Morrisonnal együtt lakni... mi a fasz? - Tekintettel a jelenlegi helyzetre, inkább nem kérdezek semmit és nem mondom el, hogy mit gondolok erről. - Ha nem két férfiről lett volna szó, annyira könnyű lett volna rámutatni, mégis mi ennyire ordítóan rossz ebben a felállásban. Így viszont egyszerűbb volt legyinteni, hogy "biztos nem az, amire elsőre gondolna az ember". Elvégre Cameron Castilloról és Caspar Morrisonról volt szó, nyilván nem... Ugye? És ha mégis, ahhoz nekem ugyan mi közöm lett volna azon túl, hogy talán a kelleténél jobban a szívemen viseltem ennek a hülyegyereknek a sorsát? Semmi, az égvilágon semmi. - A lényeg, hogy nem rokonoknál vagy és nem egyedül. Megráztam a fejem, hogy kiszakadjak a kéretlen gondolatok közül. Most a megoldásra kellett koncentrálnom, a legközelebbi leküzdendő akadályra, ami az volt, hogy Cameron emlékeihez véletlenül se férjen hozzá az a faszkalap. - Igen, Cameron, ennyire szar ötletnek tartom. Az, hogy esetleg apád felhasználható a Projekt érdekében, elhanyagolható előny azzal szemben, hogy kockára tegyem az egyik emberem testi és mentális épségét. Igen, rólad beszélek. Nincs az a munka, amiért feláldozom az embereimet, márpedig most már te is egy vagy közülük, és amit kérsz tőlem, az minden szempontból veszélyes. Ha tegyük fel, valami csoda folytán sikerül is elfednünk előle az emlékeidet, akkor is ugyanúgy veszélyben leszel minden alkalommal, mikor találkozol vele. És ne gyere azzal, hogy vállalod vagy hogy te is auror vagy, mert kurvára nem vagy auror és fogalmad sincs semmiről. Csak egy gyerek vagy, akinek kibaszott adminisztrációs munkát adtam, azt, ami neked való. Nem információszerzést, nem kémkedést, nem okklumentorkodást, hanem baszott papírmunkát. És most arra kérsz, nem is... arra kényszerítesz, hogy dobjalak bele egy olyan mély vízbe, amibe nálad tízszer tapasztaltabb aurorok is belefulladnának. - Meg sem próbáltam leplezni, hogy dühös voltam. Tudtam a lelkem mélyén, hogy nem rá, hanem a helyzetre és azokra az emberekre, akik belehajszolták őt és ezáltal engem is, de ez a tényeken és a levegőben lógó feszültségen semmit sem változtatott. - Üljél vissza a seggedre, de kurva gyorsan - szóltam rá reflexből, ahogy felállt az asztaltól. A nyomaték kedvéért pálcát szegeztem rá, bár használni nem terveztem. - Jó, talán, de tényleg csak talán, ezt ne vedd semmilyen ígéretnek, hajlandó vagyok megtenni. De csak azért, mert tudom, hogy egy önfejű kis pöcs vagy, és úgysem csinálnád azt, amit mondok neked. Nem mehetett Morrisonhoz, egyetlen külsős sem tudhatott a Projektről. Felmerült bennem a gondolat, hogy amneziátort kéne hívni, törölni minden emléket Cameron elméjéből, de... de tényleg hasznunkra lehetett az apja. És amióta sejtettük, hogy Napoleon Mulcibernek is köze lehetett Yaxley-hez, azóta Jerryvel voltak fenntartásaink a profi amneziátorokkal kapcsolatban is. Senkiben nem bízhattunk meg azon a maroknyi emberen kívül, akiket mi vettünk be a csapatba. - Viszont tényleg csak halvány elképzelésem van róla, hogyan kell emléket elrejteni vagy módosítani más ember fejében. Úgyhogy remélem, kölyök, hogy nem terveztél aludni, mert úgy néz ki, amneziátor és legilimentor gyorstalpalót fogunk tartani. Tudtam én, hogy felesleges visszavinni azokat a könyveket az akadémiai könyvtárnak... - Az utolsó mondat már inkább magamnak szólt, hangosan gondolkodtam, végigpörgetve magamban a hasznos szakkönyvek listáját és az akadémiáról megmaradt emlékfoszlányokat. Merlin bassza meg, miért nem buktattam meg ezt a gyereket már elsős korában?
Most már nincs visszaút. Eljöttem Holdenhez az éjszaka közepén és mindenről kitálaltam neki, a döntés az Ő kezében van, hogy mihez kezd az elhangzott információkkal és hogy segít-e. Nekem szükségem van arra, hogy így tegyen, ezt egyértelműen közlöm vele és még egy ötlettel is előállok, hogy miként lehetne ezt jól kivitelezni, hogy még a hasznunkra fordíthassuk apám ellenőrzés-mániáját a legilimenciával. De ahelyett, hogy rögtön rábólintana, kibúvókat keres, én nekem viszont nem erre van szükségem és nem Prestonhoz mentem, hanem ide jöttem. - Olykor kockáztatnunk kell, ezt Ön is nagyon jól tudja! - rendíthetetlen vagyok. És ha már az őszinteségnél tartunk, tényleg felelek minden kérdésre, amit feltesz nekem, így megtudhatja azt is, amit más még nem tud, hogy Casparral élek együtt. Nála lakom, ami tudom, hogy ezernyi kérdést vet majd fel az aurorparancsnokban. A felszaladó szemöldök egyértelmű jele a dolognak. Vajon mire gondolhat? - Nyugodtan kérdezzen és érdekel a véleménye! Caspar jelezte, hogy van egy szabad, kiadó szobája, én pedig elfogadtam. - teszem még hozzá, de arra nem térek ki, hogy konkrétan megzsarolt, mert tudom, hogy azzal magam alatt vágnám azt a bizonyos fát. Holden jobb, ha nem szerez tudomást a vagdosós esetről, nem hiányzik, hogy a pszichomágusokhoz küldjön. Bár már most is tudja, hogy nem vagyok százas, rontani mégse szeretnék a saját helyzetemen. Ideje viszont visszakanyarodni azért, amiért itt vagyok. Nincs sok időnk, se túl sok választási lehetőség, kézenfekvő megoldás. Ahogy viszont Holden kifakad eleinte teljesen csendben hallgatom végig szavait, tekintetem rajta nyugtatva, majd akaratlanul mosolyodom el kissé. - Nem kell féltenie, én bízom magában, nem lesz baj. Szeretném, ha Ön is bízna önmagában! És nem mindig tehetjük azt, amit szeretnénk, olykor vállalnunk kell a veszélyt, ezt szerintem nem pont magának kell mondanom, és én vállalom. - kicsit előrébb hajolok, miközben ezeket a szavakat mondom, és bár Holden feszült - hogyne lenne az -, szavai és egész összegzése jóleső a lelkemnek. Megkedvelt, ezt most érzem igazán és jól tudom, hogy mire kérem. - Sajnálom, hogy erre kell kényszerítenem, nem akartam ilyen helyzetbe hozni, de ki másban bízhatnék meg ennyire? - elérte nálam, hogy felnézzek rá, hogy megkapja a bizalmamat, akármilyen érdekes úton is mentünk végig mi ketten, de most itt vagyunk, és igen, tudja, hogy segítenie kell, ahogy azt is, hogy ez mivel járhat. De mégis felhúz azzal, hogy ellenkezni akar, ezért pattanok fel végül, mondom ki Caspar nevét is, de tudom, hogy vissza fog tartani. 100%-osan biztos vagyok a reakciójában, vagyis... inkább 90, mert a pálcára nem számítottam, amit most rám szegez. - Mit akar azzal a pálcával? Megátkozni, ha nem ülök le, mint egy szófogadó kisfiú? - vonom fel szemöldököm, mert azért ezt továbbra se csípem ám, de jó, ledobom a seggem vissza a székre és befogom, kezeimet viszont dühösen összefűzöm mellkasom előtt. - Mert Ön biztosan annyira más volt az én koromban. Most is tud önfejű pöcs lenni, csak úgy mondom. Szóval adhatok egy tükröt is, ha nem hisz nekem... - morgok, de azért szemeimen látszik, hogy örülök az elért eredménynek, hogy ezek szerint megtörni látszik az a bizonyos jég. Segíteni fog, nem csak talán. - Ha akarnék se tudnék aludni. - jegyzem meg, majd biccentek. - Remek! Mindig is érdekelt az amneziátor szak is. - mosolyodom el, csak arra már nem futotta két szak mellett, de ki tudja, az SVK után az aurorképzés mellett még felvehetem azt is. Miért ne? Hasznunkra válhat. - Mondja, mit segítsek? - arra pedig már elkezdek most lélekben felkészülni, hogy próbálgatni fogjuk ezt az emlékmódosítás, emlékelrejtés dolgot, mert nem rögtön fogjuk a lényeggel kezdeni. Hosszú éjszaka lesz igen, ezt én is látom.
