Előzmény ITT Hova „Haza” megyünk? Ez a kérdés járt a fejemben. Ezen a kérdésen rágódtam nagyon sokáig. A kérdés, mely szívemig hatolt, elég mélyre, hogy az nagyot üssön. A hopponálás megtörtént, a Rowle kúriához jutatott. A haza, az otthon, mindaz ott van, ahol ő él. Jelenleg itt. Ám ez nem fog sokáig tartani. Megoldom, mint mondottam. Eleresztem a lányt, tekintetem az udvar legszebb pontjára kúszik. A tó. Nem sokszor jártam a Rowle kúria falai között, tulajdonképpen csak kétszer. 16 éves voltam, mikor apámmal látogatást tettünk, érdekből, mert a család ezt kívánja. Meg kellett beszélni, hogy a Roxfort elvégzése után össze házasodunk és gondolkodhatunk a gyermektervezésen. Rowle nagyapa nagyon rá volt állva erre a témára, nem nagyon érdekelte, hogy ez valakit zavart-e. Öhm igen, mindkettőnket zavart. Ma már nem zavarna, de jelenleg nem azért jöttünk ide. Az épület teljes sötétségben pompázik, nincs fény, nincs mozgolódás. Vagy alszanak az itthon élők, vagy itthon sincsenek. Vissza tekintek Athalea arcára, gondterhelt vonásaira. Könnyeit letörlőm, végig simítok arcán, közelebb lépve álla alá nyúlok, hogy feljebb emeljem azt, hogy csókot lopjak ajkairól. Lassú folyamat, de olyan érzéseket kelt bennem, mely más nem tud és semmihez sem fogható. Eleresztem ajkait, majd halkan megszólalok. - Elszöknél velem? Valóban? Itt hagynád ezt a nyugodt helyet? Itt hagynál mindent? Értem? - túl sok kérdés merült fel ezzel kapcsolatban, ám bízom a hűségében ennyi együtt és külön eltöltött évek után is. Mert ez szerelem. Nem az a megszokott mézesmadzagos nyali falis, ez olyan Blackes. Igen, szeretem. - Mit gondolsz? Hogy tudnánk kicseszni apáddal és azokkal a fránya jelöltekkel? - kérdezem, majd egy újabb csókkal bombázom ajkait, ezután eresztem el és fordulok a ház irányába. - Hogy az enyém maradj! - tekintetem hűvösen csillan meg, miközben a ház falát figyelem, majd vissza tekintek Athaleára. Hátha van valami épkézláb ötlete, azon túl, hogy megszökik velem... Az se rossz ötlet, de az nem jelenti azt, hogy nem lehet másé ha haza is rángatják. Egy út van... Oda kell magát adnia nekem mindenféle értelemben. Az első és utolsó jelöltje vagyok. Az egyetlen vőlegénye. Nem válhat másé.
Minden egyes hopponálás után hányingerem van, ki nem állhatom, még is gyakran képtelen vagyok alkalmazni, mert seprűn nem szeretek ülni. Most is mély levegőt kell vennem, hogy az inger elmúljon. Csak azután pillantom meg Cal hova is hozott engem. Szó szerint haza. A gyomrom pillanatok alatt görcsbe rándul. Valamiért azt hittem, hogy az Ő otthonára gondol. Ahol nyugalomba letudunk ülni, mindent átbeszélni. És láthatom, hol is bujkál, mikor nem tudok róla semmit. Szívem összefacsarodik a gondolatra, hogy inkább haza hozott. A házra nézek, csöndes, rideg, és valamiért idegennek hat, csupán a kerti lámpák azok, amik enyhén kivilágítják a kertet. Az otthonom, valamiért még sem érzem annak. Csak az ütések hangos csattanása az arcomon, az ami emlékeztet. Hiába anyám bájos kacagása, valamiért nem tudja, nem elég kitöltenie az űrt, és a már meglévő félelmemet sem tudja elmulasztani. Nem érzem magam biztonságban itt, így hogyan is nevezhetném otthonnak. Majd felém fordul, mielőtt elkapna a pánik roham, letörli a könnyeimet, majd megcsókol. Én vissza csókolom, mindent érzelmem, szeretetem, hiányom, és félelmem benne van most ebbe a csókba. Szinte görcsösen kapaszkodom belé, mintha bármelyik pillanatban eltűnne. A kérdésére, valamiért felhagy az idegességem. Nem értem miért, hisz hogyan kérdezhet ilyet? De még sem idegesítem fel magam, inkább valamiért megnyugszom. - Nyugodt? Olyanhoz akarnak kényszeríteni, akit nem szeretek, mikor van olyan akit igen. Ha ellenszegülök, megfizetem az árát. Nekem ez minden, csak nem nyugodt. A pénz nem minden, és amúgy is van saját örökségem. - nem tudom mennyire tettem