Érzelmeim ezer felé szaladtak, túl gondoltam mindent, még azt is, ami túlontúl egyszerű lett volna. Feladataim elvégezni sem tudtam, csak odébb toltam őket, mint holmi felesleges könyvet, már megtanult unalmas tananyagot. A fejem és a gondolataim sem voltak épek. Cassiopeia-val való találkozások után össze kellett szednem magam. Láttam magam a tekintetében. Ugyanolyan volt, mint én...s ez megijesztett. Még akkor is ha ezt nem éreztem magamon. Mennem kellett kiereszteni a gőzt, mennem kellett egy kis magányba, túl sok volt a húgomból. Athalea jelenléte jelenleg hatna az érzéseimre, így egy kis ideig kerülöm még a társaságát. Vigyázok rá, hiszen nem rég szöktettem meg otthonából. Apja szerint elraboltam. Ennél lejjebb már úgysem lehetek ezzel az egésszel. Mindenkinek hátat fordítottam. Neki is. Úgy fest. Agyam anyámon kattog, a mosolyán, a szavaim, hogy meg kell védelmeznem a megmaradt családtagjaimat. Akkor még nem értettem, most meg már nem akarom megérteni. Kiakarom magamból beszélni mindezt, mert ha nem teszem akkor kirobban és rosszabb lesz egy háborúnál. Azt meg nem hagyhatom, mert mások isszák majd meg a levét. Úgy érzem szétszakadok, tudom mit kell tennem, de nincs már erőm hozzá! Három bűnt követtem el a 24 évem alatt. Az első: Megszegtem anyámnak tett ígéretem. Úgy tűnik nem fogom fel az ígéretek súlyát...A második: Figyelmen kívül hagytam anya kívánságát és visszatértem ide. És a harmadik...hagytam hogy az anyám meghaljon. Teljesen elfogyott az energiám, fáradt vagyok. Már órák óta a Fontaine birtokot bámulom, lassan éjfél is elmúlik, így lépnem kell. A biztonsági rendszerük ódivatú, hamar kijátszom, s ha már a kripta előtt ácsorgok...akkor be is mehetnék. Nem? Az ajtó könnyedén nyílt ki, a nyekergő hang emlékeztetőül szolgál utolsó ittlétemkor. A szag mely itt van orrfacsaró, ám hamar hozzászokik az ember, bár jobb ha nem teszi, ha nem sűrűn akar halott valakit látogatni. Az a pár lépcsőfok ugyanaz maradt az évek során, ahogy volt, senki nem változtatott rajta semmit. Ugyanúgy vannak a fáklyák is, mind világítanak, mindig, hiszen a halottak sem ücsöröghetnek sötétben...összefacsarodik a szívem, ahogy a lépcsőn leérek, ám nem vagyok ezzel egyedül. A tekintetem megakad egy élő rokonon. Túl közeli rokon. Meg is állok egy pillanatra, hogy erőt vegyek magamon, hogy eleve ne fordítsak hátat. Legalább Neki ne. MOST NE. Közelebb sétálok, a fiúról átvándorol a tekintetem édesanyánk sírhelyére, S egyből túrok is a hajamba, megtörlöm az orrom, majd Leo-tól megállok úgy egy méter távolságra. Olvasom a nevét, a halálának idejét, az idézetet hozzá...mintha csak tegnap lett volna hogy itt hagytam. - A legpokolibb érzés eljönni valahonnan, ahol ottmarad a szíved...igaz? - pillantok rá Leo-ra, végig néztem tetőtől talpig, büszke mosoly kúszik arcomra. Ő már rég nem egy gyerek! Az öcsém, aki lassan túl nő, lassan felnőtt lesz.
