Kellemes de érezhető, drága parfüm illat árad a levegőben. Szőke hajfürtjei enyhén ringatóznak a szellőben, ahogy lép. Fekete magassarkú csizma van a lábán, ami dallamosan kopog a talpa alatt futó utcaköveken. Hazatért. Annyi év utazgatás után ismét otthon van, Angliában. Londonban. Daphne Greengrass el sem tudja mondani, hogy valójában mennyire hiányzott neki ez a város. Most az Abszol út poros macskaköveit járja. Nincs semmiféle konkrét terve azzal kapcsolatban, hogy mit akar, csak nézelődik. Tudja, hogy hamarosan találkoznia kell a családjával. A gyermekeivel. De még nincs rá felkészülve lelkileg. Tudja, hogy mennyire hülyén viselkedett, és tudja, hogy mennyire megbánthatta ezzel a lányát és a kisfiát, de nincs bűntudata. Meg kellett tennie. Az elmúlt x évben, utazgatásai során sok mindent látott, és sok mindennel találkozott. Új embereket ismert meg, érdekesebbnél érdekesebb személyiségeket. Randizott magyar sárkány kutatókkal, olyanokkal akik rezervátumot üzemeltettek a Mennydörgőknek. Találkozott egy vámpír házaspárral Romániában, akik a szóbeszéd ellenére igen kedvesek voltak vele, és egyszer sem próbálták meg átharapni a nyakát. Amióta olajra lépett gyakorlatilag rengeteg izgalomban volt része. Franciaországban majdnem egy egész évet töltött el egy férfival, akit Magyarországon ismert meg. Thomasnak hívták. Aztán persze, amikor Daphne érzékelte, hogy az érzelmei kezdenek elmélyülni a férfi iránt, ismét olajra lépett, ahogyan életében már számtalanszor, és meg sem állt Dániáig. A szél mégis visszafújta angliába, hiszen a vér kötelez nem? Daphne sosem tartotta magát minta anyának, minta soha fel sem robbant volna benne az anyai ösztön. Mintha sosem fűzte volna olyan erős kapocs a gyerekeihez, amilyennek lennie kellett volna. Sokáig szégyellte is magát emiatt. Főleg akkor, amikor megszületett a keresztfia Scorpius, és látta, hogy a húga hogyan viszonyul saját fiához. Most pedig, hogy visszatért, csak kellemetlen fájdalmat érez. Hiányt. Be nem töltött űrt. Megáll a Czikornyai & Patza előtt, és a kirakatot nézi. Ezek az új pennák valami zseniálisak. Puska penna, pulitzer penna, a szivárvány minden színében játszó penna. Talán Carolie örülne egy ilyennek, gondolja, és kecses ujjait rá támasztja az üvegre.
- De nekem mindenképp az első kiadás kéne. Dedikálva. Nem, másik nem jó. - Az eladó kitartóan próbálta rám erőszakolni A nagy Gatsby egy új, díszkötésű kiadását, tudomást sem véve arról, én mit kerestem valójában. Hetekkel ezelőtt jártam már itt Carol egyik karácsonyi ajándékának ügyében, ami akkor egy megoldható feladatnak tűnt: előkeríteni a kedvenc regényének - a már említett A nagy Gatsbynek - első, dedikált példányát. A Czikornyai és Patza tulajdonosa akkor magabiztosan állította, hogy rövid időn belül, a megfelelő összegért cserébe elintézi nekem, azonban ez hazugságnak bizonyult. Sosem rajongtam a karácsonyért és nem a sztereotip okból; nem érdekelt sem a költekezés, sem a rohanás, hiszen abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a pénzt nem kellett számolnom, az életem pedig ettől függetlenül is olyan iramban telt, amelyben mások felbuktak volna a kimerültségtől hosszabb távon. Engem nem járt át az ünnep szentimentális szelleme. Nem szerettem karácsonyfát díszíteni, várni a rokonokat, meghatottan bontogatni az ajándékokat... ezek nem töltöttek el meghittséggel. Álszent