Zary & Corvus - A rendezvény

A csarnok tele van a meghívott vendégekkel, kik kiélvezhetik az új lehetőségeket. Lehetőséget egy új üzletre, arra, hogy megmutassák kik Ők és mekkora hatalommal rendelkeznek vagy akár csak arra, hogy új ismeretségeket kössenek. Alapvetően egészen jól szoktam érezni magam ezeken az alkalmakon - bár ritkán jelenek meg rajtuk -, mulattat az emberek egyszerűsége és hiszékenysége, hogy nagynak látják magukat, amikor a valóságban csak aprócska porszemek a világban.
Egy ilyen alkalomra illik kiöltözni, elegánsan megjelenni, drága ruhadarabokat húzni és e téren rám se lehet panasz. A rajtam lévő öltöny, ing és nyakkendő mind méregdrága és a nevemhez illően teljesen fekete darab. A bőrcipőm tökéletesen csillog minden lépésemkor, hajam megfelelően beállítva és bár egyesek számára bizonyára vonzó lehet ez a megjelenés, a szemembe nézve néhányan elbizonytalanodnak. Akad valami félelmet keltő a tekintetemben, valami borzongató, mégis sok nő számára bugyinedvesítő ez az érzés. A félelem és a vágy keveredése mindig eufórikus állapot, a legtöbb ember mégis megmarad távoli megfigyelőnek, reménykedve benne, hogy feléjük teszem majd meg a következő lépéseket, főleg azok után, hogy híre ment, néhány hónapja veszítettem el a volt kedvesemet és a még meg nem született gyermekemet. Ez is ambivalens érzéseket kelt, egyesek sajnálják a történteket és éppen ez miatt tartják meg a távolságot, míg mások csak azt látják a szemük előtt, hogy a legidősebb Black ismét szabad, meghódításra vár. De aki engem akarna vigasztalni hamar rájön, hogy nem szorulok rá és egyáltalán nem úgy festek, mint aki gyászol. Már ha a fekete viseletemet nem nézzük, de aki ismert régebben is, az tudja, hogy a sötét ruhadarabok nem a halálnak szólnak, egyszerűen engem jellemeznek.
Tekintetem megakad egy fiatal lányon, ki sietve lépked ki az erkély irányába, én pedig fordulok utána. A kezemben lévő whiskys pohár tartalmát lehúzom, majd ujjaim közül az egyik velem szembe sétáló pincér tálcájára engedem le. Az üveg lassan, halk surranással kerül az ezüst készletre, én viszont oda se nézek. Nem babonázott meg a nő, félreértés ne essék, de azonnal felismertem azt az ártatlan, kicsi lányt, aki bár vonzódott hozzám - igen, ezt biztosan éreztem -, de a félelme nagyobb volt. Vajon bátrabb lett azóta? Játszadozni kívánok!
Követem hát, egészen ki az erkélyig, ahol a friss levegő rögtön tüdőmbe tódul, ajkam gonosz mosolyra húzódik és mint valami vadász, úgy cserkészem be a vadat, megérkezek szinte hangtalan léptekkel a fiatal nő mögé, hosszú ujjaim pedig haját érintik, hogy válláról hátrahúzhassam a barna tincseket, kissé szabaddá téve tarkójának egy részét is. Gyengéd vagyok, nem okozok fájdalmat, nem erőszakoskodom, ilyesmi eszközökre jelenleg nincs szükség.
- Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk újra... - hangom borzongatóan kellemes, miközben szinte tarkóját, nyakát éri leheletem, majd ujjaim tovább vándorolnak, hogy gerince felső részén szaladjanak végig lopva, mintha joguk lenne hozzá. Ha megfordulna természetesen engedem neki, de tekintetemben nincs elnézést kérés a pofátlan tettem miatt, kezeimet viszont hátrahúzom, hogy hátam mögött kulcsolhassam össze elegánsan. Testtartásom egyenes, magabiztos és büszke, és mivel meghaladom a 190 cm-t is, így jóval fölé magasodom, lenézve rá, lenézve talán Őt is. Azaryah, nem felejtettelek ám el!

Az apám és a barátai felől kihallgatott beszélgetés olyan szinten felzaklat, hogy néhány pillanatig azt sem fogom fel, hol is vagyok. Szeretnék kimenekülni, eltűnni innen, kijutni a friss levegőre, ami majd remélhetőleg kicsit észhez térít, de elsőre az sem esik le, hogy az erkélyre vezető ajtó csupán pár méterrel előttem van. Soha ennyire csapdában nem éreztem még magam. Szükségem lenne egy italra. Sürgősen!