Caelum | éjfél | Amerika, Fontaine családi kripták
Csupán három napomba telt, míg engedtem Fontaine nagymamám nyaggatásának, hogy látogatást ejtsek anyámnál, de valószínűleg ugyanennyi időbe fog telni, hogy bevalljam neki, már megtettem, és akkor is csak azért, hogy leszálljon rólam végre. Igaz, hogy a halála óta nem voltam képes különösen közel érezni szívemhez, ahhoz túl kevés emlékem maradt róla - az arcát is hiába próbálom felidézni magam előtt, mire észbe kapok, vonásai immár Cassie-ét tükrözik-, de nem lett volna szükség arra, hogy nyomást gyakoroljon rám, csak hogy elérje, hogy most itt legyek - ha máskor nem is, az utolsó itt töltött napomon megjelentem volna itt is. Túl nagy jelentőséget szentelnek a halottaknak, s túl keveset a még élő rokonainknak, míg számomra Anya nem több, mint egy rideg kőbe vésett név a világ túlsó felén. Képtelen vagyok sajátommá tenni a gyászt, amit a hely és a család elvárna tőlem, pedig tényleg próbálkozom némi tiszteletet kicsikarni magamból, annak ellenére, hogy még a sarokban gubbasztó farkaspók is izgalmasabb látványt nyújt, mint a névtáblája felületén tükröződő, táncoló fények, miközben számolom a perceket, hogy senkinek se lehessen kifogása az ellen, milyen rövid időt töltöttem Vele. Igazából egészen eddig jó ötletnek tűnt az éjféli időpont a kriptalátogatáshoz: a rokonság legjava már visszavonulót fújt, az éj sötét leple pedig elrejtett a kíváncsi tekintetek elől, meg hát kinek jutna eszébe pont ebben a baljós időpontban egy ilyen helyen kószálni? Szellemeknek, vérszomjas éjjeli vadaknak, züllött elméjű gyilkosoknak és egy Blacknek – szalad át az agyamon minden lehetőség egy tizedmásodperccel azután, hogy a nyíló ajtó éles sikolyának visszhangja megtöri a körülöttem uralkodó síri csöndet. Talán a nyomasztó közeg teszi, de nem érzem annyira kedvesnek az életem, hogy azonnal pálcát ragadjak és a lépcsőn közeledő személy irányába szegezzem, már csak azért sem, mert az ő helyében eme képet látva magam is ösztönösen, kérdés nélkül viszonoznám a gesztust; csupán a tekintetemmel követem, várva, hogy az alacsony mennyezet mögül végre megpillanthassam az arcát és... Caelum? Olyan döbbenettel bámulom, mint aki valóban kísértetet látott; egy röpke pillanatra átszalad elmémen, hogy talán valóban az immár elhunyt fivérem szellemét látom, akinek végül tragikus hirtelenséggel ért véget élete és itt lett eltemetve, hollétéről pedig nem értesítették a brit rokonokat, sőt, talán pont az itteniek tették el láb alól. A tervemtől, hogy porig égessem az otthonukat válaszokért csupán az tántorít el, hogy fivérem nem úgy néz ki már, mint hajdanán, mikor az utolsó iskolai szünete végén búcsút mondtunk egymásnak: alkata erőteljesebb, vonásai élesebbek, felnőttesebbek, tekintetében pedig ott lapul valami, amit képtelen vagyok beazonosítani. De ez tényleg Ő, hangja ugyan mélyebb, ércesebb lett, azonban hanghordozása összetéveszthetetlen; szavait hallva fogalmam sincs, hogy ujjongjak örömömben, vagy egyszerűen képen töröljem. - Nem vagyok ebben szakértő, sosem hagytam hátra a szeretteim, de Te talán többet tudnál mesélni erről – vakkantom rá szinte ösztönösen rosszmájú válaszom, de képtelen vagyok megállni, hogy vonásaim ne kövessék az övéit, egy pillanat erejéig mosolyt varázsolva arcomra. Fogalmam sincs, mit is mondhatnék neki: faggassam arról, mit keres itt, meséljen el mindent arról, hol járt s mit csinált eddig, vagy hordjam le, amiért képes volt szó nélkül eltűnni az életünkből. Képtelen vagyok elfojtani szökőárként rám törő érzelmeket és emlékképeket, melyeket egész eddig próbáltam elfojtani, hogy ne fájjon annyira távolléte. - Hiányoztál – hangom szinte nyüszítésnek hat, ahogy kibukik ajkaim közül végül az egyetlen szó, melyet nem találtam tolakodónak; legszívesebben a nyakába borulnék, ahogyan Cassiet is üdvözlöm minden egyes találkozásunkkor, de egy arasznyit leküzdve a közöttünk lévő távolságból megtorpanok, szinte megrémülve attól a lehetőségtől, hogy esetleg eltaszítana magától.
