Scorpius & Lily | i need a little help

A kihalt harmadik emeleti folyosó egyik ablakpárkányában ücsörgök, az egyik jó öreg páncél takarásában - a legtöbben épp odakint élvezik a jó időt, én meg idebenn a csendet és magányt -, kezemben a jegyzetfüzetemmel, és azon morfondírozom magamban, hogy miről is írjam a következő cikkemet a suliújságnak. Stacy Fox és Brendon Hammond szakításának körülményei biztos elég szaftos sztori lenne, de igazából túlzottan nem mozgat meg. Viszont egy jó kis leleplező írás arról, hogy a Black fiú valószínűleg az elődei nyomába szegődött, és maga is halálfalónak állt, annál inkább. Ehhez azonban jó lenne valami kézzelfogható bizonyítékot is találni. Azért a gondolataimat igyekszem jegyzetek formájában papírra vetni, amikor némi neszre leszek figyelmes. Pár méterrel előttem két hatodéves Mardekáros bukkan fel a lépcső tetején, és nagyon sutyorognak valamiről. Nem tagadom, hamar úrrá lesz rajtam a kíváncsiság. Félreteszem a füzetemet, és próbálok közelebb férkőzni, hátha kihallgathatok valamit. Ám véletlenül hozzáérek a páncélhoz, ami megnyikordul, és mire észbe kapnék, már telibe találja az arcomat egy átok.  

- Téged nem tanítottak meg, hogy hallgatózni csúnya dolog, Kis Potti? - Reflexből rájuk küldöm az első átkot, ami eszembe jut, de félreugranak az útjából, majd nevetve tűnnek el a lépcsőfordulóban. Én pedig ott maradok megszégyenülve, nyöszörögve, mert a fülemmel valami nagyon furcsa, és kissé fájdalmas dolog történik. Erről meg is bizonyosodom, ahogy hozzájuk érek. Berohanok a közeli lánymosdóba, hogy a tükörben a saját szemeimmel is láthassam, amint azok nagy, szőrös, fekete állati fülekké változnak. Mint egy megtermett farkas fülei. Könnyek szöknek a szemembe a látványtól, és hamar eligazítom a hajamat, hogy eltakarjam őket. Merlinre, most mi a fenét csináljak? Ha elmegyek a gyengélkedőre segítségért, erről valószínűleg perceken belül mindenki tudni fog. Azt inkább nem! Talán elmúlik az átok hatása magától is. Nagyon-nagyon remélem...  

Igazából nem tartom valószínűnek, hogy ezzel egyedül is meg tudok birkózni. Mert mi van, ha hetekig, vagy tovább így maradok? Mindjárt itt a nyár, nem bújtathatom napokig a fejemet sapka alá. Szerintem órákig sem bírnám. Na jó, megkeresem Jamest. Ő majd tudni fogja, mi a teendő. A kézfejemmel megtörlöm a szemeimet, aztán felsietek a Griffendél hálókörletébe, keresek egy vékony sapit, és a fejemre húzom, ügyelve rá, hogy a két fülemet okvetlenül takarja. Aztán megindulok a bátyám felkutatására. A klubhelyiségben a többi hatodéves közli, hogy látták lemenni a kviddics pályára, de leérkezve látom, hogy épp edzést tartanak. Hát kösz, de inkább nem hívnám fel magamra az egész csapat figyelmét most. Csak egy ici-picit kezdek kétségbe esni, de oké, nem gond. Jöhet a kettes számú nagytesó. Talán Albus is tud segíteni. Őt egy kicsit mondjuk nehezebb lesz megtalálni, mert a mardekárosok pincéjébe csak nem ronthatok csak úgy be. De azért megindulok, abban reménykedve, hogy esetleg lesz valaki útközben, aki útba igazít vele kapcsolatban. Meg is kérdezem pár háztársát itt-ott, de a színét sem látták. Na jó, most már egyre inkább kerülget a sírás. Már nem is annyira csak kerülget. Megint a szemeimet törölgetem, amikor összeütközöm valakivel.

