Nagyon igyekszek nem gondot okozni Casparnak és normális lakótárs lenni, így nem vagyok útban, sok időt töltök a szobámban vagy távol a lakástól, de mégse kerülöm Őt. Az auguránvadász projekt miatt valóban rengeteg időt kell a Minisztériumban töltenem, de ezt egyáltalán nem bánom, komolyan szeretnék a részese lenni és hasznos a társaim számára, de jóleső azért este néha egy-egy sakkpárbaj, mely során én is nyerek, nem csak a professzor. Az nekem is természetesen feltűnt, hogy az első naphoz képest nem olyan nyílt, de talán... talán jobb ez így, akkor hirtelen túl sok volt az információ, én pedig nem tudtam mire vélni. Így normálisabb, ahogy az is, hogy csak ritkán eszünk együtt. Általában a Minisztériumba kérem a kaját, szóval rendelek vagy beülök egy étterembe. A lényeg, hogy megoldom magamnak.
Na de némi szünetet is kell tartanom, és nem éppen olyat, hogy a szakdogámat folytassam, hanem edzek is kicsit, ahogy azt megbeszéltük. Fizikailag és mentálisan is természetesen, ami fárasztó lesz, de jót fog tenni, érzem. Remélhetőleg pedig össze se zörrenünk majd. Igyekszem normálisan viselkedni, hallgatni rá, véletlenül se kötekedni, ahogy néha azt órákon tettem és őszintén szólva egészen más ez a privát oktatás, amikor csak velem foglalkozik és baromira tetszik, hogy párbajozunk. Mindent bele is adok, ezt láthatja rajtam, de felesleges kellemetlenségeket nem okozunk egymásnak. A két új átoknak is örülök, igyekszem a lehető legrövidebb idő alatt elsajátítani őket, begyakorolni, mert tudom, hogy hasznosak lesznek. Caspar figyel arra, hogy olyasmit mutasson, amit aurorként is használhatok majd, pedig nem lenne kötelessége, elvégre Őt az SVK szakom kellne, hogy érdekelje. Értékelem. - Egész jól? Tökéletesen! - vigyorgok szélesen és pimaszul és az ego azért megszólal ám. - Rendben, de pár perc nekem elég. - viszont kibújok a pulcsimból, arra már nem lesz szükségem, egészen bemelegedtem, így marad a szürke póló és a melegítőnadrág. Ha nem megyek sehova, akkor általában ilyen laza a viseletem, nem látom szükségét elegánsan öltözni vagy farmert húzni. Szóval elkezdtem otthon érezni magam. Az itallal viszont meglep, ezek szerint észrevette, hogy ezt szeretem - mondjuk nem volt nehéz, hála a közös hűtőnek -, így mosolyogva veszem át, aprób biccente felé. - Köszönöm! - megjegyzem, hogy ezek szerint Ő is csípi. Belekortyolok, de érzékelem, hogy eléggé kiszáradtam, így elég hamar fog elfogyni a pohár tartalma, miközben hallgatom a férfit. - Egyetértek, szerintem is jó lenne úgy is gyakorolni a legilimenciát, ennyi nehezítés belefér majd. Akkor legyen a box, de előre szólok, a térdem hetekig sajgott utána, lehetőleg maradjak egybe. - tehát a csontjaim is. Elmosolyodom azért, miközben a szemeibe nézek, de nincs bennem félelem, csak... figyelmeztetek. Asszem. A poharat leteszem az asztalra, majd pálcámmal arrébb lebegtetem az asztalt és a székeket, meg ha akad bármi az útban, azt is, majd ez után a padlót körülöttünk egy nagyobb körben puhává teszem, mintha szivacs lenne alattunk. A padló elég kemény lenne, ha mindig kikötnék rajta. Ez után viszont a pálcám is a pohár mellé kerül. - Oké, akkor... mivel kezdjük? Mutat pár mozdulatot? - vagy mással? Várom, figyelek, láthatja. Eddig se volt gondja vele, csak nem lesz továbbra se.
