Örült az erdőben?// Gina & Rose

To: Gina

Nem régiben az egyik ügyfelem, akinek már nem egy bundást adtam el azzal állított be, hogy gondja van. Nem akartam vele foglalkozni, de azt mondta hajlandó nem kis fizetséget adni nekem, ha kisegítem. Én meg megvehető személy vagyok így végig hallgattam. Részben arról volt szó, hogy a fia szeretne egy különleges pálcát, amit nem lehet sehol máshol kapni. Ő meg ismerve engem tudja, hogy a szekrény mélyében tárolók pár használatlan pálcát, amiket én csináltam különféle hozzávalókból. El is mesélte a fiának, hogy én megtudnám neki adni, de hallva a választékokat nemet mondott és mást követel. Azt mondta, hogy magnak egy olyan madár tollat szeretne, amit eddig senki sem ismert, a fa nem érdekli. Én erre felnevettem és kijelentettem, hogy Roxfortban van ilyen madár.
Erre nem elkezdte követelni a pasas, hogy menjek vissza oda? 7 éve nem jártam ott szerintem a tanárok azt hiszik meghaltam vagy valami. Lehet nem is látnának szívesen. Nemet is akartam mondani, de letette elém az előleget. Elméletileg kétszer ennyit kapok, ha megcsinálom a pálcát.
Fejemet akarva elvettem a pénzt és kitessékeltem. El se hiszem, hogy ezt csinálom. Nana-t otthon hagytam és felkészültem mindenre. Palástomat felvéve és csuklyát előre dobva takartam el magam. Védelem rajtam és megkell mondjam eléggé egyszerű volt bejutni ide. Túlértékeltem a biztonsági rendszert. De, kár...
Az éjszaka közepén sétálok a tiltott rengetegbe. Azt az egy madárfajt keresem, aki annyira elbújik minden elől, hogy szinte csak csalogatva lehet előhozni. Nem csoda. A sötétben, ha kitárja szárnyait kék színben pompáznak és fénnyel árasztja be az erdőt. . Ez egy ritka jelenség, de ismerem a madarat.
Táskámból előveszek egy zenegépet és felhúzva szólaltatóm. Természetesen meg van bűvölve. Nem telik sokba és a szárnyas ujjamra szál. Nem vagyok rest és megragadva elrakom a dobozt. A madár sikoltva csiripel segítségért, de hiába. Előszedve pálcámat végig simítom végét szárnyán és tollai ragyogni kezdenek. Elkezdem lassan kitépni pár szálat a szárnyából. Remélem nincs senkinek sem tilosban járkálnia. Nem lenne szép vége. Legalábbis nem a diáknak, aki kimerészkedik.

To: Gina

Bevallom kicsit túl becsültem a Roxfort biztonsági rendszerét. Könnyű volt bejutni és kijátszani azt. Így foglalkozhatok, amiért ide jöttem. Kérésre megkel találnom a madarat, akinek tollából, már egyszer készítettem pálcát, még olyan tizenöt éves koromban, amikor még ide jártam és foglalkoztattak a pálcák.
Nem esik nehezemre megtalálni a madárkát. Kezem közé fogva kezd el segítségért csiripelni. Nem, mintha lenne itt akárki. Max pár ragadozó, akik szívesen megdézsmálnál őt. Hm...ha már itt vagyok, akkor egy kis thesztrál szőrt is vihetnék haza. Épp van nálam egy szép szelet hús. Nana-nak akartam vinni, de majd helyette veszek neki valami mást. Az a lány imádja a steak-et.
Nem szándékozom megkopasztani a madarat, így csak pár tollat húzok ki mindkét szárnyából. Így megmarad az egyensúly a szárnyak között és továbbra is tud, majd repülni, amíg vissza nem cseréli tollait.
Épp végeznék és elengedném szerencsétlen állatot, mikor egy löketet érzek a hátamon. Tudom, hogy valaki bűbájt akart rám tenni, de a köpenyem és mágiám erősebb, mint ez a gyenge hátba támadás. Merevebben tartva pálcámat a támadás irányába nézek és megszólalok.
- Mobilicorpus. - tartom magam elé a pálcámat és a támadómat magam elé helyezem. Kicsit meg is lepek a csuklya alatt. Nem gondoltam volna, hogy pont egy Griffendéles lány fog engem megtámadni. A helyett, hogy szólt volna valamelyik tanárnak inkább egy felnőtt varázslóra szegezte pálcáját.
- Nini, egy elveszett Griff. - szólalok meg felé, bár hangomban fellelhető némi gúny is.
- Mit keresel itt fiatal hölgy? - kérdem tőle már tisztelet tudóbban. Azért még is csak példát kell mutatni a fiatalabb generációnak.

