Tökéletes tanulási pozíciót veszek fel – félig előrehajolva, ajkaim között egy pennával, természetellenesen gerincív kíséretében, két szemöldököm között egy-egy függőleges ránccal –, a padló majdnem teljes területét – kivéve két átjárót, mondhatni közlekedő folyosót, amely célirányosan a konyhába és a mosdóba vezet, többre úgysincs szükségem – elfoglaló papírhalmok között kutakodom egy kérdéses forrás után, amely a professzor úr szerint kulcsfontosságú információt rejthet. Sosem riasztottak vissza a feltételes módok, sőt, gyerekkoromtól kezdve a megoldásig vezető utat – utazást, kalandot, szabadon behelyettesíthető – szerettem a leginkább, a keresztrejtvény lassan kirajzolódó megfejtését, az elakadás pillanatát, a detektívregények rejtélyeit. Anya máig családi anekdotaként előadja a szélesebb rokonságnak, mennyire nehezen bírt velem, hogy az én dackorszakom túl hosszan tartott, és miután azt hitte, elfogytak a miérttel kezdődő kérdéseim, mindig előhozakodtam egy újabbal. Sosem elégedettem meg azzal, amit nyújtani tudtak, a felnőttek félválaszai, füllentései, lerázós magyarázatai, nekem az igazság kellett, mindig a teljes, érintetlen, végső igazság, időnként persze beértem hipotézisekkel is, elvégre anyu kisebbfajta egzisztenciális krízist élt meg, amikor a szoknyájába kapaszkodva arról faggattam, miért nem tudja, mitől forog a föld, aztán arról, miért nem figyelt az iskolában. Véletlenül keverhettem egyéb mérsékelten fontos jegyzetek közé, meglehet, a majdnem és mindjárt átlátom pillanatok hevében, mostanra viszont úgy tűnik, képtelenség önerőből előkeríteni. Szókereső bűbájra sem hagyatkozhatom, attól tartok, egyetlen egyet sem tudnék kiemelni, amely elválasztja a többi szövegezett dokumentumtól, ugyanis a professzor gyanít valamit, emiatt én is gyanítok valamit, csakhogy fogalmunk sincs, pontosan milyen köntösbe csomagolva találjuk meg azt a valamit. Egy név vagy évszám tucatnyi bekezdésben található legalább hat különböző kupacban. Ennél frappánsabbnak kell lennem. … kellene lennem. Visszafogottnak legkevésbé sem nevezhető kopogás szakítja félbe a kétségbeesés felé húzó gondolataimat – valahol itt kell lennie, emlékszem, meg is fogtam, bele is olvastam, aztán félreraktam, mert hirtelen nem tudtam belehelyezni a mentális puzzle hézagaiba –, elsötétülő tekintettel fordulok az előszoba felé, René bájos betoppanóit ezer közül is felismerném, meg sem kellene erőltetnem magamat. Vigyázva egyenesedem ki, lábujjhegyen tipegek ki az egyik csapáson, nem húzom be magam mögött az ajtót, naiv vagyok, tudom, egy részem még mindig bízni szeretne az öcsém értelmi képességeiben, hogy komoly munka láttán visszafogja magát, vagy legalább nyúlfarknyit tiszteletben tartja mások intim szféráját. Mavis ezen a ponton kapna röhögőgörcsöt. És nem csodálkoznék rajta. Eredetileg résnyire nyitott ajtós, szűkszavú párbeszédben gondolkodom, menj el, most nem érek rá, figyelj, kárpótollak érte, ígérem, menjünk el vacsorázni, végre egyedül vagyok az albérletben, ezt muszáj kihasználnom, és ha a pillantásom az öcsém arcáról nem szaladna lefelé, egy szárnyas kismalac igazságtalanul cuki pofájába, biztos nem felejteném el összeszedetten elküldeni. Döbbenettől elnyíló szájjal engedem résnyinél jóval szélesebbre tárulni a bejárati ajtót. René első blikkre háromszor szívrohamot kapott és kétszer fulladásos halált halt, mire feljutott, a malac pedig… A malac pórázon közlekedik. A repülő malac pórázon közlekedik. – Mi? Megőrültél?! – riadtan körbenézek a folyosón, a főbérlőnk időnként járőrszolgálatba állítja a patrónusát, amely akkurátusan ellenőrzi az emeletek tisztaságát, felméri az esetleges hangzavart, és rögtön értesíti minderről. Először azt hittem, ostobaság, aztán beköltözött alánk két srác, akik úgy döntöttek, egyfajta kollégiummá alakítják az épületet, még egy nyavalyás hangtompítóbűbájra sem futotta tőlük. – Nem hozhatunk háziállatot a lakásba, René! – Csuklójánál fogva ragadom meg, szavaim ellenére nem kifelé lököm, hanem befelé rángatom, sietősen, csatát vesztett tekintettel, és csak most, enyhe fáziskéséssel sikerül realizálnom, hogy a folyosói szobanövényt megcsócsálták. – Maradj itt, ne mozdulj! – tuszkolom a fogas mellé, bárcsak tudnék egy jó varázsigét, ami segít feltakarítani a nyálas, itt-ott megrágott és visszaöklendezett levélmaradékot, csakhogy képességeim nagy részét általában ennél jóval fontosabb feladatokba fektetem. – Hol egy átkozott seprű?