Az egom azért ismét a helyén van, de most van mire, mert úgy érzem, hogy bizonyítottam. Most Ő is máshogy tanított, nem akart direkt kiszúrni velem, mint néhány tanórám, figyelt rám, mindent jól megmutatott, én pedig megfelelő diákja voltam ezen a napon. Bár mindig így lenne... Kicsit idillinek is tűnik ez a helyzet, előre félek, hogy mikor baszódik el. De nem akarom bevonzani, talán nem lesz baj. - Jogos! - adok igazat, mert tényleg így van. Na de akkor legyen a testedzés, a box a következő lépés, a legilimencia majd ráér utána. - Csak nyugodtan feszegesse, úgy fejlődök. - mosolyom szélesebb lesz, nincs félelem a szememben. Már tudom, hogy nem fog nekem direktbe ártani, talán valahol elkezdtem bízni is benne. Így azért más ez az egész helyzet. Na de a pulóverem lekerül rólam, az most már csak útban lenne és feleslegesen melegítene, de a póló egyelőre marad. Idővel majd meglehet, hogy az is lekerül, de tény, hogy némileg felső testemre tapad, kirajzolva izmaimat, amelyeket Caspar már láthatott, mert nos... sokszor mászkálok csak nadrágban fürdés után így nyáron. Meleg van, megsülni pedig nem akarok és egyébként is pasik vagyunk, szóval miért ne? Fogalmam sincs arról, hogy esetleg más szemmel nézegetne, eddig még nem tűnt fel. Átveszem az italt, iszok belőle, majd biccentek szavaira és miután a poharam üres, varázsolok némi tért magunknak és a padlóra is ügyelek, hogy ne maradjon kemény. Ez után viszont elteszem a pálcámat, arra már nem lesz szükségem, felőlem kezdhetjük! - Rendben! - persze, tudom, hogy az alapokkal kell kezdeni, szóval szépen felkészülök, vágok egy kisebb terpeszt, felemelem kezeimet, melyeket ökölbe szorítok és várok, figyelve, hogy közelebb jön, majd hallgatom szavait, engedem igazgasson, ahogy jónak látja. - Értem... - kezeimet már feljebb is tolja, én pedig maradok úgy, ahogy akarja, nem fordulva utána, teljesen rá hagyatkozom, elvégre Ő a tanár, tudja, miként kell cselekednem. A nagyobb terpesznél viszont ösztönösen pillantok le lábaimra, széjjelebb nyitom őket, próbálva visszaidézni, hogy Caspar hogy állt akkor velem szembe és nagyjából fel is tudom venni azt a pozíciót. Amikor viszont visszanézek az elém sétáló férfire már érzem is a taszítást, így csak egy picit ingok meg, de aztán elvigyorodom, értettem a célzást, hogy ez amolyan teszt volt. - Azért biztos megérezte. Ne mondja már, hogy nem. - csóválom meg a fejem, de persze, hogy emlékszem. Ki is akasztott őszintén szólva. - Mint egy kő? Azt kétlem, bár tény... a maga hasizma olyannak tűnt, de csak azzal, hogy bent tartom a levegőt ennyire megfeszülne? - kétségeim vannak, hallhatja. Ösztönösen nézek le hasa tájékára, emlékezve rá, hogy amikor oda ütöttem nem értem el túl sok sikert, de végül veszek egy mélyebb levegőt és próbálom megfeszíteni az izmaimat úgy, ahogy elvárja tőlem, a bökésre viszont felnevetek. - Egy bökés azért más, mint egy ütés. Üssön meg, hogy leteszteljük, hogy jól csinálom-e egyáltalán. - csóválom meg a fejem, mert azért, mert jobb a viszonyunk még nem kell hirtelen féltenie ám, szóval készen állok rá, ellenben az esések annyira nem tetszenek. - Maga se esett el egyszer se... - viszonzom a szemkontaktust, de most, hogy közelebb van és így magyaráz, valahogy olyan furcsa, de fogalmam sincs, hogy mi. Végül megvonom vállam. - Jó, oké, hogy essek? Mi a trükkje? - eldobja magát itt menten vagy rásegítsek egy gáncsolással? Ha utóbbi, megteszem zokszó nélkül ám, de tartok tőle, hogy rajtam fogja megmutatni, hogyan kellene és hol hibázok, így próbálom stabilan tartani magam, hogy ne sikerüljön rögtön levennie a lábamról. Haha.