◈◇ There is no greater agony than bearing an untold story inside you ◇◈
- Faszom kivan a kockáztatással, kölyök, ne oktass ki - morrantam rá, bár inkább hatott egy zsémbes, öreg kutya zsörtölődésének, mint valós haragnak. Tudtam, hogy Cameronnak igaza volt, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy döntési helyzetbe kényszerültem (kényszerített?), éppen csak halogatni akartam az újabb felelősség nyakamba akasztását. Mintha nem tudtam volna teljesen biztosan, hogy úgyis elvállalom, úgyis segíteni fogok a kölyöknek, cipelem ezt a kibaszott terhet is, mint mindig, mindenkiét... - Nincs mit kérdeznem, semmi közöm hozzá - vontam meg a vállam, bár talán egy másik helyzetben bőségesen lett volna mit hozzáfűznöm, inkább egy kiadós fejmosás formájában, mint érdeklődésként. - Egyszerűen nem találom sem normálisnak, sem etikusnak. Feltételezem, te sem gondolnád, hogy túlzottan elfogadható lenne, ha most a vendégszobámból kisétálna valamelyik évfolyamtársad az aurorképzőről. Nem is tudom, mondjuk valamelyik nőnemű évfolyamtársad. Ennél nyilvánvalóbbá alig tehettem volna számára, hogy megvolt az igencsak szilárd véleményem a költözéséről, még ha azzal egyet is értettem, hogy a szüleitől a lehető leggyorsabban el kellett takarodnia. London viszont nagy volt, tele kiadó albérlettel, eladó lakással, megpályázható kollégiumi hellyel - ő mégis az egyik tanáránál kötött ki, és be kellett látnia, hogy ez kibaszott bizarr volt. Világ életemben (ex)mardekárosok vettek körbe. A két bátyám, a legjobb barátom, a legjobb barátom férje, a mentoraim és életem leghosszabban tartó párkapcsolatának alanya, Frida Scamander is a Mardekár házból került ki. Ennyi év után hozzá kellett volna szoknom, hogy ha valamihez mindannyian értettek, méghozzá kiválóan, az a manipuláció volt - egy olyan képesség, amivel én sosem rendelkeztem, a szándékaim mindig kristálytiszták és egyenesek voltak, ha akartam valamit, azt nyíltan kimondtam és nem próbáltam kerülőúton megszerezni. Talán éppen ezért voltam ennyire tehetségtelen a manipuláció kivédésében is, ha érzékeltem is a tényét, nem foglalkoztam vele. Most is tudtam, hogy Cameron a belém fektetett bizalma emlegetésével hatni akart rám, ez mégsem befolyásolta azt a tényt, hogy valóban hatott is. Mert tényleg... ki másban bízhatott volna ez a szegény fiú? - Lófaszt sajnálod. Mondták már, hogy egy manipulatív kis görény vagy? - Bár a szavaim tartalma talán bántó volt, a hangsúly már semmiképp, valószínűleg ő is érzékelte, hogy akármennyire is szerettem volna haragudni rá, egyáltalán nem ment. - A mardekáros kurva mindenedet... Talán a zsörtölődés, talán a rászegezett pálca - jó, valószínűleg utóbbi - hatott rá, mert engedelmesen visszaült a székre. - Pontosan azt, úgyhogy maradj a seggeden, mert tényleg bűntudat nélkül megteszem. Ha valaki hónapokkal ezelőtt azt mondta volna, hogy a mindig illedelmes, buzgómócsing Cameron Castillo önfejű pöcsnek nevez majd, biztosan javaslom neki, hogy tegyen egy látogatást a Szent Mungóban, és feltehetően maga Cameron sem gondolta, hogy mindez meg fog történni. Ahogyan azt sem, hogy szemrebbenés nélkül eltűröm neki ezt a tiszteletlenséget. Bár tény, nem is a Minisztériumban tette meg, tulajdonképpen egyikünk sem tanár és diák minőségében volt itt. - Igen, szabálykövető voltam, engedelmes, tisztelettudó és egy földre szállt angyal. - Ha ezt Jerry hallotta volna, megfulladt volna a röhögéstől, amiért ekkora hazugságot képes voltam vérkomolyan kiejteni a számon. Tudott volna mesélni a tizenkilenc éves önmagam angyali természetéről. Intettem Cameronnak, hogy kövessen a nappaliba. Felkapcsoltam a villanyt a koromsötét szobában, mielőtt az egyik falat teljes egészében beborító, zsúfolt könyvespolchoz léptem volna. Bár külső szemlélő számára nem sok rendszer lehetett a könyvek elrendezésében, számomra mégis logikus és átlátható volt, így könnyedén megtaláltam, amiket kerestem. Leemeltem nyolc könyvet a polcról. - Tököm se tudja már, melyikben volt szó arról, ami nekünk kell. Pörgesd végig az egyik felét, a másik fele az enyém. Biztos vagyok benne, hogy legalább az egyikben részletesen ott lesz, hogyan kell elrejteni valaki más fejében egy emléket. - Cameron kezébe nyomtam a Legilimencia gyakorlati alkalmazása a bűnüldözésben, Az emelt szintű okklumencia kézikönyve II., a Komplex defenzív mágia című könyveket és egy lefűzött, kézzel írt jegyzetköteget, ami a sajátom volt még az akadémiai éveimről. - Ha találsz bármit, akkor szólj. Merlinre, ez még mindig szörnyű ötlet... Az volt, a világ legszarabb, legveszélyesebb ötlete, de mit tehettem volna? Nem volt más választásom, mint kikeresni valamelyik kibaszott könyvből, hogyan tehettem meg, amire kért, és reménykedni, hogy utána sikerül is a gyakorlatban - még akkor is, ha erre a statisztikai esély minimális volt. - És vigyázz azokra a könyvekre meg a jegyzeteimre, kurva sokat érnek. - Amennyire ő nyilvánvalóan mardekáros volt, én éppen annyira egyértelműen erősítettem a hollóhátasok táborát, ha eddig esetleg nem lett volna számára nyilvánvaló.
Mondhatnám, hogy nem kioktatásnak szántam, de részben mégis, mert tudom, hogy mit akarok és azt is, hogy ezt miként érjem el. Szükségem van Holden segítségére és neki is arra, hogy a fejemben lévő információk ne tudódjanak ki, azzal minden veszélybe kerül, Lori is. Caspart viszont nem akartam szóba hozni, mégse fogok a férfi szemébe hazudni egy ilyen beszélgetés közben, amikor elég nagy dolgot kérek tőle, így elárulom, hogy ki az, akinél lakom jelenleg. Az igaz, hogy semmi köze sincs hozzá, mégis szavai elgondolkodtatnak, érdekel a véleménye, elvégre Ő az első kivülálló, aki erről tudomást szerez. De aztán csak megszólal, szemöldököm pedig feljebb emelkedik. - Nem találja normálisnak és etikusnak? Ugyan miért nem? Csak a nyárról van szó, nem így szerzek jobb jegyeket. - ugyan, miket nem gondol. De ahogy folytatja, arra már pislogok párat. Hogy mivan? - Ha egy srác sétálna ki a vendégszobájából, aki az én évfolyamtársam, nem gondolnék bele többet, egy csajnál igen, de ez a célzás eléggé félreérthető ám. Hetero vagyok, nem akarok semmit se Caspartól és Ő se tőlem. Mégis miket gondol? - igen, felháborít a feltételezés, sértőnek érzem, mert most komolyan kinéz ilyesmit bármelyikünkből? Még elgondolkodni se akarok rajta, mert na, ez a bizarr. Méghogy Caspar és én… együtt. Még csak az hiányozna. Világ életemben nőkkel kavartam. Inkább hagyjuk is ezt a témát szerintem is, maradjunk annyiban, hogy semmi köze hozzá, jobb lesz mindkettőnknek. Inkább térjünk vissza a tárgyra, amiért itt vagyok, és érzem, hogy folyamatosan törik az a bizonyos jég és szavaim szépen lassan hatással vannak az aurorparancsnokra. Nem szívesen manipulálom, de valamit valamiért… és ez most fontos. - Így, ezekkel a szavakkal még nem. - felelek ártatlanul, de nem veszem magamra, jól ismerem már Holdent, tudom, hogy nem rosszból mondja. Arra viszont már csak mosolygok, hogy mennyire Mardekárosnak tart. Nos… talán valóban jó házba kerültem, avagy ott szedtem fel magamra ezt a jellemet, ez már soha nem derül ki. Az viszont nem túl jó érzés, hogy Holden pálcája egyenesen felém mutat, mert kinézem belőle, hogy lazán megátkozna, így inkább visszaülök a seggemre, legyen csak meg az akarata, ha neki így jobb. - Felesleges fenyegetnie, szerintem kaptam már rosszabbat is. - nem is kussolok, hiába szeretné, inkább tükröt tartanék felé, hogy Ő se különb ám nálam, amit ha eddig nem vett volna esetleg észre, hát most ideje, megvilágosodhat. - Minden bizonnyal! - bólogatok pár aprót a válaszára. Én se gondoltam volna, hogy így fogok majd viselkedni Holdennel, de nem bántásból teszem ezt, egyszerűen muszáj ésszerűen átgondolnia a kérésemet és megfelelően reagálni rá. Ha ehhez pedig ez kell, hát állok elébe. Én is ki tudom ám nyitni a számat, mégha meg is lepi, ahogy engem is az, hogy ilyen lazán szó nélkül hagyja szemtelenségemet. Ez persze nem jelenti azt, hogy rá fogok szokni, azt már kétlem, hogy annyiban hagyná hosszú távon. Amikor int, felkelek, majd követem Őt, át a nappaliba. A teára továbbra se tartok igényt, felőlem kihűlhet a konyhaasztalon. Térjünk rá arra, amiért jöttem. Nem mászom Holden nyakára, tisztes távolságban állok és várok, majd nemsokára lekerül jó pár könyv a polcról. Átfutom, de nem nézek mélyen körbe, inkább az érdekel, ami a parancsnoknál van. - Rendben! - átveszem a könyveket, végignézek a címeken, de egyértelműen a kézzel írt jegyzet az, ami azonnal megfog. - Meglehet, hogy maradok egész hétvégére… - mondom halkan, mivel ez nem kevés olvasmány, de ássuk bele magunkat! A kanapét megcélzom, majd levetem magam, az asztalra pedig lepakolom a kapott könyveket és a jegyzetet veszem először a kezembe, bár talán nem azt kéne, mégse bírom ki. - Ezt Ön írta, ugye? - ismerős a kézírás, de biztosabbnak érzem rákérdezni. Hamarosan megjön a válasz, én pedig felemelem kezeimet. - Nem fogok kárt tenni semmiben! - megcsóválom a fejem, majd felnyitom a jegyzetet, de aztán előre hajolok és a másik három könyvet is felnyitom a tartalomjegyzéknél. Előbb inkább ezeket futom át, hátha kiszúrom a tökéleteset azonnal, bár erre tényleg túl kicsi az esély. Nem is járok még sikerrel, szóval hümmögök egy aprót, majd a kézzel írt jegyzetet mégis eltolom magamtól, lecserélem a Legilimencia gyakorlati alkalmazása a bűnözésben-re. A kézzel írottra Holden emlékezne, mivel Ő maga írta, szóval azt logikusan ki kellene zárnom, bármennyire is érdekel. Max kölcsönkérem a jövőben vagy elolvasom itt. - Mire ezt elolvasom, még bűnözőnek is elmehetek majd. - viccelődöm a férfi felé pillantva, de aztán már el is mélyedek benne és ha nem szakít meg, jó egy-két órán át bújom a könyveket. - Hmm, ez érdekes. Az Imperius átkot hogyan kell felváltani legilimenciával. Maga próbálta már? - befolyásolt így már valakit? Csak eszembe jutott a kérdés, de ha már ide tette elém, na ná, hogy elolvasom. Az elme összetett, sok mindenre lehetünk képesek a legilimencia használatával, de óvatosan kell bánni vele. - Itt elvileg kitér arra, hogy a befolyásolt elméjéből kitörölték a parancsot, nem emlékezett rá, hogy mit csinált. - talán itt lesz a megoldás? Lapozok párat, olvasgatok tovább. Meglehet, hogy ez még csak egy magyarázat, nincs leírva konkrétan, hogy történt és az egy másik könyvben lesz, de van rá esély, hogy ebben.
