Izgatottság. Igen, ez okozta azt, hogy nem tudtam megmaradni a hátsómon és már idő előtt ott voltam a teremben, amit találtunk Scorpival. Gyakorolni akartunk még egyszer azelőtt, hogy távoznánk a suli falai közül. Nyáron nem tehettük ezt meg a távolság miatt. Ha pedig valami csoda miatt bármelyikünk is meglátogathatná a másikat, nem hiszem, hogy Legilimenciát szeretnénk tanulni. Én legalábbis biztos nem, mert a szülők előtt lebukni nem lett volna jó. A magam részéről szeretném megőrizni ezt a titkot, hogy könnyebben kukucskálhassak mások fejében. Ahhoz persze még rengeteget kellett gyakorolni, de nagyon reméltem azt, hogy a következő tanév végére elhagyhatom majd a pálcát. Jöhetne már Scorpius! Már vagy tízszer oda-vissza pakolgattam a könyveket az asztalon, lebegtettem arrébb a székeket és köröztettem néhány asztalt. Kevés dolog tett izgatottá. A legilimencia volt az egyik közülük és ez nem volt véletlen. Ha emlékezetem nem csalt, akkor a családban ez senkinek sem ment. Apa is csak némi okklumenciára volt képes, bár azóta nem tudom, hogy mennyire fejlesztette a képességeit. A történetek alapján, szerintem VoltdemárNincs Nagyúr más miatt látott a fejébe és uralta őt, de ezt az elméletemet inkább megtartottam magamnak. Jobb volt nem feszegetni a témát és a múlt sebeit meghagyni letapasztva. Néha persze nehéz volt, mert a sok új kis diák mindig jött csodálkozva és tátott szájjal, hogy itt vannak a múlt hőseinek gyerekei és egy iskolába járhattak velük. Sokszor el is kapott volna a hányinger miattuk. Eszement kölykök… sokkal rosszabb ám híres szülők gyerekeinek lenni, mint az látszódik. Áldottam viszont a sorsot, hogy James nagyobb rajongói tábort kapott ilyenkor, mint én, mert ilyenkor meg tudtam lépni. – Végre már! Azt hittem eltévedtél –ugrottam le a padról, mikor belépett az ajtón Scorpius. – Elhoztam minden jegyzetemet. A könyveket már nem tudtam kicsempészni a könyvtárból, mert túl feltűnő lett volna. Készen állsz? Ha igen, kezdheted te, ha gondolod. –Számomra mindegy volt, hogy melyikünk próbálkozott elsőnek a legilimenciával. Az biztos, hogy ezzel egyidőben az okklumenciánkat is fejleszthettük, hiszen az egyikünk támadt, a másikunk védekezett. Na nem a szó szoros értelmében.
Scorpius && Albus
Vendég
Kedd Júl. 20, 2021 7:25 am
Albus & Scorpius
Legilimens
Közeledik a nyáriszünet, ami alapjáraton pozitív dolog lenne, de így, hogy anyukám már nincs többé, Albust pedig ki tudja, hogy láthatom-e, nos... annyira nem örülök neki. Megbeszéltük, hogy gyakorlunk egy kicsit, méghozzá legilimenciát, ami bár egy olyan képesség, amit nem egyszerű elsajátítani, mi pozitívak vagyunk. Bár jeleztem Albusnak, hogy még csak ne is reménykedjen benne, hogy jövő tanév végére pálca nélkül képes lenne használni, még pálcával se lesz tökéletes, mivel nincs konkrét tanítónk, pálca nélkül pedig legilimenciát használni hosszú évek gyakorlása... De persze makacs, azt hiszi, hogy mindenre képes. Mindegy, majd meglátja, hogy nekem volt igazam. Úton vagyok már a terem felé, amit felfedeztünk és ahol elvileg csak magunk lehetünk majd. Nincs nálam semmi extra, csak a pálcám, Mardekáros köpenyem pedig csak úgy suhog utánam. Óvatosan haladok végig a folyosókon, hogy ne keltsek még csak véletlenül se feltűnést, hamarosan pedig kezem a kilincsre téved, én pedig már bent is vagyok. Az ajtót behúzom magam után, majd egy egyszerű bűbájjal lezárom. - Colloportus. - nem hiányzik, hogy bárki ránk nyisson. Albustól kellemesebb fogadást is el tudnék képzelni, mint a lecseszést, így felé fordulva szalad feljebb a szemöldököm, miközben megigazítom taláromat. - Nem tudtam, hogy ennyire sietős, nyugi. - csóválom meg némileg a fejem, majd biccentek a jegyzetek hallatán, amik ahogy látom az egyik asztalra kerültek. - Igazság szerint elolvastam már mindegyiket. - ismerem be és mivel meg is jegyeztem, aligha van rá szükségem. De ha már ennyire kapkodna, ám legyen. Pálcámat előveszem, majd elmosolyodva pillantok Albus szemeibe. - Ürítsd ki az elméd, tudod, ahogy olvastuk és eddig gyakoroltuk. Tudom, hogy nehezedre esik, de próbáld meg. - kacsintok rá pimaszul, de nem várok tovább, hogy esetleg visszaszóljon. - Legilimens! - a varázslat létrejön, én pedig igyekszem feltárni magam előtt Albus emlékeit. Egyelőre nem túl mélyen, csak felszínesen. Mivel közeledik a nyár, így úgy döntök, hogy a tavaly nyári emlékeibe lesek bele, meglátjuk, hogy mennyire védekezik jól avagy mennyit enged láttatni nekem.
Sietős? Dehogy, csak annyira izgatott vagyok, hogy az elmondhatatlan. Emiatt kicsit élesebben hangozhatott Scorpi felé intézett szavam, de bűnbánóan néztem rá. – Nem az, csak be vagyok zsongva, na. Jó, hát nem tudtam, hogy mi kellhet és inkább elhoztam őket. Jobb, ha kéznél van. –Így a futkározást is megúsztuk, ha esetleg valami miatt bele kellett nézni a jegyzetekbe. Persze, Scorpi kész lexikon volt ebből, a magam részéről ezt nem mondhattam el. Alaposabban jártam utána a dolgoknak és minden apró részletet meg akartam jegyezni, csak ez nem ment azért olyan könnyedén, mint szerettem volna. – Kac-kac. Üres fejű Potter kell, akkor keresd meg Jamest –nevettem fel a végén. Scorpi viszont nem vár tovább, alkalmazza is a varázslatot. Elfogott a különös érzés, egyelőre viszont nem akartam védekezni. Így gyakorolhatott kicsit, meg még nem tudtam, hogy milyen emlékeket szeretett volna megtudni. Kicsit abszurd azért, mert szinte mindent tudott, de persze voltak olyan apróságok, amik részletezése kimaradt a mesélésekből. Pl azok, hogy mit ettem nyáron. S ha már nyár, az emlékek jöttek is elő a tavalyiról…
Ugyanolyan unalmasan telt az is, mint mindegyik másik. A családi ebéd tökéletes vitába torkollott, mint mindig. Az asztalnál ülve felhoztam, hogy Scorpius esetleg nálunk tölthetné a hétvégét. Bizakodva néztem apára, aki tök ridegen közölte, hogy nem. Én kiakadtam, kiabáltam és az asztalra csapás után, otthagytam őket.
