Ironikusnak tartom, hogy foglalkozásom ellenére, most egy vérfarkast várok a házamba. Aki ráadásul önszántából jön. Mondjuk szavamat adtam, hogy őt nem bántom csak beszélgetni akarok vele. De ez nem mondható el a pincében megtalálható egyedekre. A hatalmas ablakok fénnyel árasztják el a nappalit. A két ablak között ott van az erkély ajtó, mi a rózsakertbe vezet. A kúria híres a tiszta fehér rózsák miatt. Onnan egyből megpillantható a fekete bodzafa, előtte két sírral. Szüleim nyughelyén két virág nőtt. Egy elegáns kék ibolya, mely a szélben táncot lejt. És egy tüskés vörös rózsa, melyek tüskéi élesebbek a kardnál. A terasz ajtó tárva nyitva állt. Az aprócska szellő a fehér függönyt befelé fújta ezzel egy igen kellemes atmoszférát keltve. Kezemmel egy könyvel ülök a fotelban a kandalló előtt. A mellet egy sakkasztal, a bábuk rendesen felsorakozva a mezőkön. Mellettem az apró csöppség pihenget, kit becézgetve mindig a lábam körül lebzsel. Csupán néhány napja írtam először vendégemnek. Levelemben udvarias és tisztelet tudó voltam, ám mégis érezni lehetett rajta, hogy ellenmondást nem tűrök. Fehér borítékba tetem és kék viasszal lezártam. Pecsétemet belenyomtam, amin tisztán kivehető volt rajta a sarló alakú hold mellette a két "R" betű. Varjúval küldettem el és másnap meg is kaptam válaszomat. Bevallom kicsit izgatott vagyok a találkozás miatt. Ő lesz az első vérfarkas, aki önszántából tér be ide. Vajon sikerül hatnom rá? Mielőtt megválaszolhattam volna kérdésem megcsörren a csengő. Nana kicsit ijedten riad fel és néz rám. - Megkérhetlek? - mosolygok rá. Hangom szelíd és udvarias. Sosem bántottam a lányt és nem is emeltem rá kezet. Hiába ő is az, mint vendégünk ő valamiért még is különleges. Amióta megláttam az eszméletlenül máshogy bánok vele. Más bánásmódban részesült. Nana felpattan és az ajtóhoz siet. Kinyitja az ajtót és szótlanul bámul az idegenre. Becsapom a könyvet és az előttem lévő üveg asztalra teszem, a váza mellé. - Üdvözlöm szerény hajlékomban. Robert Rose vagyok a birtok tulajdonosa. - köszöntöm a férfit ahogy Nana mellé érek. Arcomon egy boldog ám kissé vészjósló mosoly pihen. - Kérem fáradjon beljebb. - lépek odébb és a lány követi mozdulataimat. Kezemet kitárom és hagyom, hogy vendégem beljebb merészkedjen. - Kér esetleg valamit? Kávét? Teát? Édességet? - kérdezem tőle. Hiába tartanak pszichopatának, ami időnként igaz is lenne rám, az illemet még tudom. Anyám nem hiába szenvedett a nevelésemmel.
