Egy szóval tudom jellemezni az elmúlt félévemet, hogy kaotikus. Néha én magam sem tudom követni, hol áll a fejem és ahhoz képest, hogy azon járna az eszem, hogyan tudom megoldani a nyaram, vagy úgy egyáltalán a következő félévem, azon kattogok, hogy milyen plusz bevételi forráshoz jussak, amiért mégsem akarok anyámra támaszkodni. Épp elég, hogy a gyerekre hivatkozva megvették Domival azt a kis házat, amire amúgy sem vagyunk rászorulva. Miért nem lett volna jó az a lakás, ahol eddig voltunk? A tulaj biztosan nem problémázott volna azon, hogy esetleg hamarosan egy gyerek születik oda. Na és igen, eljutottunk ahhoz a ponthoz, ami miatt fenekestül felfordult az életünk. Amiért Domi mostanában sokkal nyájasabb, mint szokott, amiért ő mindent alárendelt, amiért már most nyomaszt, hogy mi lesz a jövőnkkel és amiért tényleg mostanában minden egyes knútot megbecsülök. Érzem, hogy az lesz a vége, marad minden az eddigi menetben. Tőlem még teljesen idegen az az érzés, amiről Domi magyaráz, ami miatt egyre biztosabb vagyok abban, hogy a gyerek marad és sosem adjuk örökbe. Pedig annyira elterveztem. És most már a projektekre sem tudok úgy koncentrálni, szóval arra jutottam, hogy ideje lenne Cameront is beavatni az egész katasztrofális helyzetbe, különben belezakkanok. Kinek, ha nem neki mondjam el a nyígjaimat, aki talán a legjobban megérti a tanulással kapcaolatos aggályaimat is? A fene sem gondolta volna, hogy majd ennyire jóban leszünk, de minden csak úgy adta magát, mi pedig össze kellett csiszolódjunk, amiért ilyen rohadt maximalisták vagyunk és különben is annyi minden történt eddig már velünk. Rájöttem, hogy még sohasem járt nálunk. Legalábbis ebben a házban semmiképp, ami igazából még tényleg annyira új, hogy itt-ott kipakolatlan dobozokat is lehetne látni. Az egyik vizsga végén már beszéltem neki arról, hogy szeretném elhívni magunkhoz. Egyrészt talán mindkettönknek jót tenne egy kis lazítás most, másrészt pedig amúgy sem hívtam még soha meg és azt hiszem egy ilyen gesztus sokszor számít. Arról nem is beszélve, hogy rám is rám fér már valami változatosság és meg akartam bontani azt az ajándékba kapott bort, amit egyedül úgysem innék meg. Cam nem volt ellenére, hogy hozzánk menjünk, innentől pedig egyenes út vezetett hazáig a hop-hálózaton keresztül. Mostanában kezdem igazán előnyét látni, hogy anyámék egy kandallós házat vettek, mert a legrövidebb úton bárhová betehetem a lábam. Na jó, ez így nem igaz, de a minisztérium tárt karokkal fogad minden reggel. Belépve egy látszatra tágas nappali fogad, de igazából nem is olyan nagy, csak a konyha erre eső pultszigete amolyan amerikai módra ki lett ide nyitva. Én semmit nem változtattam, mert nincs időm foglalkozni a ház elrendezésével, amikor azzal sem békéltem meg, hogy a hátam mögött szervezték le az egészet. De ezt Cam már épp elégszer hallgatta végig, hogy mennyire nem tetszik az, amit anyám és Domi műveltek. Nem vagyok senkire sem rászorulva. - Mit szólnál, ha megkínálnálak egy jóféle borral? Még nem volt alkalmam meginni senkivel. - ezzel pedig nyomatékosan célzok arra, hogy Domival nem nagyon iszogatunk mostanában már. Pedig volt idő, amikor csak úgy elrángatott valami szórakozóhelyre, amihez az elején kicsit sem fűlött a fogam, aztán meg... Alig akartunk hazamenni. Tudom milyen ez. De most más a helyzet. A kanapéra dobom a táskám, a konyhába lépek, hogy máris megkaparintsam az üveget. Lévén, hogy nem volt tervben ez a késő délutáni program, nem hűtöttem be. De talán elnézi. Annál lelkesebben állok neki a bontogatásnak és a kitöltésnek. Tudom, hogy elég lenne neki két pálcaintés, de addig is realizálom magamban, hogy már megint kezd beütni a pánikérzés. Azt hiszem jól járnék, ha túllendülnék rajta, láttak így is eléggé szétcsúszva is már. Cameron pedig főleg, hisz a legtöbb időt mégis csak vele töltöm el a parancsnokságon. Arról nem beszélve, hogy volt egy kifutó svk órám ebben a félévben, apám pedig mindig hozta a szokásos formáját. Remélem még nem tud semmit és nem a gyerek dolog miatt szállt rám jobban. Ledobom magam a relatíve nagy, de mindennel teleszórt asztalhoz, hogy aztán néhány dolgot odébb pakolva helyet szorítsak. - Bocs, Domi mindig így viharzik el programokra, hogy a dolgai felét szétszórja. - nem is ragozom tovább, csak az asztalra teszem a két poharat, aztán a borosüveget is. - Nálad minden okés?