- Jaj, bocsánat! Ó, Scorpius! Te vagy az! - jelentem ki újjáéledő lelkesedéssel amiatt, hogy éppen belé botlottam. De aztán hamar zavarba is jövök. Az egész jelenettől, attól, hogy találkozunk, és pont így, pont most. Kényszeresen megigazgatom a sapkámat két oldalt. - Albus... Mármint... nem tudod véletlenül, hol van? Sehol sem találom. Nagyon kellene Albus segítsége... valamiben - nézek fel a Malfoy fiúra szinte könyörgő tekintettel, és nagyon próbálok nem szipogni.

Hát én itt, igen! El is motyogok válaszul egy “ühüm”-öt, de fél szemmel már Scorpius mellett lesegetek a klubhelyiségük bejárata felé, hátha felbukkan végre Albus is. Természetesen nem a válla felett, mert ez a srác ötödéves létére olyan magas. Persze tőlem nem nehéz magasabbnak lenni. Szerintem még mindig simán elveszhetnék az elsősök között is akár. Most igazából nagyon jó lenne elveszni, akárhol. Csak ne vegyenek észre.  

- Megtennéd? Ó, kérlek! Kérlek, léci-léci, nézd meg! Sürgős – kapom fel a tekintetem ismét a fiúra, és a két kezemet is összerakom magam előtt, szinte szó szerint könyörögve. Tudom, most már kezd az is elég ciki lenni, hogy ennyire kétségbeestem, pedig nem akarok. Nyilván nem olyan nagy ügy ez, kaptam két méretes, szőrös fület, és olyan lettem, mint egy félig átváltozott vérfarkas. Hát tényleg nem nagy ügy! Dehogyis! Valójában attól, hogy egy rém lettem, sokkal kínosabb, hogy azért átkoztak meg, mert ki akartam hallgatni egy beszélgetést. Bárcsak hallottam volna valamit, akkor legalább azt mondhatnám, hogy megérte. Nem, igazából ez akkor is elég borzasztó lenne.

Scorpius nem indul rögtön. Lehet, kicsit aggódik értem. Szerintem én is aggódnék magamért, különösképpen az elmeállapotomért, ha kívülről látnám most magamat. Megpróbálja magára irányítani a figyelmemet. Mondjuk elég jól sikerül neki. Amint az állam alá nyúl, mintha azonnal kicsit elcsendesedne a sok cikázó gondolat a fejemben, és csak csodálkozva nézek fel rá. Olyan kedvesnek tűnik, hogy tényleg mindjárt elpityeredem. Nem sok hiányzik.

- Igen, minden. Vagyis nem, nem igazán. De Albus talán tud segíteni - vonok vállat, és próbálok bátrabbnak, összeszedettebbnek tűnni, mint amilyennek érzem magam. - Itt megvárlak - húzom ki magam, és követem a pillantásommal, amíg elsétál a Mardekáros ház felé. Leselkedem is egy kicsit, ahogy feltárul az ajtó, de kapok érte rögtön egy-két megrovó pillantást a közelben állóktól, úgyhogy inkább lesütöm a szemem, és csak egyhelyben toporgok, amíg várok.

- Na? - sietek a fiú elé, amikor visszaérkezik, de csalódnom kell. - Nem is tudom, Scorpi... - ingatom a fejem, amikor felajánlja a segítségét. Kínban vagyok, az ajkamat harapdálom néhány pillanatig. Nem szeretném neki megmutatni a füleimet, de lehet, hogy muszáj lesz, mert nincs más választásom. Inkább ő, mint az egész iskola. Ami azt illeti, már így is túl sokan bámulnak rám. Idegesen kapok a sapimhoz, és igazgatom meg azt. Nem csúszott el, szerencsére. Talán csak az zavarja őket, hogy itt vagyok.