ünnepnek tartottam, ahol kénytelen voltam egy asztalhoz ülni anyámmal, hét éve még apámmal is, érdeklődést színlelve hallgatni az öcsémet és a sógoromat. Gyűlöltem az egészet, már gyerekként is. Nem érdekeltek a drága ajándékaim, hogy is érdekeltek volna, ha a nap közepén apám már tántorgó részeggé vált és ennek mindig én ittam meg a levét leginkább, tehetetlen kisfiúként? És amikor anyám a fejemhez vágta, hogy éppen mit nem csináltam elég tökéletesen? A gyerekeim kedvéért, felnőttként próbáltam úgy tenni, mint akit örömmel tölt el a szenteste, de valószínűleg már ötévesen is sejtették, hogy ez látszatnak is gyenge. Ennek ellenére minden évben gondosan válogattam ajándékot Carolnak és Alexnek, mert nem akartam, hogy a saját rossz élményeim beárnyékolják az ő örömüket. Nem szenvedhettek azért, mert nekem rossz gyerekkorom volt - pontosabban nem szenvedhettek miatta többet, már így is elég negatív hatását érezték. Az eladó tovább ajánlgatta nekem a díszkiadást, éppen amikor félbeszakítottam, az ajtó felett megszólalt egy apró csengő. - Értse meg, hogy nekem nem ez a könyv kell. Kellemes parfüm illata csapta meg az orrom, olyan ismerős illat, amit az ember sosem felejt el. Felkaptam a fejem, ösztönösen a frissen érkező felé fordultam. Az arcomon másodpercekig elidőzött a leplezetlen, mély döbbenet. Daphne. Sokszor elképzeltem már, sokféleképpen, milyen lesz őt újra látni. Általában úgy élt a fantáziámban a kép, hogy Daphne irigykedve nézi, ahogy átkarolom Fionát, elönti az önsajnálat, amiért ellökte magától a közös életünket, én pedig kárörömmel szemlélem a jelenetet. De semmi ehhez hasonló nem történt. Itt álltunk mindketten egy könyvesbolt közepén, letaglózva, ő csinos volt, Merlinre is, még mindig hihetetlen csinos volt, én meredtem rá kialvatlanságtól fáradtan - éjszakába nyúlóan dolgoztam napokig -, a gyönyörű új feleségem nélkül, a kezemben egy giccses borítójú könyvvel, amit nem is akartam megvenni. - Nem tudtam, hogy visszajöttél - nyögtem ki végül éveknek tűnő pillanatokkal később. Semmi káröröm, semmi fölény, csak őszinte és fájdalmas meglepetés.
Vendég
Csüt. Dec. 05, 2019 10:44 am
Levin x Daphne
Tény, hogy azért jöttem vissza, hogy újra lássam a családomat, a gyermekeimet, az ex-férjemet, de nem akartam ekkora hirtelenséggel belevágni a dologba. Úgy terveztem, hogy küldök egy baglyot Levinnek, amiben megírom, hogy tervezek visszatérni Londonba, és megbeszélhetnénk egy találkozót, hogy a gyerekekről tudjunk diskurálni. Szerettem volna megbeszélni vele mindent, hogy hogy viszonyulnak hozzám a gyerekeim, hogy mikor és milyen körülmények között tudnék velük találkozni, és hogy hajlandó lenne-e megengedni, hogy Alexander és Caroline velem töltsék a karácsony egyik napját. Erre most itt áll előttem a volt férjem, teljes valójában, nyakig öltönyben, és úgy bámul, mintha szellemet látna. Lányos zavaromban megigazítom a hajam és beharapom az alsó ajkamat. Még mindig istentelenül jól néz ki. Kicsit fáradtan, és kimerülten, de még mindig pont olyan vonzó, mint akkor volt, mikor megismerkedtünk. Először meg sem hallom, hogy hozzám szól. Kell pár másodperc amíg realizálom, hogy nekem beszél. - Tegnapelőtt érkeztem… - nyögöm ki végül, és zavartan elmosolyodom. Nem tudom, hogy kezet fogjak-e vele, vagy megöleljem. Fogalmam sincs, hogy ilyen esetben hogyan kellene viselkednem - öltözz