Tényleg meglepő, hogy az együttélés során nem lett még negatívabb a kapcsolatunk, hanem sokkal inkább pozitív irányt vett. Többet beszélgetünk és bár nem olyan mélységekben, mint az első estén, ettől függetlenül nem kerüljük egymást. Időnként sakkozunk, olykor közösen vacsorázunk, normálisan élünk a másik mellett. Nem is érzem úgy, hogy tartanom kellene tőle, mert őszintén szóval semmi okot nem ad rá és élvezem a gyakorlást, ahogy várom az edzést is. Akarok tanulni, hogy fizikálisan is erősebb, jobb legyek, ne csak a mágiám. - Azt most én is kihagynám. - értek egyet vele végül, de szavaiból most nem esik le az, hogy tudná, sokat bírok. Láthatta, tapasztalta, bár azért a végén nem titkoltam a fájdalmamat, amikor végül elfogadtam a segítségét, félretéve a büszkeségemet. Most is kevésbé van jelen, miközben felveszem a kezdő pozíciót, amit Caspar javasol, majd ahogy igazgat rajtam végül beállok úgy, ahogy megfelelőnek tartja. - Remek. - sóhajtok fejet csóválva a hasfalával kapcsolatban, mert az tényleg durva, hogy egyáltalán nem érzett semmit se az ütéseimnél, hiába adtam bele mindent. A további szavai pedig eléggé hihetetlenül hangzanak. - Azért maga se szerény ám, csak úgy mondom. - vigyorgok rá, miközben elgondolkodom azon, amit mond. - Nem tervezem ezt kipróbálni, de durván hangzik, ha ez tényleg igaz, szóval, hogy semmit se érezne meg ezekből. - mi Ő, valami gép? Na de úgy teszek, ahogy mondja, megfeszül a hasfalam is, de a bökés mégis csak gyenge, semmit se lehet belőle megérezni, így jelzem, hogy jobban járnánk, ha ütne, akkor tényleg letesztelhetnénk, hogy jól csinálom-e. No nem azért várom, hogy mindent beleadva adjon egy gyomrost, de próbálkozhat azért. - Tudom. - pillantok a szemeibe, igen, én kértem. Nem hiszem, hogy lennének mazochista hajlamaim, de talán... talán valahol mélyen mégis vannak, apámnak hála fejlődött ki, de koncentrálok és amikor üt, akkor egy kicsit nyögök csak fel, mozdulok hátrébb, mert jó, annyira nem fájt, de azért határozottan éreztem, így jobbom is oda kapom. - Asszem még nem csinálom tökéletesen. - pedig elég bátran vártam azt az ütést, de már valahol bánom, hogy erre kértem, korai volt. Na de akkor beszéljünk az esésről. Tény, elkerülhetetlen, de megint ez a fellengzősség, hah, talán valamennyire hasonlítunk egymásra. - Majd a jövőben! - vegye kihívásnak. Előbb tanítson meg jól bunyózni, aztán legyőzi a tanítvány a mestert! Na de türelmesen hallgatom a további magyarázatokat az eséssel kapcsolatban, a dobálás említésére pedig megcsóválom a fejem, de nem mondok semmit, inkább figyelek, majd ha bemutatja, hogy mit hogyan kell csinálni, akkor bólogatok, hogy értem értem és szépen leutánzom Őket. Jól megismert már, tényleg vizuális típus vagyok és amit látok, azt könnyebb utánoznom, mintha csak a szavaira figyelek, így második-harmadik próbálkozásra már egész jók lesznek és bár azért nem nevezném túl kellemesnek a folyamatos esést, ez is a tanulás része, tudom. - Hmm, rendben, akkor... hát hajrá! - nem vagyok azért kis darab, de tudom, hogy ez nem lesz akadály. Leeresztem kezeimet, normálisan állok előtte és hát várok, csak akkor mozdulok, ha mondja vagy érzem, hogy kezemért nyúlt vagy bármit tesz. Figyelek minden mozdulatára, próbálom megjegyezni őket, hogy le tudjam majd utánozni. Kicsit furcsa azért ez a közelharc tanulás, nem annyira ehhez vagyok szokva, mert bár az aurorképzőn figyelnek a fizikai erőnlétünkre is, ilyesmit nem gyakoroltunk és furcsa ez a sok közvetlen kontakt, nem szoktam emberekhez ennyire gyakran érni, de most elkerülhetetlen ugyebár. Szóval... jöhet a padlón kikötés, előre érzem, hogy csodás lesz.