Uhm, nem pont ezt a napot akartam neki megmutatni, és azt hiszem itt volt az ideje annak, hogy védekezni kezdjek. Koncentrálni kezdtem, kiürítettem az elmémet és próbáltam felépíteni a falakat, kitaszítani a fejemből Scorpiust. Több ilyet nem akartam, hogy lásson, mert féltem attól, hogy meggondolja magát és emiatt nem is jönne át hozzánk szívesen. Pedig nagyon szeretném, hogy nyáron is találkozhassunk és együtt töltsünk némi időt. Olyan jó lenne végre nem csak a családdal lenni…
Blöki követett a szobámba. Látta, hogy valami nem volt rendben, ezért felmászott mellém az ágyra. Fejét mellkasomra tette és úgy nézett rám nyüszítve. Magamhoz öleltem, nem túl szorosan, mert nem akartam neki fájdalmat okozni. Úgy éreztem, hogy osztozni tudott a fájdalmamban. De csak Ő, senki más. Egyedül maradtam, meg nem értettként. Blöki felkapta a fejét, mert a nevét hallotta és kiszaladt. Hátat fordítottam az ajtómnak és a fal felé fordulva próbáltam meg pihenni…
Többet nem akartam, hogy lásson Scorpi abból a napból, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy kilökjem őt a fejemből.
Scorpius && Albus
Friendship is another word for love
Vendég
Vas. Júl. 25, 2021 6:40 pm
Albus & Scorpius
Legilimens
- Igen, azt látom. - vigyorodom el magyarázatára, mert tagadhatatlan, hogy izgul és nagyon is várta már ezt a pillanatot. Na de itt vagyok, soha se hagynám cserben, ezt pedig Albus nagyon jól tudja. Vannak emlékeim, amelyeket nem bolygatnék meg szívesen és van valami, amit kimondottan meg szeretnék majd mutatni neki. Apám engedélyt adott rá, és bár szóban is megtehetném, úgy érzem, hogy ez a gyakorlás tökéletes lesz majd az információ közlésére, mert nos... apámon és rajtam kívül csak Albus Perselus Potter fog tudni róla. De nem rögtön a gyakorlás elején, mert én szándékozok majd nyitni, hanem majd a vége felé, amikor kimerülünk. Az anyagokat viszont elolvastam, igazából nagyon sok könyvet átnéztem a legilimenciával kapcsolatban és úgy érzem, hogy menni fog, de ha Albusnak könnyebb így, hogy bármikor belelapozhat valamelyikbe, én nem bánom. Na de kezdjük! - Koncentrálj, Albus! - én komolyan veszem, láthatja is kék íriszeimen, melyek találkoznak tekintetével, nemsokára pedig a varázsige is elhangzik, barátom emlékei pedig mint nyitott könyv kerülnek elém. Túl könnyedén... egy picit se védekezik. Az emlékkép, amit látok egyáltalán nem okoz örömet és bár eddig csak sejtettem, hogy Harry Potter valahogy így reagálhat rám, egy Malfoy fiúra, mégis rossz látnom mindezt, főleg azokat a rideg szemeket. De nem szakíthatom meg a koncentrációmat, még nem, ezzel az emlékkel meg kell békélnem, Albus apja sohase fog elfogadni, pedig az én apám végre Őt elkezdte. Érzem az ellenállást, hogy kilöknek elméjéből, de nem engedem, ragaszkodom hozzá, hogy tovább haladjunk, kicsit mélyebbre jussunk, így nemsokára egy új jelenet tárul elém, ahol egy kutya követi Őt a szobájába. Ez vajon ugyanaz a nap vagy másik? Látom, hogy Albus milyen szomorú és érzékelem, hogy még inkább kitaszítana. - Még nem... - motyogom szinte csak magamnak és bár nem szép dolog, de... nem engedek, így próbálok Albuson felülkerekedni, még mélyebbre jutni, hogy rájöjjek pontosan mi bántotta ennyire. Az, hogy az apja ismét elutasított vagy valami más? Tartok tőle, hogy itt másról lesz szó, mert sejtéseim szerint nem csak egyszer hozta szóba eddig Harry Potternek, hogy örülne, ha átmehetnék a nyáron. Egy napot is tölthetnék ott, amikor Ő dolgozik, estére pedig hazatérnék... szerintem azt bárki kibírná. De nem csökkenhet a koncentrációm, szóval lássuk csak azt a napot!
Egy kellemetlen napba és szituációba sikerült Scorpinak beletrafálnia. Tudta, hogy apa nem enged, mert sokszor mondtam már neki… de premierben átélni ezt, azért mégis más volt. Hiába győzködtem, soha nem engedett és a mai napig nem is enged. Idióta felfogása volt. Azt viszont nem akartam, hogy többet lásson abból a napból Scorpius, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy kilökjem a fejemből. Nehezebb volt, mint hittem. Nagyon is bele akarta ásni magát a dolgokba és ez valamiért… jó érzés volt. Már mint így sokkal jobban és többet gyakorolhattunk és fejlődhettünk.
Blöki, ahogy kiszaladt a szobából, az ajtó teljesen kitárult. Se erőm, se kedvem nem volt becsukni azt és ennek meg is lett a böjtje. A drágalátos bátyám támasztotta meg az ajtófélfát és öntelt vigyorral a képén nézett be rám. Amikor elkezdte magyarázni, hogy soha nem teheti be oda a lábát egy Malfoy, egy párnát hajítottam felé mérgemben… Ő elhajolt, Lily viszont szépen tarkón vágta. Ő legalább mellettem volt. James távozott, a húgom leült mellém… Gyengének éreztem magam, de csak egy valamit tehettem: átöleltem, vállára hajtottam a fejem és legördült a könnycsepp az arcomon.