jól, hogy ezt elárultam, de nem érdekel, megbízom benne. És be kell vallanom, hogy a pánik is szól belőlem. Azt akarom, hogy magával vigyen, és bármit megtennék. Kérdésére, csak elnevetem magam, majd beletúrok a hajamba. - Hogyan? Ha megszöknék. - mondom neki vidáman, de mikor anyámra gondolok, aki mindig kiállt értem, értünk. Összefacsarodik a szívem. Ő nem ezt érdemelné, de sajnos kettőjüket nem tudom szét szedni, hogy csak az egyiket büntessem. - Beszélhetsz vele, ha erre célzol. De ahhoz vissza kéne térned, és magyarázatot adnod. Csak abban az esetben lenne bármilyen esélyed. De ha nekem se akarsz semmit elmondani, nem hiszem, hogy neki bármit is mondanál. Így sok esély nem maradt. Már valakivel megegyezett, de nem vártam meg mire elmondta a nevét, mert eljöttem. Gondolom üzletet kötött, ki tudja mennyire méltányos. - elmondom az őszinte, és reális véleményem. Mély levegőt veszek, a maradék könnyet, én törlöm le a szememről, és igyekszem össze szedni magam, és erősnek lenni. Cal-on múlik a válasz, mit fog tenni. Én pedig tiszteletben fogom tartani. Dacára annak, hogy most nevetségesen viselkedtem, és kétségbe esetten, nem fogok rá akaszkodni, és erőszakoskodni. - Mit akarsz tenni? - kérdezem, immár száraz szemekkel.
Baj számára hogy az apja máshoz akarja hozzá adni, hogy nem érkeztem hamarabb haza. Ha megtettem volna, már Black nevet viselné magán. Elárultam? Megcsaltam? A háta mögött szervezkedtem más leányával? Egyik sem. Ő van nálam fókuszban. Most is, még akkor is, mikor nem vagyunk együtt. De nem mutathatom ki. Gyengeség vagy épp az, hogy mindezt annak gondolom. Nevetséges az egész helyzet, de túléltük. De hogy mit akarok tenni, annak ellenére hogy az apja máshoz adná leányát? - Black leszel, ha rajtam múlik. Hamarosan. - mosolyom is előbukkan, tenyerem arcához ér, finoman érintem meg a bőrét, majd ujjaimmal cirógatom szeme alját. - Illetlenség tudom, de mi volna ha felmennénk a szobádba? - egy csókot nyomok a homlokára, mint hűség eskü jelzőjeként. Más nővel el sem tudnám képzelni az életemet, Lea-t választották nekem sok sok évvel ezelőtt, beletörődtem, így hát ennyivel nem érhet véget. Lecsukom egy pillanatra tekintetem, átkel gondoljam a dolgokat, leginkább a szökését illetően...mielőtt felmennénk. Rettentően nehezen hozom meg mindezt, hiszen nem akarom bajba sodorni, de úgy tűnik ITT nagyobb veszélynek van kitéve. - Rendben. - nyitom rá a szemeimet, hogy íriszeibe tekintsek. Hol az egyikbe nézek, hol a másikba, majd egy csókért hajolok, hogy megpecsételjem szavaimat ezzel. Mert elég fontos dolog mindez. Mindkettőnknek igazából. Eleresztem a csókból, majd úgy figyelem tovább. - Egy hét múlva elviszlek magammal. Apád mellett nem vagy biztonságban, főleg hogy egy nyamvadékot akar melléd...hozzám tartozol! - jelentem ki utolsó két szavamat. Igen, ami az enyém az az enyém. Athalea Rowle hozzám tartozik. - Aztán atyai engedély vagy sem, de elveszlek feleségül. - hogy komolyak-e a szavaim, a jövő majd eldönti úgyis. Vagy az apja megenyhül irányomba, vagy mivel Lea már rég túl van a 18-on már engedélyt sem kellene adnia...sőt... Leának is lehet szava a jelöltek irányába. Engem választott újra, így naná hogy igent mondok...előre engedem az ajtóig, de onnan már én lépek be előbb, a pofont is én kapjam, ha baj van, ne ő. Sötét van, alszanak az itthoniak. A pálcámat elővéve kevés fénnyel világítani kezdek, hogy orra ne bukjunk semmiben sem. Itt már azért nincsen hold fénye mely mutatna nekünk bármit is. - Ugyanarra van a szobája hölgyem? - mert ha igen, akkor nem tévesztem el az irányt sem, megindulok az ismerős lépcső majd folyosó irányába (remélem jön velem Ő is), ahol az ajtaja előtt meg is állok. Kinyitom, bevilágítok, s mivel üres, beterelem a kisasszonyt is. Majd nagyobb fényre kapcsolva belépek én is, magam mögött csukva az ajtót is.