Egészséges magabiztosság, na még mit nem. Csak fejet csóválva vigyorgok és szerintem egoból Caspar Morrisonnak se kell a szomszédba menni. Azt tudom, hogy vannak dolgok, amikben nem kicsit jó, de azért ilyet kimondani... Nem semmi a pasi, de mégse unszimpatikus ez a hozzáállás. Én is ilyen vagyok. - Végülis, jó, ha az ember tisztában van a saját képességeivel. - ismerem be, na de nem fecsérelek több szót erre, inkább rátérnék a gyakorlásra. Úgy veszem a levegőt és tartom bent, ahogy a tanár mondja, de ne böködjön, mint egy csaj, üssön meg rendesen, hogy letesztelhessük, jól csinálom-e. Számítok mondjuk rá, hogy nem lesz kellemes és pfú, hát tényleg nem az, de kibírom persze, ez semmi azokhoz a fájdalmakhoz képest, amiket át szoktam élni. - Úgy sejtem gyakoroljuk majd... - tehát nem lesz kellemes a jövőben sem. De hogy ösztönösen menne az szerintem azért még nem kevés idő. - Azért elég sok izmom ki van dolgozva, nehogy már leszóljon! - mert nah, annak veszem. Pedig látott már felső nélkül, odafigyelek a testemre és jó, tudom, hogy Ő is rendesen ki van pattinva, de akkor is. Nincs miért szégyenkeznem. Az esések begyakorlása elég hamar meglesz, nem fecsérelünk el több időt rá, mint kellene, majd jöhetnek a dobások, amik hát tudjuk mindketten, hogy nem lesznek kellemesek, de ki fogom bírni, és persze visszaadom majd. - Ön is ellenállt, amikor ki akartam gáncsolni, csak emlékeztetném rá, szóval szerintem nem feltétlenül jó taktika eldobni magam, ha máshogy is nyerhetek. - merengek el szavain, mert ezzel most nem értek egyet. De tény, a földről is lehet nyerni... Na de biccentek azzal, hogy mivel kezdünk, azt én is ismerem, de nem szólok közbe, hátha valamit nem tudok jól, szóval figyelem, ahogy közelebb jön és nos, hagyom magam. Az mondjuk meglep, hogy megfogja a pólóm - hmm, úgy tűnik jobb lett volna levennem -, de a következők nem, így kezeimmel igyekszem tompítani az esést úgy, ahogy az előbb gyakoroltuk és bár a padló is puha, azért nah. Elfekszem tehát, de már nyújtom is kezem és engedek Caspar segítségének, a kérdését viszont épphogy kimondja már ismétlem is, én a vállait fogva meg, majd ez után hirtelen gáncsolom is, de próbálok arrébb lépni, figyelni rá, nehogy mellette kössek ki én is. - Hmm, azt hiszem láttam! - vigyorgok rá pofátlanul és ha hagyta magát vagy sikeresen megleptem, tehát tényleg a földön van, akkor most én nyújtom felé a jobbom, hogy felhúzzam. Így már mindjárt kedvemre van ez a gyakorlás.
Ha már közösen edzünk, akkor elengedhetetlen, hogy megüssön, ahogy én is Őt idővel, így egyértelműen nem akadok fent ezen az apróságon, hanem bíztatom rá, hogy teszteljük le élesbe, hogy jól csinálom-e a dolgokat. Nos, lehet, hogy igen, de az egyértelmű, hogy még van hova fejlődnöm. - Rendben. - biccentek a javaslatra, majd kikérem magamnak az izomzatom nevében, hogy ki vannak dolgozva. Odafigyelek magamra, ezt Ő is tudhatná! Amikor jelzi, hogy nem leszólásnak szántam, akkor csak bólintok, hogy helyes-helyes. - Akkor mivel van? - mert valamivel úgy tűnik akad. Persze én értem félre, veszem magamra feleslegesen a dolgot, ez pedig hamarosan tudatosul azért. Az előbb is mondta végülis, csak túlreagáltam, de hát ilyen vagyok, ismer már. - Aham. - hát jólvan, akkor majd fejlesztek minden izmot. Na de áttérünk az eldobásokra, nekem viszont annyira nem tetszik a gondolat, hogy egy harcban hagyjam magam eldobni, így csak számat húzom, de most képes vagyok hallgatni. Nemsokára már a földön kötök ki, utánam pedig Caspar is, mivel ha már gyakorlunk és Ő se bánja, ha én rajta teszem, akkor egyértelműen visszaadom neki a dolgot, de jó fej vagyok, felsegítem ám és elégedetten vigyorgok rá, hogy lazán sikerült leutánoznom a korábbi mozdulatait. - Oké… - nem