Acsend többet mond minden szónál. Ostoba, unásig ismételgetett életbölcsesség volt ez. Olyasfajta, amelyet inkább öreg, sokat élt bölcsektől hallott az ember, nem pedig maga hangoztatta ezt. Most mégis, mint egy régen látott ismerős jutott eszembe újra és újra, a Corvus és köztem lévő kapcsolat reprezentálásaként. Hiszen tökéletesen leírta azt, ami volt, vagy éppen nem. Nézőpont kérdése, azt hiszem. Persze, beszélgettünk, de az felszínes volt, sablonos, olyan igazán semmilyen, amikor az ember csak azért tesz valamit, mert tudja, hogy elvárás. Lehet az is volt, hiszen nem funkcionálhattunk úgy, mint egy csapat, vagy éppen nevezhettük magunkat társaknak, ha csak eldolgozgattunk egymás mellett, kihagyva a másikat az ügyek részleteiből. Így tehát, a beszéd, mint olyan elvárás volt, még ha nem is kellemes velejárója a munkának. Noha el kell ismernem, hogy a bátyámmal diskurálni, akár az ügyekről, akár az időjárásról, akár nos… bármiről, ami a végtelen semlegesség mezsgyéjén mozgott, kellemesebbnek bizonyult, mint a Zsebpiszok köz lepukkant házai között bolyongani egy beérkezett jelentést kivizsgálva - állítólag látott itt valaki egy gyilkosságot. Egyszóval jobbnak bizonyult annál, amit most csináltunk. A minket körülvevő nyomott, meleg kora nyár esti csendességet csak néha törte meg egy-egy patkány vagy éppen jajgató, szerencsétlen életű varázsló hangja. Mi magunk nem váltottunk egy szót sem, némán ballagtunk egymás mellett. Pedig lett volna miről, vagy éppen kiről beszélni. Ez pedig, kivételesen - nem szerencsére, hiszen hiába voltam rá mérges, akartam hinni, hogy nem érdekel mi van vele, rosszat akkor sem kívántam volna neki - nem én voltam, hanem ő. Talán már hónapokban is mérni lehetett az időt, mióta a párja - akiről tulajdonképpen most sem tudtam, hogy a felesége volt-e vagy csak az élettársa - véget vetett a saját életének. A sajátjának és a meg nem született gyermekükének, hogy egészen pontos legyek. Beszélni azonban egyszer sem beszéltünk róla, egyszerűen csak részvétet nyilvánítottam, ahogy azt az illem megkívánta se több, se kevesebb pedig… pedig ez nem volt helyes. Éreztem én ezt, mégsem tudtam - vagy akartam - tenni ellene. A sértettségem nagyobb volt ennél, még ha néha éledezett is bennem a bűntudat annak nyomán, hogy miket gondoltam, hogyan reagáltam, amikor kiderült, hogy gyermeke születik. Amennyiben teljesen őszinte lettem volna magamhoz, bevallom - még ha nem is hangosan -, hogy a mindennap mutatott rideg, közömbös álca alatt, érdekel mi történik vele. Sokkal inkább benne, a lelkében. Hogyan viseli a történteket. Mennyire terítette őt padlóra a gyász és a veszteség érzése. Van-e valaki az életében, akire család híján támaszkodhatott… támaszkodhat. - Szerinted - köszörültem meg a torkom végül, elkanyarodva a gondolataim adta beszédtémáktól - tényleg történt itt valami, vagy valaki megint csak vicces kedvében volt? A kérdés némi szúrós, kellemetlen érzést hagyott maga után mind a torkomban, min a nyelvemen, ehhez pedig, szerettem volna elhitetni magammal, semmi köze nem volt a jelen helyzetnek, a korábbi gondolataimnak. Sokkal inkább írtam a fülledt, vihar előtti meleg és a ivás elmulasztás hiányának rovására, mintsem máséra.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Vendég
Kedd Júl. 13, 2021 6:40 pm
Cassiopeia & Corvus
Gyilkossági nyomozás