Szavai elérik a tudatom, elérik, hogy ne csak anyám sírjára fókuszáljak. Pedig azért jöttem. Hogy anyámmal legyek, hogy felidézzek, akármennyire is szétszedi az elmém minden porcikáját. Leo is itt van, ez pedig eltérít. Évekig nem láttam, de ez a találkozás...fáj! Nem számítottam rá. Többet tudnék mesélni. És ezzel mindent el is mondott. Igaza van. Otthagytam mindenkit, aki számított, ráadásul le is szartam, hogy mit fognak érezni a továbbiakban. Elzártam a lelkiismeretem és eldobtam a kulcsát. Most ezt a legkisebb vágja a fejemhez. Hogy fáj e? Igen! Mert tőle hallom! Erre amúgy sem számítottam. Ráadásul igaza van, de beismerni nem fogom, anélkül is tudom, hogy bárki is a fejemhez vágná. Az arca érzelemdús, a lelke mélyén az összes érzelme a felszínre tör és elém tolja egy nagy kupacba. És nem tudom hogy fogadjam, hogy viseljem el a tudatot, hogy neki fájhatott a legjobban mindez. Nem akartam találkozni vele, elakartam kerülni mindent, ami akár egy cseppnyi boldogságot is teremt nekem. Igen. A kisöcsém régen közelebb volt hozzám, játszottunk, bohóckodtunk... közel volt a szívemhez. Imádtam őt. Most is imádom, de kimutatni sem tudom. Régen voltam már az igazi énemhez közel. Leo közelebb lép hozzám, mindez olyan ártatlan lépés tőle, hogy nem kellene megfeszülnöm. Mégis. Minden idegszálam, minden izmom pattanásig feszül a ruháim takarásában. Egy szó csupán ugyan, de menekülésre kényszerít, rosszabb, mint egy vallatás, rosszabb mikor az elmémbe akartak beférkőzni. Futnék. Nem tudom hova és meddig, de elmenekülnék ebből a helyzetből. Ám fogalmam sincs hova. Nem akarom ezt a viszontlátást. Nem készültem fel, noha egy ilyenre nem is igazán lehetne, de minden porcikám ellene van. Ráadásul nincs annál szomorúbb dolog, ha képtelen vagy sírni, amikor kéne. És ez káosz a pokolban. A saját poklomat én magam teremtettem. Csak hallgatok némán, próbálok nyugodtságot erőltetni magamra, a légvételem is lassul. Tekintetem is nyugodtabb lett, vissza néztem anyára. A fekhelyére... Neki nem kellene itt lennie. De elolvasom a sorokat, amiket apám annak idején belevésetett a betonba. „Ne azért bánkódj, ami elmúlt, annak örülj, ami megmaradt. Nem számít, mit vesztettél el, találhatsz értéket abban, ami megmaradt.” Lehunyom a szemem erősen, megdörzsölöm a bal szemem, hogy ki ne szökjön onnan bármi is, majd Leo felé oldalazok. A felé közelebb lévő karomat emelem fel a feje fölé, tenyeremet szétnyitva a fejére teszem, kicsit összeborzolom a haját, de aztán rajta tartom a kezem. Ránézek, a dörzsölést a szemem körül abba hagyom. Csak figyelem őt. Megnőtt. Nagyott nyúlott, de az a vékony alkata megmaradt. Valami ami örök. - Tudod...ezt én akartam előbb tisztázni. - apró mosoly, majd eresztem is el a fejét, hogy vissza térjek a 3 lépéses távolságra. Kell