Alig vártam, hogy újra lássam, alig vártam, hogy végre történjen valami. Most, mikor végre felbukkant felgyorsulnak az események. Még azt is alig tudom elhinni, hogy ekkora véletlenek egyenek, vagy tényleg ennyire működjön a kis megérzés képességem, hogy megjelentem ott, pont akkor mikor ő is ott volt. Szerencse? Képesség? Végzet? Nem tudom minek nevezzem. De most itt van, minden másodpercet igyekszem feldolgozni, és próbálni ésszerűen válaszolni, dönteni. - Érdekes, most elég határozott vagy, eddig miért nem voltál? - kérdezem tőle, de már kissé fáradtan, mint harciasan. Kezdek kimerülni, de továbbra is próbálok összeszedett maradni. Kérdésére el kell nevetnem magam, zavaromba beletúrok a hajamba. - Igen illetlenség. - mély levegőt veszek, nem akarom sem azt, hogy kihasználjon, sem azt hogy elmenjen. - Ha elmondasz mindent, kizárólag akkor jöhetsz fel a szobámba, ha mindent elmondasz. Semmi más nem fog történni, amíg nem tudok meg mindent. Világos? - sikerült elővennem a harci énemet, és elég határozott lenni ahhoz, hogy komolynak, és amennyire lehet fenyegetőnek tűnjek. Hiába szeretem, hiába esik jó az érintése, ahányszor hozzám ér végig fut rajtam a melegség, bármilyen nyálasnak is hangzik. De kell, hogy eszemnél legyek, ha hagyom hogy most feljöjjön, kihasználja esetleg minden információ nélkül a helyzetet, magamat fogom hibáztatni, és utálni. Mint tudjuk a szavaknak ugyan nagy hatalmuk van, de bárki mondhat bármit. Cal soha nem volt az a fajta, aki hazudna, aki megtévesztene. De úgy érzem már nem ismerem, nem tudom hogy ő mire képes. Ismét eszembe jut a kocsma előtti jelenet, és kirázz a hideg. Ugyan a szökést kétségbe esésemben mondtam, pánikoltam, de mégis komolyan gondoltam minden szavamat. Ha elmondana mindent, ezzel bizonyítván a hűségét, és hogy minden szavát komolyan gondolta. Mennék, elmennék vele. Anyámnak hagynék üzenetet, és itt sem lennék. De előtte meg kell tenni egy-pár kört, és ezt neki meg kell értenie. - Rendben ? - csodálkozom válaszán. Azt hittem elvből elfogja utasítani az ajánlatot. Meglepett, erre nem számítottam. Őszintén egy pillanatra meg is láttam tekintetében a régi Calt. Csak elmosolyodom azon, amiket mond, és nagyon jól esik. Minden apró csókját, és érintését továbbra is apró mosollyal fogadom. Közben megfogom a kezért. Játszadozom ujjaival, amíg próbálok józanon gondolkodni. - Fogalmam sincs mennyi időt szán erre az egészre. Mármint nem hiszem, hogy túl hosszú jegyességet akar ezúttal. Minél hamarabb véghez akarja vinni. - mély levegőt veszek. Közben Cal elindul a ház felé, és szorítom a kezért, hisz azóta se engedtem el. Gyomor idegem lesz, teljesen ideges leszek, ahogy bemegyünk az ajtón. Cal megvilágít, én pedig összerezzenek, miközben a lépcsőn megyünk felfelé. Hangokat hallok, valaki lent van a nappaliban. - Bernadette drágám, te vagy? - hallataszik apám mély hangja. - Igen ott van még, siess... - válaszolok késve, egyben izgatottan. Nem fogunk oda érni időben, ha meg futunk hangosak leszünk. Ahogy Cal elindul halkan a szobám felé, izgalmamba ki kell találnom valamit, mert meglátom apámat a lépcső alján. Egy pohár piával a kezében. Ahogy felnézne rögtön látná Cal hátát, így úgy fordulok "véletlenül" , hogy egy vázát leverjek, ami hangosan az egyik lépcsőfokon végzi, és ripityára törik. - Egek, apám megijesztettél... - mondom végül, szemem sarkából kísérem Calt mennyire látszik míg, még apám rám figyel. - Lányom, hol voltál ? - kérdezi idegesen. - Se baj úgy se tudtam befejezni a beszélgetésünket. Mához 5 napra lesz az esküvő. Lerendeztem mindent, rengetek pénzük van! Jó parti, a legjobb lányom. Most ünnepelek ! - elkezd zúgni a fejem, és kissé elhalványul minden, meg kell támaszkodjak a falnak. Hallom, hogy ismét kimondja a nevét, de nem értek semmit. Mély levegőket veszek, hogy a pánikom tompuljon.