From: Rose

To: Gina

Bevallom iskolás éveimben, amikor én is a Griffendél házat bővítettem, nem igen tartottam be a szabályokat. Én is kiosontam és nézelődtem, mi újdonságot találok itt. De engem sosem kaptak el a tanárok. Mindig titokban maradt, hogy naponta csak 2 órát alszom. Persze azért is volt ez, mert olyan tantárgyakat vettem fel, amik érdekeltek így bármennyire is fáradt voltam nem aludtam be.
Milyen ironikus, hogy egy magamra emlékeztető szintén Griff-es diák kap rajta tevékenységeimen. Hogy is szólt a mondás? Nem lehetsz kevesebb, de több igen? Talán... Valahol még él bennem az a kis fiú, aki tisztelt minden élőlényt, még a farkasokat is és még meghalni is képes lett volna értük. Néha, már hallom is ahogy könyörög, hogy hagyjam abba a szakmámat és csináljak inkább mást. De hiába. Ez csak egy hang a fejemben, ami az őrületem szimbóluma lett. Vagy csak a bűntudatom kiált hozzám, mert legbelül bánom a tetteimet? Ki tudja? Nagyon nem is érdekel.
- Értékelendő...de tényleg. De a helyedben én óvatosabb lennék. Vagy ez lesz a veszted. És hidd el néha nem jó halottnak lenni. - a vicces az, hogy most tényleg őszinte voltam. Nem, mintha hazudtam volna bármikor is, ennyi gerinc még van bennem.
Szavára a kezemben maradt madárra nézek. El is feledkeztem, hogy kezemben maradt. Nincs többé dolgom vele így elengedem és végig nézem ahogy elszáll és szárnyaival bevilágítja az erdőt. Ebben a rövid pillanatba lehet meglátni arcomat. Mikor elszállt ismét a lányra pillantok.
- Menj haza. Ha itt találnak nem jársz jól. Ha meg kicsapnak, hogy tudnád megfigyelni az erdő lakóit? - egyértelmű miért jött ide. Mi másért jönne ide egy diák, ha nem azért, hogy meghaljon? Talán meg kéne osztanom vele a stratégiámat engem, hogy nem kaptak el. Nem vagyok egy önző alak szívesen tanítom a fiatal elméket, ha azok megkérnek rá. De a hírnevem miatt nincs az a gyerek, aki szívesen tanulna nálam.