Az utóbbi időben túl sok minden történt, amelyeknek csak egy részéről tud jelenleg Devon, de úgy érzem, hogy eleget bizonyított már ahhoz, hogy megbízzak benne és... kicsit többet áruljak el magamról. Két éve ismerem úgy igazán és számomra is hihetetlen, de barátok lettünk. Igazság szerint Ő az egyetlen barátom, ha Seph-et nem számolom, mert Ő még igen fiatalka, és bár érettebb a koránál, valahol még csak egy gyerek. Az auguránvadász projekt kezdete óta ismét több időt töltünk együtt, mivel sok a feladat, mi pedig vállaltuk, hogy helyt állunk, így bár nyár van, pihenés és szakdolgozat írás helyett egyéb kötelezettségeinknek is eleget kell tennünk. Sajnáltam, hogy kiköltözött a koleszból, mert az új szobatársam nos... inkább hagyjuk, de megértettem. Neki ott van Domi, míg nekem, nos... kezdek én is vágyni arra, ami neki megvan, egy kapcsolatra, egy társra, valakire, aki mellettem állna. Mégse koncentrálok a párkeresésre, a két szakom egyszerre felemészti minden időmet, akár csak az aurorság, arról nem is beszélve, hogy Devon apjának is magasak az elvárásai. Nos... erről se beszéltem még neki, hogy Őt kértem fel konzulensemnek. Huhh, hát lesz miről beszélgetnünk. Örültem a meghívásának, ez csak természetes és ha nem Dev kezdeményezi a közös estét, akkor én tettem volna meg. Ismét sokáig bent voltunk a Minisztériumban, de aztán a hopp-hálózat segítségével megérkezhetünk végre abba a házba, amelyről már sokat hallottam, eddig mégse láttam. Érdeklődve lépek előrébb a kandallótól, egy egyszerű pálcaintéssel tüntetem el magamról az utazás porát, majd kíváncsian pillantok körbe. Otthonos... Caspar lakása óta valahogy jobban szimpatizálok az ekkora otthonokkal, mint a Castillo kúriával. Remélem körbevezet majd. És nos igen, arról se ártana majd mesélnem, hogy Morrison professzor lakótársa lettem. - Azt, hogy köszönöm, elfogadom! - mosolyodom el, majd követem a konyhai részre a srácot, ellenben megjegyzése elgondolkodtat. Domival miért nem itták meg közösen? Remélem, hogy nincs gond közöttük. - Otthonos... - jegyzem meg, bár látom, hogy még csak kipakolnak. A bor melegsége egyelőre nem zavar, bár tervezem lehűteni, amikor a poharainkba kerül, de addig hagyom Devont érvényesülni, nem akarok ismét túlbuzgónak tűnni, tudom olykor idegesítő a számára, tehát igyekszem illedelmes vendég lenni és akkor ülök le a kanapéra, amikor Ő is odasétál. - Nem gond. - arcát fürkészem, egyre biztosabban érzem, hogy valami gond van. A pálcám időközben előveszem, egy gyors bűbájjal lehűtöm a két pohár tartalmát, majd az enyémet a kezembe veszem. - Kössz! - egy kisebb mosoly, de különös ez az egész, nagyon is különös. Viszont nem vagyok önző, már rég nem, így csak hátradőlök a kanapén, majd a srácra pillantok. - Figyelj, barátok vagyunk és jól ismerlek. Bökd már ki, hogy mi van, mert azt látom, hogy valami nagyon nincs rendben. Rólam ráérünk később beszélni, majd... mesélek. - igen, idővel. De nem véletlen most hívott át magához, meg akar osztani velem valamit, jól tudom, szóval csupa fül vagyok, figyelek. Poharam közben az övéhez döntöm röviden, így kívánva egészséget, majd kortyolok bele az italba. Hmm, kellemes, bár ritkán borozok. Mindenesetre csendben maradok, képes vagyok figyelmes is lenni, úgy tűnik. Rám se ismerni most a két évvel ezelőtti énemhez képest.