Itt szakadt félbe a jelenet. Ezt nem akartam megmutatni Scorpinak. Többet nem is láthatott, mert ahogy újra átéltem azt a pillanatot, sikerült annyi erőt összeszednem, hogy kitaszítsam a fejemből. Némi levegőért kapkodva támaszkodtam meg a padon. – Már nagyon is értem, hogy az emberek miért szeretnének erős okklumenciát. Senki nem szereti megmutatni az emlékeit, de minden elismerésem Scorpi. Kezdem azt hinni, hogy született legilimentor vagy és eddig titkoltad. –Ez persze lehetetlen volt, legalábbis szerintem. Minden bizonnyal megosztotta volna velem, de ha nem, legalább morzsákat hagyott volna. Vagy majd kiderítem én, mikor alkalmazom a legilimenciát rajta. A kérdés csak az, hogy mi után kutassak. Nem akartam semmilyen sebet feltépni. Viszont szerettem volna megtudni, hogy milyen is valójában az édesanyja. – Cseréljünk vagy gyakorolnál még? –Nem beszéltünk meg konkrét menetrendet az órával kapcsolatban. Ha a cserét választotta, abban az esetben rászegeztem a pálcámat és a varázsige kimondása után, próbáltam egy olyan emléket keresni, ami az édesanyjával eltöltött napot mutatja be. Ha védekeznem kellett, akkor pedig igyekeztem kilökni őt a fejemből.
Scorpius && Albus
Lily Luna Potter varázslatosnak találta
Vendég
Kedd Aug. 10, 2021 9:09 am
Albus & Scorpius
Legilimens
Persze, hogy nem esik jól hallani és látni Harry Potter arcát, amikor meghallja ismét Albustól, hogy szeretné, ha átmennék a nyáron. Az elutasítása rideg és egyértelmű, pedig nem is ismer. Nincs oka gyűlölnie. A fia legjobb barátja vagyok és úgy sejtem, hogy nélkülem Albus sokkal nehezebben illeszkedett volna be Potterként a Mardekár házba. De Harry Potter vak, apám nem véletlenül van negatív véleménnyel róla. Azt viszont nem engedem, hogy Albus kitaszítson a fejéből, koncentrálok, ellenállok, mélyebbre hatolok, hogy többet lássak. Ez a gyakorlás lényege és… kíváncsi is vagyok. A jelenet tehát folytatódik, megjelenik James is. Nem vagyunk egymás szíve csücskei, bár azért ez az ellenszenv különös. Olyan tényleg, mint az apja… De Lilyben nem kell csalódnom, megmosolygom az emléket és halkan sóhajtok Albus könnyeit látva. - Sajnálom… - mondom halkan az emlék után, de azért megnyugvással tölt el, hogy Albus nem haragszik rám azért, mert nem engedtem, hogy kidobjon a fejéből. Büszkévé tesz szavaival, nem is tudja, hogy mennyire jól esik tőle ezeket hallani. - Kössz, igyekeztem! Amúgy, akartam mondani, de apám megengedte, hogy a nyáron pár hetet nálunk tölts. Erről esetleg meg tudod győzni az apádat? Mert ha én nem is mehetek hozzátok, te még jöhetsz hozzánk és az is tök jó lesz. - hozzájuk egyelőre engem se engedett el az apám, de én már azzal is beérem, ha Albus nálunk lehet. Biztos, hogy jól fogja majd érezni magát és örültem, hogy ezt elértem Draco Malfoynál, hogy vendégül lásson a kedvemért egy Pottert. Jó, tudom, hogy az, hogy anyára hivatkoztam győzte meg igazán, nem volt szíve nemet mondani. - Cseréljünk, próbálkozz te is! Viszont a gyakorlás végén szeretnék megmutatni majd neked egy emléket. - nem most, mert ki tudja, hogy reagálna rá, még kell egy kis felkészülési idő, de előre jelzem felé. Leeresztem pálcát tartó kezem, majd kivárok és elmém egyelőre kitárom Albusnak, nem kezdek el rögtön ellenkezni, elvégre az lenne a lényeg, hogy Ő is gyakoroljon.
Az emlékkép, amit Albus láthat tavalyi, méghozzá nyári. A helyszín egy gyönyörű rózsakert… édesanyám kertje. Nagyon szeretett ott lenni, így én is, mert vele lehettem. A nő gyönyörű, mint mindig, hosszú, fehér, nyárias ruhát visel, haja pedig kibontva terül el vállain és hátán. Csak gondozza a virágait, én pedig csendben egy könyvet olvasgatva ülök tőle nem túl távol a rózsakertben lévő asztalnál, kezemben egy könyvvel, de néha-néha felé tekintek. - Gyere, segíts egy kicsit, Scorpi. - hív magához, kezét is kinyújtja felém, én pedig már megyek is. A könyvet az asztalra hajtom, lefordítva, hogy tudjam hol tartottam, majd kezem a kezébe helyezem, Ő pedig finoman magához von, átölel, majd ez után nyújt át egy kesztyűt és kér meg, hogy segítsek a rózsák bemetszésében.
A következő emlék korábbi ennél, hagyom, hogy Albus gyakoroljon, nem féltem tőle az elmémet. 11 éves énemet láthatja, felismerheti, hiszen akkor ismerkedtünk meg, a környezet pedig az Abszol út, ahol a Malfoy család vonul. Anyám mellett sétálok, nagyban ámuldozok és mutogatom neki, hogy milyen csodás az utca, mennyi mindent kapni, Ő pedig csilingelő nevetésével mesél nekem az üzletekről, majd apámba karol és bevonja Őt is a beszélgetésbe, szóba hozva mindkettejük első napját, Draco pedig ragyogó szemekkel pillant a feleségére és mesél Ő is kedvesen, majd simít hajamba és mutatja büszkén Olivander boltját, ahol hamarosan kiderül, hogy milyen lesz majd a pálcám. Egy teljesen normális, átlagos családnak tűnhetünk ebben az emlékben, mert igen, a Malfoyok is csak emberek…
Kitolom viszont az emlékből Albust, aki egy pillanatra még láthatja a 11 éves énemet a Roxfort Express előtt aggodalmaskodni, de aztán visszatérünk a tanterembe, én pedig hajamba túrok. - Pfú, ezt sose fogom megszokni. - már hogy a fejemben kutatnak. Kicsit meg is fájdult, érzem, de elmúlik majd, nem lesz gond. - Anyukámra voltál kíváncsi úgy látom. Tényleg sajnálom, hogy nem ismerhetted meg, nagyon kedves nő volt. - sóhajtok halkan, majd fenekemmel nekidőlök a tanteremben lévő egyik széknek, majd végül pálcámra tekintek. - Jöhetek én? Nem bánod? - ha engedi, akkor a legilimens ismét elhangzik, én pedig a saját emlékeimből kiindulva most egy konkrét emléket keresek, azt, amikor Albus először találkozott személyesen a szüleivel az után, hogy a Mardekár házba osztották be és először mesélt nekik a legjobb barátjáról, rólam. Vajon hogy fogadták? Mennyire voltak kiakadva akkor?