- Na jó, de meg kell ígérned, hogy senkinek nem mondod el – adom be a derekam végül. - És nem itt! – Megfogom a karját, majd elhúzom őt a legközelebbi kihalt folyosóra, azon belül is egy használaton kívüli bájitalterembe. Magunkra csukom az ajtót, aztán szembe fordulok vele. Huh! Ez egy picit fura így.

- Öhm... Ez annyira ciki. De hátha te is tudsz segíteni, mert én nem tudom, mit kezdhetnék vele... - felemelem a kezem, megfogom a sapka peremét, de aztán mégsem mozdítom el onnan. Még nem. - Először tényleg ígérd meg! Senkinek!

Scorpius nagyon kedves, és jelenleg benne van minden reményem, hogy előkeríti nekem Albust. De amikor visszatér a Mardekár klubhelyiségéből, megint csak csalódnom kell, mert a bátyám nincs vele. Miért van az, hogy a fivéreim folyton azzal vannak elkeveredve, hogy vigyázniuk kell a hugicájukra, de amikor tényleg szükségem lenne rájuk, egyik sem elérhető? James nem ér rá, szokás szerint a pályán tölti az idejét, Albust meg csak simán elnyelte a föld. Gyönyörű! Elkeserítő igazából.

Scorpinak mindenesetre hálás vagyok, amiért itt marad velem, felajánlja a segítségét, és látom rajta, hogy komolyan is gondolja, de még nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez jó ötlet. Annyira szörnyen ciki volna, ha látná, mi rejlik a sapka alatt. Ő annyira helyes és jófej, és rendes velem, én meg... Uhh! Én meg fogom ölni azt a két mardekáros fiút. Tönkretették az életemet. Ha valaha is volt, vagy lehetett volna esélyem Scorpiusnál, hát az most tuti elúszott. Mert hogy nincs más választásom, mint rábízni magam. Aztán pedig majd megyek is szépen alásni magamat valahová a birtokon. A fúriafűz mellett mondjuk jó is lesz, ott nehezen találnának meg.

- Igen, Albusnak persze. Tudod, azért elég bosszantó, hogy amikor tényleg szükségem volna rájuk, egyik bátyám sem elérhető. Szerencsés vagy, hogy nincs tesód, úgysincs semmi hasznuk - fűzöm össze a két karomat magam előtt durcásan. - Nyugodtan megmondhatod Albusnak azt is, hogy haragszom rá - fújok még mindig, mint egy macska. Persze egyszer, amikor végre majd kicsit lehiggadok, rá fogok jönni, hogy valójában nem a testvéreimre haragszom. De hát valakin ki kell töltenem a dühömet. Amit viszont amúgy jobb, ha ők nem látnak, mert Jamestől kapnék is érte egy barackot a fejemre. Már ha el tudna kapni.

Elvonszolom magammal Scorpit a legközelebbi üres bájitalterembe, hogy ha már így jártam, legalább rajta kívül ne láthassa más az elátkozott fejemet. És miután ígéretet tesz rá, hogy sírba viszi a titkomat - jó, nem ezekkel a szavakkal, de megelégedem azzal is, hogy csak Albusnak adja tovább a sztorit majd -, végre óvatosan lehúzom a fejemről a sapit.

- Ez... Ez a baj - bökök két oldalról a két fülemre. - Összeakadtam két mardekárossal nemrég az emeleten, és... ez lett a vége. Borzalmas, nem igaz? - biggyed le az ajkam, megint közel állok a síráshoz. - Mintha a rémesen vörös loboncom nem lenne magában is elég feltűnő - ingatom a fejemet, és azt hiszem, tényleg könnyek gyűlnek a szemeimbe, mert kicsit elhomályosul a látásom. - Fogalmam sincs, hogy tüntessem el, de így nem mehetek emberek közé. Lehet, az volna a legjobb, ha kiiratkoznék a Roxfortból, aztán világgá mennék - vonok vállat lesütött szemmel.