Mindent tudni akar, ez így elég szar helyzet, de...vagyok olyan mocsok és mivel érzek iránta elég sok mindent, így beszélni fogok. - Világos, mint a Nap kisasszony! - ezzel tisztáztuk is, hogy a szavamat adtam, elmondok majdnem minden lényegi információt. Van ami nem tartozik rá és túl veszélyes lenne megtudnia. De haladjunk sorjában! Előbb ezt a másik pasast kell likvidálni, vagy ha nem is őt, akkor ezt az egész macerát kettejük között. Túlkomplikálta az apja az egészet, hát eddig sem bírtam az öreget, ezután sem fogom csípni az biztos... A lépcsőn felfelé megakaszt egy lentről jövő ismerős hang. Lea sietett, de ő mégis megtorpan, tereli a figyelmet rólam. Hogy ügyes vagy sem, nos az kiderül hamarosan. Apja szavai eljutnak hozzám, a kezem a levegőben akad a kilincsért nyúlva. 5 nap... Esküvő, pénz, party... Az apjának csak ezek a lényegesek, a leánya boldogsága már nem. Ridegen fordítom meg a fejem, lássam az öreg arcát, ezután tekintek a lányra, hogy szemügyre vegyem. Megszédült... Egy ciccenéssel hagyom ott az ajtót, a pálcámat nagyobb fényre kapcsolom, ahogy lejjebb lépkedek a fokokon. - És milyen elképzelései vannak a továbbiakban, Mr Rowle?! Várjon...kitalálom...fürdőzik a gazdagságban? Milyen kreatív! - amint Lea mellé érek, a karjaimba veszem a szédült leányt, úgy figyelem tovább az öregebb Rowlet. - Szégyen, amit művel és még csak a lánya boldogsága sem érdekli... - nem érdekel a szájkarate, sem az hogy mit vág a fejemhez, egy altató varázslattal a földön puffan csendesen. Ma már nem ébred fel, így Athalea-val a kezemben a szobába sétálok, ahol az ágyra helyezem a lányt, leülök mellé és csendben maradok kis ideig. Leszarom, hogy az apja ha felébred, akkor kiket csődít össze, addigra nem leszünk itt. Őt is viszem...amíg az örege be van állva, addig biztonságban sincs idehaza. - Őszinte leszek veled Lea...elmondom, amit szeretnél... - hátra dőlök az ágyon, figyelem a pálca okozta fényt, majd sóhajtok. - Ha nem lépek le akkor nap a Roxfortból, a szeretteim látták volna kárát ... - ezen részből azonban többet nem mondhatok, de másba is belé vezetem, ha bírja a gyomra még mindezt. - A Kiméra Szindikátus nevezetű "szektának" egy feltétele volt... Mindent tudni akartak rólam. Megkínoztak, az agyam majdnem minden porcikájába bele férkőztek...mondjuk van, amit el tudtam rejteni előlük. Így tudok úton lenni, hogy megtaláljam anyám gyilkosát. Jó úton vagyok afelé, hogy ráleljek... - igen, van amit nem sokan tudnak. Hátsó szándék vezérelt, amikor a szindikátus tagja lettem. Bár olyan szinten beleolvadtam közéjük, hogy úgy érzem, végre tartozok valahová. Egyébiránt a hónapokig tartó fájdalom, a kín, a gyötrelmek a földbe döngöltek, s talán ez is meglátszik rajtam. - Vannak olyan ügyeim, amiket nem részleteznék, de ezzel elmondtam mindent... - ekkor pillantok csak rá, hogy mit is reagál minderre. - Bízol bennem még? - egy kérdés, melyre a válasza a legfontosabb. Fáj a mellkasomban valami... nem érzem magam üresnek, fáj így látnom Athaleát. Apja szervezkedett körülötte olyan szinten, hogy már csak napjaink vannak vissza...vagy perceink, a döntés születéséig.