Általában odafigyelek rá, hogy kerüljem az alkoholt, hogy még véletlenül se tegyek vagy mondjak annak hatására semmi olyan butaságot, amivel apámra szégyent hozhatok. De a mai este azt hiszem azon kivételek közé tartozik, amikor meg KELL szegnem az íratlan szabályomat. Gondolkodás és habozás nélkül lépek is a mellettem elhaladó pincér felé, hogy a tálcájáról megszerezzek magamnak egy pohár pezsgőt. Az aranyszínű ital egyszerre édes és szúrós, és egyetlen korty elég, hogy visszanyerjem a hidegvérem egy részét, és nyugalmat erőltessek magamra.

Oké! Nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz. Amúgy is... ez várható volt. Eddig is tudtam, hogy apám nem szeret, nem igaz? Már magam sem tudom, miért tud ezekkel a megnyilvánulásokkal még mindig megbántani, a lelkembe gázolni? Nincs abban semmi új, hogy értéktárgyként kezel. Megszokhattam már. Ahogy annak a gondolatát is, hogy előbb-utóbb férjhez ad majd valakihez, aki hozzá hasonlóan trófeaként fogad majd. Az aranyvérűek elit világában így működnek ezek a dolgok. Nézzük a helyzet jó oldalát: talán végre esélyem lesz egy jobb életre. Egy szebb, szabadabb életre.

Próbálok reményt ébreszteni magamban, hogy az új információkat ne annyira borúsan lássam, de ez az önbuzdítás épp csak annyira működik, hogy kicsit összeszedjem magam. Nem borulhatok ki, nem zuhanhatok össze, főleg itt, főleg most nem. A tekintetem találkozik a tükörképemmel a folyosón falra szerelt egyik tükörben. Szerencsére a sminkem és a hajam továbbra is hibátlan, a rám aggatott drága ékszerek csak úgy ragyognak, vonzzák magukhoz a pillantásokat. Végigsimítok az elegáns ruhámon az oldalam mentén a csípőmig, hogy meggyőződjek róla, az is gyűrődés mentes maradt, kortyolok még egy nagyot a pezsgőből, aztán végre felfedezem magamnak az erkély kijáratát, és meg is indulok arra. Ám mielőtt kilépnék az ajtón, valaki megérinti a vállam, és az ismeretlen kéz hamar finoman a hátam felé siklik. Egy röpke másodpercre megdermedek, a testem kissé megfeszül, majd ahogy hátra pillantva tekintetem találkozik a kéz gazdájával, enyhén megborzongok. Remélem, ezt ráfoghatjuk a friss levegőre, és a fuvallatra, ami az erkélyen köszönt bennünket. Bár egyértelmű, hogy nem az váltotta ki belőlem.  

- Corvus Black – ejtem ki halkan, meglepetten a nevét. Mert bizony nem felejtettem el őt. Aligha lehetne. A magas termetével és a különleges, veszélyt sugalló kisugárzásával épp olyan figyelemre méltó és zavarba ejtő, mint régen. És ahogy kihúzza magát mellettem, határozottan, hátra kulcsolt kézzel, valahogy csak még kisebbnek érzem magam mellette. Kell is néhány pillanat, amíg magamhoz térek, be tudom csukni a résnyire nyitva maradt számat, és megtalálni a hangomat.

- Pedig apámat kísérve elég gyakran megfordulok az ilyen és ehhez hasonló rendezvényeken - húzom kissé ki magamat, és sikernek könyvelem el, hogy újra magamra tudom erőltetni a kedvesen távolságtartó stílusomat, ahogy az egy Seaverhez illik.

- De téged nem láttalak már... szerintem az... akadémia óta... - jegyzem meg, de az utolsó szavak hatására feltörő emlékek miatt muszáj ismét lesütnöm a pillantásom. Pedig nem is történt semmi közöttünk. Az ég világon semmi. Bár őszintén, nem azon múlott, hogy akartam-e... és azt hiszem, pontosan emiatt jövök ismét zavarba.