Legszívesebben primer ösztönök hajtotta reakcióval jutalmaznám meglepően pofátlan – és helyzetéből fakadóan indokolatlan – elhallgattatási szándékát – ritkán tapasztanak tenyeret a számra, habár feltételezem, néhány évfolyam- és csoporttársam időnként szívesen megtenné -, vagyis egyszerűen beleharapnék, jó erősen, amennyire csak tőlem telik. Egyrészt fogalmam sincs, honnan vett hozzá elég bátorságot – hogyne tudnám, mindenki tudja, elég öt perce ismerni -, másrészt ideje lenne kamatostul visszafizetni az évek alatt felhalmozott, szenvedésben és kellemetlenségben mért adósságát, mert legyünk őszinték, születése pillanatától olyan, mintha az egész világot, minden élőlényével együtt, bosszantani próbálná. Konzisztensen. Fáradhatatlanul. Logikai okfejtésem mentén tehát minden kétséget kizáróan megérdemelné, mégsem csattintom össze a fogaimat – félek, felhúzott orral egy dühös rókakölyök fenyegetési faktorát súrolnám alulról -, helyette cseppet sem játékosan ütöm el a csuklóját, összevont szemöldök és nehezteléstől penge vékonnyá préselt ajkak kíséretében. Pillanatnyi megadása cselekvésre sarkall, nincs időm kettőnk mikroszkopikus csatáját megvívni, miközben a lebukás veszélye elviselhetetlen mértékűre duzzad, egyszerűen hátat fordítok neki, enyhén behúzom magam mögött a bejárati ajtót – még bőven láthat, ha szeretne, de miért is szeretne magán kívül bármi mással foglalkozni -, lehunyom a szemem egy pillanatra, és kétségbeesetten, mégis valamennyire szisztematikusan takarítóbűbájok után kezdek kutatni. Jobban kellett volna figyelnem anyára, annyi hétköznapi szemmel felesleges információt tárolok, egyszerűen nem maradt hely a mindennapi élethez szükséges praktikus varázslatoknak. Pedig elmondta, mindent elmondott, sőt, gyerekkoromban imádtam egy helyiségben tartózkodni vele, olvasni a kanapén kucorogva, vastagon szőtt paplan és anya állandósult szeretetének súlya alatt, miközben pálcaintések mentén dolgozott, elmotyogott varázsigék és sürgölődő eszközök alapzajával. Valahonnan mélyről előhúzok valamit, kitáncol mellé a partvis, víztaszító sörtéket kap, és módszeresen elkezdi összeszedni a malacnyáltól ragadós leveleket, csinos kis kupacba rendezi, bevárja a lapátot, és szükségtelen kecsességgel befejezi a kiszabott feladatot. Megkönnyebbülve lépek vissza, puhán záródó ajtó, kettőre tekert zár, falnak vetett hát, lehunyt szemek, mély levegő, egy-kettő-három-négy, akár tízmillióig is elszámolhatnék, nem csillapodna bennem az egyre mélyebbre gyűrűződő indulat, ugyanolyan hévvel szeretném leráncigálni róla a meggondolatlanságot, udvariatlanságot és