Vendég
Szer. Okt. 06, 2021 5:44 am
Cameron & Devon
Pocsék házigazda lennék már a legelején, ha nem kínálnám meg borral. Amikor az eszembe jutott, hogy meghívhatnám magamhoz, már akkor úgy éreztem, rég meg kellett volna tennem. Hisz nem tegnap és nem is tegnapelőtt kaptuk meg ezt az otthonos kuckót. Nem nagyon volt választásom, ez tény, sőt még okom is volt haragudni, hogy összebeszéltek a hátam mögött. De anyám mindig a terhességgel takarózik, nekem pedig lassan elegem volt az egész felhajtásból. Más is biztos így lett volna, ha felfújják azt, amitől amúgy is iszonyodott még gondolatban. Nem voltam büszke rá, hogy így volt, de így volt. Az okom mégis pofonegyszerű volt. Voltunk Cameronnal annyira jóban, hogy megmutassam neki a házunkat, na meg egyre gyakrabban szabadkoztam neki, ha elbambultam valami megbeszélés közepette. Rendet kellett raknom a fejemben, mielőtt még valami hülyeséget csinálok egy olyan pillanatban, amikor nem kellene. Belépve a nappaliba nem akartam még amiatt is szabadkozni, hogy mekkora doboztengerben élünk még, de így volt kétségkívül, így aztán egy kis pálcaintéssel eszkábáltam némi helyet magunknak. Végülis nem szóltam arról egy szót sem, hogy elköltöztünk, a házat is valamikor az elmúlt egy-két hétben említettem meg teljesen véletlenül. Aztán én magam is zavarba jöttem az egésztől. De csodálja bárki is? Olyan érzésem volt, hogy mindenki összeesküdött ellenem és akarták volna kivétel nélkül a gyereket, csak én nem. Nem volt senki, aki megérthette volna az én aggályaimat és a fenntartásaimat. De lehet csak egyszerűen le kellett volna ülnöm Cameon mellé és elmondani mizu ahelyett, hogy kerestem volna a hozzá kapcsolódó témákat. Egy biccentéssel megköszöntem a segítséget az italnál, aminek egyikét végül csak átnyújtottam neki és és is az övéhez koccintottam a sajátomat. Azonban semmi nem jutott eszembe, amit mondhatnék, hogy mire igyunk. Különös egy kicsit. Mégis olyan jól esett csak úgybelekortyolni. Hát hogy a viharba ne? - Nos... Emlékszel a csapatépítőre és arra, hogy nem tudtam mit kezdeni a kapott pólónkkal? - végül egy teljesen nem is ide vágó téma jutott eszembe, ami kicsit sem kapcsolódhatott ide, hisz arról szólt, ki mennyit iszik, mennyire üti ki magát, ismeri meg a másikat vagy hasonló. Na szóval kicsit sem gyerekbarát. És valahogy mégis ez jutott eszembe, most üssön le valaki. - Na azt a pólót csak egy kicsit össze kellene zsugorítani és máris jó lenne egy kisemberre. Áh, hagyjuk inkább, nem tudom mit csináljak ezzel a helyzettel. - sóhajtottam végül, ahogy rá pillantottam. Nem várhattam, hogy megértsen. Sőt le is tolhatott, hogy mennyire felelőtlen voltam. Legszívesebben én is ezt tettem csak naponta, ahányszor reggel a tükörbe néztem. - Domival egyébként megvagyunk. Csak teljesen más elképzelései vannak. Nekem egyre erősebben él a fejemben egy örökbeadás, önző lennék? - kétségeim pedig mindig akadtak, mert képtelen voltam leszokni a folyamatos aggódásokról. Főleg mostanában. - Mindegy, veled mi van? Mesélj valamit.