◈◇ There is no greater agony than bearing an untold story inside you ◇◈
Nem lepett meg Cameron reakciója. Bár nem mondtam ki nyíltan, hogy mit találtam problémásnak az együttélésükben, mégis elég egyértelmű volt a célzás - habár nem a lényeget ragadta meg, engem nem az érdekelt, hogy heterónak vallja-e magát vagy sem, egészen pontosan kurvára hidegen hagyott. - Te akartad hallani a véleményem - vontam meg a vállam. - És ennek semmi köze ahhoz, hogy ki melyik nemet preferálja. Egyszerűen úgy gondolom, hogy a tanár-diák viszonynak van egy határa, amit nem kell átlépni, mert hosszútávon nem vezet semmi jóra és csak kényelmetlenségeket szül. Akárhogyan is nézed, ez egy alá-fölé rendeltségi viszony, ami kényelmes kereteket ad egy munkahelyen vagy egy iskolában, de nincs helye a magánéletben. Nem feltételezem, hogy Caspart bármilyen rossz szándék vezérelte, sőt. De nekem ez nem fér bele és nagyon kellemetlenül éreztem volna magam a te korodban, ha például Jerry ilyen ajánlatot tesz nekem, pedig közel állunk egymáshoz. Bár Cameron szemmel láthatóan megsértődött a burkolt célzástól, valójában ezúttal kicsit sem akartam megbántani. Egyszerűen nem tartottam jónak a helyzetet, amibe belekeveredett, habár az ő családi hátterével aligha létezett ideális megoldás. Be kellett látnia, hogy törődtem vele, még ha ezt nem is feltétlenül kedves szavakkal fejeztem ki - vagy azzal, hogy magamhoz költöztettem, de ebben a témában nem akartam mélyebben elmerülni -, és nem is értettem vele egyet a szorult helyzete megoldásának módszerében. - Ne becsülj alá, kreatív vagyok. - Ezt már én sem gondoltam komolyan, bár tény, hogy bőven voltak ötleteim, ha az aurortanoncok büntetéséről volt szó. Jó ex-hollóhátashoz méltón szerettem és gyűjtöttem a könyveket minden témában, a legilimencia pedig azon területek közé tartozott, amik iránt különösen érdeklődtem. Nem meglepő, hogy ennyi kötetet tartottam itthon, amik azzal foglalkoztak, most azonban megnehezítette a dolgunkat, hogy ennyi könyv között kellett eligazodnunk. Azonban azt már előre sejtettem, hogy a feladatnak messze nem ez lesz a legnehezebb része... Leültem a saját könyvkupacommal a szabadon maradt fotelbe és felcsaptam az első vaskos szakkönyvet a tartalomjegyzéknél. - Igen, még jó tizenöt-húsz éve. Elviheted, ha akarod, nekem már nem kell. Csak ne állj neki egyedül gyakorolni belőle semmit, mert akkor azzal a jegyzetköteggel foglak agyonverni - válaszoltam könnyedén. Tényleg nem volt már szükségem azokra a jegyzetekre, feleslegesen őrizgettem volna őket. Könyvet nem szívesen adtam oda senkinek, de ezek a szamárfüles, kézzel írott jegyzetek mások voltak. - Családban marad, nem? - utaltam a feltételezésre, hogy az apjának talán köze volt a Magic is Mighthoz. Attól azonban nem tartottam, hogy Cameron valaha is hasonló útra lép majd. Erre éppen elég bizonyíték volt, hogy most eljött hozzám segítséget kérni. Az első egy óra eseménytelen kutatással telt, csupán annyi időre szakítottam meg, amíg kimentem az erkélyre elszívni egy cigarettát - sosem gyújtottam rá a lakásban -, de utána azonnal visszatértem a könyvekhez. Addig szinte fel sem pillantottam a száraz szakirodalomból, amíg Cameron rá nem lelkesedett a közös kutatómunkánk szempontjából tökéletesen lényegtelen információra. De nem tudtam rá haragudni, amiért elkalandozott a figyelme, én is éppen ilyen voltam az ő korában, minden újdonságért lelkesedtem. - Én még nem, de ismerek olyat, aki igen. - Nem fejtettem ki bővebben, ugyanis azonnal Cassie Black jutott eszembe, aki legilimenciával gondoskodott róla, hogy a gyilkosságot, amit én követtem el, valaki más vállalja magára. - Nekem eddig egyszer sem volt rá szükségem, hogy valakit úgy bírjak cselekvésre, hogy az illető a saját gondolatának tartja közben. És emiatt sokkal egyszerűbb és gyorsabb is egyszerűen Imperiushoz folyamodni. Szerencsére legális is, a kommandónak engedélye van a főbenjáró átkok alkalmazására indokolt esetben. Csak jegyzőkönyvbe kell venni utólag, legalábbis hivatalosan. Bár én sosem szerettem Imperiust használni és ha lehet, kerülöm is. A másik kettővel pedig könnyű beszopni a Belső Ellenőrzésnél, elég vékony a határ indokolt alkalmazás és aurori túlkapás között, könnyen az ember jelvényébe kerülhet egy Cruciatus vagy egy Avada. Vagy kapsz egy felfüggesztést és utána győzködheted a pszichomágusokat, hogy alkalmas vagy a munkavégzésre... Kellemetlenek tudnak lenni a szabályok. Félretettem a harmadik könyvet, majd magamhoz vettem a kupacból a negyediket is. Azonban hamar félretehettem ezt is, mert Cameron talált végre valamit. - Add ide - nyúltam a könyvért. - Nekünk nem pontosan ez kell, de lehet írnak arról is. Elvettem Camerontól a könyvet és felszínesen végigfutottam a bekezdéseket. Az elején nem találtam meg, ami nekünk kellett, de a fejezet második felében pontosan azt részletezték. - Itt van, hat teljes oldalon át - dőltem hátra, bár nem feltétlenül elégedetten. Még mindig voltak aggályaim és nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog a gyakorlatban is, amit leírtak azon a hat oldalon. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Nem szégyen, ha meggondoltad magad.