énközpontúságot. A nettő bunkóságot. - Hogy gondoltad?! – biztosan hallja, hangtompító bűbáj nélkül mindenki más is hallaná, emeletről-emeletre, szobáról-szobára, egyáltalán nincs bennem hajlandóság higgadtan kérdőre vonni, éppen ideje, hogy valaki végre kiossza, valaki végre számon kérjen rajta dolgokat, különben azt fogja hinni, mindig és mindent megtehet, tekintet nélkül a körülötte élőkre. René-re egy ázott kukoricaszemet sem lehetne bízni, nem hogy egy élő, lélegző állatot. Aminek érzései vannak, meg szükségletei. Hol fogja egyáltalán tartani? Ki fog gondoskodni róla? Persze találhatnék kiskaput a roxforti elszállásolásával kapcsolatban, nincs olyan jogi, azaz házirendi hézag, amelyet nem félnék kihasználni, viszont… - Ha írtál volna, hogy beugr… - esélyem sincs befejezni, azonban nem kizárólag a szavak halnak el bennem, hanem valami más is, mintha a szívem elfelejtene dobbanni egyet a gerincem mentén végigfutó jeges rémülettől. Mire beérek – öt lépés, nem több, ennek ellenére tudom, egyszerre túl sok és túl kevés, még nem készültem fel a látványra, de minél tovább húznám, annál többet kellene elviselnem -, a totális katasztrófa kibomlik, szinte üveges tekintettel, döbbenten nézek körbe, tekintetem előbb René arcát találja meg, majd a széttúrt papírhalmokat, végül a kanapén önfeledten röfögő és csámcsogó malacot, amelynek nyálas szájában éppen eltűnni készül…
Ezen a ponton más gondolkodás nélkül leölné a malacot.
Vagy René-t.
Legnagyobb szerencséjére maradék lélekjelenlétemet megőrizve későbbre időzítem mindkettejük kivégzését, hivatástudattól és szenvedélytől hajtva előre lendülök, érthetetlen gyöngédséggel ragadom meg a malac pofáját, amely rögtön riadt visításba kezd, pedig nem bántom, esküszöm, annyira kedvesen pillog még így is, rémülten, persze, mert nem tudja, mire készülök, csakhogy hosszú, sűrű pillákkal keretezett igazságtalanul nagy és csillogó szemétől bárki, tényleg bárki megbabonázódna. Szelíden kioperálom fogai közül a papírköteget, vannak helyreállító bűbájok, csak rekonstruálnom kell, amit a nyála megoldott, amit a torka elnyelt, menni fog, Pippa, menni fog. Nedves orrát a csuklómnak tolja, haragudnom kellene rá, igazán, nagyon, annyira haragudnom kellene rá… - Mi – René felé lendítem a nyálas papírköteget – a fenét – egy ütés – keresel – második ütés – itt?! – Sorozatban háromszor is ráverek, mellkas tájékon érheti. - Egyáltalán honnan szereztél malacot? És minek? És mi lesz vele? Egy kaktuszra nem tudnál vigyázni. – A nedves böködést fültővakarással jutalmazom. Kár, hogy René fele ennyire sem aranyos, az megmenthetné.