ez a távolság. Az elmém utolsó cérna szála is már elszakadt, nincs épp helye az emlékeim által, kitudja mikor gőzölök be megint. Nem akarok ártani neki. Nem mutathatom a rossz oldalamat felé...bár lehet többet tud rólam, mint én magam. A múlt szennyét elmosta ugyan az idő, de képtelen vagyok róla beszélni. Vissza nézhetek, de a múltat megváltoztatni nem tudom. Megvan az oka, hogy így lett. - Egyedül vagy? - túrok a hajamba, miközben a sírra téved újra a tekintetem. Nem akarok magamról beszélni, térelek, ehhez mindig is értettem. Ha magamról beszélek, az jobban fájna bármi másnál. Nem beszélhetek az én kínomról, a másikét jobban megértem, átérzem. - A Fontaine féle vendégszeretetet élvezted kicsit? Nem számítottam a jelenlétedre... - pillantok az öcsémre, a loboncára, mely családi vonás lehet, hogy össze vissza áll. A tekintetem könnybe gyűlik, így elfordítom a tekintetem a sír felé, hamar letörlöm könny áztatta szemeim, majd mint aki jól végezte dolgát, újra Leo-t méregettem. Lemaradtam egy csomó dologgal vele kapcsolatban, bár Cassiopeia mellett remek helye volt. Így nem kell aggódnom túlságosan érte, hogy apánk túlhezitálta a dolgokat vele kapcsolatban. Hamar túl esek ezen a találkozón, aztán vissza térek a munkákhoz. Vissza akarom szerezni az irányítást a saját életem felett, amit időnként más birtokol.
Caelum | éjfél | Amerika, Fontaine családi kripták
Fogalmam sincs, mire számítsak tőle, túl sok idő telt el azóta, mióta utoljára elbúcsúztunk, azonban képtelen vagyok bármiféle óvatosságra intenem magam, hisz történjék bármi, ő még mindig ugyanaz a Caelum, aki annak idején húgával együtt felkarolt, nem zárt ki a világából, nem hagyta, hogy az ingermentes környezetben ugyanolyan önsajnáltató létformává sorvadjak, mint apánk. Míg nővérem szinte anyai gondoskodással próbált nevelni, időben ágyba dugott, felolvasott nekem, ugyanakkor nem félt megfeddni, még akkor is, ha tudta, ezzel nem nyeri el a tetszésem, Ő megmaradt a legmenőbb báty szerepében, aki mindig kitalált valamit, amivel képes volt egy egész napra lekötni és elszórakoztatni, hogy aztán Cassie-nek ismét könyörögnie kelljen, hogy vonuljunk már vissza, mert későre jár. Semmihez sem tudom hasonlítani az érzést, amikor megláttam őket a 9 és 3/4. vágánynál minden tanév végén, megmentve engem a magánytól, melyre Apa kényszerített a magába fordulásával, s azt, mekkora fájdalmat jelentett, mikor nővérem egyedül tért haza a Roxfortból. Hiába telt el ennyi év, a hozzá kapcsolódó élmények mélyen beleivódtak emlékezetembe, lényembe. Egyszerre érzem magam elveszettnek és megtaláltnak, tudom, mit szeretnék, de azt is, hogy nem tehetem, bízni akarok benne, de az agyam egy eldugott szeglete vigyázzt kiált. Meg sem moccanok, amikor közelebb lép, az idő pedig szinte