Csak folytatódik a szürreális álmom, amit ha elmesélnének, csak nevetnék rajta, mert ilyen nem létezik. Cal megjelent, majd haza hozott. Mikor felakarunk menni a szombámba, hogy végre mindent megtudjak, apám természetesen éjszakázik. Azonnal megrémülök, hiába vagyok felnőtt boszorkány, még sem szabadna a saját biztonságom érdekében éjszaka kimásznom, egyenesen meg van tiltva. Ráadásul egy férfit hozok fel, dacára annak, hogy jegyesek voltunk, a múlt időn van a hangsúly. Apám borzasztóan haragszik Cal-ra, és már az egész családra is. Nem fog megenyhülni ha meglátja, évek teltek el. Maximum ha részletes magyarázatot adna mi történt vele, és vagy ezerszer bocsánatot kérne tőle. De semelyik nem fog megtörténni. Ezért is jelzek Cal-nak menjen tovább, én pedig magamra vonom a figyelmét. Csak hogy hiába sikerül, kiderül hamar, hogy ünnepel. És mit ünnepel ? Azt hogy 1 hét se, és el is adott valakinek. Elkezdett forogni velem a világ, elhalványul a látásom, és zúz a fejem. De eszméletemet nem vesztem. Hirtelen megérzem, hogy valaki megtart, és halványan Cal hangját, bár semmit nem értek belőle. Ekkor egy pillanatra el is mosódik minden. Valami puhán vagyok, majd felismerem az ágyam, és az ágyneműm puhaságát, illatát. Lassan kinyitom a szemem, fekszem, Cal pedig mellettem ül, és engem néz. Csendben van, szemébe pedig aggódalom tükröződik. Én is gyorsan felülök. - Mi történt apámmal? Ugye nem... - bántatottad... folytatom magamban a mondatot. Nem nézném ki ugyan Cal-ból, de ismét eszembe jut a kocsma előtti jelenet. Azt se néztem volna ki. Majd mikor megnyugszom, hogy csak elkábította. Próbálok magamhoz térni, szemeim is megdörzsölöm, és próbálom realizálni a helyzetet. Cal mondata meglep. Őszinte lesz velem, szemeim felcsillanak, és az ágy szélére ülök, hogy szemtől szemben legyünk. Minden erőmre szükségem van, de nem szólok közbe. Végig hallgatom, de az arcvonásaimon nem tudok uralkodni, minden látszik rajta. Megrémülök,még is mit gondolt ez a buta, idióta? Mély levegőt veszek, ekkor veszem észre, végig szorongattam görcsösen az ágy szélét. - Már a Roxfortban... szóval már akkor ezért tüntél el, még is hogy találtál ezekre az örültekre? - megannyi kérdés fogalmazódik meg bennem, és igyekszem csak a lényeget , amire talán választ is kapok. De közben a szívem is összefacsaródik, és megérintem az arcát. - Én megértem, hogy tudni akarod anyád gyilkosát. De nem lett volna erre más mód? Szerinted ha ő látná ezt, hogy mivé válltál, hogy egy szekta tagja lettél, akik ráadásul kínoznak, és bántanak? Gondolod ő ezt szánta neked, ezt akarná ? - a helyében én is tudni akarnám, nem nyugodnék, de erre nem lennék képes. Más út is van, tudom. - Egyébként ők honnan tudnák? Az ő kezük van benne, azér ez az egész ? - próbálok közben ésszerűen gondolkodni, de nem könnyű, miközben zúg a fejem, és szorít a mellkasom. Bele se merek gondolni, hogy miken mehetett keresztül. Az arcához hajolok, kezem mindig simítja, és most én csókolom meg őt. Bár keserű csók, ez mégis, minden benne volt amit érzek. A csók után homlokomat még pihentetem az övén. - Persze,hogy bízom benned. És köszönöm, hogy te is. - sottogom, mert csak ennyire jön ki hang a torkomon. - Köszönöm, hogy itt vagy. - mondom már hangosabban, miközben kicsit elhajolok, hogy a szemébe nézhessek. - És most mihez kezdjünk? - az ajtó felé sandítok, apám valószínűleg lassan fel fog kellni, a kábító átok az erősségétől függ, de nem tudom most meddig fog tartani.
Nem bántanám az apját, egészen addig míg fel nem cseszi az agyam. Még nem láttam, hogy kezet emelt volna a leányát, mondjuk, ha látnám, szakítanám is le tőből a karjait. Jelenleg csak egy kábító bűbájjal ártatlanítottam úgy egy órára. Addig nyugtunk lesz, beszélhetünk, no meg a lány is megnyugodhat. Válaszolok a kérdésére, őszinte vagyok ám a többi kérdése már zavaró kicsit. Utálom a kérdéseket. - Ők találták rám...mondhatni. - vonok vállát, hiszen ez a része már olyan mindegy a dolognak. Kérdései a lelkem mélyéig ásnak, tudom hogy igaza van, anyám biztosan nem ezt akarta volna, hanem azt hogy Cassiopeia és Leo mellett maradjak. Hogy a húgommal építsék fel egy erős duót az egyik Auror csapatban. Hogy mi legyünk a Black csapat. De ez már nem lehetséges. A többi kérdése zavaró, így