Az előbb lezajlott jelenet az emlékeim között fájó pont volt. Nem volt véletlen, hogy nem akartam megmutatni. Viszont utólag belegondolva, nem kell szégyenkeznem Scorpius előtt. – Ne tedd, mert nincs mit. Persze nem akartam, hogy lásd, de pont ez a lényeg a gyakorlásnál. meg így én is egész sokat gyakorolhatom az okklumenciát. –A két dolog együtt járt, ezért is volt jó együtt gyakorolni az egészet. Ám, mikor Scorpi elmondja, hogy az apja megengedte a náluk való nyaralást –jobban mondva, hogy elmehetek hozzájuk–, egyszerre fogott el több érzés is. Öröm, döbbenet, félelem, nyugtalanság és izgatottság. Hirtelen azt sem tudtam, hogy miként is reagáljak. Annyi ideig küzdöttünk emiatt és soha nem adtuk fel. Most, hogy megvalósulhat, új fejezet nyílhat az életünkben. – Ez nagyon jó hír. Nem gondoltam volna, hogy valamelyikük beadja a derekát. Mindenképpen meg fogom említeni apának, hogy Mr. Malfoy belement abba, hogy mehessek. –Minden galleont meg fog érni az arcának látványa. Csak féltem attól, hogy mit fog reagálni rá. Talán lesz annyi esze, hogy enged és belemegy ebbe az egészbe. Ha meg azt hiszi majd, hogy átverjük, hát üsse kavics. Kérdezzen rá. Nem hinném azt, hogy Draco Malfoy hazudna a fiának ilyesmivel. – Oké. –Kíváncsivá tett ezzel a mondatával. Vajon, ha ezt az emléket kezdem el kutatni, mekkora ellenállást mutatna? Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy inkább megcserélem és nem édesanyja után kutatok, de aztán maradtam az erdeti tervemnél. Úgy is megmutatja Scorpi, amit mondott, viszont engem tényleg érdekelt az anyja.
Meglepődve tapasztaltam, hogy nem mutatott ellenállást. Féltem pedig, hogy fájó pontra fogok ezzel tapintani. Viszont, ha már így alakult, viszonylag gyorsan túl akartam lenni ezen, mert nem szerettem volna feltépni semmilyen sebet. Habár szívesen leragasztanám őket. Melegség töltött el az emléket látva. Scorpi boldog volt, segített anyjának, aki a kertjét gondozta. Ez bennem is kellemes emlékeket idézett fel, de most nem rajtam volt a sor. Meghatódva néztem a családot, akik már az Abszol úton voltak. Itt nem is tűnt olyan félelmetesnek Draco Malfoy. Scorpi anyukája viszont minden értelemben különleges volt. Tényleg sajnáltam, hogy nem ismerhettem meg személyesen. Nagyon jó volt látni, az emlék viszont ott maradt félbe, mikor már a peronon volt a barátom 11 éves énje. – Igen, Ő rá. Féltem, hogy sebet tépek fel vele, de annyi szépet meséltél róla. Én is nagyon sajnálom, hogy nem ismerhettem meg személyesen. Talán édesapádat sikerül. –Magamnak is be kellett vallanom, hogy a tiltások ellenére kíváncsibb lettem az apjára. Érdekelt, hogy mit szól majd hozzám, ha netalán szemtől-szemben lehetek vele. S talán sikerül meggyőzni arról is, hogy én nem az apám vagyok. Először viszont a sajátomat kellett rávennem arra, hogy elengedjen… szép harc lesz ez. Scorpi kérdésére csak bólintottam egyet és hagytam neki, hogy elvégezze a megfelelő varázslatot. Az emlék viszont, amit kutatott… meglepett. Ellenállást azonban nem mutattam, hagytam neki, hagy nézze meg
Karácsonyi szünet volt. Félve szálltam le a vonatról és miután elbúcsúztam Scorpiustól, táskámat vállamra kanyarintva kerestem a szüleimet a peronon. Egy-egy ölelés mind a kettejüknek. Ott még nem tudtam azt, ami később rám várt. Azt már tudták, hogy melyik házba kerültem, mert a beosztási ceremóniát követően azonnal megírtam nekik. Nem akartam azt, hogy pletykának vegyék, ha más tette meg és James szavai is ugratásnak vehetőek voltak. A hazafelé tartó út csendben telt. Mindkét szülőm arcán aggodalom látszódott, de apámén némi feszültség is kivehető volt. Belépve a házunk ajtaján, nem is húztam tovább az eseményeket. Még a kabátomat sem vettem le, máris arról faggattam őket, hogy biztos nem gond-e, hogy Mardekáros lettem. Levelet már kaptam tőlük, hogy minden a legnagyobb rendben volt ezzel, de személyesen csak most találkoztam velük. Megnyugtattak mind a ketten, hogy ebben támogatnak és nincs ezzel baj. Aztán szóba került Scorpius neve is. S hogy Malfoy… s hogy a legjobb barátok lettünk. Az események felgyorsultak. Anya némi aggódó arccal tekintett apára, aztán lehajolt hozzám és megölelt. Ő más volt… Támogatottságot éreztem tőle, ami nagyon is jól esett… de apa elutasító volt. A hangját nem emelte fel, de elmondta, hogy ez soha nem fog működni, mert egy Malfoy nem barátkozik egy Potterrel. Hogy csalódni fogok, és hogy van valami hátsószándéka Scorpiusnak.
Az egész átcsapott vitába, mert nem engedtem, hogy ilyeneket mondjon Scorpiról. Az utolsó dolog, amit a szőke srác láthatott az emlékből, hogy felviharzok a szobámba, miután jóapám eltiltással fenyegetett. Aztán kilöktem őt a fejemből, mert éreztem, hogy lüktetni kezd a fájdalom miatt. Az asztalon lévő üvegért nyúltam, amiben frissítő volt. Savanykás limonádé, ami pont jól jött most. Töltöttem a két pohárba és az egyikkel elindultam Scorpi felé, majd átnyújtottam neki. – Sosem fog tudni eltiltani tőled, ne aggódj. Ide nem terjed ki a keze. –Az kellene még csak. Épp elég, hogy a nyaraimat megkeseríti azzal, hogy nem engedett találkozni vele, nem kellett még a suliban is. Inkább kortyoltam is a limonádéból, hogy gyorsan elfelejtsem ezt az egészet.