Egyáltalán nem haragszom Devonra azért, mert csak ma hívott el magukhoz. Tudtam, hogyha úgy érzi, hogy eljött az ideje, meg fogja tenni. Egyébként se ismerem Domit, azaz látásból persze igen, de soha nem beszéltem vele, nem volt rá okom. Most már van, majd egyszer oda jutunk. A bor kedves gesztus, elfogadom, jól is fog esni, de az érdekel igazán, hogy miről szeretne velem beszélgetni. Sejtem, hogy nem csak háznézőbe jöttem, hanem komolyabb indok is meglapul a háttérben. A borokat lehűtöm, koccintunk, de beszédet nem kell mondani róla, elég csak innunk a finom nedűt. Kellemes érzés, ahogy lecsorog torkomon, de aztán már el is indítanám a beszélgetést. Ha jól sejtem itt csak ketten vagyunk, a dobozok pedig továbbra se zavarnak. Meséljen! Jó hallgatósága leszek, már egy ideje az vagyok, hiszen barátok lettünk, törődöm vele és szeretném, ha tudná, jobban is támaszkodhat rám, már ha akar. - Persze, nehéz lenne elfelejteni! - vigyorodom el, mert azért jópofa volt és ahogy az sejthető volt, mi nyertünk abban a versenyben, amiben együtt szerepeltünk. Nem meglepő, jók vagyunk együtt, ezt szerintem lassan már az egész aurorság tudja, és talán ezért is vagyunk közösen a projektekben, például az auguránvadászosban is. A póló mondjuk nem volt túl szép, de némi színváltoztatással tökéletes lett, nekem tetszik legalábbis. Na de mi is van vele? Figyelek ám! A kismeberes megjegyzésre viszont elmosolyodom, majd finoman vállammal meglököm Devonét. - Azért átszínezni se ártana, de igen, tényleg jó lenne egy kismeberre. És ne hagyjuk, mesélj! Ne tartsd magadban, az csak felemészt. Esküszöm, hogy nem adom tovább senkinek! Azt hittem, hogy mostanra már bízunk egymásban. - vagy mégse, csak én szeretném, ha így lenne? Tény, nekem is vannak titkaim, de... azok nem olyan szintűek és tervezek én is megnyílni, de ahhoz látnom kell, hogy Ő is ezt teszi. - Az örökbeadás? - kis szünet, iszom egy kortyot. Tudom, hogy azért mondja, mert érdekli a véleményem, de... vajon helyes kimondanom? - Én... én még sohase voltam olyan helyzetben, mint amiben most te vagy, de azt biztosan tudom, hogy soha nem akarnám, hogy más nevelje fel a gyerekemet. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy mást hív a gyerekem apának, ahogy azt se tudhatod, hogy milyen családhoz kerül. Aki kívül tökéletesnek tűnik, lehet romlott is... gondolj csak a saját családjainkra. - hiszen aranyvérűek vagyunk, híres famíliák, mégis milyenek? Nem kívánnánk senkinek se hasonlót. - És ez nem önzőség, meglehet, hogy még nem állsz készen arra, hogy szülő legyél, amit tökre megértek, én se állnék, még fiatalok vagyunk. Basszus, még mi is tanulunk! De... ha nem akarod megtartani, az elvetélésen nem gondolkodtál? Ha még elég pici, akkor... szóval, később is lehet még gyereketek. - persze tudom, ez is borzasztó, de inkább ez, mint idegenek neveljék fel és esetleg borzalmas élete legyen. Vagy Ők tegyék vagy más ne. - Oké, lehet, hogy én lennék önző... - esik le, majd beletúrok némileg hajamba is. És hogy velem mi van? - Nem mindegy! Előbb inkább azt beszéljük meg, hogy mi van veled, utána ráérünk rólam beszélni. Amúgy nyáron most én is máshol lakom, nem otthon, de majd... majd elmondom. - legyintek, nem számít. - Szóval, Domi hány hetes terhes? - térek vissza, mert ez fontos információ és a helyzet az, hogy nem tudom.