Én is éreztem, hogy nem feltétlenül volt jó ötlet kezdetben Casparhoz költözni, de akkor zsarolás útján érte el mindezt, mostanra pedig már jól tudom az okát a dolognak és nos… hálás vagyok neki azért, amiért segített. Holdenben bár megbízom, ilyen mélységekbe mégse avatnám be, de a véleménye attól még érdekel, bár talán jobb lett volna, ha hallgatok és bölcsebb maradok, mint hallani a férfi szavait. Most már mindegy… Keresem a szavakat, hogy mit feleljek, de vajon van erre az egészre jó válasz? Holden más, mint Caspar és az okaink komolyak voltak. - Eleinte én is kellemetlenül éreztem magam, de rávett, hogy ez a jó döntés és most már nem bánom. El tudjuk különíteni a dolgokat. - tehát az iskolát és a magánéletet. Elvégre Caspar nem annyival idősebb nálam, az Akadémián kívül lehet másabb a viszony, hiszen barátok lettünk, legalábbis azt hiszem. Ezt beszéltük, bár vele azért másabb, mint például Devonnal. Devet viszont mostanában ritkán látom, csak a közös munkák során szoktunk beszélni, lefoglalja a magánélete, amit tökre megértek, nemsokára megszületik a gyereke, Ő a legfontosabb. Na de okkal vagyok most itt, szükségem van Holden segítségére és nem fogok tágítani, még akkor se, hogyha a pálcájával fenyeget. Nem hiszem, hogy használná ellenem, bár afelől nincs kétségem, hogy kreatív lenne. Eszemben sincs alábecsülni pont Őt. A szavak viszont használnak, segíteni fog, az ellenkezése megtörik, így hamarosan már a nappaliban vagyunk, ahol előkerülnek a vaskos könyvek és egy jegyzet is, amiket ideje átbogarásznunk. Érzem, hogy sokáig fog tartani, de nem bánom, bár ezek a kötetek engem egyébként is érdekelnek, már a tartalomjegyzék alapján tudom, hogy el fogom olvasni Őket. Nem kell az ilyesmihez Hollóhátasnak lenni, se strébernek, khm. - Rendben, köszönöm! És nem fogok, megvárom vele magát. - pillantok rá egy kisebb vigyorral képemen, elvégre Ő a tanárom, ha legilimenciáról van szó, nem fogom kihagyni a buliból és magamat se szivatnám. De örülök a frissen kapott anyagnak, a megjegyzésnek viszont kevésbé. Csak elhúzom a számat, miközben a kék szemekbe pillantok, de nem mondok rá semmit, inkább csendben kutakodni kezdek és még akkor se zökkenek ki, amikor a férfi kimegy dohányozni. Viszont egy rész a könyvben felkelti az érdeklődésemet és képtelen vagyok nem szóba hozni, rákérdezni a dologra. - Meglehet, hogy gyorsabb egy Imperius, de legilimenciával egészen más és kevésbé visszakövethető. - elvégre pálca se kell hozzá és kisebb a lebukás esélye, véleményem szerint. Minden további szavát érdeklődve hallgatok, halkan hümmögök is a főbenjáró átkok kapcsán, és bár tudtam, hogy alkalmazhatják a főbenjáró átkokat, mégis így hallva az aurorparancsnoktól, egészen máshogy cseng. - Értem, majd észben tartom, ha oda jutok. - apró mosoly, szemeim pedig megcsillannak, egyfajta jelzésképpen, hogy nem adtam le továbbra se a célomból, hogy a kommandó tagjai közé akarok kerülni. Holden egyszer megígérte nekem, hogy soha nem juthatok el odáig, de bízom benne, hogy ezt átgondolja majd, hogy idővel belátja, jó helyem lesz a közelében. Most is egyértelműen tudhatja, hogy már bízhat bennem, ahogy én is bízom Ő benne, nem véletlenül engedek számára teljes hozzáférést az elmémhez. Ennél aligha ismerhetne meg jobban. Na de a könyvre visszatérve akad egy rész, ami talán jó lehet nekünk, így átnyújtom a férfinek, majd türelmesen kivárok. - Hmm, akkor elolvasom én is, szeretném tudni, hogy pontosan miként fog ez zajlani. - és ezek a szavak egyben válaszok is lehetnének a következő kérdésére, mégis kap rá külön feleletet. - Tudom, hogy nem az, de nem gondoltam meg magam. Nem fogok mást veszélybe sodorni a fejemben lévő információk miatt és kiszállni se akarok a buliból. - célzok itt az amneziátorokra. Ne vonjunk be mást, oldjuk meg mi, menni fog! - Csak mondja, hogy csináljuk! Gondolom valami egyszerűbbel kezdjük, mielőtt a lényegre térünk. - oké, kezdek izgulni, talán kicsit ideges is vagyok, de még nem vészes. De ez kemény dolog, nem játék, jól tudom.
◈◇ There is no greater agony than bearing an untold story inside you ◇◈
- Azt erősen kétlem. Nem lehet elkülöníteni. Ő a tanárod, akkor is az marad, ha egy fedél alatt éltek, nem lesz egyszerűen csak a lakótársad, a barátod vagy faszom se tudja, minek gondolod őt. De a te dolgod, csinálj, amit akarsz, csak aztán ne lepődj meg... - Félig-meddig tapasztalatból beszéltem, de ezt nem akartam vele megosztani. Nem kellett tudnia róla, hogy kerültem én is túl közeli kapcsolatba tanítványommal, bár Ada Lachlan és közöttem mindössze nyolc év korkülönbség volt, ami igazán elenyésző. Szórakoztató volt, izgalmas, de leginkább borzalmas, és nem a személye miatt. Egyszerűen a helyzet maga volt túl kényelmetlen mindenki számára, tulajdonképpen kész csoda volt, hogy békésen elváltak az útjaink - az már más kérdés, hogy azóta a kapcsolatunk minden volt, csak békés nem, de ennek a legkevesebb köze sem volt ahhoz a múltbéli afférhoz. Nem feltételeztem, hogy Cameron és Caspar között is ennyire közeli lenne a kapcsolat, de a lényegen ez igazából nem változtatott. Ahogy azon sem, hogy továbbra is bizarrnak éreztem Caspar viselkedését. Csak egy bólintással nyugtáztam, hogy felfogta, egyedül nem állhat neki a gyakorlatba is átültetni, amit a lefűzött jegyzetek között olvasni fog. Biztos voltam benne, hogy első dolga lesz végigolvasni őket - mert nekem is ez lett volna az első dolgom, és bármennyire is nehezemre esett ezt beismerni, Cameron gyakran pontosan úgy viselkedett egyes helyzetekben, ahogyan én tettem volna vele egyidősen. Soha nem vallottam volna be hangosan, hogy ez így volt, bár néhány megjegyzéséből egyértelműen érződött, hogy ő is kezdte érezni ezt a párhuzamot... és kihasználni is. - Nyilván. De erre a kommandóban semmi szükségem, és remélem, hogy a munkámon kívül soha nem fogok rászorulni, hogy megtegyem. Ha valahova kivezénylik a kommandót, ott nem bonyolult és ravasz megoldásokat várnak, csak minél több letartóztatott vagy halott embert. És hidd el, ha ott vagy egy véres rajtaütés közepén, kurvára nem érdekel semmi más, csak hogy gyorsan és hatékonyan földre vidd, aki veled szemben áll. Megkockáztatom, hogy öt-hatféle varázslatnál többet senki sem használ egy átlagos bevetésen, mindenkinek megvan a maga bejáratott stílusa, senki nem változtat a jól bevált recepten, ha nem muszáj, mert lehet az életedbe kerül vagy valaki másnak az életébe. A tudományos érdeklődést jobb meghagyni annak, ami: tudományosnak. A terepmunkának ahhoz köze sincsen. - Elég régóta dolgoztam aurorként ahhoz, hogy már ne legyenek romantikus illúzióim a szakmáról. Ebbe beletartozott az is, hogy tudtam, egy-egy bevetés nem a látványos párbajokról szólt vagy arról, ki mennyi átkot ismert. Persze volt időszak, amikor azt gondoltam, én vagyok a világ legjobb aurortanonca, csak mert kívülről fújtam az akadémiai tankönyvek varázslatainak a listáját. Az első komoly terepmunkámon aztán jött a pofára esés és tudatosult bennem, hogy a valóságban az embernek nincs ideje bonyolult varázslatokra, jól kidolgozott stratégiákra vagy előhalászni az emlékek mélyéről egy régen olvasott átkot. Nem, amikor ott vagy, csak ösztönből cselekszel, idővel pedig ez az ösztön rutinná válik, nevezzük mondjuk párbajstílusnak. Mindenkinek megvolt a sajátja és ettől a többség nem szeretett eltérni. - Ugyan, a többség az első bevetésén jóformán összeszarja magát a félelemtől, aligha ez fog eszedbe jutni. És nincs is ezzel semmi baj, csak az nem fél és az nem hibázik, aki nem csinál semmit. Persze ez csak akkor érvényes, ha eljutsz odáig és nem buktatlak meg, ez még mindig egy opció. - Nem bírtam megállni, hogy ne lebegtessem be most is ezt a lehetőséget, hiába tudtuk mindketten, hogy úgysem fog elhasalni egyetlen vizsgán sem, különösen nem nálam. Visszaadtam Cameronnak a könyvet, valahol a lelkem mélyén reméltem, hogy miután végigrágja magát a szövegen, elpárolog minden bátorsága és visszatáncol ebből az őrült ötletből. De nem tette, és ezzel együtt elúszott minden esélyem arra is, hogy ne rajta kelljen gyakorolnom a legilimenciának egy olyan ágát, amivel soha nem akartam foglalkozni. - Igen, kezdjük valami egyszerűbbel. - Bármennyire is akartam a tőlem megszokott határozottságot sugározni, annak a közelében sem jártam. Nehéz is lett volna, mikor ennyire bizonytalannak éreztem magam. - Próbáljuk meg elrejteni mondjuk... mondjuk azt, ahogy feljöttél a lépcsőn az ajtóig. Nem túl nagy veszteség, ha elbaszunk... elbaszok valamit. Mert bárhogy is néztem, ez az egész rajtam múlt. És ez még mindig megrémített, ami biztosan nem volt jó kezdet egy ennyire precíz munkához, azonban most már nem mondhattam nemet, éreztem, hogy nem tehetem meg. - Akkor vágjunk bele. Bocs, kölyök, szerintem nem lesz kellemes, minimum egy borzalmas migrén jut mindkettőnknek. - Örültem volna, ha ennyivel megússzuk mindketten. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam, de nem éreztem, hogy cseppet is megnyugodtam volna, miközben végigpörgettem magamban a könyvben olvasottakat, lépésről lépésre. Mélyen Cameron szemébe néztem. Hát... reméljük a legjobbakat, bassza meg.