Scorpius && Albus
Vendég
Vas. Aug. 15, 2021 12:58 pm
Albus & Scorpius
Legilimens
Albuson kívül mással én se gyakorolnám a legilimenciát és az okklumenciát, mert nem akarnám, hogy bárki láthassa az emlékeimet. Ő előtte nincs titkom - vagyis hamarosan már nem lesz -, de másnak semmi köze sincs a dolgaimhoz. Tudom, hogy nem boldog azért, mert erőszakosan végignéztem az emlékképet, de ahogy mondja, ez a gyakorlás lényege. - Igen. - biccentek aprót, majd némi szünetet engedélyezek magunknak, melyben elmondom, hogy ez a nyár más lesz, mint amilyenek az eddigiek voltak. Apám beleegyezett, hogy Albus eljöjjön hozzánk a nyáron, innentől pedig már csak a barátomon múlik, hogy meg tudja-e győzni Harry Pottert erről. Ha arról nem is, hogy én is elmenjek hozzájuk, talán erről sikerülni fog. - Hát... lehet, hogy egy kicsit gonosz módon vettem rá apát. - ismerem be, megvakarom zavartan a tarkómat. - Megemlítettem neki, hogy anya az utolsó levelében azt írta, hogy jöhetsz és így biztos voltam benne, hogy nem fogja felülírni anyám akaratát. - tudom-tudom, ez gonosz húzás volt, de szükségszerű. Albuson látom, hogy örül, de sejtettem, hogy aggódni is fog azért kicsit, még sincs oka rá, vele leszek, nem fog baja esni. - Remélem apád se fogja megvétózni a dolgot. De végülis már nem 11 évesek vagyunk... - bizonyítottuk éveken át, hogy kitartunk egymás mellett, itt az ideje, hogy Ők is engedjenek. Nem ártunk egymásnak, hanem segítünk. Én se vittem rosszba Albust, ahogy Ő se engem. Viszont lenne még itt valami, egy emlék, amelynek eljött az ideje, hogy Albus láthassa. Nem azonnal, de hamarosan, előbb még hagyom Őt gyakorolni, így láthat meg néhány emléket édesanyámról, teljesen hétköznapi szituációkban. De aztán gyakorlom az okklumenciát, kitaszítom a vágánynál lévő jelenetnél a fejemből, ami sajog kicsit, de rendben leszek. - Örülök, hogy láttad, Albus! És aput mindenképpen meg fogod ismerni, ne aggódj. - mosolygok rá és nem érzem fájónak az emlékeket. Elszomorít, hogy már nem él, de... az elixír használt, könnyebben továbbléptem, csak lassan az nélkül is meg kellene tanulnom létezni. De ezt még mindig titkolom, mégis könnyebbséget érzek a lelkemben. Viszont most ismét én következem, az emlékkép pedig, amire kíváncsi vagyok nem más, mint az első találkozása a családjával azok után, hogy megismert engem és a Mardekár házba került. Kíváncsi vagyok és talán valahol nem is túl szép, hogy ilyesmik után kutakodok, míg Ő nem teszi, de... ez is én vagyok. Az emlék eleje nem lep meg, a búcsú, majd a találkozása a családdal. Akkor még oda is pillantottam felé, amikor megölelte a szüleit, egy utolsó intést még kapott tőlem, majd távoztak, akár csak mi. Figyelem az utazásukat, a feszültséget pedig én is érzem. A Mardekár házzal viszont meglepődök, hogy nem volt egyiküknek se bajuk, pedig Harry Pottertől azt feltételeztem volna, ellenben velem. Harry Potter gyűlöli a Malfoyokat, ezt most már tisztán érzem, ahogy azt is, hogy némi feszültség járja át a testemet. Nem kedvelem az apját, ezt érte el nálam az ellenségeskedése, de ezt nyíltan Albusnak soha nem fogom kimondani. Inkább kilépek a fejéből, ennyi bőven elég volt, de érzem is, hogy Ő maga is taszít kifelé. - Soha nem volt semmi hátsó szándékom... Te mindig mellettem álltál, a kezdetektől fogva, még akkor is, amikor Rose hátat fordított. Ha te nem lennél, én se lennék ma ilyen! - igen, fontos nekem, nagyon, de érezhetően felbosszantottam magam. A poharat mégis elveszem, majd egy "köszi" kíséretében kiiszom úgy a felét. - Ha pedig itt végzünk, már felnőttek leszünk, akkor végképp nem lesz esélye a tiltásra. Csak... dühít, sajnálom. - fordítom félre a fejem, hogy ne lássa a kék íriszek mélyén lévő haragot. A poharam tartalmát kiürítem, majd halkan sóhajtok, végül nekidőlök az egyik asztalnak fenekemmel. - Jól van, te jössz! Megmutatok valamit, amit már rég meg kellett volna tennem, de tudnod kell, hogy csak azért nem tettem, mert a szüleim megkértek rá. Tiszteletben tartottam, de apám a te apáddal ellentétben bízik a barátságunkban, bízik benned, így megengedte, hogy beavassalak! - kezdem ezzel, és érezheti, hogy komoly dologról van szó és oka van annak, amiért eddig akadt egy titkom előtte. Halkan sóhajtok, kitárom az elmém, megkeresem az emlékeket, amiket fel akarok vezetni neki, ha pedig Albus belekezd, nemsokára láthatja a kicsi, szőke kisfiút a tóparton olvasgatni. A kisfiút, akihez egy sikló kúszik oda majd... beszélgetni kezd vele. Albus csak sziszegést hallhat, mégse csak a kígyótól, hanem tőlem is. Az emlékkép megremeg, félek ezt megmutatni neki, mégis megteszem, de kezeimmel az asztalra markolok. A temetés után anyám kriptája előtt vagyunk, apám a kriptaajtónak döntött háttal ül előttem, én pedig előtte térdelek, tekintetem dühös, szemeim vörösek és látszik, hogy nem is olyan régen még sírtam. A szavaim... a szavaim pedig nem emberiek. Apám meglepődik, dühös lesz, én pedig... nem engedem tovább látni a jelenetet, kilököm az emlékképből Albust, elfordítom a fejem és a homlokomhoz kapok. Most már mindent tud. Féltem ettől a perctől, de ismer már, tudja, hogy ki fia vagyok, és remélem, hogy most, hogy ezt tudja, nem fog hinni a pletykáknak. - Ezt senkinek se mondhatod el! - pillantok Albusra és jól tudja, hogy miért nem. Egy ideje már szunnyadnak a Sötét Nagyúrral kapcsolatos híresztelések, mely szerint én az Ő fia vagyok, nem akarom, hogy anyám halála után ismét életre keljenek. De a feltétlen bizalmamat élvezheti most, tudom, hogy nem játszaná el.