választ sem nagyon kap rájuk, csak figyelem őt, az arcát és a légzését. Tenyere óvatosan ér arcomhoz, ahogy puha csókját is viszonozom, úgy az én két kezem tenyere is az ő arcán pihen, miközben felé fordulok. Mi legyen ezután? Az ajtó felé sandítok, gondolkodom. Lehunyom a szemem, majd vissza pillantok Athalea-ra. - Mi legyen hát? Valóban jönnél velem? - teszem fel a kérdést újra, mert ha igen, akkor megkezdjük a következő lépéseket. Bár akad itt újabb kérdés, de az csak újabb kérdéseket szül majd, így azt hagyom még. Fogalmam sincs hova vihetném, nekem nincs olyan, hogy otthon, ahol csak ketten lehetünk. A szülői házba nem térek vissza, Cassie-hez megint csak nem...szóval már most zűrzavar van a kánaánban. Hátra túrom a hajam, majd elmosolyodom a régi emlékek felbukkanása végett. - Emlékszem mikor utoljára itt jártam... Édesanyád süteménnyel kínált, majd elköszönt és szerintem azt várta, hogy magamévá teszlek itt helyben...akkor kellett volna megtennem. - állok fel a helyemről, majd az ablakhoz sétálok és kilesek a tájra. Nyugis ma minden. Emlékszem, S ez jó jel, jelenleg nem kattog a fejem mindenen, csak Lea-n agyalok, hogyan rejtsem el az apjától, az új jelölttől és még mellettem is biztonságban legyen. Barom voltam, hogy belementem abba, hogy magammal viszem. Nem lett volna jobb helye az új jelölt mellett? Bár... visszagondolva az iménti jelenetre erre egy nemmel szavazok. De most hogy legyen? - Ha van egy felesleges táskád, akkor a fontosabb cuccaidat pakold bele! - hozom is meg a döntést, aztán lehet hogy felelőtlenség lesz, bár az is az lenne ha itt hagynám. Aurornak meg hiába szólnék...még Cassie se tehetne semmit ezen ügyben... meg szóba se állna velem, szóval hagyjuk is. És ha az apját kinyírnám? Az anyja úgyis utána loholt, talán van saját véleménye is a lánya irányába... - Édesanyád nem tud segíteni? Hogy lebeszélje apádat erről az új házasságról? Vagy tudja egyáltalán hogy apád megütött? - még ezt az egy mellékutat látom magam előtt, aztán teljesen tanácstalan vagyok a többi dolgot illetően.
Minden egyes szó, amit Cal mesélt lesokkolt. Rossz megérzésem volt, nagyon sok, volt, mikor egyenesen pánik rohamom volt. Lehet akkor kínozták meg? A gondolatra is görcsbe áll a gyomrom, és bekönnyezek. Bántották, kínozták, még az emlékeit is elvesztette. Nem emlékezett rám, lehet a családjára se. Mély levegőt veszek, próbálok úrrá lenni az érzelmeimen. - Érdemes rá kérdeznem, még is mi célból kerestek téged? - úgy érzem nem akar ma már többet mesélni, és meg is értem. Már ennyitől is megnyugodtam, végre megtudtam valamit, végre a fő okot, miért hagyott el. Nem akarom kérdéseimmel tovább feszíteni a húrt. De most valamerre mennünk kell, valamit tennünk kell. Mély levegőt veszek, és rá kérdezek mégis mi legyen ezekután? - Nem vagyok itt boldog, veled akarok lenni. - remélem ez elég őszinte válasz volt. Csak vele tudok őszinte lenni, senki mással. Nem tudom hova is mehetnénk, nem tudom hol lakik, mit is kezdhetnénk magunkkal. Egy biztos: neki is van örökölt vagyona, hisz nem véletlenül ő volt a legjobb férjjelölt. És nekem is van egy széf kulcsom a gringottsba. Akár egy saját odút is vehetnénk magunknak. Tengerparton. Még a gondolattól is libabőrös leszek, menni akarok! Az emlékképére elnevetem maga, végre őszinte vidámsággal, ez hiányzott régóta. - Biztosra veszem, hogy a konzervatív anyám semmi ilyenre nem gondolt, az esküvő előtt pláne nem. - mosolygok rá továbbra is. Igen azok szép idők voltak, hiányoznak is. - Van nekem nem felesleg is. - pattanok fel az ágyból. Nem kell sokáig gondolkodnom mit akarok bepakolni. Ezerszer eljátszottam a gondolattal. Első és legfontosabb a széf kulcsom, amit gyorsan el is teszek. Azaz egy láncon lóg, jó kis kulcs, nyakamba akasztom. Pár praktikus ruhát, fehérneműt, egy pót cipőt elteszek, a többit meg tudom venni később is. Fogkefe, csajos cuccok, amit nem is részletezek. Tágító bűbájt alkalmazok a hátizsákomon, majd beleöntök mindent, amit fontosnak vélek, nem itt hagyni. Új életet fogok kezdeni... Közben feltesz egy kérdést, amitől összeszorul a szívem... anyám... - Abban az esetben tud, mint már elmondtam, ha leülsz velük, és mindenre magyarázatot adsz, és elveszel minél hamarabb. Ez az egy lehetőség van, vagy a szökés.