Nem szerettem elhagyni az otthonom és a munkahelyem között lévő, megbízható és jól ismert környéket. Alapvetően az utcára sem szívesen mertem kimenni, elhagyva ezt a két épületet. Még ha nem is tudták, ki vagyok, az emberek akkor is megnéztek a sápadt arcom és a karikás szemeim miatt, nem volt kérdéses, hogy nem egyszerű varázsló vagyok. Aki pedig pontosan tudta, hogy mi, az messziről elkerült, még a gyerekeket is elrángatták, ha mellettem mentek el, mintha akár egy ujjal is hozzájuk értem volna. De elfogadtam ezt az életet, azt, hogy vérfarkas vagyok és azt, hogy ez a legtöbb embernek nem fog tetszeni. Megtanultam úgy végigmenni az Abszol úton, hogy nem figyeltem a tekintetekre, amelyek rám szegeződtek, de még ha nem is volt belőlük olyan sok, hiszen a legtöbben a maguk dolgával foglalkoztak, azért nem volt kellemes élmény. Nem törődtem sokat ezzel az érzéssel, de azért ott volt. Mindenesetre ezt éppen elég oknak láttam ahhoz, hogy ne akarjam kitenni otthonról a lábam, csak és kizárólag a patikába vagy vásárolni. Éppen elég munka volt otthon a ház körül. Ezúttal viszont mennem kellett, akár akartam, akár nem. Néhány nappal ezelőtt kaptam meg a levelet, akkor kopogott a varjú az ablakon, amikor az egyik kölyökkel foglalkoztam. A kilencéves Taylor a legutóbbi átalakulását csúnyán megsínylette. Nem itta meg a saját Farkasölőfű-főzet adagját, amiről én nem tudtam, ezért elég vad átalakuláson esett át. Persze pont ilyenkor nincsen otthon Hunter, hogy segítsen nekem... Taylor legnagyobb szerencséje volt, hogy éppen az ilyen esetekre vontam fel erős védőbűbájokat a Kabint körülvevő bő hat mérföldes körben, így véletlenül sem jutott emberek közé, ilyen veszélyes állapotban. Azonban rendkívül sok kárt tett saját magában és valahogy sikerült megkaparintania az egyik tojós tyúkot is és darabokra cincálta. Az ez alatt szerzett sebeiről gondoskodtam, amikor megjelent a varjú. Már eleve furcsa volt, hogy nem bagoly hozza a levelet, de amikor a pecsétet is megláttam a borítékon, azt hittem, elájulok. Hirtelen a szokásosnál is sápadtabb lettem és mintha a kezem is kissé remegett volna, amikor felbontottam a borítékot. Nem sok embertől féltem a világon, de Robert Rose egyike volt azoknak. Nem magam miatt, tudtam, hogy nem lesz esélye hozzám nyúlni, de a lelkemen viseltem a kölykeim sorsát és nem akartam, hogy akár egyikük is az ő mocskos karmai között végezze. Akármennyire tartottam tőle, még annál is jobban gyűlöltem és undorítónak tartottam, amit művelt. De nem volt kérdés, hogy elmegyek-e. Az épület határozottan nagyobb, szebb és jobb volt, mint amiben mi éltünk a falkámmal, de messze nem annyira, hogy feszélyezve érezzem magam. Azt hiszem, a Dolohov kúria után már semmi nem fogja azt elérni nálam. A helyzet viszont annál inkább zavart. - Edward Harvey -biccentettem felé, miután ő is bemutatkozott, noha pontosan jól tudtuk mindketten, kivel állunk szemben. Kézfogásra nem nyújtottam a kezem. Mindig ez volt az első, nagyon fontosnak tartottam szinte minden helyzetben, de nála egyszerűen nem vitt rá a lélek. - Köszönöm, nem kérek. Azt szeretném tudni, miért hívatott ide. Ne haragudjon, de nagyon sok dolgom van még. -Nem akartam ellenséges lenni, de nem igazán tudtam mit kezdeni vele.
