You play the devil's game - Scorpius & Seph

Az év vége közeledtével lesz egyre bizonytalanabb és bizonytalanabb a helyzetem. Annyi szálat kezdtem mozgatni a háttérben, hogy úgy érzem, hogy kezdek elérni a határaimhoz, de nem lennék Persephone Lestrange, ha egy ilyen kis apróság az utamba állhatna, főleg akkor, ha a terveim megvalósításáról van szó. A rendbeli találkozások kicsit megfogyatkoztak hála annak, hogy Bagman nagyon durván szemmel tartotta az aranyvérű diákokat és nem kockáztattam meg azt, hogy az egész rend létezésére fény derül. A találkozások tehát megritkultak, az új tagok toborzása is jóval lassabb folyamban történt, mint ahogy én azt szerettem volna, de van amikor az ember lányának áldozatokat kell hoznia azért, hogy biztonságban maradjanak a tervei. Viszont ez nem jelenti azt, hogy nem is adtam fel. Amikor csak tehettem nyitva tartottam a szemem: megfigyeltem a körülöttem lévőket, észrevétlenül tesztelgettem azokat az embereket, akiket esetleg megfelelőnek találtam volna ahhoz, hogy csatlakozzon a titkos társasághoz, és ez az év vége közeledtével sem történt másként. A tanulással nem nagyon kell foglalkoznom, mert jóval többet tudok, mint ahogy azt bárki is kinézné belőlem, ráadásul amúgy is arra kellett törekednem, hogy ne legyenek túl jók a jegyeim, különben az egész álcámnak annyi lett volna, ezért tudtam egyéb dolgokra koncentrálni… jelenleg pedig nem más volt a célpontom, mint Scorpius Malfoy.

Már régebben is felfigyeltem rá, már csak a neve miatt is, hiszen ki ne örülne egy Malfoynak, ha éppen tisztavérű varázslókat és boszorkányokat próbál összegyűjteni az ember? Viszont… Scorpius egyáltalán nem tűnt megfelelőnek arra, hogy egyáltalán még csak beavatásra is kerüljön, ennek pedig nagyon sok oka volt. Először is, ott volt a nyílt barátsága Potterrel, arról nem is beszélve, hogy amennyit sikerült megfigyelnem a viselkedéséből, abszolút nem olyannak tűnt, akit érdekelnek a régi, aranyvérű értékek. Ezt a tényt, pedig sajnáltam, mert nem jött volna rosszul egy Malfoy a soraink között. Viszont ezeknek a tudatában elengedtem őt, és nem is jutott eszembe még nagyon sokáig, egészen addig, amíg nem értesültem az édesanyja haláláról. Kegyetlennek hangzik majd, amit ezután elhatároztam, de a cél érdekében mindent képes vagyok megtenni, és a manipulálás kifejezetten az erősségeim közé tartozik, ezért úgy döntöttem, hogy mégis megpróbálkozok a dologgal, bízva abban, hogy Scorpius az édesanyja halála után kellőképpen befolyásolhatóvá válik, ami majd az én malmomra hajtja a vizet. Egy próbát mindenképpen megér, nem igaz? A terveimnek a ma este tűnik a legjobbnak, hogy elkezdjem az akciót. A klubhelyiség viszonylag kihalt, mindenki kint élvezi a nyár közeledtét, és inkább a szabad ég alatt bújják a könyvüket, mint az alagsorban, viszont az, akit én keresek, most épp itt van, egyedül. Egyből mosoly húzódik az ajkaimra, először az őszinte, majd a jól begyakorolt kedves mosoly, amit mindig azoknak tartogatok, akiktől akarok valamit.

-Scorpius, szia! - Köszönök rá felvéve a kedves álarcomat. Beszéltünk már egymással, hiszen egy évfolyamon vagyunk, néha még kértem is tőle segítséget, amikor “elakadtam” valamelyik házifeladatomban, habár ő sosem tartozott a “barátaim” csoportjába.
- Zavarhatlak egy kicsit? - Kérdezem ártatlanul, továbbra is fenn tartva a kedves mosolyt, és ha igen a válasz, akkor lehuppanok nem messze tőle. Otthon sokkal elegánsabban viselkednék, de jelenleg most csak egy egyszerű lányt játszok, aki általában butácska és még kicsit szerencsétlen is, na és persze a legfontosabb: szociális.
- Te is nagyban tanulsz a vizsgákra? - Érdeklődöm kíváncsian.
- Egyébként… hogy vagy? - Halkítom le egy kicsit a hangom, és a mosolyom is eltűnik egy kis időre. Nem akarok beletenyerelni a témába, de úgy gondolom, hogy az a Seph, aki mindenkivel kedves, ezt biztosan megkérdezné. Nem kérdezek rá konkrétan, hogy pontosan mire értem, ha szeretné, akkor belemegy, ha nem, akkor maradhatunk a felszínes beszélgetésnél is, nekem az is megfelel… legalábbis egyelőre.