- Igazad van. Butaságokat beszélek. Bocsánat. - Scorpius szavai olyan ébresztő hatással vannak rám, mintha nyakon öntött volna egy pohár hideg vízzel. Abszolút igaza van, jól tudom, hogy így van. Szerencsés vagyok, hogy vannak testvéreim, hogy egy nagy családban élhetek. Még akkor is, ha néha haragszunk egymásra, vagy ha a bátyám és apám között állandó feszültség is van évek óta, de nem tudnám elképzelni nélkülük az életemet. - Nem gondoltam komolyan, amiket mondtam, ugye tudod? Én csak... Kicsit úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Igazából olyan sokszor ott vannak nekem, vigyáznak rám... Annak ellenére is, hogy egymással nem mindig jönnek ki jól, de általában számíthatok rájuk, bármi van. Aztán amikor véletlenül mégsem, akkor... néha... azt hiszem, kicsit elveszettnek érzem magam – vallom be. Lehet, hogy kívülről nem így tűnik, mert nagy a szám, gyakran előbb beszélek és cselekszem, mint gondolkodnék, de nem azért, mert annyira bátor volnék. Ez inkább csak ösztönös.
- És amit rólad mondtam... azt sajnálom a leginkább - teszem hozzá csendesen, teli bűnbánattal. Annyira érzékelten volt tőlem, hisz nemrég veszítette el az anyukáját. Elképzelni sem tudom, mennyire szörnyű lehet neki. De most borzalmasan érzem magam, amiért erről egy pillanatra is megfeledkeztem. Az, hogy így beszéltem vele, most még jobban zavar, mint az, hogy ocsmány füleim vannak.

Nem húzom tovább az időt, ahogy becsukódik mögöttünk a bájitalterem ajtaja, és kettesben maradunk, végre rászánom magamat, hogy levegyem a sapkámat. Amúgy is eléggé melegített már.  
- Mosolyogsz. Miért mosolyogsz? - igazgatom rá a hajamat a füleimre, amennyire csak lehetséges, és közben a homlokom ráncolom. - Nevetségesen nézek ki, nem igaz? - biggyesztem le aztán az ajkaimat. Valószínűleg legszívesebben kinevetne, csak ahhoz túl kedves. Én pedig ettől csak még cikibbnek érzem a helyzetet.

- McMiller és Rosier. Úgy tudom, hatodévesek. Azt nem tudom, pontosan melyikük lőtte rám az átkot, de... Hát az úgy volt, hogy épp a naplómat írtam a kihalt harmadik emeleti folyosó ablakában. Tudod, amelyik a parkra néz. Ott a legjobbak a fényviszonyok, és szeretem azt a kilátást, meg hát általában egész nyugi van arrafelé délutánonként. Aztán megjelentek, ott sugdolóztak valamiről pár méterre tőlem. Nem vettek észre rögtön engem a lovagi páncél takarásában, én meg kíváncsi lettem, de mielőtt közelebb tudtam volna menni, vagy hallani bármit, nem is kérdeztek vagy szóltak semmit, csak egyből elátkoztak. - Emelem a kezemet ismét a fülemhez ösztönösen, ahogy a mondat végére érek, és megint csak a hajamat igazgatom. Jó, hát nem mondom, hogy nem voltam én is hibás a dologban, de arról nem tehetek, hogy történetesen ott voltam, amikor ők épp susmorogni akartak valamiről, és szerintem nem fair, hogy még védekezni sem hagytak, sem visszatámadni.

- Aranyosan áll? - kérdezek vissza kétkedve, értetlen arccal. Szerintem nem nézte meg rendesen. Jobb is. Amúgy is könnyebben hinnék neki, ha nem nevetne rajtam közben. De legalább azt mondja, hogy nincs baj a hajammal. Mármint nem mondom, hogy egyetértek, de azért kedves tőle. Jól esik.