Vendég
Csüt. Dec. 05, 2019 6:44 pm
To: Eddie
Igen kíváncsi voltam, hogy Eddie eljön e hozzám, vagy fülét, farkát behúzva meglapul a kis odújában. Bár akkor kénytelen lettem volna én elmenni hozzá. Megtehettem volna, hogy minden figyelmeztetés nélkül bekopogtatók és ott közlöm mondandómat, de nem vagyok az a fajta, aki csak úgy betör más otthonába. Neem....azt a farkasok megtették már jóval régen. De szerencsére a vendégem mégis eljött és hajlandó velem beszélgetni. Remek! Már kezdtem azt hinni, hogy nem jön. Kézfogásomat nem viszonozza, de nem zavar. Tudja mi a munkásságom és ezért nem is hibáztatóm érte. Szavaira mosolyom nagyobb lesz. Szóval dolga van mi? - Jöjjön, sétáljunk egy kicsit. Nem fog sokáig tartani. Ígérem. - mondom neki barátságosan. Nem áll szándékomban megfélemlíteni. Még... Elindulok a kert felé, ki az erkély ajtón. Nem haladok gyorsan csak annyira, hogy az utat mutassam. A gyönyörű rózsakertbe vezetem. Lépteim lassabbak lesznek és megvárom míg beér. Eddig szótlan voltam, de meg akarom alapozni mondandóm atmoszféráját. - Mondja...mennyit tud? Mivel foglalkozom ezen a birtokon? - teszem fel a kérdést. Sok vélemény kering erről a helyről, meglepő módon van pár pozitív is. Ha Eddie a közvéleményre hallgat akkor csak a kínzások és az erkölcstelenség jön át neki. Pedig több is meglapul azokon a falak között. Megvárom míg válaszol kérdésemre, majd folytatom a sajátomat. - És, hogy van a kis vérfarkas, aki nem régiben randalírozott? Tudja a kilenc évesre gondolok. Milyen meglepő, hogy valaki ilyen fiatalon szembesüljön a kórral. Bár mostanság a gyerekek vannak a legnagyobb veszélyben e téren. Egyetért? - sóhajtok fel a végén. Én sem voltam idős, mikor a rémálom kezdődött. Hét éve vagyok itt teljesen egyedül. Hét éve állnak ott a fa alatt a sírkövek. Hét éve kínzom azokat, akiken a dühömet vezettem le. És, ami még ironikusabb, hogy pálcám magja, szüleim gyilkosának agyara. Noha nem csak az irónia miatt választottam azt, érdekelt milyen egy vérfarkas agyar pálcamagnak. Többet is készítettem belőlük, de nem tudtam kinek odaadni őket. Pedig remek pálcák lettek ezekből és nem is olyan gyengék. Talán, majd egyszer.
Gyáva nem voltam. Sokmindent elmondhattak rólam, a fejemhez vághatták, hogy megöltem a saját családomat, hogy egykor önző voltam, egoista és nárcisztikus, de azt soha nem, hogy gyáva. Egy dolog volt, hogy tartottam Robert Rose-tól azok alapján, amiket tudtam róla, de az megint más, hogy a meghívására nem jövök el és nem nézek szembe vele, ha ő azt akarja. Inkább ez, minthogy megjelenjen az én erdőmben, az én kölykeim és az én falkám közelében. Oda egész biztosan nem engedtem volna be. Nem válaszolok neki, némán követem át a nappalin az erkély felé, onnan pedig ki a kertbe. Groteszk látvány volt ez az ember a sok, gyönyörű és szépen ápolt rózsával a háta mögött. Nem tudtam másképpen tekinteni erre a férfire mint egy szörnyetegre, holott én magam is az voltam a legtöbbek szemében. Ő viszont igen taszító látványt nyújtott a rózsák között. - Éppen eleget ahhoz, hogy eszembe se jusson a közelbe engedni a falkám tagjait. -Gyors és tömör válasz. Valóban nem tudtam minden apró részletet, de nem is voltam rá kíváncsi. Nem az én dolgom volt mindent tudni róla, a meglévő információt pontosan elégnek találtam, nem érdekelt semmi más. Nem tetszett, ahogy Taylorról beszélt. Egyáltalán az nem tetszett, hogy tud róla. Nagyon mertem remélni, hogy nem figyeli meg az otthonunkat és tartja szemmel a kölykeimet, mert akkor egész biztosan nem leszünk jóban és kénytelen leszek extra védőbűbájokat alkalmazni a területünkön. - Közel sem nevezném randalírozásnak. A saját területünkön tett kárt, csak fákban, emberhez nem nyúlt, de még állatot is csak egyet bántott. Erősen kétlem, hogy ez még egyszer előfordulna. -Nem fogja rátenni a mancsait Taylorra, ahogy Hunterre és a többiekre sem. Melegen ajánlom neki, hogy még csak ne is gondoljon ilyesmire.