Gonosz módon vette rá az apját? Felvont szemöldökkel néztem rá, hogy mégis miféle gonoszság járhatott Scorpi fejében, mikor ismételten megkérte Draco Malfoyt arra, hogy elmehessek hozzájuk. Sokat nem kellett várnom a válaszra, a fel nem tett kérdésemre, ugyanis kiderült, hogy édesanyja levelét és emlékét használta fel. Ravasz, nagyon ravasz Mr. Malfoy. – Egy kicsit tényleg gonosz, de szerintem csekélység ahhoz képest, hogy ennyi éven keresztül ellenezte az egészet. Lehet nekem is anyát kellene ráküldenem apára, de félő, hogy azzal se mennék sokra. Ebben még neki se nagyon engedett. –Tényleg nem értettem az okát. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért lehetett akkora bűn, hogy Scorpius a barátom. Azért, mert az ő régi ellensége az apja? Hagyjuk már ezt a gyerekes hozzáállást az egészhez. Nem kell, hogy apa jóban legyen Dracoval, csak azt fogadja el, hogy a fia a barátom és kész. Két különböző egyéniségről volt szó. Azt mondjuk nem tudtam, hogy Mr. Malfoy valójában milyen is volt, de talán sikerül majd személyesen is megismernem. Ki tudja, még lehet jól ki is jövünk majd. Ezért is vigyorogtam és bólintottam Scorpius utolsó szavaira, hogy megismerem majd az apját, aztán folytattuk a gyakorlást is. Ő a legilimenciát, én meg az okklumenciát próbáltam. Próbáltam, de már éreztem, hogy fáradok és fájt a fejem, mégsem adtam fel. Az emlékképek megmutatása után, egy kicsit sejtettem, hogy ilyen reakciót vált majd ki a barátomból. Nem értettem, hogy miért akarta kínozni magát ezzel, de miután átadtam neki a poharat, finoman megérintettem a vállát. – Tudom nagyon jól, hogy nincs semmi hátsó szándékod. Nem is volt és nem is lesz! Apa hülyeségeket beszélt, de ne aggódj. Mindig itt leszek melletted, akármi is lesz. Ezt meg én is elmondhatom, hogyha nem lennél, én se biztos, hogy most ilyen Albus lennék. –Az biztos, hogy egyikünk se lenne olyan most, amilyen. Valami azt súgja, hogy teljesen más irányba ment volna az életünk, ha akkor és ott nem maradok mellette a vonaton. S hogy bizonyítsam azt, hogy mindig is mellette maradok, meg is öleltem őt. – Ne sajnáld, megértelek. Engem is bosszant az egész, de ahogy mondtad Jövőre már nem állhatnak az utunkba, akármi is lesz. –Meglapogattam a hátát is, aztán húzódtam csak el tőle. Szavai azonban furcsán csengtek most. Kicsit ijesztő volt, hogy volt valami, amit nem mondhatott el nekem, de az indoka miatt nem haragudtam rá. Természetes volt, hogy szülei kívánságát tiszteletben tartotta, már ha az ésszerű volt. Az meg, hogy Draco Malfoy bízott bennem, tényleg nem tudtam most hova tenni. Bólintottam egyet, majd visszamentem a helyemre és a pohár letétele után, végre is hajtottam a varázslatot.
A jelenet egy tóparton zajlott. Szőke kisfiú olvasgatott, akiről rögtön tudtam, hogy ki is. Mosolyt csat vele az arcomra, hogy ilyen régi emléket mutatott nekem és egyre jobban érdekelt a vége is. Eddig nem tudtam, hogy miért az a nagy komolyság, mert semmi érdekes nem történt. Jött egy sikló is, aki sziszegni kezdett, de hát melyik kígyó nem tette azt, nem igaz? A döbbenet akkor ült ki az arcomra, mikor a szőke kissrác visszasziszegett neki. Hirtelen akartam kihátrálni az emlékből, de nem tettem, mert jött a következő kép. Egy temetés utáni kép, ahol az apja dühös tekintete lesz a zárószó. Szinte nekiestem a mögöttem lévő asztalnak, mikor kilökött Scorpi a fejéből. Pálcámat elejtettem, ami halk koppanással jelezte azt, hogy földet ért. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene reagálnom erre az egészre. Ki kellene akadjak, amiért eddig titkolta az egészet? Az oka végtelenül egyszerű volt: ha kitudódik, hogy Scorpius képes beszélni a kígyókkal, az alaptalan pletykák újra szárnyra kelhetnek és az a mi barátságunkat is végleg megbélyegezné. Testem viszont akaratom ellenére kezdett reagálni, még én a gondolataimban voltam elmerülve. Ellöktem magam az asztaltól, egyenesen Scorpius elé sétáltam. Kezem emelkedni kezdett, arcának magasságához érve pedig… óvatosan simult rá. – Soha, de soha nem fogom ezt elmondani senkinek. Ha a Cruciatus átokkal kínoznak is, akkor sem. Magammal viszem a sírba, mert nem akarom, hogy bajod essen. Eleget szenvedtél a pletykák miatt, ideje végre, hogy végleg feledésbe merüljenek azok. –Tönkre tenné az életét, ha ezt valaki megtudná és elkezdené terjeszteni. S hogy érezze bizalmamat, rövid időn belül, de másodszorra is magamhoz húztam és megöleltem őt. Csak most szorosabban, mint elsőnek.