- Tényleg tudsz segíteni? - csodálkozva, és egyben lenyűgözve figyelem, ahogy máris elkezdi összeszedni az összetevőket valamihez. Mintha az magában még nem volna elég, hogy jól néz ki és rendes is, de ráadásnak még okos is, uhh! Eddig is tudtam, hogy jó tanuló, de egészen más látni, milyen gyakorlottan áll neki a bájitalfőzésnek. Bárki más lenne, valószínűleg gyanakodva méregetném a készülő löttyöt, de ő annyira magabiztosnak tűnik. Bízom benne.
- Csak azt ne mondd, hogy órán tanultatok arról valamit, hogyan kell rémfüleket eltűntetni - mosolyodom el, és helyet foglalok az asztal másik oldalán, vele szemben. - Én miben segíthetek? - Bár nekem az is jó, ha csak őt nézhetem, miközben alkot, de azért nem ártana kicsit ennél hasznosabbnak lennem.

- Talán nem is az a jó szó, hogy elégedetlen, csak... tudod... - megvonom a vállam, majd az arcom elé húzok egy tincset, kicsit megvizsgálom. - Elég feltűnő. Mintha az magában nem volna elég, hogy Potter vagyok, és már csak emiatt is megbámulnának folyton, de ráadásul a vörös, Weasley-s loboncot is örököltem, ami még annál is több tekintetet vonz. Néha jó lenne kicsit átlagosabbnak lenni – ismerem be halkan.

Bólintok, amikor egyetértéssel utánam ismétli a szót. Bután viselkedtem, és most meglehetősen szégyellem magam emiatt. Azt hiszem, meg vagyok zavarodva azóta, hogy az a két srác rám támadott. Váratlanul ért, igazságtalannak éreztem a dolgot, és kiszolgáltatottnak magamat, mert esélyem sem volt megvédeni magam. Az sem segít, hogy kissé hibásnak is érzem magam, amiért túl kíváncsi voltam, pedig most tényleg nem kerestem a bajt. A testvéreimet annál inkább, és az, hogy egyiket sem találtam, még kétségbeesettebbé tett. Helyettük azonban itt van Scorpius, és nagyon hálás vagyok neki, amiért gondolkodás nélkül segíteni akart, csak... annyira ciki ez az egész. Örültem volna neki, ha nem kell így látnia. Ő annyira... tökéletes. Vonzó, magas, jóképű, arisztokratikus vonásokkal, hihetetlen jégkék szemekkel és a szőke hajával, én meg... csak én vagyok. Szerintem amikor a legjobb formámat hozom, akkor sem érhetek fel hozzá, nemhogy így. Hegyes, szőrös, nagy fülekkel. Bárcsak ne kellene rászorulnom a segítségére!  

- Köszönöm. Amit mondtál, és hogy... elnézed nekem, hogy ennyi meggondolatlanságot összehordtam - sütöm le a szemeimet, de aztán felpillantok, és közelebb lépek. Tudom, hogy ideje levenni a sapkámat, ami az időjárást tekintve talán legalább annyira nevetséges viselet most, mintha anélkül mutatkoznék. Szóval megszabadulok tőle, és várom az elmaradhatatlan reakciót. Amint Scorpius meglátja, mit rejtegetek alatta, az arcán megjelenő mosoly valahogy nem esik olyan jól, mint máskor.  
- Aranyos? - vonom fel a szemöldökömet, majd sóhajtok, de azért picit elmosolyodom. - Szerintem meg túl kedves vagy – forgatom a szemeimet, egyértelmű jeleként, hogy ebben most nem értünk egyet, de a mosoly még mindig nem tűnik el az arcomról. Azért annak tényleg örülök, hogy van ötlete rá, hogyan csináljuk vissza a füleimet.