Vendég
Pént. Dec. 06, 2019 3:41 pm
To: Eddie
Nem véletlenül tettem fel neki a kérdést. Ha hajlandó a dolgok mögé nézni akkor láthatja, hogy nem vagyok olyan szörnyeteg, mint gondol. Én is azon vagyok, hogy kevesebb legyen a kóbor farkasok száma és megtanuljanak dolgokat, de más alternatívákat használok, mint ő. Az esetek többségében olyan családokhoz kerülnek a farkasaim, akik megbecsülik őket és hajlandóak pénz áldozni arra, hogy megvegyék nekik a főzetet. Persze van egy-két nem erkölcsös vevőm is, de az más tészta. A rózsákat nézve megemlítem az egyik farkast, aki nem régiben változott át és kárt tett az egyik tyúkban. Mázlista. - Bocsásson meg, nem akartam megbántani...De igen e téren igen szerencsés, hogy őszinte legyek. Nem is jutott eszembe elhozni öntől két ok miatt. Lehet, hogy az ön szemében én csak egy szörnyeteg vagyok, de nekem is vannak elveim. Gyerekeket nem bánok. Főleg azokat, kik nem ártottak az emberekben. - magyarázom el neki, miért láthatta viszont a fiút. És még csak nem is hazudtam. Tényleg nem bántok gyerekeket, de ha bánt egy embert akkor elgondolkodok rajta, hogy kivételt teszek. - Baráti tanácsként jobb, ha kicsit jobban oda figyel a falkájára. Nem lenne jó egyikünknek sem, ha megint ide kéne jönnie és velem tárgyalnia az egyik farkas sorsáról.- nézek rá komoran. Tényleg komolyan gondolom. Ha valamelyik egy emberre támad én elhozom bárki is legyen az. Ha meg érdekli is a személy kénytelen lesz visszajönni és elbeszélgetnie velem. Mondjuk egy farkas számára én még mindig jobb választás vagyok, mint azok, akik habozás nélkül megölnek minden farkast csupán szórakozásból és eladják a bundájukat. - Ezen felül van még valami, amiért ide hívattam. - mondom neki bár mintha hangom kicsit megbotlott volna... Aggódnék? Nem... Engem nem igazán tud érdekelni a farkasok sorsa, amíg az nem érinti Nana-t.
A vad és kóbor vérfarkasok számának csökkentését én is nagyon fontosnak gondoltam, magam is ezért küzdöttem azzal, hogy befogadtam a fiatalokat, gondoskodtam róluk, neveltem őket és megtanítottam nekik, hogyan éljenek teljes életet a farkaskórral. Nem állítom, hogy ez az egyetlen jó módszer létezett, de az, amit Robert Rose végzett velük, egyáltalán nem volt az. Megkínozni, megtörni és így átnevelni embereket egyáltalán nem volt elfogadható. Mert mi is emberek voltunk, betegségtől szenvedő emberek. A Szent Mungóba sem megy be senki belerúgni egy demens öregasszonyba, ez sem volt normális, gondoljon bármit is magáról. - Igencsak becsülendő, hogy nem bánt gyerekeket -jegyeztem meg, nem kevés cinizmussal a hangomban. Arra számított, hogy kevésbé ítélem el a tettei miatt, csupán azért, mert még nem kínzott meg egy gyereket? Elég érdekes elvárás volt... Senkit nem fogok szentként tisztelni pusztán mert úgy viselkedik mint egy normális ember. Nem hinném, hogy akkora becsületes tett lenne, hogy nem bántunk gyerekeket. Egy pillanatra ökölbe szorult a kezem, de hamar erőt vettem magamon. Nagyon nem szerettem, ha a falkámat támadás vagy fenyegetés érte és legszívesebben azonnal elpusztítottam volna azt, akitől az érkezett. Nyilván soha nem tettem meg, bár nem is történt meg olyan sokszor, de most, ahogy itt álltam, életemben először nagyon vágytam rá, hogy most azonnal telihold legyen és én elfelejtsem meginni a főzetet. Nem tudom, hogy ez a farkaskórból adódott, de évről évre egyre territoriálisabb lettem. - Nem igazán örülök neki, hogy a kölykeimet fenyegeti. És annak sem, hogy engedély nélkül a területemre teszi a lábát, nem véletlenül építettem a faházat egy olyan területre, ahová emberek nem nagyon teszik be a lábukat. Nem szerretném megtudni, hogy még egyszer arrafelé ólálkodik. Csak hogy egálban legyünk a figyelmeztetéseket illetően. A folytatására nem reagáltam semmit, csak várakozóan, de türelmetlenül néztem rá, hogy elárulja, mit akar még. Minél hamarabb haza akartam érni és írni egy levelet Hunternek. Neki is segítenie kell majd jobban levédeni a területünket.