Utolsó ütésem alig csíp rajta még egyet – nedvesen-ingerülten, merthogy félig sikerült átáznia, helyenként tintát old, apró pöttyök tapadnak cirádás betűkre –, és máris rögtön elfordítom róla figyelmem majdnem száz százalékát, másfelé kell irányoznom, ez most egyszerre tűnik szinte kivitelezhetetlennek és magától értetődőnek, mert egyelőre nem tudom, aggodalomból vagy dühből van-e bennem hajszálnyival több. Egyáltalán nem tekinthető enyhítő körülménynek, milyen szelídséggel és szeretettel ölelgeti, védelmezően, kviddicsezéshez éppen hogy megfelelő karokkal, miközben tényleg feleslegesen visít szerencsétlen – nagy, fekete szemeivel könyörgően pillant rám, pont rám, aki szolidaritásból egyre kevesebb húst eszik, és még mugli riportokat is hajlandó végignézni a nagyüzemi állattartás kíméletlenségéről –, René pedig milliomodjára is bebizonyítja, mennyire nincs realitásérzéke. Mintha kívül létezne minden társadalmi normán, szociális interakciói túlzóak, viselkedése harsány, bocsánatkérésre teljességgel alkalmatlan, most is csak úgy bemasíroz – figyelmeztetés vagy kérdés nélkül –, kész tornádó, nekem pedig tulajdonképpen rögtön akklimatizálódnom kell hozzá, valahogy pragmatikus oldalról kell megközelítenem malacka pusztítását, megoldást találni félig vagy teljesen megemésztett, történelmi jelentőségű iratok rekonstruálására. Mert René félreérthetetlenül hasznavehetetlen, ha fél másodperc erejéig megbíznék benne, valószínűleg semmi sem maradna a pergamenekből. Késve veszem észre, milyen könnyedén ragadott meg, csuklóm tehetetlenül lóg ujjai satujában, nincs benne említésre méltó erő, sem agresszió, ennek ellenére csodálkozva pillantok rá, nemrég még százharminc centisként rohangált körülöttünk, és konstans katasztrófaövezetté változtatta azt a helyiséget, amiben éppen tartózkodott, most meg magasabb nálam, gyaníthatóan izmosabb, néhány év múlva teljesen máshogy fogja megkeseríteni az életemet. Gyorsan kirántom magamat a szorításnak alig nevezhető fogásból, bűbájjal levegőbe emelem a forrást, finoman kifeszítem, és tanulmányozni kezdem, pontosan hány helyen lehetek képes kimenteni néhány szót, esetleg visszaállítani eredeti állapotát. – Illik szólni, René – pirítok rá kissé hűvösen, ilyen alapzaj mellett kifejezetten nehéz koncentrálni. Ameddig nem megy el a malaccal együtt, esélyem sincs tintamentő metódusokkal kísérletezni. – Látod, éppen benne vagyok… valamiben – már régóta visszafogottan igyekeztem környezetem tudtára adni, mivel töltöm minden időmet. Hozzászoktam, hogy nem értik, sőt, nem is érdekli őket, gyerekként vaskos könyvekből épített menedékben üldögéltem, apa már akkor sem értette, miért rúnákat rajzolok körbe, és évszámok megjegyzésével küszködöm, miért nem ülök seprűre és szórakozom egész délután – mint a rendes gyerekek. Eleinte még próbálkoztam, azt hiszem, talán roxforti beadandókat mutogattam nekik, professzorok margóra tűzött megjegyzéseit, amelyek javítószínük ellenére sosem eredményeztek kiválónál gyengébb értékelést. – Nem mindenkinek van ideje bóklászni és szárnyas malacokat venni – igyekszem igazán dühösnek tűnni, ahogy feléjük pillantok, de igazán, a szemöldökömet is összehúzom, a ráncok azonban apadni kezdenek, majd végleg eltűnnek. Sértései szinte rögtön leperegnek rólam, nem értheti, mennyivel másabb felnőttként együtt élni valakivel, felnőttként időbeosztást szervezni, egyeztetni, kompromisszumot kötni, másfajta ritmusú életemből egy falatnyit sem látott még, és máris túlzásokba esik, mert abban… abban remekül teljesít. Ajánlhatnám neki a drámaszakot. – Ne legyél ennyire gyerekes – vállon bököm, mielőtt eltűnhetne, ilyen kilépőt még az évfolyamos színdaraboknál sem láttam, igazán hatásos, külső szemlélőként, merthogy egyébként rám egyáltalán nem gyakorol hatást. – Egész helyes ez a… pegalac – ennyit engedek meg, magamnak és felé egyaránt, ha nem éri be vele, akkor részemről tényleg mehet, amerre lát. Fel sem fogja, mit csinált, hogy milyen forradalmi áttörést késleltet a felelőtlen viselkedésével.