lelassul körülöttem, ahogy keze a fejem felé közelít; tőle képtelen vagyok ezt fenyegető gesztusnak venni, csupán a szívem ver hevesen, pumpálva az adrenalint a szervezetemben. Cassie-vel le sem tagadhatnák egymást, ugyanolyan orvul csap le hajamra, hogy összeborzolja azt, de most nem tudok elégedetlenül morogni rá, mint ahogy nővéremnek szoktam. Hogyan is tehetném, mikor tenyere továbbra is fejemen pihen? - Nos, most épp ráérek, hogy meghallgassalak – egész pontosan bármilyen foglalatosságot képes lennék feladni a nap bármely szakában, csak hogy eltölthessek vele némi időt; ha azt akarná, hogy hajnalig itt maradjak vele, örömmel tenném, egyébként sem ez lenne az első alkalom, hogy ő szabotálja az alvásidőm. Ahogy eltávolodik tőlem, ösztönösen emelem kezem, hogy elrendezzem szétzilált tincseim, de tenyerem végül megállapodik ott, ahol ujjai érintették fejbőröm, mintha azok még mindig ott lennének, s próbálná maradásra bírni őket. - Gondolom… -vonok vállat, mintha az sem zavarna, ha valaki ebben a pillanatban is figyelne - Nem hiszem, hogy ilyenkor bárki szívesen követne ide. Senki sem fog megzavarni minket – próbálom némileg nyugtatni, hátha így meg sem fordul a fejében, hogy idejekorán elmeneküljön innen, félve attól, hogy lebukik mások előtt is. Nem akarok máris elbúcsúzni tőle. - Mióta Cassie-vel visszaköltöztünk Angliába, csupán nyáron tudok hosszabb látogatást tenni náluk, szóval… itt volnék - igazából sosem sikerült teljesen hozzászoktatnom magam a kitüntetett figyelemhez, melyet nyújtani tudtak, a ragaszkodásukhoz, annak ellenére is, hogy a velük oly’ ellenséges Black vérvonalat képviselem, de még így is kellemesebb társaság voltak mindig, mint Apa, szívesebben töltöttem náluk az időm, mint otthon. – De ezt nekem kellene mondanom, alig tudom elhinni, hogy valóban itt vagy – mosolyodom el; hangomban már semmi feddő, számonkérő, hogy eddig miért nem tette tiszteletét nálam, adta életjelét legalább egy apró cetli formájában, csupán a viszontlátás tiszta öröme. - És Te gyakran jársz ide? – érdeklődöm közömbösen, mintha csak arra kérdeztem volna rá, milyen idő volt odakint, mikor belépett a kripta ajtaján, fel nem fedve a tényt, hogy arra vagyok kíváncsi, vajon hányszor szalasztottam el eddig a vele való találkozást csak mert nem szerettem idejárni. - Hogy vagy? Minden renden veled mostanában? - kerülöm a kérdést, miért és miféle körülmények között fordított hátat nekünk, nem akarom elrontani a pillanatot azzal, hogy kiderüljön, nem jelentek számára semmit, talált valamit, ami fontosabb számára, mint a családja. Pedig Merlinre, mindent akarok tudni róla, s mindent megtennék annak érdekében, hogy visszatérjen közénk. De most talán ennyi is elég, hogy tudja, még van helye közöttünk, van, aki törődik vele, s várja otthon.