ki, mi? Látom még mindig bőszen vallod ezt. - Próbálom oldani a közöttünk lévő feszültséget. Nem haragszom már rá, régen se haragudtam. Ismertem. Tudtam, hogy milyen, csak nem tudtam elfogadni. Azt, hogy ő érez-e haragot irányomban azt nem tudtam eldönteni. Túlságosan meglepett volt, és én is egy kicsit. Tényleg nem álltam készen arra, hogy találkozzak vele, de már nem szaladhattam ki a boltból. Az tényleg nagyon kellemetlen lett volna. Közelebb léptem hozzá, de csak egy fél lépésnyire. - Hogy vagy? - kérdeztem tőle. Tényleg érdekelt, hogy mi volt vele abban a pár évben amikor nem találkoztunk - lehet nem pont itt kellene beszélgetnünk… - mondom mert látom, hogy Levin háta mögött az eladó leplezetlen érdeklődéssel figyeli, hogy mi is fog most történni, és engem ez kifejezetten zavar. Nem szeretem, hogy ha mások a magánéletemben vájkálnak. - Hogy vannak a gyerekek? - kérdezem és számítok rá, hogy rám fogja zúdítani az összes haragját, amit eddig nem tudott. Mindenre felkészültem.
Rég láttam ennyire határozatlannak. Mikor utoljára találkoztunk, eltökélt volt, ha belül vívódott is, azt jól leplezte a bíróságon. Annak idején a magabiztossága volt az egyik olyan tulajdonsága, amibe beleszerettem - és az életemben hosszabb távon jelen lévő nők arra utaltak, hogy mindig ezt kerestem a partnereimben. Most ebből kevés látszott, úgy tűnt, végtelenül zavarban van és ennek örülnöm kellett volna, ha racionálisak az érzéseim. De kivételesen valamiben nem voltam racionális, mert csak feszengtem, nem töltött el boldogsággal az ő vergődése. - Feltételezem, csak átutazóban vagy. - A feltételezés helyett kifejezőbb lett volna azt mondanom, hogy "remélem". Mert őszintén reménykedtem benne, hogy eltűnik, lehetőleg megint évekre, nem hiányzott a jelenléte a legkisebb mértékben sem az életemben. Féltem a gondolattól, hogy gyakrabban kell őt látnom. Mostanában jól voltam, alapvetően minden tökéletesen alakult az életemben. Talán a miniszteri állástól ideiglenesen elbúcsúztam, de jó úton haladtam vissza a kényelmes a külügyminiszteri irodámba, a házasságom Fionával tökéletes volt, a gyerekeimmel egyre inkább rendeződni látszott a viszonyom... és ebben rengeteg munkám volt. A válás és az azt követő önmarcangolás megviselt, hiába nem beszéltem róla senkinek a pszichológusomtól eltekintve. Nem hiányzott, hogy Daphne újból gyötörjön, márpedig a puszta jelenléte kellemetlenül érintett. Gyűlölni akartam, őszintén, de nem tudtam. Csak keserűség maradt utána, amit nem akartam érezni, többet nem, szerettem volna végre felhőtlenül boldog lenni, már túl sokszor elvették tőlem ennek a lehetőségét. - Van, ami nem változik. - Régen sokat ugratott ezzel, és akkor még nevettem rajta. Valóban osztottam Oscar Wilde nézeteit azt illetően, hogy "you can never be overdressed or overeducated" és ezt le sem tagadhattam. Ahogy kiejtette a száján a "hogy vagy" kérdést, azonnal elpárolgott minden eddigi szelídségem, amit a döbbenet okozott. Gúnyos, de még inkább ingerült mosoly kúszott az arcomra, egyszerűen nevetségesnek tartottam, hogy a hogylétem felől érdeklődik több év távollét és egy válás után, amivel felrúgta az egész életemet. - Nagyszerűen. Újraházasodtam és egy főosztályt vezetek a Minisztériumban. Jobban nem is lehetnék. És te Daphne, hogy vagy? Kiteljesedhettél végre a... miben is? Az utazásban? Életművészkedésben? Ne