Students don't care how much you know until they know how much you care

Ingerülten feltöröltem az asztalomra kiömlött kávét, majd egy gyors bűbájjal felitattam a halmokban álló papírokról a sötét foltokat. Dolgozatot javítottam egy mézeskalácsos latte társaságában, legalábbis próbálkoztam vele, a gondolataim újra és újra elkalandoztak, olyannyira, hogy sikerült a bögrémet is felborítanom. Két éve kaptam egy akkor ballagó diákomtól, azóta semmi másból nem voltam hajlandó kávézni az iskolában, csakis ebből, hogy mindenki láthassa rajta a "Tears of my students" feliratot.
A Gina Accipiterrel való különös beszélgetés óta naponta többször azon kaptam magam, hogy az eldobott kis füzetén kattogok, noha magam sem értettem az okát. Nem volt benne semmi különös, nekem, kívülállónak nem, de minden szamárfüles lapról ordított, hogy a kislánynak sokat jelent. Egy elveszített élet utolsó emlékeit talán, bár nem tudhattam, csak ez az érzés töltött el, ahogy végigpörgettem az újságkivágásokat. Vissza akartam adni neki, de azóta sem nyílt rá alkalmam és ugyan megmutattam Rodynak, de nem szerettem volna rábízni a feladatot. Én találtam, én is adom vissza Ginának. Rodynak így is többet kellett foglalkoznia vele, mint bármelyik másik diákjával. Persze ő nem bánta, rajongva szeretett minden gyereket, a sutasága ellenére tanításra született. Ugyanolyan kedvesen fordult a honvágytól pityergő elsősökhöz, mint a határaikat feszegető végzősökhöz. Kivétel talán csak egy akadt, Kyle Briggs, de őt a tanári kar tagjai egy emberként gyűlölték, eltekintve a kedves tanfelügyelő úrtól, aki iskolánk kiemelkedő tanulójának tartotta Kyle-t. Runcorn egy idióta, számító patkány volt, aki után a régi tanárok valószínűleg Dolores Umbridge-t is visszasírták, de akinek volt esze, az nem húzott ujjat vele, bármelyikünk karrierjét darabokra zúzhatta. Éppen ezért kerültem őt messziről és erőltettem magamra egy kínos mosolyt, akárhányszor szóba kellett elegyednem vele. Pedig lett volna miről panaszkodnom neki, de aligha érdekelte, hogy a mágiaügyi miniszter unokaöccse ma reggel letörölhetetlen krétával, jó nagy betűkkel a mágiatörténet terem táblájába véste, hogy "buzi". Csak így, egyszerűen. Nem kellett hozzá legilimentornak lennem, hogy tudjam, ő volt az. És nem tehettem mást, csak némán ignoráltam, bármennyire is sértő volt. Ő bármit megúszott, a Gina Accipiter-féle diákok pedig ki sem látszottak a büntetőmunkából, ahelyett, hogy törődést kaptak volna. Hol az igazság ebben a világban?
Félretoltam a javításra váró dolgozatokat, a tetején éppen ott pihent Carol Dolohové, már előre sejtettem, hogy Kiválót írt. Azon kevesek közé tartozott, akik R.A.V.A.Sz. szinten is megugrották a lécet, természetesen tőle nem is vártam mást. Még egy kiváló képességű diák, aki miatt Runcorn rendszeresen problémázott és többször kísérletet tett rá, hogy elutasítsa Carol színházi kikérőit. Nem sikerült neki, Caroline apja nem hagyta annyiban. Néha jó volt látni, hogy az iskola minidiktátora nem kapja meg, amit akar.
Éppen előhalásztam az íróasztalom fiókjából egy doboz cigarettát, amikor kinyílt az ajtó és belépett a tanári szobába Viviana.
- Már ki is csengettek? Akkor ezzel még várok, egy csapat hugrabugos lány dohányzásellenes prospektusokkal üldöz már egy hete - dobtam le a zsúfolt asztalra a cigisdobozt.

Vágtam egy fintort a megjegyzésére, bár ez első sorban nem a komolytalan sértésnek szólt, nem vettem a szívemre. Tudtam, hogy le kéne szoknom a dohányzásról és különben is híres voltam a baráti szurkálódásról, ironikus lett volna, ha éppen én sértődöm meg ilyesmin. Rody is tanúsíthatta, hogy a humorom szinte ebben merült ki, egymás között pedig sportot űztünk belőle. Én leszóltam a bajszát, ő hobbitnak nevezett, megszokott rituálé volt ez kettőnk között.
- Ne ilyen hangosan, még a végén Runcorn tanfelügyelő úr magára veszi és megsértődik. - Nyilván nem Runcornra gondolt, de nem bírtam kihagyni. - Ha nem ismerném túl jól a diákokat, még a végén arra gyanakodnék, hogy te uszítottad rám őket. Mindegy is, túlélem valahogy, Valentin-napi üdvözlőlapokat kapni sokkal kínosabb.