Szeretem a csendet. Nyugalmas, békés, mint maga a halál. Amióta az én drága húgom, Cassie visszatért az Államokból és úgy döntött, hogy az angol Mágiaügyi Minisztériumnál helyezkedik el aurorként, nos... azóta boldogíthatom szinte nap, mint nap, én pedig igazán rendes fivére vagyok, odafigyelek rá és az érzéseire, nem hozom szóba a múltat, se a család témát, egyszerűen csak úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és társként funkcionálok. Fogjuk rá. Vannak rosszabb napjaim is, de akadnak egészen csevegősek, de a mai... a mai nem ilyen. A Zsebpiszok közben történt gyilkosságot mi megkaptuk meg, így nincs más hátra, mint előre, meg kell vizsgálnunk a helyszínt, majd elkészíteni a jelentéseket. Utóbbit remélem, hogy húgomra bízhatom, nem mindig szeretek pepecselni a papírmunkával, az Ő kezében pedig olyan jól áll a penna. A Roxfortra emlékeztet, amikor gyermekként láttam az asztal fölé görnyedve beadandókat írni. Igazán édes volt, eminensnek tűnt. Vajon az Akadémián is hasonlóan stréberként viselkedett? Szomorú, hogy nem láthattam... na de koncentráljunk a feladatokra. Baromi fullasztó ez a nyári hőség, még így, az estéhez közeledve is, így a rajtam lévő fekete ingem felső két gombját lazán kigombolom sétánk közben és láthatóan a legkevésbé se zavar annak a tudat, hogy éppen egy gyilkossági helyszínre készülünk. Ez a munkánk, én pedig jó vagyok benne. Cassie gyomra se fordul fel olyan könnyedén, szóval gond nem lehet. Ez után vágom kezeimet a zsebembe, majd lustán elnézek a szerencsétlen hajléktalan felé, de szinte nem is látom, csak amolyan mellék-cselekedet mindez. Nemsokára megérkezünk a helyszínre. - Ajánlom, hogy ne potyára legyünk itt. - felelek csak ennyit, de végül lustán pálcámért nyúlok, a helyszínt rendesen ellenőriznünk kell. Küldtek már ide egy kisebb csapatot, így az utca egy részét lezárták, a szemtanú pedig csak ránk vár. A gyilkosságról már nem jut eszembe Lana, csupán egyetlen hét szabadságot vettem ki a halála után, amíg elrendeztem mindent, de természetesen a parancsnokságon a gyász volt az indokom. Hamar visszatértem a munkámhoz és most is mindenféle negatív érzelem nélkül végzem azt el. - Te hallgasd ki a szemtanút. Ahogy nézem, felhajtott néhány felest, ha úgy van, józanítsd ki előtte. - nyúlok bal kezemmel nadrágzsebembe, amelyből előkerül egy fiola, benne pedig aranyló színű folyadék található. Cassie felismerheti, egyszerű józanító főzet. Gondoltam nem árthat, így eltettem egyet magammal, ezt pedig most a lány felé nyújtom. Az egyik fiatal aurorral van a szakállas, igazság szerint elég csöves kinézetű fazon, hátát az egyik épület falának dönti és igyekszik nem a vértócsa irányába pillantani, ami tőle néhány méterre van. Holttest viszont sehol. - Addig megnézem, hogy merre vezetnek a nyomok... - és ezzel félre is fordulok, egyenesen a vérhez, mely elé leguggolok és ujjaimmal finoman nyúlok bele, húzom orromhoz. Hmm, emberi vér szaga van, de egy gyors varázsige segítségével bizonyossá válik a számomra. Ideje megnézni, hogy nincs-e a közelben több vérnyom, így felkelek, majd pálcám hegyét egy pillanatra hozzáérintem az ujjbegyemhez, amelyen a vércsepp van és nemsokára körbefordulva ismételgetek egy olyan bűbájt, ami felfedezi a többi jelet. Akad is néhány nyom, melyek most ezüstösen csillannak meg, tőlünk távolabb és vezetnek el ki tudja, hogy merre. Nem árt követni majd Őket, de ha már van egy társam. - Jutottál valamire? - teszem fel a kérdést, majd fejemmel intek a sikátor egy elágazása felé, amerre nem ártana tovább haladnunk. - Arra kell majd mennünk! - és én részemről indulnék is, mert minél frissebb a nyom, annál jobb. Talán a holttest is ott van még, a tettes pedig... azt kétlem, de talán találunk majd valamit, ami a nyomára vezet. A vérminta egyetlen embertől származik, a támadó ezek szerint vagy nem sérült meg vagy nem hagyott nyomot maga után.