Eleinte bennem is voltak kétségek a Casparral való együttéléssel kapcsolatban, de mostanra már látom, hogy kár volt aggódnom. Jól kijövünk és igen, barátok is lettünk, de Holden érezhetően más véleményen van, amire csak halkan sóhajtok, de érdekel a véleménye, adok rá, bár ezen a dolgon nem fogok változtatni, hiába hiba szerinte az, amit teszünk. - Már csak egy évig lesz a tanárom, és mint mondtam, a tanévkezdéskor visszaköltözök az Akadémiára. - tehát csak a nyárra maradtam Casparnál. Így beszéltük meg és bár jól érzem magam nála, én is tudom, hogy az már furcsa lenne, ha akkor is maradnék. Bár most is vannak érdekes dolgok, például hogy minden nap küld be nekem ebédet a Minisztériumba, de kétlem, hogy ez sokaknak feltűnt volna, azt pedig senki se tudja, hogy Ő főzi és tesz így… Cas mondta, hogy számára nem probléma, szeret főzni és neki nem gond, ha plusz egy főre teszi, én pedig megszerettem a főztjét, ezerszer jobb, mint a különféle menük az éttermekben. - Min ne lepődjek meg? Igen, kezdem a barátomnak tartani, de akkor is el fogom tudni különíteni ezt a tanórákon. - kicsit talán morgok is ez miatt. Holden bizonyára emlékszik még arra, amikor Casparról egészen máshogy nyilatkoztam, úgy sejtettem, hogy utál engem és ez valahol kölcsönös volt. Oké, kicsit furcsa, hogy ennyire megváltozott ez az egész, de én egy cseppet se bánom. Örülök neki, hogy jobban megismerkedtem és jó érzés, hogy némileg gondoskodik rólam, elvégre Ő főz és a takarítás nagy részét is Ő csinálja, így jobban járunk mindketten. De jól tudom, hogy ezt viszont nem kéne most kimondanom, így engedek annak, hogy témát váltsunk, elvégre másért vagyok itt, nem azért, hogy Casről diskuráljunk. A könyvekben sok olyan információ van, ami érdekel, egyértelműen el fogom olvasni őket, de az miatt nem kell aggódnia a parancsnoknak, hogy egyedül kezdenék kísérletezésbe. Megvárom vele, mert az az igazság, hogy szeretek vele tanulni és a segítségével fejlődni. Eleinte tartottam ezektől a különóráktól, de most már várom Őket, már nem érzem rosszul magam Holden közelében. Különös… Szeretek vele beszélgetni is, így most is érdeklődve hallgatom a tapasztalatait és elgondolkodtat az, amit mond. Nekem vajon milyen lesz majd a konkrét stílusom? Sok mindent tanulunk az Akadémián, de ezek szerint nem vesszük majd hasznát a rengeteg tananyagnak, hanem majd a gyakorlatban alakul ki, hogy milyenné válunk. - Sokat hallottam már a kaszaboló átkáról. - ez csak amolyan lábjegyzet, mert eszembe jut miközben hallgatom. - Azért szívesen részt vennék már egy bevetésen. De tudom-tudom, legyen elég a járőrözés néha a Zsebpiszok közben. - forgatok némileg szemet, majd finoman legyintek, hogy nem is kell erre válaszolnia. Ismerem a véleményét. - Tényleg még mindig opció volna? - itt már megengedek magamnak egy kisebb mosolyt, mert sejtem, hogy már nincs így. Kitűnő tanuló vagyok, ezt Holden is nagyon jól tudja, ahogy azt is, hogy nála különösen jól akarok teljesíteni, mert azt akarom, hogy büszke legyen rám, hogy ne bánja meg, amiért külön is foglalkozik velem. A kommandóba viszont kérdéses, hogy bekerülök-e valaha, az még tényleg odébb van. Viszont úgy tűnik, hogy rálelünk arra az anyagra, amire szükségünk van, így miután Holden végigolvasta, én is igényt tartok a könyvre. Szeretném tudni, hogy mi vár rám, hogy pontosan hogyan csináljuk, hogy nekem is miként kell viselkednem: teljesen el kell lazulnom és beengednem az elmémbe, minden falat lebontva előtte. Erre felkészültem már, szóval menni fog, mert mennie kell. Felőlem kezdhetjük! - Rendben, bár ez tényleg eléggé apró emlék, de legyen! Viszont nem tűnik túl magabiztosnak, szedje össze magát, mert elég sok múlik most ezen. Az ép elmém is… - emlékeztetem némi torokköszörülés után. Tudom, hogy tudja, hogy ez nem játék, de én szeretném ismét magabiztosnak látni, mint mindig, mert most egy cseppet se az és ezzel engem is elbizonytalanít. Nem engedhetjük ezt a hibát meg magunknak. - Nem gond, csak legyünk túl rajta! - a könyvet az asztalra fektetem, majd hátradőlök a kanapén, próbálok ellazulni. A légzésem is igyekszem normalizálni, majd végül kék szemeim a férfira találnak, elmerülnek a kékségekbe, melyek mint valami tenger, úgy olvaszt be magába. Az emlékeim visszaperegnek, nemsokára láthatom magam kivülről, ahogy kopogtatok az ajtón, majd nemsokára a lépcső alján vagyok. Mintha egy filmet tekernénk vissza… és ez után kezdődik az elmosódás, az üres tér. Kavargó örvény, majd feketeség… némi szúrás a halántékomnál, de nem mozdulok, a lépcsőfokok eltűnnek, majd mintha mozdulnának, kavarognának, szédülést idézve elő. A gyomromat is elkapja némileg a hányinger, de csak rövid időre, aztán… aztán semmi. Minden sötétté válik, az emlék a lenti bejárati ajtó után a lakás elé visz, mintha közötte kiesett volna az idő. - Uhh, ez… ez nem volt valami kellemes, de asszem sikerült. Nem emlékszem a lépcsőkre! Akkor most betesz oda egy módosított emléket és utána megpróbáljuk egy nehezebbel? - mert a módosítottra is szükség van ugyebár, az lenne a lényeg. Jah és… várjunk csak! - Valami mégse jó! Elvileg nekem emlékeznem kéne, csak magának vagy másnak nem szabadna látnia, ami történt. Valamit elbasztunk… elbaszott. - bukik ki belőlem, végül hajamba túrok. Nem akarok én pofátlan lenni, de asszem törölte az emléket, a helyett, hogy csak elrejtette volna.