- Beszélsz velük? Jaj, ne! Nem, arra semmi szükség - ingatom a fejemet kissé riadtan, és tiltakozásképpen, illetve a megnyugtatására még a két tenyerem is felemelem magam elé. Mi értelme beszélni velük? Ez már így is épp elég kínos. Félő, hogy aztán még inkább rám szállnának. Vagy hogy kitudódik a dolog. - Inkább csak felejtsük el. Persze amint megszabadulok ezektől - bökök a fejem két oldalára. Még jó, hogy semmi más nincs megváltoztatva rajtam, mert akkor félhetnék Scorp készülő bájitalától is. Tudok olyan lányokat az énfolyamomból, akik egyes dolgokat rendszeresen megváltoztatnak magukon. Nem is értem, mi értelme. - És igyekezni fogok. Mármint nem hallgatózni, meg ilyenek. Bár ez is inkább ösztönös volt. Tudod, hogy a suliújságnak írok, szóval... csak szeretek képben lenni a dolgokkal, aztán néha nem sokat gondolkodom, csak... – vonom meg a vállam, épp csak egy csipetnyi bűnbánással.

- Na igen, azt tudom - bólintok. Hogy is felejthetném el, hogy ki az apja? - Gyakori téma a Potter házban. Bár azt még nem hallottam, hogy bájital készítésben is tehetséges. Többnyire a negatív tulajdonságai vannak emlegetve... hogy egy önző sznob alak, és... - fűzöm hozzá meggondolatlanul, aztán ezt megint kicsit megbánom, hogy megszólaltam. - Jaj, bocsi, nem akartalak megint megbántani. Inkább csendben maradok – mondom gyorsan, és ezzel el is hallgatok. Egy időre. Persze nem olyan egyszerű szótlannak maradni. - Tudom, hogy apa túloz és kissé előítéletes Draco Malfoy-jal szemben. Azt hiszem, sok rossz élménye meg emléke van róla. De apának biztos a te apukád is jófej - teszem hozzá, és újra elmosolyodom. Ráadásul Scorpiusnak már csak ő maradt, szóval komolyan ajánlom, hogy jól bánjon a fiával, vagy egyszer majd velem gyűlik meg a baja az öregnek!

- Különórára jársz? Nem is tudtam, hogy Warrington prof ad különórákat - csodálkozom el, miközben az asztalra könyökölök a sráccal szemben, hogy így figyeljem, mi is készül. - A bájital főzés néha szerintem is lehet egészen érdekes, de azért nekem nem az a kedvencem. Tudom, csodabogár vagyok, de szerintem a rúnaismeret az egyik legjobb tantárgy. És a bűbájtan, meg persze az SVK - összegzem a saját véleményemet a témában.

- Na igen, azt hiszem, te pontosan átérzed, milyen kitűnni a külsőddel, hogy mindenki már messziről megismer - értek egyet. - Bár ez egy kicsit más azért, hiszen te annyira jól nézel ki, én meg csak egy... - Elharapom a mondat végét, amikor rájövök, mit is mondtam, és azt hiszem, a szűrös füleim hegyéig elvörösödöm. Néhány pillanatig csak az asztalt bámulom magam előtt kikerekedett szemekkel, mert el sem hiszem, hogy ilyen idióta vagyok, de aztán némileg összeszedem magam, és megköszörülöm a torkomat.
- Szóval... Mennyi idő, míg elkészül? Biztos ne segítsek? Elég jól össze tudok vágni dolgokat mondjuk...