Gyakran találtam magam abban a helyzetben, hogy nem tudtam, pontosan hogyan és miként reagáljak a bátyám egy-egy megnyilvánulására, vagy éppen annak hiányára. Ahogy azt sem tudtam, hogy pontosan minek is szánta ezeket a mondatokat vagy éppen mozzanatokat. Most is, ahogy felém nyújtotta azt a főzetet. Vajon tanítani akart? Kioktatni? Vagy egyszerűen csak gyakorlatiasság beszélt belőle? Tulajdonképpen mindegyik egy lehetséges volt, én mégsem ismertem őt már annyira - talán az is megeshet, sohasem -, hogy meg tudjam határozni a választ. - Jól van, bár nem hiszem, hogy józanul előrébb jutnánk vele - pillantottam végül a szemtanúnak nevezett férfi felé. Szegény pára szerintem hirtelenjében, így, sok aurorral körbevéve, alkohol mámor és még ki tudja mi minden kellős közepette, a nevét se lett volna képes megmondani, nemhogy azt: látott-e valami használhatót. Legalábbis első ránézésre így tippeltem, mint utóbb kiderült helyesen. A főzetet, bár a kérésemre és némi unszolásra - hogy ha nem teszi meg, az őrsön folytatjuk ezt a kellemes bájcsevejt - megitta ugyan, de a helyzet nem lett kielégítőbb. Össze-vissza fecsegett. Veszekedésről, sikoltozásról, vérről, férfiről, nőkről és egy holttestről hadovált. Logikai lánc azonban nem volt felfedezhető a gondolatmenetében, csapongott a témák és az események között. Hiába próbáltam jegyzetelni azok, csak úgy, mint a már-már védjegyemnek számító idővonal is, kusza volt, számtalan kérdőjellel tarkítva. Bármi is történt itt, annak túlnyomó részét homály fedte, egyelőre. - Menjünk - bólintottam, bízva a bátyámban, vagyis… nem benne, sokkal inkább a szakértelmében és abban a három évnyi rutinban, amellyel előttem járt a pályán. - Hogy a kérdésedre is válaszoljak: nem sokat. Szerencsétlennek már kellően megbomlott ahhoz az elméje az elmúlt évtizedek alatt, hogy összemossa a valóságot és azt a maga alkotta képzeletvilágot, amiben élt - sóhajtottam lemondóan. - Az biztos, hogy hallott egy veszekedést, amely egy sikollyal végződött és az egyik személy, minden bizonnyal az áldozat egy nő volt, lévén a sikolyt mindig nőhöz párosította. A támadó azonban már kérdéses. Az elmesélése alapján volt férfi, volt nő és valahogy szóba került maga Voldemort meg egy szerinte hozzá köthető bosszúhadjárat is - ez utóbbiról én se hittem, hogy valódi emlékkép lenne. Létezett ilyen, Holden Briggs és Jerry Preston nagy erőkkel gyűjtöttek aurorokat egy hasonló szervezet megbuktatásához, azonban a pénzes, bujkáló, neo-halálfalók nem a Zsebpiszok köz mocskában rejtőzködtek. Ezt még úgy is tudtam, hogy semmi közöm nem volt hozzájuk. Persze, belenézhettem volna a fejébe, akkor most pontosan tudnám, hogy mit látott és hallott, azonban ez tipikusan olyan szituáció volt, amikor óva intettek a legilimencia használatától. A legelső órák egyik tananyaga, tulajdonképpen. Egy ember elméjében kutakodni akkor sem volt kifejezetten egyszerű művelet, ha azt nagyjából rendben találták az általános normák szerint. A mentális betegek azonban már egészen más kategóriát képeztek. Lehetett ugyan próbálkozni, de gyakorta nem végződött jól. Persze, a legilimentor nem halt meg, csak maga is belebolondult a tapasztaltakba, jobb esetben átvett abból valamennyit. Én pedig egy feltételezett, ingatag lábakon álló, gyilkossági gyanú miatt nem kívántam ilyen veszélynek kitenni magam. - A holttestet egyébként nem ő jelentette - tettem még hozzá ezt, a fontosnak vélt információt -, a többi auror nem tudja, hogy ki lehetett az. Még kutatnak az illető után. És te? - fordítottam vissza a kérdést. - Találtál valami említésre méltót, ami segíthet?