◈◇ There is no greater agony than bearing an untold story inside you ◇◈
Nem tudtam eldönteni, hogy Cameron nem értette a problémát vagy nem akarta érteni, mert túl kellemetlen volt számára a téma, amit felvetettem. Vagy legalábbis szerinte felvetettem, valójában nem akartam sem az ő, sem pedig Caspar Morrison magánéletében vájkálni, még kevésbé messzemenő következtetéseket levonni. Nem volt közöm hozzá. Csupán rámutattam a helyzet bizarr jellegére és arra, hogy Cameron könnyen rosszul jöhetett ki belőle. - A tanár és a barát szerepkör elég nehezen fér meg egymás mellett. És erősen kétlem, hogy túl sok közös pont lenne egy tizenéves kölyök és egy harminc feletti férfi életében. Remélem, nekem nem szeretnél a barátom lenni. - Az utolsó megjegyzést már inkább csak viccnek szántam, nem hittem, hogy Cameronnak ilyen vágyai lettek volna. Azt azonban komolyan gondoltam, hogy Caspar és Cameron között nem éreztem reálisnak a barátság kialakulását, mégis mit kezdett volna együtt egy alig tizenkilenc éves fiú és egy harminc feletti akadémiai professzor? Én legalábbis biztosan nem azzal szerettem tölteni az időmet, mint tizen-és huszonévesen, ahogyan a gyerekkori ismerőseim sem. Valahogy már elképzelhetetlennek tűnt, hogy Gen Dearbornnal atomrészegen járjuk a hajnali Londont, hogy aztán reggel, szinte még aznaposan írjunk egy kiváló zárthelyi dolgozatot. Felnőttünk, a barátság is már mást jelentett, mint akkor. A bulikat, a hajnalba nyúló életről filozofálásokat felváltotta a gyerekek játszótérre hordása, a vodka-szóda helyett legfeljebb egy kávét döntöttünk le, mikor volt időnk összefutni, és a lelkizésre szoruló problémák is gyökerestül megváltoztak húsz év alatt. Nem lehetett ez másképpen Caspar életében sem. Persze Cameron csak egy gyerek volt, méghozzá egy nagyon figyelemre és elfogadásra éhes gyerek, aki valószínűleg bármilyen pozitív emberi kapcsolatra rávetette volna magát. Ezt remekül bizonyította, hogy most itt volt nálam, vakon megbízott bennem csupán azért, mert az életében megszokottnál jobban bántam vele. És éppen ezért éreztem magam ennyire rosszul, mert rám volt utalva, de semmi sem garantálhatta, hogy tudtam is segíteni neki. - Igen, azt szeretik emlegetni a kollégák - mosolyodtam el halványan, mert kár is lett volna tagadni, tényleg büszke voltam arra az átokra. - Majd talán egyszer megtanítom neked is. Egyszer, nem most, ez nem egy lefegyverző bűbáj. Évekig tartott tökéletesíteni, bonyolult átok és ha elbaszod, az... nos, az nem kellemes. Felemeltem a jobb karom, amin egy több centis heg jelezte az egyik alkalmat, mikor én is elbasztam. Sosem érdekeltek a hegek, volt belőlük egy pár, szakmai ártalom. - Bevetésen, hát hogyne... Parancsnok esetleg nem szeretnél lenni? - forgattam a szemem. - Természetesen. Imádok buktatni, mindenki tudja, hogy egy szívtelen faszkalap vagyok. Igazából nem szerettem buktatni, dühített, ha valaki nem volt képes legalább egy minimális szinten elsajátítani, amit megtanítottam nekik. Én maximálisan biztosítottam hozzá a feltételeket, hogy jól vizsgázzanak, a többi már rajtuk múlt. Most viszont sokkal jobban éreztem volna magam, ha Cameronnal egy vizsgaszituációban ültünk volna egymással szemben. De ő nem a tananyagból felelt, én pedig közel sem éreztem magam annyira nyeregben, mint vizsgáztató tanárként éreztem volna. - Hogy te milyen motiváló vagy, baszd meg... Inkább ne szólalj meg, csak hagyd, hogy összeszedjem a gondolataimat - morrantam rá, mert a szavaival mindent elért, csak azt nem, hogy jobban bízzak magamban. Nem örültem, hogy látta rajtam a bizonytalanságot, nagy erőfeszítés volt minden nap eljátszani az aurorparancsnokságon a rendíthetetlen parancsnokot, és abba ez nem fért bele. Nem akartam, hogy még a képembe is dörgölje a saját gyengeségemet, amit egy aurortanoncnak soha nem szabadott volna látnia. Vele ellentétben én egy másodpercig sem örültem az eredménynek. Nem tudtam biztosra, de éreztem, hogy nem működött. Túl egyszerű volt, és ez csak rosszra engedett következtetni. - Igen, neked emlékezned kéne. A kurva életbe... - Idegesen felcsaptam megint a könyvet a megfelelő résznél, de valójában feleslegesen, mindenre emlékeztem, nem ezért volt sikertelen a próbálkozás. Ha akartam, sem tudtam volna leplezni, hogy nehezen viseltem, ha valami nem ment. Azon tulajdonságaim közé tartozott, amit a negyven évhez közeledve sem tudtam kinőni. - Ez így nem jó. Próbáljuk újra, megint egy hasonlóan jelentéktelen emlékkel. A korábbi bizonytalanságomat felváltotta a dacos "csakazértis" elhatározás. Nem tudtam elviselni a kudarcot. Második próbálkozásra abból választottam néhány percnyi emléket, amikor az előbb a könyvekben kutakodott.
Eleinte még nem éreztem kellemetennek ezt a témát, de most már határozottan kezdem úgy érezni, hogy nem feltétlenül jó ötlet tovább beszélgetnünk arról, hogy Casparnál lakom. Barátok lettünk és igenis hiszek benne, hogy a tanórákon semmise fog változni. Már azon kívül, hogy nem fog ismét szivatni, ahogy azt eddig tette. Mindjárt kezdődik az új tanév, az utolsó tanévem az SVK szakon, akkor már nem fogok nála lakni, de a barátság remélem, hogy megmarad. Szeretném, ha így lenne. Holden szavai mégis józanítóak és fájdalmasak, hiába őszinték, ezt pedig félek, hogy leolvashatja majd arcomról is, bármennyire próbálkozok most érzelemmentesnek mutatkozni. Kicsit bánt, hogy egy kölyöknek tart, de ahogy ezt most kimondja... Caspar jóval idősebb nálam, tényleg nincs oka pont velem barátkozni, mégis ezt teszi és igenis vannak közös pontok, de... igaza lenne? Mit akarok én ettől a kapcsolattól? Nem lehet hosszú távon jó vége. Devonnal egyidősek vagyunk, más az egész, de Cassel... a francba is! - Vannak közös pontok és nem én erőltettem rá a társaságomat Casparéra. - ezt azért még most kijelentem. De hogy reméli, hogy az Ő barátja nem akarok lenni... egyértelmű, hogy milyen választ vár rá, amivel én is egyetértek. - Tudom, hogy hol a helyem Önnel szemben! - ez a válasz úgy hiszem, hogy elegendő lesz. Ő az aurorok parancsnoka, így az én feljebbvalóm is, mellette pedig a tanárom, mégis olykor mintha atyáskodna felettem. De nem bánom, hogy így tesz, mégis teljesen más kategóriában van, mint Cas, nem barátként nézek rá, sokkal inkább tanítónak tekintem. Ő rá máshogy van szükségem, ez egyértelmű. A bizalmamat viszont teljes mértékben élvezheti, most már eljutottunk arra a szintre és remélem, hogy nem fogom megbánni. - Komolyan megtanítaná? - csillan fel a szemem a kaszaboló átok hallatán, majd elmosolyodom némileg és ez a mosoly még akkor se tűnik el arcomról, amikor felemeli karját, megmutatva a hegét. Nem túl szép, de nem riaszt el. - Persze, megértettem, majd a jövőben! - bólintok. Igyekszem majd nem türelmetlen lenni és bízni benne, hogy ez valóban így lesz. Hasznos tudás lenne, az kétségtelen. - Talán majd egyszer, ha kiöregszik a szakmából. - vigyorodom el, mert képtelen vagyok nem poénra venni a beszólását. Most már nem veszek mindent komolyan, de a járőrözés akkor is unalmas, nem kicsit. A bukástól viszont nem félek, felesleges lenne, ezt mindketten tudjuk. Ha olyan rossz diák lennék, akkor nem szánna rám plusz időt a különórákkal és az auguránvadász projektbe se vett volna be. - Sokan félreismerik. Egyáltalán nem az. - eleinte én is azt hittem, de mostanra már változtak a dolgok. Miután megtaláljuk a könyvben a megfelelő alkalmazását az emlékek elrejtésének ideje lesz nekilátnunk, de Holden most nagyon másként viselkedik, mint szokott. Nem látom rajta azt a magabiztosságot és ez okot ad némi aggodalomra, ezért is a megjegyzésem, de azon már csak vigyorgok, ahogy leszólja a beszédemet. - Még dolgozom a motivációs beszédeimen, de rendben, hallgatok! - dőlök inkább hátra, hagyva időt arra, hogy megnyugodjon és átgondolja, miként vágjunk bele. A folyamat mindennek nevezhető csak kellemesnek nem, mégis eleinte megörülök a sikernek. Egyszerűnek tűnt, de nem emlékszem és... ekkor esik le. Előre örültem, mert nekem nem szabadott volna elfelejtenem a történteket, mégis ez történt. A fenébe! Figyelem, ahogy a könyv ismét előkerül, akár csak Holden tekintetét. - Én bízom magában, menni fog! Én beengedem az elmémbe, jobban nem tudok segíteni... - de ha tudnék, azt úgyis mondaná. Finoman biccentek, hogy rajta, próbáljuk meg újra. Igyekszem ellazulni, tekintetünk összeforr, az emlékek pedig kicsit korábbra mennek vissza, amikor a könyveket olvastam. A sorok mégis halványodnak, mintha a betűk eltűnnének, üres lapokká válnának, majd megjelennek, kavarognak... Éles fájdalom hasít az elmémbe, képtelen vagyok nyugton maradni, két kézzel fejemhez kapok. - Basszus! - lehajtom fejem, megszakad a kapcsolat. - Csak... csak adjon egy percet. - ez most fájt, ez most nem volt jó. Ekkor érzek meg valami nedveset orromnál. A fenébe... Megtörlöm, vérem pedig kézfejemre kerül. Halkan szuszogok, ez így még mindig nem az igazi. - Lehet én csinálok valamit rosszul. - ismét megtörlöm orromat, nem foglalkozom vele különösebben, csak a fejfájás zavar és most én veszem magamhoz a könyvet, lapozok tovább, hogy az "áldozat" vajon mit tud segíteni a legilimentornak. Akadnak bizonyos történetek, de ennyi szünetre most szükségem van, mielőtt ismét letenném az asztalra a vaskos kötetet és hátradőlnék. Most már kevésbé van kedvem belenézni Holden szemeibe, de megteszem. - Csinálja! - próbálkozzunk tovább. - Legyen az, amikor a vallatása után akarta, hogy takarítsam ki a kihallgató termet. Azt amúgy se bánom, ha elfelejtem... - a Harperrel való megismerkedésem napjára célzok. Ez egy kicsit másabb emlék, de igyekszem most én is koncentrálni, Holdent végigkísérni az emlékemen, próbálva segíteni felállítani azokat a bizonyos láthatatlan falakat, amiken másnak nem szabad majd áthatolnia. Ha én is koncentrálok, nem csak hagyom magam, talán sikerülhet, együtt. Ha pedig zavarom a parancsnokot, úgyis jelezni fogja, hogy nem jó így és bízzak rá mindent inkább.