haragudj, sosem értettem igazán, mihez akarsz kezdeni magaddal, valószínűleg túlságosan lefoglalt a munka, hogy eljusson a tudatomig. - A mögöttem álldogáló eladó egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a beszélgetésünket, ami engem is zavart. - Határozottan nem itt kéne beszélgetnünk. Ledobtam a pultra a könyvet, amit egy pillanatig sem szerettem volna megvásárolni, elköszöntem a bolt tulajdonosától, majd határozott léptekkel elindultam az ajtó felé, épp csak intve Daphnénak, hogy kövessen. - A gyerekek? Carol gyűlöl téged, Alexnek összetörted a szívét. Ettől eltekintve jól vannak, bár te is tudnád a részleteket, ha legalább egy kibaszott levelet küldtél volna nekik. De biztosan ez is az én hibám, igaz? Amint átléptem a küszöböt, reflexszerűen nyúltam a kabátom zsebébe egy doboz cigarettáért. Tizenöt éves korom óta dohányoztam, a válóper óta többet, mint korábban. Némileg sikerült lecsökkentenem a napi adagomat, de így is több időt töltöttem cigarettaszünetekkel, mint az ideális lett volna. Fiona sosem szólt érte, Carol olykor megtette, kevés sikerrel.
Vendég
Pént. Dec. 06, 2019 12:10 pm
Levin x Daphne
Csak állok ott és próbálom összeszedni magamat. Nagy levegőt veszek, és kihúzom magam. Próbálok magabiztosnak tűnni. Én már rég elengedtem a múltat, és talán ideje lenne már neki is túltennie magát rajta, rajtam. - Igazából nem, visszaköltöztem - mondom neki a nevetséges feltételezésére. Sosem jönnék Angliába átutazóba. Az igazság az, hogy kiutazgattam magam. Szeretnék egy kicsit megállapodni, bár abban nem vagyok biztos, hogy ez az állapot örökké tart majd, de ha legközelebb utazni vágyom a lányom is magammal fogom vinni, de erről Levinnek egyenlőre nem kell tudnia. Félmosollyal az arcomon hallgatom végig a kifakadását, már amikor feltettem a kérdést tudtam, hogy ezzel ki fogom húzni nála a gyufát. Nem érdekel, hogy leteremt, ahogyan az sem, hogy egy új feleségről beszél. Olyan régen hallottam már fülemnek oly’ kellemes hangját, hogy csak arra összpontosítok. Természetesen tisztában voltam vele, hogy a válásunk után Levin Dolohov nem marad sokáig egyedül. Hiszen kiváló parti. Jóképű, jól öltözött, aranyvérű, és sok pénze van. - Gratulálok a házasságodhoz, Drágám - mondom becézve, ez valahogy nem múlik el. Akit annyi időn át hívtál Szívemnek, vagy Drágámnak, azt örökre úgy is fogod hívni ha kettesben beszéltek - én jól vagyok, köszönöm, hogy megkérdezted - mondom miközben utána lépdelek, el a kíváncsi szemek elől - bejártam a világot… majdnem. Magyarországon és Romániában is jártam, hidd el tetszett volna neked - úgy csevegek vele, mintha kb. tegnap találkoztunk volna utoljára. A kezdeti feszengésem elmúlt, hiszen csak a volt férjemmel beszéltem. Láttam már teljesen meztelenül is… nincs mitől félnem. Végignézem ahogy remegő kézzel kivesz egy cigarettát a dobozából. Mindig szerettem mikor rágyújtott, néha én is elszívtam egy-egy szálat. Olyan tűzzel tudta rám fújni a füstöt, hogy mindig megremegett a lábam. De azok az idők elmúltak. Évek teltek el, és már a füstöt sem úgy fújta, mint régen. - Tudod Levin - kezdek bele és gyengéden megérintem a karját. Annyira furcsa ennyi év után - sosem hibáztattalak csak téged. Ezt mindketten elcsesztük, hiszen kettőnkön múlott, nem igaz? Már készülök egy ideje, hogy írok neked a gyerekekkel kapcsolatban. Szeretnék találkozni velük.