Ráér, hogy meghallgasson. Ez az a helyzet, amiben egyszerűen nem lágyulhatok el. Szeretem az öcsémet, hogy ne szeretném, de azóta más idők járnak, és akár tetszik, akár nem: mindannyian alkalmazkodni kényszerülünk az új játékszabályokhoz. Egyedül van, ez némileg megnyugtat, ám nem eresztem le a védelmem. Titkolni akartam az itt létem - amíg csak módomban állt volna, hiszen épp eléggé éreztem magam sebezhetőnek a felfedetlen gyengepontjaim nélkül is. Nem mintha számítanék arra, hogy öcsém visszaél a helyzettel, de mégis. Ismerem őt. Sosem ártana nekem. De hűség és hűség közt is választania kellhet egy napon, és nem tudom, hogy az erő vagy a gyengédség győzedelmeskednének-e ebben a helyzetben. Egyszer majd választanom kell! - Sejtettem. - csak ennyit fűzök hozzá, semmivel sem többet. Talán költői kérdés is lehetett volna, mégis érdekelt. És igen, itt vagyok, teljes életnagyságban. Mit lehet mondani olyankor, amikor teljességgel hívatlanul, váratlanul egy helyiségben találod magad azzal a illetővel, akit nem kellett volna magára hagynod? Talán elkéstem azzal, hogy neveljem és tanítsam, de jobb később, mint soha. Ráadásul lehet akármennyi idős, attól még a kisöcsém, és nekem örökre az öcsém marad, még akkor is, ha felnőtt lesz és szuperebb, menőbb lesz nálam! Ez sose fordulhat elő! Nálam menőbb? Nem válaszolok a feltett kérdésre. Egyszerűen nem tudok arra gondolni, hogy havi egyszer eljójjek ide...évente 1 alkalom is soknak tűnik. S mindez rettenetesen hangozhat tőlem, fáj itt legbelül. Még ha külső szemlélő nem is látja. Szégyenlem is némileg. De arra a kérdésre, hogy hogy vagyok némileg már egyszerűbb a válasz is. - Futok a múltam elől, menekülök a jövőm biztonságáért. - felelem szárazon a kérdésére, hiszen az eddig eltöltött éveimre még csak gondolni sem akarok. Rengeteg gondolat siklik át az elmémen, a helyzethez való hozzáállásom pedig szinte mondatról mondatra hullámzik. Instabil, ingatag, de minden esetben intenzív. Csatamezők véráztatta földje, az a cuppogós sár. Ezek jutnak eszembe állandóan a hogyan létemről. Elfog a kényszer, hogy vegyek egy fürdőt. Látom rajta... Hezitál. És ettől csak még rosszabbul érzem magam, hiszen ebből is látszik, hogy bármerre is sodorták az évek, Ő még odabent lakozik, pislákol benne az Önzetlensége lángja, és ha ez nem is nyugtat meg teljesen, ad egyfajta szilárdságot ezekben a percekben. Azonban nem tágítok, nem engedem, hogy ő is kapjon a sebekből. Ez az én harcom, ezt nekem kell végig csinálnom! Nem tudom, hogy mikor lesz vége, hogy mennyi időbe telik majd ez az egész.
Caelum | éjfél | Amerika, Fontaine családi kripták
Egy röpke pillanatra halovány, keserű mosoly ül ajkaimra rövidke reakciójára. Ha megerőltetném magam sem tudnék érdekes vagy épp izgalmas hírekkel szolgálni életemről; mióta visszarángattak a nyálkás Angliába, hétköznapjaim is olyan borússá, egyhangú szürkévé váltak, mint az ottani égbolt, melyen csak néha szűrődik át napfény, melyet a nővéremnél, valamint az amerikai rokonoknál töltött tanítási szünetek jelentenek. Pedig hányszor elgondolkodtam már azon, hogy fivéreim példáját követve megszökök, hogy a magam ura lehessek, s a boldogságomat csupán a saját korlátoltságom akadályozza! Csupán az átkozott lojalitásom és a Cassie iránti hálám, megfizethetetlen adósságom az, ami visszatart, feszíti ki tűréshatárom a végtelenségig. Nem válaszol a látogatásai számát illető kérdésemre, amelyből arra engedek következtetni, hogy Ő sem lelkesedik az efféle