◈◇ There is no greater agony than bearing an untold story inside you ◇◈
Kezdtem megsajnálni szegény kölyköt, őszintén. Nyilvánvalóan csak valós, mély emberi kapcsolatokra vágyott, szeretetre, amit a családjától nem kapott meg, ezért hitte azt, hogy a nála sokkal idősebb és tanáraként dolgozó Caspar Morrison valaha is a barátja lehet. Bár magát mentegette - nem értettem miért, hiszen a kritikám nem neki szólt -, én nem az ő részéről tartottam ezt bizarrnak. Sőt, valójában Cameron viselkedése tökéletesen érthető és logikus volt, nem kellett ehhez pszichomágusi végzettség vagy Arianne Prewett rideg szakvéleménye. - Nem is feltételeztem, hogy te erőltetted rá a társaságodat. De mindegy, kölyök, legyen neked igazad. Nekem kurva mindegy, kivel és hogyan töltöd a szabadidődet, nem vagyok az apád, Merlinnek hála. Szokás szerint túl komolyan vette az amúgy tényleg szar viccemet. Csak a szememet forgattam a buzgómócsing válaszára. Van, ami sosem változik, Cameron viselkedése is ezek közé tartozott. Nem tartottam rá igényt, hogy biztosítson róla, tudja hol a helye, a tettei erről épp elég tanúbizonyságot jelentettek a hétköznapokban - amikor pedig kivételesen elfelejtette, akkor megvoltak rá az eszközeim, hogy emlékeztessem rá, kettőnk közül ki a főnök. - Persze - vontam meg a vállam. - Másoknak is megtanítottam már. Nem sok mindenkinek, persze, de van egy-két tanítványom a kommandóban, akinek megtanítottam. Akár ő is lehetett közülük az egyik. Volt potenciál Cameronban, tehetséges volt, szorgalmas és megbízható, éppen ilyen embereket igyekeztem összegyűjteni a kommandóba, bár ezt úgysem mondtam volna ki hangosan, nehogy túlságosan elbízza magát. Tudtam dicsérni, ha kellett, vele is megtettem, de túlzásba nem akartam esni, úgyis még évek választották el a kommandótól. - Azért abba lesz némi beleszólásom, hogy kit választok az utódomnak, mikor nyugdíjba megyek, már ha megérem a nyugdíjazásomat. És még mindig kurvára idegesítesz, de ne izgulj, van még egy jó húsz-huszonöt éved meggyőzni róla. - Annyira igazából nem irritált... most már. Valószínűleg annak idején a saját parancsnokom pontosan ugyanígy érzett velem kapcsolatban: egy rohadt idegesítő, öntelt kis pöcs voltam, aki nem bírt nyugton megülni a seggén. Valamit mégis látott bennem, mert engem javasolt a főosztály vezetőségének, mikor otthagyta a kommandót és új parancsnok kellett, pedig tudtam, hogy sokan ellenezték a választását. - Hát persze, igazából kibaszott kedves vagyok. Amolyan hugrabugos lélek. - A vicc az volt, hogy a Teszlek Süveg őszintén elgondolkodott annak idején azon, hogy jó helyem lenne a Hugrabugban. Végül a Hollóhátba tett, de akkor azt mondta, hogy az én lojalitásommal, igazságérzetemmel és munkabírásommal a borzok között is remek otthonra lelnék. Ezt viszont sosem reklámoztam, a hugrabugosokkal szemben kialakult általános előítélet miatt. Cameron motivációs beszéde szart sem ért. Sem az önbizalmam, sem a végeredmény nem javult tőle, sőt, mondhatni kudarc kudarcot követett. Az első próbálkozás után nem reméltem semmi jót, de a másodiknak sikerült ijesztően alulmúlnia minden várakozásomat. Az emlékek elrejtésére tett kísérlet nemcsak sikertelen volt, hanem nyilvánvalóan fájdalmas is, Cameron úgy fogta a fejét, mint akit hirtelen migrénes roham döntött le a lábáról, az orrvérzése pedig ennél is aggasztóbb volt, mintha legalább egy fejsérülést szerzett volna... A kurva életbe, itt kellett volna abbahagynunk, de... - Nem te rontottad el - ráztam meg a fejem. Nem is értettem, hogyan okolhatta magát azért, amit nyilvánvalóan én basztam el. - Befejezhetjük, ha akarod. Kereshetünk más megoldást. Cameron viszont látszólag - velem ellentétben - semmit nem veszített az eltökéltségéből. Szerettem volna én is ennyire hinni a feladat sikerében és abban is, hogy tényleg nem létezett más megoldás. Azt akartam mondani, hogy kész, vége, most fejeztük be és nem is próbálkozunk ezzel többet, de a lelkem mélyén éreztem, hogy amennyiben én nem oldom meg most azonnal a fennálló problémát, akkor mást fog keresni. Márpedig az lett volna most a lehető legrosszabb forgatókönyv. - Jó, legyen az. De azonnal szólj, ha valami nincs rendben. Vettem néhány mély levegőt, össze kellett szednem magam. Nem különbözött sokban egy bevetéstől, ott is ki tudtam zárni a félelmeimet és aggályaimat, itt is sikerülnie kellett. Csak a munkára akartam koncentrálni. Ezúttal én magam is éreztem, hogy az emlék mintha könnyebben jött volna a felszínre, majd egészen simán tűnt el a sok-sok másik emlék rétege alatt. Cameronon sem láttam a fájdalom jeleit és a tekintete is kevésbé tűnt zavarodottnak. Sikerült volna, bassza meg? - Na?
Talán valóban jobb, ha most nem ejtünk több szót a Casparral való kapcsolatomról, így én is elengedem a témát. Okkal vagyok itt, a férfi segítségére van szükségem, akivel szemben jól tudom, hogy milyen a viszonyom, nem téveszeném ezt össze mással. - Önnel jobban jártam volna, mint a saját apámmal. - ez azért mégis csak kibukik, de lapozzunk. A kaszaboló átka rendkívül híres, erős támadás, veszélyes és gyilkos, én is szeretném elsajátítani és igenis jelent valamit, hogy hajlandó lenne megtanítani nekem. Természetes, hogy nem most, én se várnám ezt el, de ahogy kimondja, hogy a kommandó tagjai azok, akik ismerik ezt a varázslatot akaratlanul elmosolyodom némileg. Be fogok kerülni, mindent megteszek azért, hogy így legyen és tudom, hogy Ő is ezt akarja. Az utódlás kérdésével viszont csak ugratom, de most Ő az, aki komolyan válaszol. Még a végén kiderül, hogy én is hatással vagyok Ő rá, nem csak fordítva. - Reméltem, hogy nem patkol el a közeljövőben, de akkor majd pár évtized múlva visszatérünk rá. - még mindig mosolygok és tartom azt is, hogy egyáltalán nem olyan személyiség, mint amit sokan feltételeznek róla. De hogy rohadt kedves lenne? - Azt azért nem mondtam. - a Hugrabugos lélek dolgot viszont ignorálom, inkább térjünk át arra, amiért ma itt vagyok, az pedig 100%-os koncentrációt igényel. Sőt, még annál is többet. Túl sok múlik a sikerünkön. Az első próbálkozás nem lesz tökéletes, mivel szimplán kitörli az emlékeimet, de a második tényleg rosszabb és egyben rohadtul fájdalmas is. Még az orrom vére is elered, muszáj lesz pár perc szünetet kérnem, miközben még egy zsebkendőt is előveszek és az orromhoz tartom, hogy ne vérezzek össze itt mindent. - Mondtam, hogy mit akarok! Egy kis fájdalomtól és orrvérzéstől még nem fogom meggondolni magam! - tekintetem elszánt lesz, nem vagyok hajlandó most feladni, inkább magamhoz veszem a könyvet, hogy átfussam én is újra, hátha segít, addig is pihenünk mindketten és az orrvérzésem is eláll majd. Azért kelletlenül dőlök hátra ez után, majd nézek bele a kék szempárba, ami pusztán ennyivel is képes fájdalmat okozni, még akaratlanul is. - Látni fogja úgyis, de szólok. - most is látta, most is szóltam, és szerencsére meg tudtam szakítani a folyamatot, bár tudom, hogy ezt Holden is engedte az imént. Halkan szusszanok, veszek pár mélyebb lélegzetet, majd koncentrálok, akár csak a férfi. Az emlék előtérbe kerül, tökéletesen végig tudunk menni rajta, majd kezd homályosodni, de mégis ott marad, megtalálhatóan, mégse szem előtt. Én magam is érzem. A fókusz ismét visszatér, újból a kék szemeket látom. - Jól vagyok, és... nem felejtettem el. Meg tudja nézni úgy, hogy nem keresi a rétegek alatt? - tehát mintha egyszerűen csak egy emléket keresne? Úgy is megtalálja? Ha nem, akkor úgy tűnik sikerrel jártunk, amit egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázok. - Térjünk rá a nehezére? - még most kéne, amikor ráérzett. Az több emlék lesz, minden projektbeli kutatás, minden olyan emlékkép, amely lebuktathat és veszélybe sodorhat minket és a küldetést. Ez most fárasztó lesz, biztosan érzem.