Scorpius && Albus
Cameron Castillo varázslatosnak találta
Vendég
Szer. Aug. 25, 2021 8:04 am
Albus & Scorpius
Legilimens
Nem akartam még egy nyarat úgy eltölteni, hogy ne találkozhassak Albussal, ezért beszéltem apával és nos… a magam módján meggyőztem Őt. Anyát felhasználva lehet, hogy nem volt teljesen sportszerű a dolog, de az se volt éppen jogos, hogy eltiltottak minket egymástól, csak azért, mert Albus egy Potter, én pedig egy Malfoy vagyok. - Én megkértem apát, hogy beszéljen az apáddal, hátha tud hatni rá. Eléggé húzta a száját, de végül abba maradtunk, hogyha a helyzet úgy adja, beszélni fog vele. - mesélek még kicsit, majd ez után folytatjuk a gyakorlást. A fejlődésünkhöz ez elengedhetetlen, én pedig olyan emlékeket keresek, amik nos… érintenek, mégis feldühít az, amit látok. Jól érzi Albus is, így hiába kerül vállamra a keze, megnyugtatni nem tud vele. - Idővel majd túllépek a dolgon, de mostanában egyre jobban zavar apád viselkedése, sajnálom! - igen, jól érzi, már én magam se kedvelem Harry Pottert. Én adtam neki esélyt, többször is adtam úgy érzem, de Ő az, aki egy hülye, gyerekes oknál fogva akar elválasztani a legjobb barátomtól, ezt pedig nem hagyhatom. Albus viszont igazat szól, Ő se lenne most olyan, amilyen lett, nélkülem. Mindketten hatással voltunk a másikra. Végül finoman biccentek, igen, Ő mellettem lesz, már nem is bírnám elviselni, ha nem így lenne. Az ölelés viszont most meglep, kicsit talán sután is viszonzom, ahogy átölelem. Most nem vagyok túl nyugodt, ez az oka, hiába a kedves szavai, nincs kimondottan ölelkezős kedvem, főleg, hogy belül egyre feszültebb leszek az miatt, amit meg akarok mutatni neki. Fogalmam sincs, hogy fog reagálni rá… És mi van akkor, ha többé nem ölel majd át, hanem el akar majd taszítani magától? Kezeim hirtelen mozdulnak, amikor távolodna, majd viszonzom most az ölelését, kicsit erősebben, hosszabban, majd halkan szusszanok és eleresztem. Ideje előhozni azt a két emlékképet. Én irányítom most azt, hogy Albus mit lásson és mit ne, így először a tópart kerül elé, majd utána a kripta és apám. De nem hagyom túl sokáig az emlékképekben, kilököm Őt a fejemből, talán túl durván is, de nem mozdulok, amikor hátrébb tántorodik. Csak halkan sóhajtok pálcája koppanásán, beletúrok szőke tincseim közé röviden, de nem veszem le róla tekintetemet. Lassan eresztem le ez után kezem, figyelem, ahogy közelebb ér, de érintésébe belefeszülök. Erre… erre nem számítottam, mégis tenyerét arcomra tudja simítani. - Köszönöm! - csak ennyit mondok. Erre a válaszra számítottam, mert tudom, hogy bízhatok benne és örülök, hogy végre apám is elhitte ezt. Lassan fújom ki a bennem rekedt levegőt, úgy érzem, mintha hatalmas kövek gördülnének le a szívemről, mert végre nincs több titok. Az újabb ölelést most már azonnal viszonzom, fejem Albus vállára hajtom, néhány másodpercig úgy maradok, majd felsiklik hátán kezem tarkójára és lassan fúrom ujjaimat barna hajtincsei közé. - Most már mindent tudsz rólam… - mondom halkan. Ez így van jól. Másik kezemmel kicsit megszorítom derekánál, oldalánál, ahol kezem pihen, de nem eresztem el túl hamar. Jóleső a közelsége, hogy érzem, minden téren mellettem van, de aztán… aztán tudom jól eszemmel, hogy el kellene engednem, mégis ujjbegyeim végigsimítanak még tarkóján, talán borzongatóan is, majd eleresztem Őt, de a torokköszörülés elmarad. Éppen csak. - Talán ennyi gyakorlás mára elég volt. - jegyzem meg és most én leszek az, aki arrébb lép. Elteszem pálcám, majd Albuséért megyek és lazán lehajolok érte, hogy ez után átnyújtsam neki. - Nem akartalak lesokkolni, bocs! - mosolyodom el, mert tudom, hogy ez történt, de hamar meg fogja emészteni, nincs efelől kétségem.
Azt már tényleg nem tudtam hova tenni, hogy megkérte arra is az apját, hogy beszéljen az enyémmel. Minden porcikám beleremegett a gondolatba és kit akartam volna azzal becsapni, ha letagadom: szem és fültanúja akartam lenni annak az eszmecserének. – Mit meg nem adnék, ha ott lehetnék, mikor beszélgetnek erről. –Abban egy percig sem tudtam kételkedni, hogy érdekes találkozás és eszmecsere bontakozik majd ki belőle. Amilyenek voltak az apáink… Remélhetőleg egyik sem átkozza el a másikat. Most már csak az volt a tényleges kérdés, hogy elengedik-e a csatabárdot a fiaik miatt. Mert ebben a csatában csak vesztesek lehettek, hiszen 5 évig kitartottunk Scorpival, azt a kettőt pedig már fél lábon is ki fogjuk bírni. Amint betöltöttük a felnőtt kort, nem akadályozhattak meg minket. – Megértelek. –Mi mást mondhattam volna neki? Hogy majd megszereti? Dehogy. Én magam se kedvelem a saját apámat, nem várhattam el mástól, hogy a kérésemre megtegye. Talán emiatt is öleltem meg Scorpit, amit elsőnek nem igazán akart viszonozni. Apró sóhajt követően engedtem volna el, hogy belevágjunk akkor az emlékbe, amit mutatni akart, de aztán visszahúzott. Összezavart a mozdulatával, de nem ellenkeztem. Viszonoztam ölelését, jó volt közelsége.