From: Rose

To: Gina

Kicsit meglepő milyen higgadt vagyok ahhoz képest, hogy nem szeretem, ha ténykedésemet megzavarják és bekavarnak, beleköpnek a levesembe. De, hát "lény bölcsebb, mint az ellenséged és járj túl az eszén." És ez egy gyereknél nem nehéz. Főleg, ha a sors olyan természettel áldotta meg, mint például a forrófejűség és meggondolatlanság.
A drága invito-val kiveszi a kezemből a hat szál tollat. Nm idegeskedem miatta csak állok ott. Visszaszerzem tőle.
- Mind ezt mondják és még is az utolsó perceikben könyörögnek az életükért és a megváltásért.... hát nem ironikus?! - jegyzem meg felé. A haláltól mindenki fél. Nincs olyan, aki nem. Az ember mindig fél az ismeretlentől és a halál ez. Nem tudjuk mi van a túloldalt, vagy van e egyáltalán. Az már más, mikor valaki elfogadja a dolgokat és beletörődve elballag a kaszással. De az, aki még nem áll készen és nem hajlandó befogadni a halált az ellenkezik.
Az otthonról alkotott képébe nem szólok bele. Mindenki azt mondja otthonának, amit akar. Én maradt a régi fészekben a szüleim házában. Mondjuk nem is tudtam volna hova menni. árvaként csak az utca és az árva ház maradt oda meg nem akartam menni.
- Kikérem magamnak, én tisztelem az erdőt csak nem mutatom ki! Most is csak annyit vettem el amennyire szükségem van. Idővel meg vissza is szolgáltatóm a természetnek tartozásomat, ahogy eddig is tettem. - oh de még hányszor szolgáltattam vissza tartozásomat a természet lágy ölének. A holt tápanyagok ugyan olyan fontosak a növényeknek és az állatoknak, mint az élők. És hát hullát elásni a földbe csak úgy magába egy sokáig eltartó holt szerves tápanyag forrás a talajnak, amikből virágok nőnek és a fű, amit az állatok lelegelnek. Az utókor idővel meg találja, majd az ott hagyott csontvázat, amit a tudomány fejlődése érdekében felhasználnak. És ezzel a kör végére értünk.
- Állatkínzás? Ugyan... Ha valóban bántani akartam volna azt a madarat nem engedtem volna el, hanem ráadás kép erősebben szorítottam volna. - lépek lassan egy re közelebb, alig észre vehetően. - Megölni nem öltem volna meg, de szenvedni hagytam volna. Aztán a tollából nem csak pár szálat téptem volna, ki hanem szórakozás kép az összeset. - folytatom lépteimet, mintha szavaimmal próbálnám elbűvölni. - Aztán végig néztem volna, ahogy megpróbál elrepülni, de tollak hiányában nem sikerült volna neki. Aztán vagy vagyok oly kegyes és véget vetek szenvedésének, vagy ott hagyom éhen pusztulni, vagy az egyik ragadozó zsákmányául ott hagyni... Tényleg állatkínzó lennék csupán azért, mert nem vettem el többet, mint ami kell? Vagy, mert mind a két szárnyból vettem el ezzel nem befolyásolva a repülését és az életét tovább élheti? - teszem meg az utolsó lépést és ezzel az intim szférájába kerültem. Kitartom kezem és várok. - Ha visszaadod azokat a tollakat elmegyek és nem hallasz többet rólam. Amennyiben nem.... nos az a hangulatomtól függ.