családi összejövetelekért. Sebaj, legalább nem lesz bűntudatom, amiért sikerült eddig elszalasztanom a vele való találkozást csupán emiatt. - Nincs min szégyenkezned, én is gyűlölök ide járni. Nem hiszem, hogy bárkinek is jelentene már valamit, milyen gyakran tesszük tiszteletünk nála – Az otthoniakat hagyjuk is, egy ujjukat sem mozdították, hogy Blackként legyen eltemetve, az itteni élő rokonok pedig értelemszerűen jobban igénylik a társaságunkat, mint anyánk, aki eddig nem tette tanúbizonyságát annak, hogy értékelné a friss virágokat, vagy a hozzá intézett szavaknak; az itteni látogatások legalább annyira feleslegesnek tűnnek, mint egy kőszobrok előtt elmormogott fohász, vagy egy vizsga előtt a párna alá helyezett tankönyv. Azt sem tudom, egyáltalán maradt e még belőle valami, amivel lehet bármit is kezdeni, vissza lehet e még hozni Inferusként, vagy teste már végleg az enyészeté. Szavait hallva egy pillanatig értetlenül bámulok arcába, majd elkapom róla tekintetem, mintha ez enyhítene az általuk keltett bizonytalanságon és félelmen. Enyhítve frusztrációmon odébb sétálok tőle, hátamat a kripta nyirkos falának vetve, mintha ez bármit is segítene a helyzetemen. - A múltad melyik részétől menekülsz? Tőlünk? – képtelen vagyok magamban tartani a kérdést, bármennyire is félek attól, hogy igenlő választ kapok rá. Tény, apánk, valamint nagybátyánk közelében nehéz nem úgy érezned magad, mint akit épp megfojtanak, bármerre is nézel, súlyos vaskerítéseket látsz, csupán az általuk kijelölt ösvényt követheted, de legalább nem egyedül kellett megtenned a rögös utat, a testvéreid (többségében) ott vannak, támogatva egymást. Talán pont Mi voltunk azok, akik elbuktak, kudarcot valltak feladatukban, hogy élhetőbbé tegyük az otthonnak gúnyolt fagyos kúriát? – Tudod, hogy rám bármikor számíthatsz – tudatom vele szinte könyörgőn, már ha egyáltalán kér belőlem. Az esetek többségében még Cassie is gyerekként kezel és talán én lennék az utolsó, akit belerángatna komolyabb ügyekbe, pedig itt vagyok az utolsó iskolai évem előtt, jövő ilyenkor pedig már jó esetben az Akadémiára próbálok felkészülni lelkileg – rosszabb esetben pedig Pollux hívja fel a figyelmem a közelemben lévő aranyvérű hajadonokra, akik épp rám várnak, mint egy rossz mugli hirdetés.
Nem vagyok annyira biztos abban, hogy érti, azt nyilván igen, amit elmondtam neki, de... közel sem elegendő információt tártam elé, hogy teljes egészében láthassa azt a képet, amit én. Amúgy sem kényszerítettem volna rá olyasmit, amit ne akart volna, nem befolyásoltam volna, mert ha boldog így, ha mindene megvan, akkor a képébe sem toltam volna a valóságot. Még talán az is jobb lett volna, mint a mostani helyzet, de ez megint csak az én önös érdekem, a saját vágyaim, mert bármennyire szeretném ebbe beleszuszakolni a kistestvérem érdekeit, nem megy. Mert ez egy lehetséges jövő lett volna, felesleges vele foglalkozni. Inkább foglalkoznék a jelennel és azzal, hogy valószínűleg ismét megint elpuskázok valamit. Tönkreteszem mindazt, amit a elmúlt időszakban felépítettünk, mert egyszerűen képtelen vagyok megbocsátani magamnak. - Ez nem olyan, amit csettintésre ki és be tudok kapcsolni, vagy ami ... - pár másodpercre elhallgatok, összeszedem a gondolataim. A fogaskerekek lassan forognak míg megtalálom magam és az ehhez való helyes szavakat. - .... elmúlik, ha elmondom, mennyire sajnálom, vagy éppen te mondod, hogy nem haragszol rám... A bátya vagyok, annak kellene lennem, de nem tudok