A szemöldököm ingerülten felszaladt. Hogy micsoda, visszaköltözött? Elborzasztott a gondolat, hogy talán gyakrabban kell látnom őt. Komoly munkám volt abban, hogy soha ne gondoljak rá és arra, amit a házasságunk vége jelentett számomra. Valószínűleg, sőt, egészen biztosan nem értette, hogy nem csupán az ő elvesztése okozott nekem maradandó lelki sebeket - bár nyilván az is fájt, ő volt az első olyan nő az életemben, akit igazán szerettem, menthetetlenül -, hanem a legszörnyűbb a szembesülés volt a saját hatalmas hibáimmal. Nem voltam nárcisztikus, természetesen nem tartottam magam tökéletesnek, de a válásunk előtt sikeresen meggyőztem magamat róla, hogy én különbözöm apámtól. Hiszen szerettem a feleségemet, a gyerekeinket, sosem bántottam őket a szó semmilyen értelmében (gondoltam én, akkor még), tehát jól teljesítettem (ezt is én gondoltam, akkor még). Daphne válási szándéka azonban ráébresztett, hogy talán nem is különböztem annyira az embertől, aki sötét árnyékként tornyosult az egész életem fölé. Nem akartam, hogy nap mint nap emlékeztessen rá, mennyire rossz férj, apa és meglehet, ember is voltam. Nem reagáltam semmit a tartós hazatérésére, nem lettem volna képes vállalható választ adni, így inkább hallgattam. A "drágám" szó hallatára elöntött valami nosztalgikus érzés. Ezt hallottam először minden reggel, ez fogadott, mikor hazaértem a munkából, "jó reggelt, Drágám", "de jó, hogy hazajöttél, Drágám, milyen napod volt", ölelés, csók, ahogy egy idilli családban szokás. Milyen szép is volt az elején... Mennyire szerettük egymást, Merlinre is. Olyan tisztán emlékeztem a napra, amikor először randira hívtam, mintha tegnap történt volna. Hányszor vártam rá az Akadémia lánykollégiuma előtt és hányszor lógtam be oda, és mennyire földöntúlian boldogok voltunk a gondolattól, hogy együtt élhetjük le az életünket. Erre most itt álltunk egymással szemben mint két régi ismerős, a gyerekeinken kívül minden közös pont nélkül. - Valójában nem érdekel a gratulációd. Csak azért közöltem ezt a tényt, mert jogod van tudni. - És mert azt akartam, hogy tudja. De látszólag nem érdekelte, pedig jól esett volna némi féltékenységet látni a tekintetében. Talán neki is volt valakije. Biztosan volt, éppen neki ne lenne? Gyönyörű volt, eszes, érdekes... bolond az a férfi, aki keresztülnéz rajta. - Már voltam Romániában munkaügyben. Érdekes hely. Valóban jártam ott pár napot és egészen jelentéktelen utazásnak tartottam. Daphnét ezzel szemben lenyűgözte az ország. Vajon mi tetszett neki ennyire? A vámpírokról szóló szóbeszédek vagy a sárkányrezervátum? Bizonyára, mindig is szerette az izgalmat. - Sok minden kettőnkön múlt, de az nem, hogy évekig rá sem néztél a gyerekeidre. Ugyan miért engedném, hogy találkozz velük? Carol úgysem akar látni, hallani sem akar rólad. Alex tudod mennyire kiborult miattad? Biztos lehetsz benne, hogy nem fogod újból bántani a fiamat. - És engem sem. Nem mondtam ki hangosan, nem tudhatta meg, milyen fájdalmat okozott nekem. Vajon sejtette egyáltalán?