Cameron Castillo varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Vendég
Vas. Aug. 08, 2021 4:46 pm
Cassiopeia & Corvus
Gyilkossági nyomozás
A tetteim, a viselkedésem, minden megmozdulásom gyakorlatiasságra utal, mégis a kiismerhetetlenségem okán bármi lehet szavaim mögött. Igen, kioktatás vagy akár tanítás is. De a húgom nem kérdez, csak cselekszik, pontosan azt teszi, amit elvárok tőle. A felesleges szócséplésnek nem most van itt az ideje. A főzet tehát a kezébe kerül, én pedig átveszem az irányítást, elvégre én vagyok a rangidős és pont leszarom, hogy alapvetően társak vagyunk. Megpróbálhatna meggyőzni, hogy másként történjenek a dolgok, de nem teszi, elfogadja a feladatát, így amíg Ő a szemtanut próbálja meg kihallgatni, addig én felmérem a terepet. Hasonló időben végzünk, így mindenkitől kicsit távolabb várom be Cassiet, majd jelzem, hogy merre vezetnek a nyomok, bár Ő is láthatja a varázslatomon, hogy mint valami kenyérmorzsákat, úgy haladhatunk a megfelelő irányban. Kétlem csapda lenne, bár egyáltalán nem bánnám. Mindenesetre szerintem ez csak egy egyszerű gyilkosság és ahogy húgom mesélni kezd, ez is egyre világosabb lesz, ellenben az utolsó mondata... Felé kapom pillantásom, érdekes. De kétlem, hogy egy alkoholista szava igazságot tartalmazna, mégis, hallottam én is pletykákat, amelyek előtt nem maradtam süket. - Tehát könnyen lehet, hogy az ügyet hamar megoldjuk. Adott egy férfi és egy nő biztosan, az egyik fél halott, a másik fél pedig megpróbálta eltűntetni a nyomait és rejtve maradni. Az a kérdés, hogy szándékos gyilkosság volt vagy pusztán véletlen. Voldemortot egyelőre kihagynám a dologból. - hasonlóan foglalom össze én is a hallottakat, mint előttem Cassie tette, de azért még egyszer visszapillantok a szemtanura, miközben a Sötét nagyúr körül kezdenek el forogni a gondolataim. Pedig nem kellene, most ide kell koncentrálnom. - Hmm, értem. - biccentek, visszatérve a valóságra, a kérdésnél pedig csak felemelem bal kezem, ujjamon pedig még mindig ott található az áldozat vére. - A vér, amely a helyszínen volt és aminek a nyomait követjük egy embertől származnak, tehát bizonyára az áldozattól. A másik fél vagy nem sérült meg vagy eltűntette a nyomait. - befordulok az egyik sikátorban, majd az ezüstös nyomot keresem tekintetemmel és az egyik létra mellett találom meg a falon. Felfelé vezetnek a nyomok, az egyik lakáshoz. - Fedezel? Előre megyek! - ha a válasz igen, akkor a pálcám elteszem, majd a létrához lépek és elkezdek felmászni rajta. A harmadik emeletig kell feljutnom a vérnyomok szerint, így óvatosan haladok egyre magasabbra, majd amikor elérem a megfelelő szintet előveszem a pálcám és belesek. Odabentről bűz szivárog ki, sötét van, nem sokat látni. Lepillantok Cassie-re, intek neki, hogy jöjjön Ő is, addig pedig figyelek, hogy ne érjen minket támadás, amikor pedig megvan a lány is, lassan bemászom az ablakon a lakásba. Orrfacsaró a szag, a többi ablaknál le van engedve a redőny, de egyelőre nem húzom fel őket, csak egy Lumost suttogok, majd az apró fénnyel a pálcám hegyén haladok beljebb, ki az előszobába, óvatosan lépkedve a poros, recsegő padlón. A szagok két szobával arrébbról származnak, bizonyára ott van a holttest, de ha friss, akkor hogy lehet ennyire büdös? És miért nem jelentette még senki? Meglehet, hogy más is meghalt az elmúlt időszakban, csak nem jutott el az aurorokhoz a bejelentés, mert ha van itt hulla, az nem friss, de ha nincs, akkor mindez elterelés is lehet. A gyilkosról pedig még nem tudni, hogy itthon tartózkodik-e...