Kérdésére csak fejet ingatok, felesleges lenne az újabb kör, csak további fejfájásokat szüli majd kettőnk között. Kihagynám. De az, hogy itt nem boldog, többet mondott bármi másnál, így elhiszem minden szavát és járni kezdenek agytekervényeim. Menni. De hova? Bújunk el a világ elől? Mégis hogyan? Újabb kérdések kerülnek megválaszolásra, melynek úgysem most lesz ideje. Lehet hogy máskor sem engedek a válaszok megadására. Táska kerül elő és minden fontos, lényeges dolog hamar bepakolásra kényszerül bele. A kulcsa is meg van, amire csak bólintott egyet, az enyém is meg van, de annak még nincs ideje, hogy megmutatkozzon. Kérdésemre hamar jön a válasz is... Ha eléjük állok...hát, más mód nincs, tehát marad ez az elképzelés. Remek. - Nagyszerű. Akkor apád ezúton is utálni fogja a képem. - na nem mintha olyan nagy zűrt kavarna ezzel bennem, hiszen különösebben leszarom az apja vendégszeretetét. Lea miatt jöttem, nem azért, hogy az apjával megigyak valami nem evilágit. - Black leszel, vagy így vagy úgy. - lököm el magam az ablaktól, majd az ajtó irányába lépek, kinyitom azt, csend van, hiába fülek, se női se férfi hang nem hallatszik, szóval van némi időnk még. Vissza csukom a jelenlegi búvóhelyem ajtaját, majd Athalea felé fordulok. - Nem gondoltad meg magad? - teszem fel eme rövid kérdésem, ha nem a válasza, akkor elhiszem, hogy a világ végére is eljönnek velem, csak hogy távol tartsa magát az apja gondolatától. Visszatérve az apjára...hamar talált másik jelöltet a helyemre, mintha sejtett volna valamit. Mintha fel lett volna készülve egy „B” tervre is. Habár mindenkinek szüksége van egy „B” tervre, még nekem is akad, főleg „C”. De az csak egy végső nincs más esély alapon. A lány mellé lépek, megragadom óvatosan a vállát, masszírozó mozdulatokkal nyugtatók meg a feszültségét. Füléhez hajolok, belesúgok. - Nagyon merev vagy, nyugodj meg, semmi baj nem érhet. Már itt vagyok. - hangom nyugtatóan cseng, semmi nem lapul mögötte, főleg nem bántó szándék. Nem vagyok aljas az ő irányába, tényleg csak a jót akarom neki. - Tudom, hogy rengeteg idő telt el és azt is, hogy sok mindent kihagytál miattam. Miattunk. Hogy válaszokat akarsz, sőt...minél több választ. Azt is tudom, hogy kínok között vergődtél, míg nem tudtad a hollétem. Szeretném ha bepótolnánk majd ezt a rengeteg elvesztegetett időt... - hogy hogyan tehetnénk ezt még, majd alaposan átrágom magam a felhúzott élénk tornyosuló falakon, de találni fogok egy rést biztosan. - Nem hagylak magadra. - ígérem ezt még biztosan, majd magam felé fordítom, hogy rám nézhessen, hogy a szemeibe mélyedjek. Ha megakarná gondolni magát, még van idő rá. Ha menni akar ahogy azt eldöntötte, hát had szóljon!
Soha nem voltam ennyire gyors, mint most. Másodpercek alatt pakolom össze a cuccaimat, az életemet, és nem érzek semmi fajta lelkiismeretet. Maximum anyám az ki jobban, őszintébben összetörik, és őt sajnálom itt hagyni csupán, hisz apám... apám rajta fogja kiélni haragját. Ahogy ez eszembe jut összeszorul a mellkasom. Lehetek én ennyire önző? Anyám úgy is azt akarná, hogy én boldog legyek, azt csináljam, ami engem boldoggá tesz. - Az lehet, de majd megérti, idő kell neki. - mély levegőt veszek. Nem tervezek örökre távol maradni tőlük. Elszökünk, összeházasodunk, rendbe hozunk mindent. Aztán visszajövök. Látni fogják együtt vagyunk, boldogok, és ezzel tuti megbékélnek. "Black leszel, vagy így vagy úgy. " Erre elmosolyodom, és oda megyek csókot lopni. - Legyen így. Összefogom szedni magam megígérem. - mondom neki mosolyogva, és ezzel magamnak is. Nem lehet mindig ideges, és feszült. - Nem, hiába kérdezed meg pár percenként. Tudom nagy döntés, de így itt nincs maradásom. Ha maradok hozzá kell mennem máshoz. - sóhajtok. Nem akarom ezt többször kimondani, összetöri a szívem. Ő is észreveszi rajtam, hogy feszült vagyok. Megnyugtat az érintése, és azonnal jobban is érzem magam. Automatikusan dőlök egyet, bele a karjaiba, és hozzábújok. Mióta vágyom erre. Nagyon jól esik az érintése, az hogy érzem a melegét. Megnyugtat. - Igen, nagyon rossz volt, hogy nem tudtam semmit, nehéz volt így folyton falazni, és kiállni melletted. - felnézek rá. - Ezért tényleg cserébe magyarázatokat várok. Nem most, nem rögtön, megértem mindent nem akarsz még elmondani. De egynap szeretnék. Megnyugtatnak a szavai, hogy nem hagy el, és velem marad. Minden félelmem elszáll erre az ígéretre. Alig várom, hogy neki kezdjünk. - Helyes, ezt már el is várom tőled. - mosolyodom el, miközben kék szemeibe nézek. - Mennünk kell, mielőtt apám felkell. - elengedem, és magamhoz veszem a táskámat. - Hova megyünk ?