Vendég
Pént. Dec. 06, 2019 10:55 pm
Levin x Daphne
Azt mondják, hogy a szerelem elmúlik. De a fertelmes igazság tulajdonképpen az, hogy az ember első szerelme, az mindig a szerelme marad. Hogy egy kis része, örökké szeretni fogja azt a személyt, akit először szeretett. Így van ez velem is. Talán Levin is hasonlóképpen érez. Ő mindig a részem lesz, hiszen ő volt nekem az első, akit tényleg, igazán, szívből szerettem, és bármi is történt köztünk, talán egy kis részem, mindig is szeretni fogja. Nem érdekel a felesége, nem érdekel a fényes kis élete, egy kis részem örökké az övé lesz, és talán ez fordítva is így van. Nem kezdeném újra, a világ összes galleonjáért sem, hiszen nem jókedvemben váltam el tőle, de akkor is basszameg! Halványan elmosolyodom. Milyen udvarias, nem? - Persze, jogom - mondom halkan, és még mindig mosolygok. Hát nem édes? Én nem akartam beszélni neki Thomasról. Bár az ő szavai szerint bizonyosan joga lett volna tudni, hogy csaknem egy évig éltem egy férfival Párizsban, és valószínűleg életem egyik legszebb éve volt az. Hiszen Thomas Levin szöges ellentéte volt. Sosem volt fontosabb neki semmi, esküszöm még a szemetet is úgy vitte le, hogy előtte úgy csókolt, mintha soha többé nem jönne vissza. Pont ezért nem fájt annyira, amikor elmenekültem a kapcsolatunk elől. Mert tudtam, hogy úgy búcsúztunk el, ahogyan kellett. - Munkaügyben biztos nem találkoztál vámpírokkal - mondom neki, gyermeki izgalom csendül a hangomban. Imádtam. Az a házaspár nagyon jó fej volt. Valahogy sosem tudtam semmit komolyan venni. Levint pedig végképp nem. Mármint persze, nekünk is voltak komoly beszélgetéseink, lelkizések meg hasonlók, de sosem tudtam úgy viselkedni, mint egy dáma. Mégpedig hozzá egy dáma illett volna. Mindig kimért volt, és udvarias, igazi úriember, én meg általában álmodozva ugráltam mellette, kalandokon és izgalmas helyeken gondolkodva. Nagymonológja a családunkról, és az általam okozott széthullásról viszont rögtön visszarángat a földre. Legszívesebben ordítanék vele, de nem teszem. Nem tehetem meg. Megpróbálok a legnyugodtabban beszélni. - Azokra a gyerekekre gondolsz, akik órákig vártak rád a karácsonyfa alatt, mert neked túlóráznod kellett? - kérdezek vissza enyhén nyugtalanul - arra a Carolinera, aki a születésnapi bulija után fél óráig ült a verandán és sírt, mert az apja megígérte neki, hogy ott lesz, aztán persze megint közbejött valami? - nem volt a hangomban szemrehányás, de tényleg felidegesített a folytonos támadásával, mintha ő sosem tett volna semmi rosszat - a másik pedig, Levin Dolohov, hogy ők nem csak a Te gyerekeid - megnyomtam a “te” szócskát - hanem az Én gyerekeim is - szintén. - És biztos lehetsz benne, hogy mindennél jobban szeretem a gyerekeimet, és tisztában vagyok a hibáimmal is, azzal, hogy mit rontottam el, de úgy látom, hogy te nem osztozol ebben velem - én is rágyújtok. Lassan fújom ki a füstöt cseresznye színűre festett ajkaim között. Várok, de már azt sem tudom, hogy pontosan mire.