tudom, hogy ez pontosan mit takar, de várok és akár csak az előbb, nem állok ellen egy pillanatra se. Tehát testem laza marad, kezeim egyelőre magam előtt, miközben közelebb jön, én pedig igyekszem minden egyes mozdulatát jól megfigyelni, hogy berögzüljön. Nem siet, mégis pikk-pakk a padlón találom magam és halkan puffanok. Áucs… ez most annyira nem volt kellemes, így néhány másodpercre ott maradok. Szerencse, hogy a padlót puhává varázsoltam. - Attól tartok ezt most még nem jegyeztem meg tökéletesen. - ismerem be, bár a tudat nem boldogít, hogy ismét bemutassa rajtam, így amikor kezét nyújtja ismét felkelek, majd hajamba túrok és próbálok beállni úgy Caspar elé, ahogy az előbb Ő tette nálam. - Ha valami nem jó, akkor szóljon… - nézek bele a szemeibe, kérve, hogy irányítsa nyugodtan a mozdulataimat, így nemsokára kezeim vállaira kerülnek, én is magamra húzom, ahogy az imént Ő tette én velem, majd ráfogok derekára is, viszont valahogy még nem mozdul úgy, mint kéne, de nem adom fel, próbálok visszaemlékezni, realizálni, hogy hol a hiba, de azért egy idő után kezd kellemetlenné válni ez a közelség, de még mielőtt Caspar eltávolodna vagy megjegyezhetné mi a hiba csak összejön a dolog, így lendítem és a földön köt ki, de a nagy lendületnek hála én is majdnem eldőlök, de kezeimmel megtámaszkodom, majd vigyorogva ülök le egy picit mellé. - Oké, ezen még van mit javítani. - azt hiszem, hogy ebben egyetértünk.
Csak magamban morgok és vágok egy képet a beszólásra, de jó, talán néha tényleg túl szoktam gondolni dolgokat, de most nem terveztem, mégis sikerült. Nem lehet, hogy ennyire sikerült máris kiismernie… Bár tény, lakva ismeri meg az ember a másikat, mi pedig egy ideje már egy fedél alatt élünk és szoktunk beszélgetni is. - Nem tehetek róla, ilyen vagyok. - vonok vállat, majd elvigyorodom. - Még a végén azt hiszem, hogy hiányzik Önnek az, hogy vitázzunk. - igen, tényleg túl jól kijövünk az utóbbi időben, nekem is furcsa, de… én nem bánom. Nem vágyom arra, hogy itt is konfliktusban éljek és őszintén szólva jól esik, hogy legalább itt nem a stressz fogad. Elég az otthon vagy a Minisztériumban, na meg a szakdogáim se haladnak abban az ütemben, mint kellene. Elég sok minden aggaszt, de ez a kis edzés majd segít levezetni a feszültséget. Az első fajta dobással nincs gond, hamar megjegyzem, jól is megy, de a második… Na az se nem kellemes, se nem olyan egyszerű, mint első pillanatban tűnt. Edzeni szoktam, de a közelharchoz nem értek. Elsődlegesen a pálcámat használom és szerintem ez azért részben meg is látszik, hiába igyekszem jól csinálni a dolgokat, de úgy tűnik túl közel lépek, rosszul mozdulok és bár Caspar a földön köt ki, én is mellé kerülök, de vigyorgok, szóval nem vette el a kedvem a dolog és ahogy nézem, Őt se zavarja különösebben, hogy bénáztam egy kicsit. - Végülis sikerült a földre küldenem. - még mindig jó a kedvem, de aztán már bólogatok aprókat arra, hogy mi lehetett a hiba, a kérdésére pedig egyértelmű lenne, hogy mit válaszolok, mégis átgondolom. - Mutassa, úgy a biztos, nem akarom ismét elrontani. Utána majd megpróbálom én is. - kelek fel vele együtt időközben, majd lazán állok és most jobban megfigyelem, hogy milyen távolságba kerül tőlem, hogy miként érint, hogyan mozdul, és hát úgy sejtem, hogy a földön fogok kikötni, ellenben, ha ismét én jövök, akkor most sikert aratok, bár én gyorsabban csinálom, nekem nincs okom a lassított felvételre, de a dobás után ismét elvesztem az egyensúlyomat, így dőlök vele együtt, majdnem rá, de időben kitámasztok kezeimmel. Az egyikkel pont átnyúlva Casparon, de egy pillanat múlva már újból mellette ülök. - Oké, ez nem lesz a kedvencem, bocs. - nem szándékos volt, remélem ezt tudja.