Felhagytam már azzal, hogy megpróbáljam megérteni a bátyám. Persze, megpróbálhattam volna belenézni a fejébe, azonban nem vágytam erre. Volt Corvusban… sokkal inkább a tekintetében valami furcsa, ami akkor is óvaintene, ha nem tartanám tiszteletben a magánéletét. - Igen, valahogy így - bólintottam miközben a kabátzsebembe csúsztattam a jegyzetfüzetem. Követtem őt és az általa felfedezett nyomokat. Már nem foglalkoztam azzal, hogy tulajdonképpen, ha nem is szóról szóra, de történésről történésre ismételte el az általam mondottakat. Előfordult már ez párszor, tulajdonképpen szinte mindig. Nem próbálkoztam már annak a megfejtésével, hogy ezzel csak magának segít-e, mintegy hangosan átgondolni a gyilkosságot vagy inkább csak hibát keres az én gondolatmenetemben. Mind a kettő legalább annyira volt lehetséges, mint amennyire abszurd. - Értem. De… mitől olyan biztos, hogy ez az áldozat vére? - kérdeztem óvatosan, némi hezitálás után, hiszen a megállapítása nem volt több pusztán spekulációnál. Nyilván, a tapasztalatai beszéltek belőle, azonban ahogy azt tanultuk, minden gyilkosság más és más volt. Így általánosítani legalább olyan nagy hibának tetszett, mint elhamarkodott következtetéseket levonni - például hogy a gyilkosok csak férfiak lehetnek, a nők pedig csak áldozatok. A statisztikák szerint legalább annyi nő oltott ki életeket, mint amennyi férfi. - Persze, menj csak - húztam elő én is a pálcám, miközben követve a pillantását felnéztem az ablakokra, ameddig a nyomok vezettek. Csendben, a legapróbb neszekre is ügyelve vártam, hogy a bátyám eljusson a harmadikra és ellenőrizze a terepet. A véleményem persze megvolt erről az akcióról, de nem öntöttem szavakba. Feleslegesnek éreztem, már csak azért is, mert tisztában voltam azzal, hogy Corvust nem bírtam volna jobb belátásra egy hosszú monológgal arról, hogy ez miért is veszélyesebb minden fél részére egyedül várakozni, mint sem együtt maradni. Azt nem is említve, hogy az idő sem volt különösebben alkalmas erre. Amint intett, összevontam a szemöldököm, majd gyorsan, mégis halkan - tagadhatatlan, akadtak előnyei annak, ha az ember lánya nem érte el a százhatvan centimétert, csak majdnem, így kicsi és könnyű volt - tettem meg a harmadik emeletre vezető utat. Már majdnem megkérdeztem, hogy mit talált, amikor megéreztem a bűzt. A rothadás jellegzetes bűzét, amihez bár már volt szerencsém párszor, egyszerűen képtelen voltam megszokni azt. Hiába nem kavarodott fel a gyomrom és hányni se kívántam, az arcomra kiülő fintort nem tudtam - és tulajdonképpen nem is akartam - elrejteni. Gyilkolni egy dolog, rothasztani a hullákat pedig egy másik. Merlinre, legalább végezzen teljes munkát és hűtse le őket! Csendben követtem a bátyám, készenlétben állva a védekezésre, ha a szükség úgy kívánná, a lakás azonban csendes volt. Neszeket ugyan hallottunk, de azok a társasház folyosójáról jöttek, nem pedig a közvetlen közelünkből. Ahogy a bűz epicentruma felé haladtunk és be-be pillantottunk az útba eső szobákba - mint a konyha vagy egy háló - mindent rendben találtunk, kissé rumlisan ugyan, de ebben a szituációban rendben. - Milyen klisés, hogy pont a fürdőszoba az - suttogtam, mert képtelen voltam elhinni, hogy a gyilkosok ennyire sablonosak legyenek. Komolyan, mintha alapkövetleménynek számított volna, hogy mindent a fürdőszobában intézzenek, mert