Egy pillanat erejéig önkéntelen mosoly húzódott az arcomra, mikor megláttam a tekintetében azt a mérhetetlen izgatottságot, amit régen úgy szerettem. Belőlem ez hiányzott, semmi nem hozott így lázba, legalábbis nem tudtam kimutatni. Annak idején szerettem ezt az oldalát, mellette úgy éreztem, én is képes vagyok intenzívebben élni, érezni. Hagytam, hogy belerángasson az apró kalandjaiba, valamikor még a legelején. Akkor még nem számított más, csak hogy fogja a kezemet, de már régesrég elengedte. - Valóban nem, pontosabban nem tudok róla. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi volt az a pillanat, amikor felszállt a rózsaszín köd és többé nem rajongtunk egymásért. Szerettem őt akkor is, a házasságunk utolsó napjáig és a lelkem mélyén tudtam, hogy még most is egy magyar mennydörgő elé vetettem volna magamat érte... de valamikor elmúlt az a kezdetleges állapot, amikor nem láttuk egymás hibáit. Amikor már Daphne nem találta vonzónak a nagy terveimet és álmaimat, amikor már kezdett idegesíteni a komolytalansága ahelyett, hogy izgalmasnak találtam volna. Amikor hajnalig tartó beszélgetések és szerelmeskedés helyett órákig képesek voltunk veszekedni, tőlünk zengett a ház és ha esetleg ki is békültünk, másnap minden kezdődött elölről. Vajon a kezdetektől halálra volt ítélve a házasságunk vagy mi rugdostuk magunkat minden nappal közelebb a szakadék széléhez? És mi lesz, ha Fionával is ugyanez történik majd? Most rajongott értem, tudtam, és támogatott mindenben, sőt, még nálam is nagyobb célokat tűzött ki, mert szerinte ennél is többre voltam hivatott. De mit fogok tenni, ha egyszer majd megunja a munka miatt lemondott közös programokat, ha talál nálam fiatalabbat és szórakoztatóbbat? A kezem remegett az idegességtől. Nem akartam emlékezni rá, hányszor cserben hagytam Carolt és Alexet. Szerettem a gyerekeimet, csak nem tudtam hogyan kéne jó apának lennem. Honnan is tudhattam volna, mikor sosem láttam, milyen az? Daphne persze könyörtelenül rám zúdította a hibáimat, ehhez mindig értett. - Azokra a gyerekekre gondolok, akiket szó nélkül hátrahagytál a csapnivaló apjukkal. Arra az Alexre gondolok, aki nem tudta elmesélni az anyjának, hogy hova osztotta be a Teszlek Süveg és arra a Carolra, akiről azt sem tudod, hol fog továbbtanulni. Alex hónapokig sírt miattad, a Roxfortban is rajta röhögtek, mert bőgött, ha szóba került az anyja. Ha ennyire szörnyű apjuk voltam, akkor mégis miért hagytad rám őket? - Kifújtam a füstöt, majd újabb slukkot tüdőztem le mélyen. A hideget sem éreztem, fűtött az indulat, amit éveken át elfojtottam. - Semmiben nem osztozom veled. Látni sem akarlak. Nem... látni sem bírlak. Érted? Évek munkája van abban, hogy túltettem magamat rajtad és nem fogod még egyszer tönkretenni az életemet, ahogyan a gyerekekét sem. Mire a mondatok végére értem, már nem éreztem dühöt, csak az elkeseredést. Szánalmasnak találtam magam, amiért ezeket a szavakat egyáltalán kimondtam. Nem akartam, hogy tudja, képes lenne újból és újból megsebezni. Gyűlöltem ezt a kiszolgáltatottságot. - Minek jöttél haza? Itt nem leszel boldog, neked nem ilyen életre van szükséged - szólaltam meg néhány másodperc hallgatás után, most már mindenféle indulat nélkül. - Úgyis el fogsz tűnni újra és újra, nem várhatod el, hogy asszisztáljak hozzá, amíg te kedvedre játszol a gyerekeink érzéseivel. Már nem vagyunk húszévesek, Daphne, most már nem arról szól az élet, hogy azt tesszük, amihez éppen kedvünk van.
| 