A morgás a lételemem, nincs mit tenni, de Caspar tényleg elég jól viseli és hogy nem zavarja, hogy ilyen vagyok? Hmm, ez azért meglep. - Pedig fogadni mertem volna, hogy ez korábban nem így volt. - valami változott, mindkettőnk részéről, ez tisztán érződik, de őszintén örülök, hogy így van. Nekem nem kellenek a konfliktusok, itt nem. Örülök, hogy nyugodtan lehetek. Jobban alakult ez az ideköltözés, mint azt korábban gondoltam. - Igen, én se. Egész jó fej, csak jól titkolta. - vigyorodom el, de persze tudom, hogy ehhez az is kellett, hogy jobban megismerjem, ne csak tanárként. Bár régen elég negatívan viselkedett velem, mostanra nem érzem a kimondott szopatást a részéről. Az edzés is egész jól megy, bár nem tökéetesen, azért igyekszem. Tudom, hogy ezek olyan dolgok, amiket nem árt majd időnként gyakorolni, így másodszorra majdnem a férfin kötök ki, de még időben megtámaszkodom fölötte, majd leülök a földre elnézést kérve, de nem látom úgy, mintha különösebben mérges lenne. Akkor jó. - Oké, úgy lesz. Gondolom úgyis gyakoroljuk még. - jegyzem meg, de amikor rátér arra, hogy folytassuk a legilimenciával biccentek. Talán jobb lenne, hátha az jobban megy majd. - Rendben! - felkelek, majd visszaalakítom a padlót olyanra, mint volt, beletúrok kicsit a hajamba, majd leülök a kanapé egyik végébe, csak kényelmesen. - Ezt a napot erre szántuk, nekem nem gond, így is örülök, hogy segít, fejlődhetek. De akkor kezdhetek én esetleg? Briggs parancsnok szerint a legilimencia egész jól megy, az okklumencia kevésbé. - de bemelegítésnek kezdenék én, aztán úgyis megszívom, jól tudom. Casparnak elmeséltem, hogy a parancsnok tud arról, hogy Ő vele gyakorlom az általa tanultakat és kimondottan buzdított is rá, hogy így tegyek, így nincs más hátra, mint előre. Holdennél is kellemetlen volt, hogy túl sokat látott, de megpróbálok most még jobban ellenállni majd, hogy Morrison professzor előtt védve maradjon az elmém, bár előre érzem, hogy nem lesz túl nagy sikere. Ha nincs tehát ellenvetés és leül a közelemben, akkor felé fordulok, a szemeibe nézek, a pálcát pedig a fejére irányítom. Különös most hosszabban figyelni a szemeit, eddig nem tettem ennyire, így néhány másodperc eltelik, mielőtt megszólalnék. - Legilimens! - és utat török a férfi emlékeibe. Nem szép dolog, nagyon nem szép dolog tőlem, de célirányosan keresek, méghozzá azt a bizonyos személyt, akiről már annyit hallottam, mégis egy pontnál többet nem árult el nekem. Kíváncsi vagyok arra, hogy néz ki, milyen lehetett, hátha legalább egy apró emléket elkaphatok róla.
- Már az is, hogy levegőt vettem? Azért ez nem normális, remélem tudja. - szalad feljebb a szemöldököm, mert ennyire azért nem vagyok vészes eset, bár úgy tűnik, hogy Morrison számára az voltam. Elég nagy feszültség volt közöttünk, ami mostanra eltűnt, de a háttérben azért még ott bújkál, mégis bízom benne, hogy nem jön elő. Arra viszont most már csak mosolygok, hogy ezek szerint én most már megérdemlem, hogy normális legyen velem, helyes, bár szerintem eddig se volt olyan nagy probléma velem, elvégre Ő tanár, én pedig jó tanuló vagyok. Ah mindegy, elengedem a dolgot, inkább az edzésre koncentrálok, ami azért nem megy olyan rosszul, de van még mit csiszolni a technikámon. A legilimenciát viszont kétesen várom: érdekel, hogy mennyit fejlődtem, hogy vajon Casparral milyen lesz majd gyakorolni, de tartok is attól, hogy olyan emlékeket láthat majd, amiket nem szívesen osztanék meg vele. Persze tudom, hogy neki is akadnak ilyenek, amiket rohadtul nincs jogom megnézni, mégis… az ember kíváncsi szerzet. Na de kezdhetek, így leülök a kanapéra, majd megvárom, hogy Ő is csatlakozzon hozzám és ez után nemsokára megkezdődik a gyakorlás, én pedig megpróbálok fixen megkeresni egy emléket. Még nem vagyok túl gyakorlott, de jó úton indulok el, ebben biztos vagyok, mert korábbi párkapcsolatokat vagy legalábbis töredékeket látok, de Caspar még túl fiatal, ezt jól tudom. Sikerélményt akarok én is, szóval miközben figyelem az elém táruló képeket pörgetem az időt előre, mert pontosan azt akarom látni, ki már nincs többé. De azért egészen aranyos volt Morrison gyerekként és úgy látszik, hogy népszerű Mardekáros, akár