Nem indult túl jól a délután. Bár viszonylag rendszeresen összekapok a Mardekár ház tagjaival, de melyik Griffendéles nem? Ráadásul a nevem és a hajam miatt amúgy is a kelleténél gyakrabban tüntetnek ki engem a megtisztelő figyelmükkel. De ez a mai támadás nagyon váratlanul ér, és se védekezni, se visszatámadni nem tudtam, ettől pedig még cikibbnek érzem, ahogy végül elkullogok, szó szerint megbélyegezve, mintha tényleg egy torszülött lennék. Én legalábbis így érzem, ezekkel a fülekkel. És legyen akármilyen furcsa is ebben a melegben, végül csak sapkában merek közlekedni a kastélyban, a testvéreimet keresve, de helyettük Scorpius Malfoyba botlok. Az ő szerencsétlenségére, mert ő bár nagyon figyelmes és segítőkész, én mégis szokatlanul gorombán beszélek vele. Rajta, és közvetetten a testvéreimen, vezetném le a haragomat a történtek miatt, amiért persze rövid úton meg is kapom a megérdemelt fejmosást. De Scorp még így is nagyon kedves, és segíteni akar, amiért igazán hálás vagyok. Arról ugyan nem tud meggyőzni, hogy valóban aranyos lennék ezekkel a borzalmas, szőrös farkasfülekkel, de értékelem az erőfeszítéseit. Igen, egy halloween-i bulin talán nem tűnnék ki így, de nem gondolom, hogy a hétköznapokban ez nagy dicséret lenne.  

- Majd megfontolom, hogy a következő farsangra kipróbáljam magamon ezt a rontást - jegyzem meg aztán végül mégis mosolyogva. Végül is, ha szerinte nem annyira szörnyű... Mégis, ennek ellenére is, beszélni akar azokkal, akiktől ezeket az “ajándékokat” kaptam, aminek elsőre nagyon nem örülök, hisz nem szeretnék ennek az egésznek még több figyelmet szentelni. Így is megvan az esély, hogy McMillerék elpletykálják majd másoknak. De úgy tűnik, hogy Scorpius ragaszkodik hozzá, hogy lépéseket tegyen, és hát... hazudnék, ha azt mondanám, hogy cseppet sem tetszik, hogy meg akar védeni. Még akkor is, ha nyilvánvalóan úgy tekint rám, mintha a fogadott kishúga lennék.  

- Jól van... rendben. De akkor Albusnak igazából nem is muszáj elmondani... - próbálkozom, hátha ebben legalább egyetérthetünk. Elég, ha ő beszél azokkal a srácokkal, tényleg nem kellene ennek az egész dolognak túl nagy feneket keríteni. Főleg mivel a segítségével a gyengélkedőt is elkerülhetem, és remélhetőleg hamarosan újra a régi lehetek, szóval olyan nagy baj nem történt.

- Oké... óvatosabb leszek - bólintok, de őszintén szólva egy picit ezért furán érzem most magam. Nem miatta, hanem mert... Gyakran hallom ezt. James, Albus, Frankie és most Scorp is... Mintha a fél iskola a hugicájának tartana, és mindenki azt várja, hogy óvatosabb legyek, holott... Én tényleg nem szándékosan keresem a bajt. Miért is tenném? Megtalál az magától is.

Figyelem, ahogy Scorpius az üst körül ügyeskedik, próbálom megjegyezni is, mit csinál, mert hasznosnak tűnik, de közben fecsegek, csak hogy eltereljem a szót a fülekről meg az incidensről, és hogy ne legyen túl kínos a helyzet, aztán elég hamar rá kell jönnöm, hogy ezzel csak rontottam rajta. Nem állt szándékomban semmi rosszat mondani Draco Malfoyról, mégis megtettem. És ezzel láthatóan meg is bántottam a Mardekáros fiút. Érthető, fordított esetben nekem is rosszul esne, ha az apámról rosszat mondanának. Vagyis... igazából pontosan tudom, milyen ez. Harry Potter nem mindenki számára akkora hős, mint ahogy azt a Reggeli Próféta láttatja.