az csempés, jobb esetben nem eszik ott senki és a könnyű takarítani. A másik ilyen különösen közkedvelt hely a pince volt, noha az inkább a rejthetősége okán. Onnan még a szagok is ritkán jöttek fel. Az apró, inkább hosszúkás, mintsem széles helyiségbe benyitva egyszerre láttuk azt, amire számítottunk és mégsem. A rothadó tetem - legyen az emberi vagy állati -, leginkább az orrfacsaró bűz miatt, adott volt, azonban nem testet találtunk. Vagyis… nem teljes egészében. Voltak itt testrészek szép számmal, de nem egy embertől, többtől. Nőktől és férfiaktól vegyesen. Lábak, kezek, és formaldehides üvegek más belső szervekkel. Szerencsére a fejek hiányoztak, az nem csak undorító, de kifejezetten ijesztő látványt nyújtott volna. - Lehet ők a szomszédok és ezért nem jelentették ezt a bűzt - tippeltem, miközben egy pálca mozdulattal kapcsolva fel a villanyt. Nem született még meg az a nap, hogy én védőfelszerelés nélkül bármihez is hozzáérjek ebben a fürdőben. Egyébként is, nyomozó voltam nem helyszínelő. - Azt hiszem, egy sorozatgyilkossal állunk szemben - jelentettem ki a nyilvánvalót. - Itt akarsz szétnézni először vagy a lakást kutassuk át, hátha találunk valamit, ami segíthet beazonosítani a tulajt?
Cameron Castillo varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Vendég
Szomb. Okt. 09, 2021 12:24 pm
Cassiopeia & Corvus
Gyilkossági nyomozás
Alapvetően nem bízom senkiben, de Cassieben azért próbálok, és nem azért, mert Ő az aurortársam, hanem azért, mert a húgom. Jól tudom, hogy remek auror, de fiatal még, igazság szerint aggódnom kellene érte, ez még sincs így. Elismétlem hát utána a szavait, összefoglalva magamban is, majd megindulunk a gyilkos nyomában. A kérdését hallva viszont a nőre pillantok. - Kétlem, hogy az áldozat ne sérült volna meg, csak a támadó. A varázslat, amivel a vért vizsgálom elkülönítene minden vércseppet, ami más embertől származik, de itt az összes nyom ezüstösen fénylik, ebből egyértelműen tudhatjuk, hogy egyetlen ember vérnyomait követjük és úgy sejtem, hogy az az áldozat. - persze egy egyszerű átokkal is végezhetett volna az áldozatával a gyilkos, miközben Őt egy olyan kaszaboló átok találja el, mely mély sebet okoz, de az esetek 90%-ban ez nincs így. Nem hiszem, hogy most a maradék 10%-ot tapasztalnánk, de idővel kiderül majd, hogy tévedek. Bízom a megérzéseimben. A vérmágia pedig az erősségem, így nem meglepő, hogy így követem a nyomokat, mindig szerettem ezeket a varázslatokat. Az egyik társasházhoz érve megállok a létráknál, előre megyek egy biccentés után, Cassie pedig majd fedezni fog. Én is gyorsan mozgok, de azért óvatosan, elég régiek már ezek a létrák, nem értékelném, ha leszakadnának alattam. Bár felmehetnék varjú alakban is, most feleslegesnek látom az animágia használatát, így felérek, majd jelzem a húgomnak, hogy követhet, biztosítottam a terepet. A bűzt Ő is meg fogja ismerni, lehetetlenség nem így tenni, és bár az Ő arca eltorzul, az enyém rezzenéstelenné válik. A holttestek nem sokat váltanak ki belőlem, sejtem, hogy nemsokára láthatjuk őket és szívem mélyén elfog a kíváncsiság, hogy vajon milyen állapotban lesznek? Én is öltem már, oh nem is egyszer, a kísérleteimhez szükségem volt emberekre, lássuk, hogy milyen gyilkossal van most dolgunk! Elhaladva a hálószoba és a konyha előtt azért mindketten készenlétben