Látom rajta az apró jeleket. Mindig is jó megfigyelő voltam, alapvetően is szerettem megfigyelni csendben a környezetem és azután levonni mindenféle következtetéseket, amik általában helyesnek bizonyultak, kivéve olyankor, ha olyan érzelmeket kellett volna megértenem, amiket én nem tapasztaltam még meg. De a gyász, a kialvatlanság, és a szomorúság nem volt ismerem számomra sem, és az, hogy Scorpius az édesanyja halálát rosszul élte meg, az teljesen természetes volt. Nem én vagyok a világ legempatikusabb embere, de abba azért még én is képes vagyok belegondolni, hogy milyen lehet az, ha az édesanyját veszíti el az ember. Én is szörnyen rosszul fogadnám, akármennyire is hiszik sokan, akik rendesen is ismernek, hogy nincsenek érzelmeim. Vannak. Csak nem szeretem kiteregetni a nyilvánosság elé azokat. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a mosolya inkább színlelt, mint őszinte, de ennek ellenére is megengedi, hogy leüljek mellé, ami azért akárhogy is nézzük… elismerésre méltó. Én biztos nem tenném meg, bár én alapból is utálom az embereket.

Hálásan rámosolygok a fiúra, majd ki is használva azt, hogy van mellette hely, egyből leülök mellé. Az első és legfontosabb szabály, ha valakit befolyásolni akar az ember, hogy közvetlennek, megközelíthetőnek és barátságosnak kell tűnni, ezt pedig úgy lehet a legjobban elérni, ha közel maradunk a másik személyhez. Az igazi Persephone biztosan nem ezt a helyet választotta volna, de most célom van, és ezt a célt legjobban a kialakított Seph tudja megvalósítani. Szerepben kell maradnom.
- Igen, tudom. - Sóhajtok csalódottan. Mindenki tisztában van azzal, hogy nem én vagyok a legokosabb az évfolyamunkon, ezért pedig tettem is, hogy így legyen. Nem igazán lepődöm meg azon, hogy nem akar igazán az édesanyjáról beszélni, és el is fogadom. Nem azért jöttem, hogy elmélyítsem az így is mély sebét, ezért csak bólintok a szavaira, és csak gyengéden megsimítom a karját, de több szót nem ejtek a témáról.
- Eléggé kiszámítható vagyok, ugye? - Kérdezem egy halk nevetéssel a kérdését hallva, miközben zavartan elkezdem a hajamat birizgálni. Szándékosan persze, de annyira természetesen jön már ez nálam, hogy már-már észre sem veszem, mikor teljesen áttérek a másik személyiségembe, amit kialakítottam magamnak.

- Nagyon tartok attól, hogy el fogom rontani a vizsgáimat. - Pillantok le a földre szégyenkezve.
- Szerencsére a barátaim sokat segítenek, de bájitaltanból még így is szörnyen nehezen haladok. Az elméleti dolgokat, ha nehezen is, de bele tudom verni a fejembe, ha nem alszok semmit és csak a könyvek felett görnyedek, de a gyakorlat… a gyakorlat az sehogy sem megy jobban. - Mondom sóhajtva, az elkeseredettség élő szobraként.
- Nem akarlak ezzel terhelni, mert tudom, hogy most neked is bőven van mivel foglalkoznod, és biztos hogy nem hiányzik az, hogy megint nekem kelljen segítened, de nagyon hálás lennék. - Pillantok felé bizonytalanul.
- Melyik a kedvenc süteményed? Megsütöm neked cserébe, ha adsz pár tanácsot! - Ajánlom fel neki, egészen kicsit közelebb csusszanva hozzá, miközben reménykedve nézek rá.
- Nem kell sok időt tölteni velem, ígérem, majd megkérek mást, de te vagy a legjobb bájitaltanból az évfolyamon, és pár tanács a világot jelentené nekem. - Esküszöm ezért az alakításért simán kaphatnék valami díjat. Semmi szükségem segítségre, az egyik tantárgy amiből erős vagyok az pont a bájitaltan.