From: Rose

To: Gina

Igazából nem várok semmit. Nem várom, hogy megértsen, elítéljen, vagy egyáltalán reagáljon valamit a mondandómra. Csak mondom a magamét az, hogy mit gondol az az ő dolga.
- Hát persze...senki sem átlagos. Átlagos egy relatív szó, amit erőszeretettel mondogatnak azoknak, akik megakarnak felelni az elvárásoknak. Azok, akik önmaguk akarnak lenni kiközösítik és furának tartják őket. - nem tudom miért osztom itt az észt, de eléggé vicces ilyenekkel fárasztani szerencsétlent.
- Tisztelem én, csupán a természet tartozását hajtom be. És te most megfosztottad ettől. Pedig mennyire szeretné nekem viszonozni a szívességet, amit adtam. De ez van, ha egy okos, ám nem gondolkodó gyerek csak úgy beleszól mások dolgába. - vonok vállat. Néha tényleg azaz érzésem, hogy az erdő tartozik nekem. A természet sok dolgot elvett tőlem ok nélkül én meg adtam neki, nem is keveset. Itt az ideje viszonoznia a dolgokat.
A kezemben maradt pálcámról meg megfeledkeztem. Nem áll szándékomban használni ellene. Nem bántok gyerekeket. Legalábbis szeretném ezt hinni és, hogy nem vagyok szörny, mint ahogy elkönyvelni szoktak.
- Megpróbálhatnád, de akkor nem marad szemed. Igaz nem általam válsz meg a szemeidtől. - vonok ismét vállat. Eddie és még néhány farkas eléggé távol él a lakhelyemtől és egyikük sem kérdezte meg, hogy tudom őket szemmel tartani. A válasz egyszerű. Vannak kis segédeim.
Jobb oldalról meghallok egy szárnyrepdesést és arra nézek. Úgy tűnik az egyik épp közölni akar velem valamit, hogy így félbe szakít. Hangos károgással mered rám és várja a jutalmát. Pont a leglustább jött el hozzám. Mindig fél munkát végez. Ahogy a vállamra szál és úgy károg bele fülembe követelve jussát benyúlok a táskámba. Előhúzok pár rovart és oda tartva neki hagyom, hogy kezemből egyen.
Lehet, hogy lusta, de annál védelmezőbb. Látszik rajta, hogy nem bízik a lányban, főleg azután, hogy eltörte a tollakat.
- Az idő szűkös egy dolog. Lenézzük mégis értékesebb, mint bármi e világon. És a gyors múlása miatt eléggé szűkös a helyzet. - mondom neki. Ahogy beáll támadó állásba én csak közömbösen ott állok és nézem őt. Varjucskámnak ez persze nem tetszett és szárnycsapkodással és hangos károgással próbálja elijeszteni az idegent. Megsüketülni nem szeretnék, így adok neki egy borítékot és elküldöm.
Nehezen, de elvette és elrepült. Most már megint kettesben maradtunk.
- Csalódást kell okoznom, de nem áll szándékomban elmenni még. - megtámadhat, ha akar. Még, ha meg is karcolja kezemet nem baj. A farkasok befogása alatt tanultam pár dolgot. És hát egy farkas mégis csak nagyobb és erősebb, mint ez a lány.

From: Rose

To: Gina

Miért? Miért nem képes ez a lány a maga dolgával törődni? Én tisztelettel beszéltem hozzá, elmagyaráztam pár miértet, és MÉG nem akartam a pincémbe zárni, bár tény még nem emeltem kezet egy nőre sem, ennek most nagyon érik, hogy láncra verjem és megfosztva mindentől a pincémbe zárjam, hogy a halálért könyörögjön. Én tisztességes családból származom, apám arra nevelt, hogy nem bántunk nőket, amit eddig követtem, DE EZ A LÁNY arra késztet, hogy szégyent hozzak apám nevelésére és ne akarjak a sírja közelébe se menni.
Én az idegesítő varjúmat is elküldtem, hogy az ne szúrja ki a szemét és vakon keljen tovább tanulni, jobbik esetben azt, amit szeret. A jóslást vakon is lehet tanulni, de az állatokkal foglalkozó részeket már nem.
Van egy olyan érzésem, hogy ez a lány megakarja öletni szegény madarat és elveretni saját magát. Nem? Nem úgy néz ki? Udvarias voltam vele, figyelmeztettem is, egy szóval mindent megtettem, hogy békén hagyjon, de nem. És még én vagyok a gyerekes és az öntelt. Na jó! Legyen. Vessünk véget ennek.
Lassan közelebb lépek pár lépést a madárhoz, kiprovokálva, hogy felágaskodjon és megtámadjon. Amint ez megtörténik ajkaimról lepattan pár szó és a hippogriff-t megragadja pár fa, rácsavarodik és a földre kényszeríti. Én eközben a lányt ragadom meg. Arrébb dobva a földre terítem, lefogom két kezét és gerincére helyezve térdem akadályozom meg, hogy megtudjon mozdulni.
- Mondtam neked, hogy menj el, nem hallgattál rám. Mondtam neked, hogy ne szórakozz velem, nem hallgattál rám. Most viseld a következményét. - nem... még nem fogom bántani legalábbis fizikailag nem. De mentálisan...az már más kérdés. Ha ennyire szereti a természetet akkor annak szenvedését fogja végig nézni. Tovább folytatva a varázslatot a fák erős ágai ráccsavarodnak a madár szárnyára és tagjaira. Erősen szorítanak a madár fájdalmasan ver zajt és vergődik a földön.
Direkt úgy fogom az alattam fekvő lányt, hogy ezt mind végig nézze. Tudom kegyetlen vagyok, de nem én provokáltam ki.
- Adok egy utolsó lehetőséget. Vagy elmész csendben, nyugodtan ezzel megmentve a griff életét. Vagy továbbra is maradsz, de akkor a tollas meghal. A te döntésed. - nyomatékosítás kép az ágak a griff nyakára csavarodnak és szorítják ezzel fulladásos reakciót kiváltva az állatnál. - Tik tak, tik tak.