Vendég
Csüt. Nov. 25, 2021 3:05 am
Cameron & Devon
Annyi minden történt velünk, hogy igazából nem is nagyon tudtam volna úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Egy kissé összecsaptak a hullámok a fejem fölött. Nem volt egyszerű úgy maximálisan teljesíteni a vizsgaidőszakot, hogy közben kialvatlansággal küszködtem, mert Domi számtalanszor megébresztett éjjel a mocorgásával és a rendszertelen életmódjával. Ez a gyerek teljesen felforgatta a mindennapjait és emiatt csak haragudni tudtam rá. Valóban nem éreztem úgy, hogy én erre az egészre készen állok és még csak nem is igyekeztem ezt leplezni. Domival a kapcsolatunk nagyjából amolyan vihar előtti csend volt, amit azzal igyekeztem megszüntetni, hogy alaposan is átbeszéljem vele az örökbeadás lehetőségét. De erre még gyűjtöttem az erőt, még én magam sem éreztem teljesen késznek rá magam. Mégis hogy lehet egy ilyenre? Camnek szerettem volna megmutatni a házat, ahol immár újonnan laktunk, mert egyfelől illő volt már a dolog, másfelől pedig szerettem volna meginvitálni egy pohár akármire a saját otthonomban. Most azt elhessegettem, hogy ez nem jött volna létre anyám hathatós közbenjárása nélkül, de az ellen őszintén szólva sem tehettem semmit, hogy összefogtak a hátam mögött. - Persze, bízunk. - nem akartam annak jelét adni, hogy ne tennék így, az én részemről sem volt semmi kétséges ezzel kapcsolatban. Csak ne lett volna ez a téma annyira nehéz, hogy csak úgy kibökjem. Bezzeg fél órája még ömlött belőlem a szó az egyik vizsgáztatóról. Szépszerével akadtak olyan előadóink, akitől finoman szólva is borsózott a hátam. Na az apám pont ilyen volt. De aztán végül csak sikerült kiböknöm, hogy mi a fészkes fenét kerülgetek ennyire. Aprót bólintottam. Igyekeztem elfogadni a szavait, volt abban is realitás, de jelenleg nem álltam készen pozitívumok befogadására. Ijesztő volt, ahogy belegondoltam, hogy hamarosan megmozdul Domi hasában. Nem tudtam, hogy mi ütött belém, egyszerűen csak nem akartam. - Igen, tudom. Biztosan olyannak adnám, akit egy kicsit jobban ismerek, mintsem kapargassam a felszínt. De gondold el, itt vagyunk mindketten akadémisták, tanulunk, ha az én bevételeimet nézzük, siralmas. És most hagyjuk a vagyont, az apámé, nem az enyém. - ha már aranyvérű család, ő biztosan pontosan tudhatta azt is, hogy milyen aljas dolog a függőség. Ha már csak azért kapott valami pénzt, mert épp megérdemelte, mert épp az apja kedvében járt valamivel. Én sem voltam kivétel és amióta leléptem otthonról, egy kanyi vasat, annyit sem láttam. - Elvetetésről Domi hallani sem akart. Most meg már túl sok idő eltelt. - én tettem még rá pár kör próbálkozást, miután lehiggadtunk a tesztet követő napokban, hetekben. Egészen a harmadik hónapig kitartottam, de az érveimet igazán meg sem hallgatta. Csak nem. - Te elköltöztél otthonról? - ezt nem is mondta. Vagy csak annyira elhavaztak a saját gondolataim, hogy nem jegyeztem volna meg? Micsoda egy szar barát vagyok. Inkább ittam az italból, hogy addig is lazítson, oldjon szépen fel. - Az ötödik hónapban van, mindjárt félidős. Azt mondják, hogy nemsokára a gyerek is megmozdul. - torz grimasz volt a válasz mellé a reakcióm. Tényleg annyira abszurd volt az egészbe belegondolni. - Szóval érdekel, hogy miért költöztél el te is.
Az utóbbi időben túl sok minden történt, amelyeknek csak egy részéről tud jelenleg Devon, de úgy érzem, hogy eleget bizonyított már ahhoz, hogy megbízzak benne és... kicsit többet áruljak el magamról. Két éve ismerem úgy igazán és számomra is hihetetlen, de barátok lettünk. Igazság szerint Ő az egyetlen barátom, ha Seph-et nem számolom, mert Ő még igen fiatalka, és bár érettebb a koránál, valahol még csak egy gyerek. 