Tulajdonképpen elvinni sem akarom innen, hiszen itt élt éveken át, tulajdonképpen itt nőtt fel. De ha itt hagyom? Oda lököm azzal a lendülettel az apjának és a kijelölt hercegének. Elszalasztom a lehetőséget melyet évekkel ezelőtt felkínáltak számomra. Mondjuk a nem élés miatt van ebben a slamasztikában, mármint az én szökésem végett sínylődik. Szóval lépnem kell. Megszöktetem a hercegnőmet a sárkány őrizte kastélyból. Még úgy is kiviszem innen, hogy majd mindent tudni akar és hát fogalmam sincs hogyan ugorjak neki ennek a bújtatásnak. Amint lesz épp idegzetem és egy teljesen nyugis napunk, akkor kitálalok majd neki. Mindent elmondok, hogy megértse a helyzetemet és a döntéseim ok okozati összefüggéseit. Talán nem is fogja megérteni, talán ő máshogy csinálta volna. Talán... gondolataimból kizökkent kérdéseivel. Az hogy hova megyünk ...nos...passzolom. El innen és ez a lényeg! Bárhol jobb ennél a helynél, bár a Gringotts a legfontosabb helyek egyike, ahová majd be kell mennünk. De az kicsit odébb lesz majd még. Nem figyelek, ez pedig hiba, az ajtó kivágódik Rowle apuka tajtékzik a dühtől, pálcát szorongatva áll az ajtóban. Rowle anyuka ijedten szalad ki a hálószobából. Leát magamhoz ölelem félkézzel, másik kezemmel a pálcát szegezem a fickóra. Tekintetem hűvösen villan, ahogy a pálcáját figyelem, de Lea itt van, a jelenléte megnyugtat. - Készülj... - adom meg a hopponálásra való előkészületet a lánynak, hangom halk volt, a tekintetem az öregebb van, ám figyelmem a tetteimen, hiszen a hopponálás nem épp egyszerű dolog és jogosítvány sincs hozzá. De napi szinten használom, így megtanultam alkalmazni. Apja hangját már nem ér el a tudatomig, hiszen a jól megszokott imádott adrenalin ott dübörög a fülembe, eltompít minden mást. Elmosódik minden, mintha egy csövön nyomkodnának át minket, tekintetem lehunyom, a nyomás át tol mindkettőnket és már nem is a Rowle birtokon vagyunk. Hogy mit gondolhatott az apja? Elraboltam épp a lányát. Fel kell készülni egy esetleges retorzióra. Hogy tudom-e hogy mibe vágtam a fejszémet? Azt hiszem ezt hamarosan megtudom!
//Köszönöm hogy elrabolhattalak! Folytatása következik //
Minden egyes hopponálás után hányingerem van, ki nem állhatom, még is gyakran képtelen vagyok alkalmazni, mert seprűn nem szeretek ülni. Most is mély levegőt kell vennem, hogy az inger elmúljon. Csak azután pillantom meg Cal hova is hozott engem. Szó szerint haza. A gyomrom pillanatok alatt görcsbe rándul. Valamiért azt hittem, hogy az Ő otthonára gondol. Ahol nyugalomba letudunk ülni, mindent átbeszélni. És láthatom, hol is bujkál, mikor nem tudok róla semmit. Szívem összefacsarodik a gondolatra, hogy inkább haza hozott. A házra nézek, csöndes, rideg, és valamiért idegennek hat, csupán a kerti lámpák azok, amik enyhén kivilágítják a kertet. Az otthonom, valamiért még sem érzem annak. Csak az ütések hangos csattanása az arcomon, az ami emlékeztet. Hiába anyám bájos kacagása, valamiért nem tudja, nem elég kitöltenie az űrt, és a már meglévő félelmemet sem tudja elmulasztani. Nem érzem magam biztonságban itt, így hogyan is nevezhetném otthonnak. Majd felém fordul, mielőtt elkapna a pánik roham, letörli a könnyeimet, majd megcsókol. Én vissza csókolom, mindent érzelmem, szeretetem, hiányom, és félelmem benne van most ebbe a csókba. Szinte görcsösen kapaszkodom belé, mintha bármelyik pillanatban eltűnne. 
//