állunk, pálcánkkal óvatosan világítva be az említett helyiségekbe, de végül eljutunk a fürdőszobáig, ahol elénk tárul az összkép, ami nos... nem éppen gyönyörű, ennél szebben is végezhette volna munkáját üldözöttünk. Milyen lehangoló... - Könnyebb takarítani. - feleltem csak ennyit, de ezt a tényt Cassie is tudta. Na de nézzük a halottakat és azokat a bizonyos belső szervekkel teli üvegeket, amik a fürdőszoba polcain sorakoztak. Közelebb hajolva vizsgálom meg őket, majd húzom el a számat. - Nem túl szép munka... Inkább mészárszék, sem mint orvosi gyakorlatra utal ez az egész. - láthatóan szemem se rezzen attól, amit látuk. Felismerem a precíz vágásokat és boncolást, ez itt nem az. Ez csak gyilkosság, még tanulásnak is rossz. Talán egy őrült elmével van tényleg dolgunk. A holttestekhez lépek, megvizsgálva Őket, de nem érek hozzájuk, meghagyom ezt a helyszínelőknek. - Látsz nyelvet vagy szemeket? - kérdezek rá, majd egy könnyed bűbájjal tologatom arrébb az üvegcséket. Vajon a fejet is megpróbálta szétszedni vagy azt csak lavágta és elvitte valahova? - Vagy bűbájjal védte a lakást, amiért nem ment ki a bűz. - mindkettő opció. A lámpának hála nemsokára még jobban megfigyelhetjük a csúnya darabolást, ahogy a testrészek egymás hegyén-hátán vannak a kádban és az előtt, a csap és a falak véresek, de akadnak hajszálak is itt-ott. Trehány munka én mondom! - Ezek már nem mennek sehova. Szerintem nézzük meg a lakást! - de ha Cassie akarja, nézelődhet itt tovább, de kétlem, hogy túl sok mindenre rájönnénk megannyi varázslat nélkül, amit egyszerűbb lesz a helyszínelőknek meghagyni. Inkább figyelem, látok-e vérnyomokat és bingó! A konyha felé vezet. - Hé Cassie, gyere csak ide! - szólok ki neki a konyhaajtóból, majd egy bűbájjal felfedem a titkos járatot. Az egyik konyhaszekrény arrébb nyikordul, mely mögött egy ajtó található. - Alohomora! - a zár kattan, az ajtó feltárul egy sötét járatot mutatva nekünk. Ez különös, főleg egy társasháznál. - Úgy sejtem erre menekült! Menjünk! - előre megyek, mindenféle félelemérzet nélkül, az út pedig lefelé vezet. Gondolom az utcára visz majd vagy a föld alá... Gyors ütemben haladok a lépcsőkön, majd nemsokára egy terembe érünk, ahol megtalálhatóak azok a hiányzó darabok, amiket odafent hiányoltunk. Több nagyobb befőttesüveg van itt, benne különböző emberi fejekkel és nocsak... van egy egészen friss is, egy férfié, az egyik fal mellett pedig a teste maradéka. - Hmm, azt hittem, hogy női tetemet találunk. Úgy látom a gyilkos sietve távozott. Keress újabb titkos ajtót, de vigyázz, lehet figyel minket! - a test több helyen megsérült, a vérnyomok hozzá vezetnek, tehát tényleg az áldozat vérét követtük idáig. Most már csak a gyilkosra kellene rálelnünk, akinek ha van egy kis esze, már rég messze jár. De vajon merre ment ki és ki Ő? A szomszédokat is ki kell majd faggatni, mert sok időt töltött ebben a lakásban, a hullák egyértelműen erre utalnak, ahogy az itt található boncasztal is, mely mellett különféle kínzó szerszámok vannak. Az asztal véres amúgy, attól nem messze van a hulla teste a falnál. Nem volt ideje rendesen szétszedni. Mondjuk azt nem értem, hogy miért itt boncolt és miért hordta fel a fürdőbe a holttesteket, míg a fejeket itt tartotta. Ez sehogy se normális, nem áll össze a kép.
Szeretem a csendet. Nyugalmas, békés, mint maga a halál. 