megbocsátani magamnak. Nem megy. Elszúrtam és teszem ezt megint. Ez vagyok én. Nem tudok visszatérni még, nem tudok a helyes úton maradni, hogy megmutassam neki, mit is jelent valóban Blacknek lenni! Szavaim hallatán kissé menekülőre fogja, odébb vonul, falat támaszt. Mellbe vág a hirtelen jövő kérdése. A múltad melyik részétől menekülsz? Tőlünk? Menekülök tőlük? Hiába is próbálnám tagadni, egészen biztos vagyok benne, hogy a pillanatnyi lefagyás az arcomra is kiül, de hát mit tehetnék?! Tisztában vagyok vele, hogy a sajnálatom nem lesz elég neki, nekik, hiszen... hogy lenne elég? Nekem sem volna! Mégsem tudok egyelőre mást tenni, mert habár sejtem az okokat, nem akarok máris kombinálni, semmi jó nem születne belőle. Meg ez is olyan dolog, ami jóval mélyebben lapul, minthogy el lehessen ütni valami semleges válasszal. Tűrni és elviselni, bármennyire is nehéz és bármennyire is szar érzés; ennél többet nem tehettem, ha tényleg ki akartam törni abból a szarkupacból, amiben jelen pillanatban leledztem. - Számítana valamit, ha nemet mondanék?? Elhinnéd legalább te ennyi idő elteltével... - állok meg előtte, szegezve neki a cseppet sem nyugodt kérdést. - NEM! - összeszűkült szemekkel lépkedtem hozzá folyamatosan közelebb, hogy a végén már szinte csupán egyetlen karnyújtás válasszon el minket egymástól. Már semmin sem változtat az, hogy mindezt elmondtam neki, mindent elszúrtam. Mindent. Ha akkor nap nem lelépek, hanem szólok valakinek, bárkinek... jobb lenne? - Én és a bátyám, az átkos Black vér... - szorult ökölbe egyik kezem, keserűen nevettem fel, ahogyan hátat fordítottam neki, a hajamba túrtam és elléptem előle, hogy fel és alá kezdjek járkálni, mint holmi ketrecbe zárt állat. Tulajdonképpen az is voltam, cselekvésre képtelen, nem tudok mit tenni és ez egyszerűen megőrjít. Nem mozdulok, nem szólok többet, mellkasom emelkedik és süllyed alá, fújtatva fújom ki a levegőt a tüdőmből, olyan erősen szorítom ökölbe a kezem, hogy elfehérednek a bütykeim. Örökkévalóságnak tűnik az az egyetlen szívdobbanásnyi idő, amibe az öcsém egyetlen kérdése után ragadok bele. Olyan erővel vág mellbe a szó még mindig, hogy minden megszűnik körülöttem, nem hallom a szívem heves dübörgését, nem érzem a tenyerembe vájó körmömet. Tőlünk? Legszívesebben itt helyben összezuhantam volna és hagytam, hogy a bennem tomboló fájdalom és düh felemésszen. Szerettem volna csendben eltűnni. Vagy visszaforgatni kicsit az idő kerekét. De hát utólag már mindenki tud okos lenni, nem igaz? Akkor kellett volna használnom a fejemet. Annyi, de annyi gondolat cikázik bennem, amit megosztanék vele, de képtelen vagyok rá. Hét év hosszú idő és fogalmam sincsen, mi lesz velünk, de attól még, hogy életének elég nagy szakaszából kimaradtam, nem jelenti azt, hogy önként fogok lemondani a testvéreimről. - Megpróbálunk erősek maradni. Együtt, közösen. - azt mégsem mondhatom neki, hogy fogalmam sincsen, hogyan tovább. Talán bocsánatot kérnék. Talán észbe kapnék, hogy elszúrtam. Hogy megbántottam. Hogy téves dolgokat feltételeztem és túlreagáltam ezt az egészet. Meglehet, hogy beismerném, hogy elcsesztem az egészet. - Haza fogok menni! - buknak ki belőlem a szavak, mégis bujkál mögöttük valami elkeseredettség, egy cseppnyi fájdalom. Elfogadtam, már megbarátkoztam a múltammal, a fájó pontok azonban mindig fájni fognak, idővel talán enyhébben, de elmúlni sosem képesek. Leo pedig ezt veheti ígéretnek is, ő az egyetlen talán, akinek képtelen volnék hazudni.