Vendég
Kedd Dec. 10, 2019 9:50 pm
To: Eddie
Őszintén sosem gondoltam volna, hogy bármelyik farkasnak szívességet teszek azzal, amit csinálok. Egészen addig míg nem kaptam egy levelet. Három hónappal azután, hogy az első farkasokat eladtam az egyik családtól érkezett egy boríték. Felnyitva és elolvasva rájöttem, hogy az egyik szolga írta, aki történetesen az egyik "alanyom" volt. Röviden hálás volt nekem, hogy eladtam őt egy olyan családnak, akik foglalkoznak vele és ellátják rendesen. Megkapja a főzetet rendszeresen, kapott szobát, ételt egy szóval remek élete van. És, ha én nem jöttem volna a képbe akkor még mindig az után lenne és az embereket irtaná. Eleinte csak néztem a levélre, hogy "mi van?". De a végén nem foglalkoztam vele és a szekrénybe tettem. Mindenkinek meg van a saját véleménye. Hallva a cinizmust a hangjában nem lep meg. Nem is mondok rá semmit csak mosolygok rá. Nyugodt embernek tartom magam és ez néha meg is látszik. De, ha kattan valami az agyamban gyakran viselkedek úgy, mint egy pszichopata. Szerencsére nem járok el itthonról sűrűn, így ezt minimalizálni tudom. - Nem fenyegetésnek szántam, csupán baráti tanács, ha szabad így fogalmaznom. És ne aggódjon nem léptem be egyszer sem a terültére...nem volt rá szükségem. De tehetek kivételt, ha szeretné. - mosolyom nagyobb lesz. Ez sem fenyegetés csupán bájcsevej. Nincs rá szükségem, hogy itt megfenyegessem. Elvégre ez az én házam. Az én pincémben alszanak most a farkasok, akik jobb sorsra fognak lelni, mint amit az utca adhat nekik. Mosolyom lehervad ahogy az utolsó témánkhoz érünk. Ez sem lesz fenyegetés. Ez figyelmeztetés lesz. Nem is kicsi. - Ha elfogad még egy tanácsot...erősítse meg a védelmét. Nem csak én pályázok a vérfarkasokra. Ráadásul náluk az egyetlen megváltás a halál. Primitív mócereket alkalmaznak és kikötve őket teliholdkor farkas alakban lenyúzzák azok bőrét csupán, hogy szórakozzanak. Higgye el...lesz idő, mikor azt kívánja a farkasai inkább kerüljenek hozzám, mint hozzájuk. Mert velem lehet tárgyalni, de velük...előbb fognak golyót repíteni a koponyájába, ha van tudomásuk róla ön is egy az áldozataik közül. - hangom komoly ahogy arcom is. Tény vannak állítólagos vadászok. Nem sok egy csapat, vagy kettő. Akiknek szórakozás az ölés. És még úgy állítják be az egészet, hogy csak önvédelem volt az egész. És még én vagyok a szörnyeteg és a pszichopata.