Minden évben érkezett néhány bagolypostával, névtelenül és legszívesebben minden alkalommal a föld alá süllyedtem volna. Rody persze nagyon viccesnek találta a diáklányok rajongását, én elképesztően kínosnak. Jobban örültem volna, ha a mágiatörténet beadandójukat iparkodnak ennyire eljuttatni hozzám. Ez volt az egyetlen ok, amiért szívesen lettem volna már szenilis, ősz professzor, a fiatalság átkának tekintettem ezt a nem kívánt és számomra egyben érthetetlen figyelmet.
- Páratlan optimizmusra vall a tantárgyamat a kedvenc szóval egy mondatban említeni. Tényleg. Minden önsajnáltatás nélkül. - Már a kezdetek kezdetén elfogadtam, hogy a diákok többsége egyszerűen nem kedvelte a történelmet. Mindent megtettem azért, hogy az óráim érdekesebbek és interaktívabbak legyenek, de nem vehettem fel a versenyt a mumusok legyőzésével, a patrónusidézéssel, izgalmas bájitalok kotyvasztásával vagy éppen unikornisok gondozásával. Az elsősök még egészen izgalmasnak találták, ha kreatív beadandókat adtam nekik, de egy bizonyos kor után már csak nyűgnek érezték. Pedig én tényleg nagyon igyekeztem...
- Erre a kérdésre sosem tudnék nemmel válaszolni - nyújtottam felé a bögrémet. Világ életemben éjjeli bagoly voltam, éjszaka és hajnalban tudtam igazán tevékeny lenni, amikor mások már régen aludtak. Ez viszont azt eredményezte, hogy napközben minden segítségre szükségem volt az éberség fenntartásához, leginkább rengeteg kávéra. És szerettem is kávét inni, volt valami megnyugtató a frissen főtt kávé illatában.
Belekortyoltam a forró italba, majd letettem a bögrét az asztal szélére, hogy kezelésbe vehessem az elázott dolgozatokat. Sosem remekeltem a háztartási bűbájokban, sajnos Rodyval ez közös gyengeségünk volt, otthon többnyire rákényszerültünk a muglik takarítási módszereire. Házimanók mellett nőttem fel, tizenhét éves koromig arra sem szorultam rá, hogy kitakarítsam a szobámat, így hát érthető, hogy nem az ilyen jellegű bűbájok váltak a szakterületemmé. Tizenévesen eszembe sem jutott ezzel foglalkozni, noha sajnáltam a folyton robotoló házimanókat, de akkor még nem voltam hozzá elég tudatos, hogy bármivel is megkönnyítsem az életüket azon kívül, hogy kedves voltam velük. Az aranyvérű neveltetés egyik hátulütője. Néha eltűnődtem azon, vajon mik voltak azok a hátrányosságaim, jellemvonásaim, amiket kitörölhetetlenül belém neveltek.
- Elég sok mindenen, ami azt illeti. Nemrég beszéltem Gina Accipiterrel, mármint talán túlzás beszélgetésnek nevezni, de volt néhány igazán aggasztó kijelentése és azóta nehezen verem ki a fejemből. Olyan tehetséges lány és félek, hogy elkallódik. Aztán ott van Kyle Briggs is, de róla inkább ne is beszéljünk. Csak a szokásos. Mindegy is - ráztam meg a fejem, mintha tényleg nem számítana.
Megköszöntem a kekszet, majd kivettem egyet a dobozból. Elképesztően finom volt - mint mindig.
- Új recept? Ez most a szokásosnál is jobban sikerült, pedig az nem egyszerű feladat.

Ha a dohányzásban nem is, abban biztosan egyetértettünk Vivianával, hogy Runcorn tökéletesen alkalmatlan volt a munkaköre betöltésére. Személy szerint én azt gondoltam, hogy általában az életre is alkalmatlan a kedves tanfelügyelő úr, de ez mellékes, minket csupán az oktatást érintő inkompetenciája zavart. Feltehettük volna ezerszer a kérdést, hogy miért kapta meg ezt az állást, de felesleges volt: nyilvánvalóan azért került ebbe a pozícióba, mert politikailag jól helyezkedett. Briggs ültette ide, ahogy annak idején Dolores Umbridge-t Cornelius Caramel. Nem kellett ehhez rosszindulatúnak lenni, Runcorn imádata a mágiaügyi miniszter és az általa képviselt értékek iránt világosabb volt a napnál is. Néha csodálkoztam rajta, hogy nem kellett minden terembe egy bekeretezett portrét kitennünk Maurice Briggsről.