From: Rose

To: Gina

Kicsit zavar, hogy meg sem próbál ellenkezni. Nem mutat semmilyen ellenállást, akár el is törhetném az állatok nyakát. Ez nem jó. Valamire készül. Úgy tűnik figyelmen kívül hagytam valamit. De mit?
Szorításom kicsit alább hagy ahogy elgondolkodom. Valahol hibáztam. És ami még idegesítőbb nem tudom hol.
A következő, amit tudok az már a fájdalom az oldalamban nem sokkal később már a hátamon ahogy a fának csapódom. Ekkor pillantom meg a kígyót, ami immáron már rám csavarodott. Eleinte nem szóltam semmit csak a lányra néztem.
- A sakk szép hobbi. Talán folytatnod kéne. Hát ha felfigyel rád a világ és más hasznod is lehet belőle. - jegyzem meg neki. A birtokon én is szoktam sakkozni. De most, hogy apám nincs többé nem volt kivel játszanom. Egyedül meg unalmas, a vendégeimet csak az üzlet érdekel és nem játszanak velem. Pedig a gyermek, aki meg maradt bennem szívesen játszana. Legalább egy utolsót, ha már elakarom dobni és az őrület mocsarába vetni magam.
- Tudom. Én is sokat ültem a könyvtárban még a Roxfort-os éveimben.... hét évvel ezelőtt. De jó is volt Griffendélesnek lenni. - emlékszem vissza sóhajtva. Az a sok könyv, olvasás, tanulás mit sem ér, ha nem tudom megvédeni a szeretteimet. És nem is sikerült. Csak álltam ott lefagyva, reszketve a félelemtől és végig néztem ahogy anyámat szétmarcangolja. Apám helyében én nem mentettem volna meg saját magamat. Hagytam volna, hogy a farkas engem is széttépjen és ott hagyjon, mint egy rakás szemetet. De nem... ő szeretet engem. Hiába nem voltam erős, elég okos. Ő megvédett és megóvott az élete árán is.
És most egy kislányra vigyázom, én érzem át azt, amit apám. Bármit megteszek, hogy biztonságban tartsam őt.
Ahogy elenged a kígyó feltápászkodom és a kastélyra nézek. Igen néhány villany ég. Okos ez a lány nem is számítottam másra. Talán napközben kellett volna jönnöm. Hátha nem olyan, aki ellógja az órákat.
Nem áll szándékomban mást is mondani. Ahogy ismerem magam olyat mondanék, amivel azt érném el, hogy a nap húszon négy órájában itt legyen.
Megadom neki, amit akart elmegyek. Most még. Majd visszatérek. Talán holnap, vagy azután. Majd meglátom, hosszú még az éjszaka.

From: Rose