◈◇ There is no greater agony than bearing an untold story inside you ◇◈
- Ebben én is egészen biztos vagyok. - Nem volt gyerekem, legfeljebb halvány elképzelésem lehetett róla, hogyan szerepeltem volna apaként. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy Cameron apjánál csak jobban teljesíthettem volna ezt a mindennél fontosabb feladatot. Semmit, de tényleg semmit nem találtam olyan elfogadhatatlan cselekedetnek, mint egy gyerek bántalmazását. - Az apák többsége egy fasz. Tanulj belőle, és ha eljön az ideje, te ne legyél az. Ez a legtöbb, amit tehetsz. Apám egyszer sem emelt rám kezet, de ez volt minden pozitívum, amit el tudtam mondani róla. Fiatal kamaszként gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy mennyivel jobb lenne, ha meghalt volna. A gyász szar, de a tudat, hogy valahol a világ másik felén, új gyerekekkel és új feleséggel ott éldegél valaki, aki rád soha nem volt kíváncsi és még egy születésnapi üdvözlőlapot is baszik küldeni évente egyszer... nos, az is elég szar. Mindez persze eltörpült amellett, amin Cameronnak kellett keresztülmennie eddigi élete során - és milyen szörnyű, hogy mégis valami különös lojalitás fűzte sokáig az öreg Castillóhoz. De a gyerekek már csak ilyenek, nagyon sokáig reménykednek a szeretetben, akkor is, ha annak még csak a jelét sem kapják meg... - Úgy legyen. Majd jöhetsz a nyuggerotthonba mesélni, hogy milyen az élet frissen kinevezett parancsnokként. - A magánéletem jelenlegi állása alapján másban nem reménykedtem, boldog öregkorban valaki mellett egészen biztosan nem, legfeljebb egy szobára az idősek otthonában. Legalábbis most, a Lorival történtek után nem tudtam máshogy, csakis pesszimistán szemlélni a közeli és távoli jövőt is - a párkapcsolatok terén mindenképp, de Cameronnak hála megremegni látszott karrierem vélhetően csúcsügyének az amúgy sem stabil alapzata. Mert bárhogyan is néztem, az Auguránvadász Projekt az első másodperctől fogva egy öngyilkos vállalkozás volt, kibaszott rizikós, tulajdonképpen több hibalehetőséget rejtett magában, mint eddig bármi, amibe belekezdtem. Ezekkel számoltam is, pontosabban számoltunk Jerryvel. Az viszont biztosan nem szerepelt a legrosszabb forgatókönyvünkben sem, hogy valaki, akit mi válogattunk be a csapatba, ekkora veszélyt jelenthet ránk, különösen nem így. Mert Cameron nem akarta ezt, egy szándékos árulásnak a végére könnyű lett volna pontot tenni, ez viszont messzebb nem is állhatott volna attól. Sajnos a többszörösen is bizonyított lojalitása most nem nyugtatott meg, valahol mélyen nyilvánvalóan nagyon is értékeltem a hűségét és a bizalmát, de jelenleg nem lehettem szentimentális - és úgy tűnik, mégis sikerült annak lennem, akaratomon kívül is. Bármikor máskor zokon vettem volna Cameron követelőzését és a tényt, hogy lényegében burkoltan engem is megpróbált helyre rázni és kirántani a sajnálkozásból és aggodalomból, most azonban tudtam, hogy neki volt igaza. Megoldást kellett találnunk a problémára, még ha nem is tetszett a módszer, amivel dolgozni kényszerültünk. Minden rossz érzésem ellenére elöntött az elégedettség és a jól ismert magabiztosság, mikor tudatosult bennem, hogy akurvaéletbesikerült. Nem tudtam kezelni a kudarcot és nem voltam hozzászokva, hogy valami nem ment, különösen ahhoz nem, ha közönség előtt buktam el. Megnyugtatott, hogy korrigáltam ezt a kis botlást... és természetesen az is, hogy nem okoztam több fájdalmat Cameronnak. - Rendben, szerintem sikerült, de nézzük... - Alig fél percnyi pihenés után újból felvettem a szemkontaktust Cameronnal, ezúttal azonban nem találtam a keresett emléket, eltűnt a többi között, mintha csak egy jó minőségű láthatatlanná tévő köpenyt borítottak volna rá. Tökéletes. Merlinre, sikerült... - Igen, vágjunk bele. Azt hiszem, sikerülhet, most érzem először, hogy talán működhet az elmebeteg ötleted. - Tudtam, hogy nem szabadna izgatottságot éreznem, de nem tehettem ellene, felvillanyozott az előbbi sikerélmény és hiába voltam vele tisztában, hogy elbízni magam a lehető legnagyobb ostobaság lenne, mégis ott motoszkált a gondolataim között egy kis hang, hogy "miért ne sikerülne pont nekem? Bassza meg, ha valakinek sikerülhet, az én vagyok." A józan ész és az évek tapasztalata a saját képességeimről persze szembe ment ezzel a gondolattal, tudtam a határaimat, már túlvoltam azon a forrófejűségen és önhittségen, ami annyi idősen jellemzett, mint amennyi most Cameron volt... de azt hiszem, az ember jelleme sosem változik igazán. És a kurva életbe is, tényleg jó voltam és ki más oldotta volna meg ezt a feladatot, ha nem én? - Akkor lássunk neki, lesz mit metaforikusan a szőnyeg alá söpörnünk... - Megdörzsöltem a halántékom, tompa, enyhén lüktető fejfájás kezdetét éreztem. A legilimenciának is megvolt az ára... De nem értem rá ezzel foglalkozni, az előbbi siker sokszoros megismétlését kellett produkálnom, amihez ki kellett zárnom teljesen a jövőbeli migrén nem túl kellemes ígéretét. Még akkor is, ha az újabb elmerülés az Auguránvadász Projekt emlékei között csak tovább rontott a helyzeten.
Az apákat nem mi választjuk, ahogy igazság szerint Ők se minket. A gének persze öröklődnek, én mégis más vagyok, mint Nathan Castillo és Holdennek mondania se kell, hogy a tapasztalásom segít majd a jövőben, hogy én milyen ne legyek. - Én nem leszek ilyen! - ezt határozottan ki merem jelenteni, de szerintem Ő is tudja, ismer már, talán túl jól is. Ki gondolta volna az elején, hogy ilyen lesz a kettőnk kapcsolata? Na de engedjük el a témát, egy kicsit vegyük lazábbra, mert szükségszerű, mert amire készülünk, az figyelmet igényel. Talán előre próbálunk leadni valamennyit a feszültségből. - Ha-ha, meglesz! Bár talán nem végzi ott. - vigyorgok rá, de ez a vigyor nem marad sokáig fent, mert a legilimencia vagy annak inkább valamilyen alága, ha pontosabbak akarunk lenni kikezdi elmém, migrénközeli állapotba sodor, Holdent pedig elbizonytalanítja. De most koncentrálnia kell, ha már belekezdtünk, nem engedhetjük meg magunknak a visszavonulót. Nem gondolhatjuk meg magunkat, akkor se, ha némi vérrel jár. Ez a kisebbik rossz. Némi idő után viszont úgy tűnik, hogy sikerrel járunk, az emlék megmarad, talán el is lett rejtve, de ellenőrizni kell. Tekintetünk találkozik újból, mára már sokadjára, a válaszra pedig elmosolyodom. Ugyanúgy örülök ennek, mint Holden. - Még a végén hálás lehet nekem, szintet lép! - ismét elmosolyodom, most már magabiztosan, talán túlságosan is, pedig messze még az igazi siker. De Holden számára ez hasznos lesz, egyéb, éles helyzetekben is. Na de kezdjünk bele akkor a fontos emlékek elrejtésébe. - Nem elmebeteg ötlet, sokszor átgondoltam és nem volt jobb megoldás. Ön se talált jobbat, csak szólok! - persze, ha bevonunk valakit, akiben megbízunk, az működhetett volna, de jobb, ha mást nem veszélyeztetünk, szerintem ebben egyetértünk. Ideje viszont kezdeni, így magam is koncentrálok, az elmém teljesen kitárom Holdennek, nem nehezítem meg a dolgunkat, így mindent láthat, amit hallottam és tapasztaltam a projekttel kapcsolatban, majd elkezdheti szépen sorjában elrejteni Őket. Ez hosszabb folyamat és idővel érzem, hogy kellemetlenné válik, némileg megszédülök, de csak a tekintetem lesz fátyolos, nem mutatom jelét. Most nem szabad elbizonytalanítanom a paancsnokot, nagyon jól tudom. Az emlékek csak úgy cikáznak a gondolataim között, egy részüket mintha újból átélném. Az a sok megbeszélés, az a rengeteg mappa és minden, aminek utána jártunk… Az idő kiesik, a gyomrom kissé hullámvasutat jár, de nem állítom le, így Holdenen múlik, hogy végigviszi-e vagy akar szünetet tartaná. Talán a legjobb lenne túlesni rajta, mert nekem is már egyre kevésbé van kedvem átélni ezt az egészet, mert nem jó érzés, hogy a fejemben kutakodnak, dolgoznak, variálják át a dolgokat. Mire végez némileg mintha el is sápadnék, a fejem dübörög, amikor végre kimászik belőle, így előre dőlök, térdeimen megtámaszkodva, két kezemmel pedig fejem hátsó részét fogom, jobbommal picit tarkómat masszírozom. Tudom, ellenőrizni is kell, de most fáj, most tényleg szédülök, így akaratlanul dőlök el oldalasan a kanapén és mennyivel jobb, hogy nem kell tartani a fejem. - Mindjárt… mindjárt összeszedem magam… - motyogom, igazából Holdennek, de talán saját magamat is így ösztönözve, mert nem akarok gyengének tűnni, mégis baromira fáj. Csak pár perc és jobb lesz, de zúg az egész.
Őrlődök…
Félálomban, kábán ugrottam ki az ágyból, még a pálcámat sem vittem magammal, amennyire közvetlenül ébredés után meg tudtam ítélni, ha veszély leselkedett volna rám a lépcsőházban, az aligha kopogtatott volna udvariasan az életemre törés előtt. 