- Szeretnék rácáfolni, de nem tudok. Runcornt sem az eszéért szeretjük. Leginkább semmiért. - Aggódnunk kellett volna, hogy akár meghallhatja a beszélgetést, hiszen volt némi beleszólása a tanári kar összetételébe. Szerettem itt tanítani, de ha nagyon szorult volna a hurok, máshol is hajlandó és képes lettem volna elhelyezkedni. Nem hunyászkodhattunk meg mindannyian, csak mert Runcorn kirúgással fenyegetőzött, amint valami nem tetszett neki. És szerencsére még mindig McGalagony volt az igazgató, ő pedig tűzbe ment volna bármelyikünkért. Egykori diákjaként egészséges mértékben tartottam az idős igazgató asszonytól, de legerősebben mégis tiszteletet és szeretetet éreztem iránta. Akkor is, ha a szúrós tekintetétől még a mai napig az átváltoztatástan RBF és RAVASZ vizsgáim jutottak eszembe, ahol K-t kaptam ugyan, de közben kis híján egy pánikrohamot is.
- Kinövik, de minden évben jön az utánpótlás és esküszöm, Viviana, évről évre rosszabbak. Rody persze élvezi, tudod milyen, de szerintem borzasztóan kínos.
Ha listát kellett volna írnom azokról a diákokról, akik szerették a tantárgyamat, nem kellett volna hozzá egy egész pergament elpazarolnom, bőven elég lett volna egy cetli is. Nyilvánvalóan Gina Accipiter foglalta el az előkelő első helyet a "ki utálja a legjobban a mágiatörténetet és Richard Averyt?" toplistán, de azért akadtak még páran, akik versenybe szállhattak vele. Igaz, ők legalább bejártak az óráimra és nem lopták el egy vadászgörény segítségével az utolsó szál cigarettámat. Bármilyen szürreálisan is hangzik ez a történet. A vadászgörénnyel kapcsolatos részét nem is akartam megosztani Vivianával, még a végén azt gondolta volna, hogy csúnyán bevertem a fejemet, eltalált egy konfúziós bűbáj vagy egyszerűen csak megőrültem dolgozatjavítás közben. Pedig Merlinre esküszöm, egyik sem történt meg, csak Gina körül könnyen hihetetlen dolgokba keveredhetett az ember.
- Köszönöm - vettem el a bögrét, miután kitöltötte nekem is a kávét. - Ennél tökéletesebben körül sem írhattad volna Ginát.
Valóban páratlanul tehetséges volt és páratlanul értett a szabályok áthágásához. Voltak problémás gyerekek az iskolában szép számmal, ilyen a tanárpálya, de egyikükkel kapcsolatban sem éreztem ilyen erőteljesen, hogy szélmalomharcot vívunk. Gina túl okos volt ahhoz, hogy veszni hagyjuk, de túl elutasító is ahhoz, hogy bármiben is hallgasson ránk. Nem csak rám, Rody tanácsait sem fogadta meg, pedig ő annyira igyekezett...
- Úgy gondolja, hogy számára nincs jövő. Egyszerűen semmit sem akar kezdeni magával, mert a fejébe vette, hogy neki semmi sem sikerülhet, neki nincs esélye az életben és egy híd alatt fog meghalni. Nem teljesen így fogalmazott, de a lényeg ez volt. Próbáltam hatni rá, de hát te is tudod milyen... És elhagyott egy füzetet, bevallom, belenéztem és... - Nehezen találtam a szavakat, ezért inkább előtúrtam az íróasztalom fiókjából a kis naplót és Viviana felé nyújtottam. - Inkább nézz bele te magad. Szerinted ennek a gyereknek egy híd alatt kell kikötnie? Mert szerintem nem. Mármint senkinek sem szabadna, de Gina... Ginának végképp nem.
Lemondóan megráztam a fejem. Nem akartam Kyle Briggsről beszélni, felesleges lett volna ezen idegeskednie neki is.
- Leszidod? Ha érdekelné, akkor nem vésne a táblára olyan kedves jelzőket, amit ma is bájosan odabiggyesztett óra előtt. Igazából nem is számít, csak azért mégis felháborító. - Nem volt kedvem beavatni a részletekbe, talán magától is el tudta képzelni, milyen jelzővel illetett kedvenc kisdiákunk.
Nem folytattam azonnal a sütemény dicséretét, túlságosan elmerültem annak kellemes ízében. Mondhatni süteménysznob voltam, nagyon szerettem az édességet, de nem akármilyet. Viviana receptjeiben azonban még sosem csalódtam.
- Ha esetleg nagyon unatkoznál, ebből néhány kilót nyugodtan ott felejthetsz az ajtóm előtt, ígérem, nem fog kárba menni - mosolyodtam el. - Ha nem lennék csapnivalóan béna a konyhában, biztosan én is megsütném. De ettől kíméljük meg a világot.