csak én. Talán nem is vagyunk mi ketten annyira különbözőek. A barna hajú lánynál viszont elgondolkodom, hogy talán… talán Ő lehet az? Többször felvillan, mégse azt látom, mintha Caspar szerelmesen nézne rá. Vajon tud úgy? Igen! A válasz itt van, mivel nemsokára tekintete másként csillan és ekkor láthatom meg a barna szempárt, mely egyértelművé teszi, hogy megtaláltam. Mégis csak a szemeit látom, semmi többet és ekkor… ekkor ér a lökés. Ösztönösen dőlök hátrébb, a pálcát tartó kezem az ölembe hull, érzem, ahogy a fejem is beszúr, Caspar emlékei helyett pedig hamarosan már az enyémek kerülnek elém. Durván és erőszakosan kutat, nem úgy, ahogy Holden tette… Érzem, hogy ismét pipa rám és ha már Holden… Az első jelenet, amit láthat az az auror csapatépítő egyik esti történése. Holden Briggsel sörözgetek a faháza előtti teraszon, eleinte mintha jól ellennénk, aztán minden félresiklik. A beszélgetést egy erős legilimentor tökéletesen végighallgathatja, így megtudhatja Caspar, hogy nincsenek barátaim, se senki, aki különösebben közel állna hozzám, ahogy azt is hallhatja, hogy szinte könyörgök azért, hogy tanítson. De először elutasítást kapok, így kerül szóba az, hogy megfizetném az árát, ez pedig olyan sértés a parancsnok számára, amiből kirobban a vita. Nem akarom, hogy Morrison ezt végignézze, de aligha tudom kitaszítani a fejemből vagy elléptetni az emléket, így az egészet láthatja. Nem hosszú, rövid időn belül el leszek küldve, én pedig nem kicsit dühösen távozok. A következő emlékkép egy olyan emlék, amire nem emlékszem tisztán, vagyis nem emlékeztem tisztán, de most egészen világosan látom magamat és Caspart. Szánalmasan néztem ki a folyosón, ahol összeszedett, majd szó szerint bevitt a szobájába, a zuhany alá lökött… Baromira kellemetlennek éltem meg azt az estét és ha a férfi nem léptet az emlékképen, akkor a zuhanyzós jelenet folytatódik. Hajamba simít, én pedig ráhajtom fejem mellkasára, miután már Ő is a víz alatt van. Mi…? A minimális védelmem is szertefoszlik, amit eddig tartani próbáltam, annyira ledöbbent a dolog, Ő pedig még mélyebbre juthat. Életem legkellemetlenebb emlékei apámhoz köthetőek, így láthatja a zokogó kisfiút, akit az apja haszontalannak és gyengének nevezett. A fiú próbált ellenállni, jobb ember lenni még a Roxfortos évei elején, amikor még voltak barátai, de egy pofonnal zárult a vita, a gyermek a földre roskadt, az anya pedig elfordította a tekintetét. A szülők távoztak, a fiú pedig magára maradt. Idősebb vagyok már az újabb jelenetnél, de még mindig csak tizenéves, talán 16… Arcom meggyötört, fájdalom sugárzik tekintetemből, amellyel a padlót nézem és láthatok egy elegáns bőrcipőt magam előtt. Valami csattan, a félmeztelen test megremeg, vércseppek hullanak a padlóra. Nem, ez túl sok. Nem akarom, hogy Caspar mindezt lássa, nem mehet még mélyebbre, így is sok! Érzem, hogy szívem hevesen kalapál és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy az emléket elfedjem, hogy ne lásson többet, hogy kitaszítsam a fejemből, mert ha nem hagyja, akkor még többet fog látni. Pontosan azt érzem most, amit apámnál szoktam, Ő szokott ilyen erőszakosan a fejemben vájkálni, de muszáj koncentrálnom egy emlékre, de hirtelen nem találok megfelelőt, így marad a jól begyakorolt auroros csapatépítős nap, a hülye verseny a labdáért… a kérdések. Már ha van esélyem Morrison ellen és sikerül másfelé irányítanom Őt. De ha tudom és hagyja, akkor a fejemből is kilököm. Ebben az esetben viszont nem kicsit zakatoló fejjel és verejtékes testtel dőlök előre, támaszkodom meg térdeimen és halkan szuszogok. Bassza meg! Tudom, hogy nem gondoltam ezt át, hogy pont egy képzett legilimentor fejében akartam kutakodni, még azzal is tisztában vagyok, hogy megérdemeltem a reakciót, mégis elönt a düh és jobb is, ha most nem nézek rá a férfire, mert egyre kevésbé vagyok képes tiszta fejjel gondolkodni. Ezt soha se szabadott volna meglátnia, se ennél többet megtudnia. De nem feltétlen volt egyértelmű az emlékből, hogy az az apám, csak a cipője látszott, elméletileg… kivéve, ha kiderítette és annyira kitágította az emlékképet, hogy a teljes alakja látszott, akár csak a kezében lévő öv, mellyel lecsapott.