Az emlékképek persze már nem annyira. Ijesztőnek tartottam, hogy valaki képes volt beszélni a kígyókkal. Scorpius miatt pedig még inkább. Hiszen, ha ez kiderül, az alaptalan pletykák újra felütik fejüket. Csak már nem alaptalanok lesznek és ezt a képességet kimagyarázni nagyon nehéz lenne. Rosszabbnál rosszabb gondolatok jutottak az eszembe, és sok „mi lenne, ha… és mi van, ha…” kérdés is. Ezek mihamarabb ki akartam verni a fejemből, mert Scorpius a barátom volt és én mindenkivel szemben is meg fogom védeni. Éppen emiatt tettem neki esküt, hogy soha senkinek nem mondom el a titkot. Részemről ez felért egy megszeghetetlen esküvel is, de tudtam nagyon jól, hogy „letennem” nem kellett. Enélkül is megbízott bennem a szőkeség, kinek feje már a vállamon pihent az újabb ölelésem miatt. Most azonnal viszonozta, nyugodtságot váltva ki belőlem. Ki is fújtam a bent tartott levegőt, amit némi félelemmel szívtam be az ölelés kezdeményezésekor. Egy picit talán nyakára is mehetett, de nem akartam, hogy rosszul essen neki. Kóbor ujjait megéreztem tincseim között, apró mosolyt is csalt vele az arcomra. – És ez boldoggá tesz. Én majd még mutatni akarok neked dolgokat, de ahhoz el kell jönnöd hozzánk. Rá fogom venni apát, hogy megengedje és ha kell, a tiédnek is könyörgök egy sort. Végső esetben elrabollak –halkan kuncogtam fülébe, mert nem eresztettem el egy pillanatra sem. Ahogy éreztem keze óvatos szorításából, ő sem szándékozott még elengedni. Ujjbegyeinek érintését érezve tarkómon, borzongást váltott ki belőlem, de a kellemes fajtát. Nem tudtam hova tenni, mégis jól esett. Mikor elengedett és arrébb lépett, keze után nyúltam még. Végig simítva kézfején, hagytam csak, hogy keze kicsússzon az enyémből. – Ezzel nem vitatkozok. Pihenésként egy vajsör a Három Seprűben? Én fizetek. –Biccentéssel vettem át pálcámat és tettem el. Az asztalhoz visszasétálva elkezdtem pakolászni, s mikor már minden nálam volt, az ajtó felé indultam. – No para. Váratlan volt az biztos, de köszönöm, hogy megmutattad. –Nem kis titok volt, az biztos. Ha Scorpiusnak nem volt más terve, akkor az ajtó kinyitása után, amit furfangos bűbájjal zárt be a barátom, a szobánkba vettem az irányt. Ott lepakoltam és húztam is a másikat a Három Seprűbe. Más terv esetén természetesen azt követtem, de a napnak kezdett vége lenni. Az idő, amit Scorpival töltöttem minden pénzt megért.
//Szerintem zárhatjuk, ha gondolod ^^ Imádtam és köszönöm <3 //
Scorpius && Albus
Cameron Castillo varázslatosnak találta
Vendég
Szomb. Aug. 28, 2021 10:51 pm
Albus & Scorpius
Legilimens
Albus nincs egyedül azzal, hogy részt akart volna venni az apáink között zajló beszélgetésben, ami rólunk szól, mégis mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen. Szóra se érdemes, csak puszta gondolatokra. - Sajnos 100%, hogy nem lesz ilyen szerencsénk. - sóhajtok fel, és persze mint mondtam, nem biztos, hogy ez a beszélgetés meg fog történni, csak akkor, ha apám is hajlandó rá. Nem adott biztos igent, én pedig nem akartam tovább fokozni a dolgokat, így is amit a legjobban szerettem volna, hogy Albus nálunk lehessen, azt megengedte. Egyébként is furcsán érezném magam a Potter házban, ebben biztos vagyok. Nem tudom, hogy milyen körülmények között élnek pontosan, de biztos, hogy teljesen más, mint a Malfoy kúria, de ezt a félelmemet még a barátomnak se mertem hangosan kimondani. Nem szeretnék véletlenül se bántó lenni. Azt viszont nem tudom tagadni, hogy nem kedvelem az apját és úgy sejtem, hogy nem is fogom. Ha el is jutok hozzájuk, bízok benne, hogy nem kell Harry Potterrel beszélgetnem. Csak egy köszönés elég, és szerintem ezzel az aurorparancsnok is egyetértene. Az ölelést kicsit vonakodva viszonzom, mert túl sok minden jár a fejemben hirtelen, túl sok a félelem bennem és már azon kattogok, hogy miként fog Albus reagálni a párszaszájúságomra, amit nemsokára láthat, mivel megmutatom neki. Tudom, hogy előbb kellett volna így cselekednem, mégse tehettem, mert megígértem anyának és apának is. Mostanra viszont megkaptam már az engedélyt és ezt nem felejtem el közölni Albussal se, csak hogy tudja, az én apám elfogadja a barátságunkat, mert ez egyértelműen bizalmat kívánt. Harrynek van még hova fejlődnie. Jóleső, hogy végre a titkok eltűntek, hogy Albus nem rémült meg, sőt, elfogad úgy, ahogy vagyok, a titkom pedig jól tudom, hogy meg fogja őrizni. Jóleső most az ölelését élvezni, el se tudja képzelni, hogy mennyivel nyugodtabb vagyok, és most még csak azzal se foglalkozok különösebben, hogy milyen pozitív érzést vált ki belőlem a nyakamat ért lehelete, melytől mintha apró libabőrök jelennének meg testem különböző részein, de mindez csak kis ideig tart, fel se tűnhet neki. Inkább hajába túrok, kikapcsolok, teljesen megnyugszom, nem kattog az agyam tovább feleslegesen. - Mutatni? Mit szeretnél mutatni? - kíváncsian húzom picit hátrébb a fejem, hogy a szemeibe nézhessek, de aztán hallom, hogy ennek az ára az, hogy hozzájuk eljussak. Tehát gondolom az otthonukban van. - Tudod, hogy nem rajtam múlik és nem is apámon, Ő elengedett, ha Harry Potter is elenged, csak ennyi a feltétele. - tehát neki nem kell könyörögnie. Nekem se kellett, bár az is egyfajta módszer lett volna, én mégis másikat választottam. Ideje viszont elengednem Albust, de ahogy hátrébb lépek, meglep keze simítása. Ez... ez most valahol fura. Le is pillantok kezeinkre, majd fel a fiú arcára, de végül különösebb reakció nélkül hagyom ezt most. - Nekem megfelel, ha leengednek még minket és nem késtük le az indulást. - mosolyodom el, majd felveszem Albus pálcáját és visszaadom neki. Finoman biccentek a köszönetére, örülök, hogy végre ez megtörténhetett és annak is, hogy ilyen pozitív lett a végkimenetel. Az ajtónál elmondok még egy alohomora-t, a zár kattan, kinyílik, mi pedig távozhatunk. Hogy pontosan merre, az még kérdéses, már a szobánk után. A lényeg az, hogy együtt maradjunk, továbbra is.
Közeledik a nyáriszünet, ami alapjáraton pozitív dolog lenne, de így, hogy anyukám már nincs többé, Albust pedig ki tudja, hogy láthatom-e, nos... annyira nem örülök neki. Megbeszéltük, hogy gyakorlunk egy kicsit, méghozzá legilimenciát, ami bár egy olyan képesség, amit nem egyszerű elsajátítani, mi pozitívak vagyunk. Bár jeleztem Albusnak, hogy még csak ne is reménykedjen benne, hogy jövő tanév végére pálca nélkül képes lenne használni, még pálcával se lesz tökéletes, mivel nincs konkrét tanítónk, pálca nélkül pedig legilimenciát használni hosszú évek gyakorlása... De persze makacs, azt hiszi, hogy mindenre képes. Mindegy, majd meglátja, hogy nekem volt igazam. 
//