- Én... én nem így értettem. Nem gondolom, hogy sznobok volnátok. Apukádat igazából nem ismerem, de azt tudom, hogy te nem vagy az. És igen, tudom, hogy apa sem tökéletes... - bólintok kissé bűnbánó arccal, de az elmúlt kábé negyedórában már annyiszor kértem elnézést a butaságaimért, hogy úgy érzem, lassan már súlyát veszíti az a szó. Látom, Scorp nem is akar erről beszélni tovább, úgyhogy először csak bólintok, hogy rendben, hagyjuk a témát. De aztán, jó szokásomhoz híven, megint nem tudok csendben maradni. - Nem mintha az én véleményemet bárki is kérdezte volna valaha, de szerintem apának nincs igaza veled és Albusszal kapcsolatban. Tudod... mikor megtudtam, hogy Albust a Mardekárba tette a süveg, egy ideig én is abba a házba akartam kerülni. Miatta. Egy Potter a Mardekárban... Csak mellette akartam lenni, hogy ne legyen egyedül. De aztán ti barátok lettetek, és... én csak örülök, hogy azok vagytok – fejezem be végül elcsendesedve. Lehet, hogy ez eddig is egyértelmű volt. Hogy én kedvelem Scorpiust - több, mint kedvelem, de ez most mindegy -, és hogy nem értek egyet apával. Lehet, hogy annyira mégsem volt világos. Az is lehet, hogy senkit nem érdekel a véleményem. De attól még helyesnek tűnt elmondani.

- Tényleg? - A tekintetem kissé felragyog, mikor közli, hogy az általam felsorolt tárgyakat ő is szereti. - A rúnaismeretet nektek is Watson professzor tartja? Szerintem annyira érdekes, amikor egyes rúnák eredetéről beszél. Az egyiptomiak a kedvenceim - könyökölök előre az asztalra, továbbra is félig azt figyelve, hogyan szorgoskodik Scorp a hozzávalókkal, közben kissé belemerülve a témába.

Kár, hogy amikor kinyitom a szám, néha képtelen vagyok becsukni, csak fecsegek, és akaratlanul is kimondom, ami keresztül cikázik az agyamon. Szinte észre sem veszem, hogy a külsejét dicsérem, csak miután már elhagyják a szavak a számat. Az azonban váratlanul ér, hogy viszonozza a bókot, és ezzel sikeresen el is hallgattat pár pillanatra. Azt hiszem, még vörösebb leszek, mint eddig, pedig azt gondoltam, az már nem lehetséges, de nagyon jól esnek a szavai. - Köszi - mondom végül halkan.

- Már kész is? Hű, ez gyors volt - átveszem tőle a poharat, és óvatosan az orromhoz emelem, hogy beleszagoljak. - Ó, attól én nem félek - rázom határozottan a fejem, mire a füleim szinte lobognak két oldalt. Godric szent nevére, mintha egy házimanó lennék! Elborzadva felnyögök.  - Csak az ízét próbáltam besaccolni a szaga alapján, de azt hiszem mindegy is. Lényeg, hogy, működjön - sóhajtok. - Legalább a színe szép - jegyzem még meg, két pillanatig még csodálva az aranyló löttyöt, mielőtt felhajtanám, majdnem egy kortyra az egészet. - Na, hatott? - Először nem érzek semmit, de pár másodperces késéssel megkezdődik a változás. Mire a tükörré változtatott felület fölé hajolok, már újra normális vagyok. Már amennyire annak lehet engem nevezni.

- Ó, de jó! Merlinnek hála! Tényleg sikerült! És hála neked is! Köszönöm, Scorpius! - megkerülöm az asztalt, és megölelem a fiút. Ám még mielőtt kínos lenne, el is húzódom, majd felmosolygok rá. - De ezt meg kell nekem is tanítanod. Lééééciii! Még biztosan hasznos lehet, ha el tudom készíteni magam is. Mi is kellett bele? Csak mondd el, vagy írd le, mindegy is... Nem tűnt annyira bonyolultnak, egy kis gyakorlással biztos menne nekem is - nézek szét az asztalon hagyott hozzávalók között.