//Csapatépítős játék Holdennel (márc 31.-ei hsz-től): itt
A kíváncsiság győzedelmeskedik, ahogy a határaimat is feszegetem azzal, hogy pont Caspar fejébe akarok betekintést nyerni, méghozzá mélyen, hogy olyan dolgokat tudjak meg, amelyeket nem akar megosztani velem. Én is érzem, hogy ez... hiba, főleg most, hogy elkezdtük felépíteni a kettőnk kapcsolatát pozitív irányba, de arra nem számítok, hogy ennyire kibukik. Pedig csak egy képet kerestem, miért ennyire tiltott? De visszavág, az elmém felnyílik, Ő pedig már pörgetheti is az eseményeket, hiába próbálok ellenállni neki minden erőmmel, még túl kicsinyke hal vagyok ehhez a vízben. A Holdenes emlékre se vagyok büszke, de nem katasztrófa, ha látja, ellenben a kettőnk közös emléke eddig nem volt meg ilyen tisztán, kicsit... talán zavarba is hoz? Vagy fogalmam sincs, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban, de túlgondolni se tudom, mert már mélyebbre kerülünk, apám előtt vagyok gyermekként, a pofon is elcsattan, de nem megy tovább, helyette távozik elmémből, nekem pedig ennyi is pont elég volt. Az erőszakossága miatt majd szétrobban a fejem, rá is fogok jobbommal homlokomra, majd hallgatom rideg szavait, de nem nézek fel rá. Ismerhetném már ennyire, hogy tudjam, megbosszulja a tetteket, mégis lassan csak felé pillantok, amikor tovább beszél, de én nem kelek fel egyelőre, jó nekem most a stabil talaj, félek beszédülnék, ha nagyon pattognék. Egy-két pohár víz megint jól fog jönni. Szavai pontosan úgy hangzanak, mintha Holden mondaná Őket, csak a parancsnok jobban tudja kezelni ezeket, nem menekül el tőlem, mint most Caspar. - Nem értem miért ekkora titok! Önnek is jót tenne, ha beszélne róla és nem zárkózna be teljesen! - mert azt csinálja. Hét lakat alatt őrzi ezeket a dolgokat és bár az első este mesélt, azóta se. Feltűnt ám, hogy kerüli a személyesebb témákat, talán meg is bánta, hogy szóba hozta, pedig én meghallgattam. Nem véletlen akartam kutakodni, de mindegy is, most már baszhatom, Őt pedig hagyom távozni. Kicsit szenvedek a kanapén még, majd elvergődöm a konyhába, hogy igyak, aztán feltűnik a nappaliban hagyott üvegcse, ami láttán akaratlanul is elmosolyodom. Sejtem mi az, de miután kinyitom és megszagolom biztossá válik. Nekem se ártana előre készítenem párat a legilimencia órák előtt... Felhajtom, majd úgy döntök, hogy jobb lesz, ha eldőlök aludni és bár fürdeni is kéne, most túlságosan szét akar robbanni a fejem. Előbb hasson a bájital.
Nagyon igyekszek nem gondot okozni Casparnak és normális lakótárs lenni, így nem vagyok útban, sok időt töltök a szobámban vagy távol a lakástól, de mégse kerülöm Őt. Az auguránvadász projekt miatt valóban rengeteg időt kell a Minisztériumban töltenem, de ezt egyáltalán nem bánom, komolyan szeretnék a részese lenni és hasznos a társaim számára, de jóleső azért este néha egy-egy sakkpárbaj, mely során én is nyerek, nem csak a professzor. 