A veszély borzongatóan kellemes, vágyunk utána, érezni akarjuk, mert akkor tudatosul bennünk igazán, hogy élünk. Azaryah teste reagál az érintésemre, tökéletes dallamot játszva kezem alatt, ahogy arra számítottam, ez pedig elégtétellel tölt el. Ajkam lassan húzódik mosolyra, de ez még mindig egy vadász mosolya, melyet udvarias köntösbe bújtatok, mert arisztokrata vagyok, egy igazi aranyvérű, ezt pedig gyermekem halála óta még erősebben kihangsúlyozom. Csalódtam a félvérekben is, nem jobbak a mugliknál, az erőt pedig meg kell mutatni, mindig. Tartásom tehát egyenes, de nem az a karót nyelt típus, tekintetem a lányra vetül, emlékszik a nevemre. Hogy is ne emlékezne... én se feledtem el Őt.
- Személyesen! - finoman biccen előrébb a fejem, talán derekam is mintha megdőlne kissé, de ez lehet csak holmi illúzió, egy kép, amit látni akarunk, miközben bár lejjebb halad tekintetem, mégis fogva tartja a fiatal nőét.
- Talán másra számítottál? - hangom csevegő, kíváncsi, bár kétlem, hogy így lenne. Egyedül van, bizonyára egyedül is volt, de ha nem se érdekel különösebben. Most már én vagyok a társasága, érezze magát megtisztelve. Nem kötöm az orrára, hogy milyen sűrűséggel látogatom az ehhez hasonló rendezvényeket, ugyanis semmi köze sincsen hozzá, hiába érezhető ki az utalás, hogy érdekelné a válasz a fel nem tett, inkább csak utalt kérdésre. Helyett én kérdezek.
- Hiányoltad a társaságomat? - tudom jól, hogy nem erre célzott, szimpla megállapítást tett, de jóleső kiforgatni a szavát, zavarba ejteni még jobban. Bárcsak ketten lennénk és hallhatnám, hogyan ver egyre szaporább ritmust a szíve, mert biztosra veszem, hogy így cselekszik. Jól ismerem már az emberi testet. Főleg a női testet...
Lesüti pilláit, édes, így fejem oldalra billen, jobb kezemmel előre nyúlok, majd finoman érintem ujjaim hegyével állát, hogy feljebb emeljem kissé a fejét, nézzen csak bele a szemeimbe. Látni akarom azokat a csodálatos, zöld íriszeket.
- Ugye nem bánod, ha csatlakozom hozzád? Magányosnak tűnsz. - eleresztem, majd ellépek mellette, adva neki néhány másodpercnyi megnyugvást, hogy aztán ismét felzavarjam érzékeit. Leveszem róla tekintetem, de néhány másodperc mindez, ahogy csak pár lépés lesz a kettőnk között kialakult távolság is, amíg egy újabb pohár whiskyt szerzek az egyik pincértől, de aztán már újból Ő áll tekintetem középpontjában.
- Kellemes idekint. Nem szeretsz táncolni? - nekidőlök az erkélyen lévő korlátnak derekammal, felé fordulok, majd lassan kortyolok bele a kellemesen hideg italba. Csevegek, társalgok... ugye mennyire ártatlan most e tett? Hát igazán nincs semmi félnivalója tőlem.

Enyhén megrázom a fejem a kérdésére. Nem számítottam én senkire, nem gondoltam volna, hogy most bárki is az én társaságomat keresné. Általában, amikor levegőzni támad kedvem ezeken a rendezvényeken, mert megelégelem az udvarias bájcsevejt, vagy az újabbnál újabb miniszteri sztorik meghallgatását, épp olyan észrevétlenül sikerül kisurrannom, mint otthon, amikor alakot váltva, apám látómezejétől távol maradva, kiszököm egy kis időre a házból.

Hogy hiányoltam-e Corvus társaságát? Létezik erre egyáltalán jó válasz? Még ha a kérdés szemtelenül cseng is, nem volna illendő tőlem elutasítóan reagálnom rá. Ugyanakkor... ahogy akkor, évekkel ezelőtt, úgy azóta is tartom a távolságot mindenkivel, aki túl közel próbálna férkőzni hozzám. Jó okom van rá, hisz ezzel nem csak magamat védem, hanem mindenki mást is. Corvus Black azonban olyan játszi könnyedséggel tudja két másodperc alatt áthágni az általam kijelölt láthatatlan határvonalakat, hogy az már szinte imponáló. És egyben ijesztő. Szóval nem! Határozottan kijelenthetem, hogy cseppet sem hiányzott az ostroma. De most valahogy mégis jól esik a figyelme.

- Hogyne! Nagyon hiányzott - engedek meg magamnak egy igazán ritka, aprócska, szemtelen mosolyt. - Itt lézengtem szobáról szobára, és arról ábrándoztam, vajon hol lehetsz?! - A pici mosoly egy árnyalattal szélesebbé válik. Állj le, Zary! Most állj le!

- Magányosnak? - kérdezek vissza ezúttal őszinte meglepettséggel. Évek óta magányos vagyok, egyértelműen, de azt hiszem, ő az első, aki ezt ilyen nyíltan megjegyezte. És ahogy közben maga felé fordítja az arcomat, határozottan, de finoman... Nem vagyok hozzászokva ilyesfajta gyengédséghez. Bár talán csak arra értette, hogy egyedül elkószáltam az ünneplő sokaságtól, és nem volt benne semmilyen mögöttes tartalom a kedélyállapotomra. Mély levegőt veszek, aztán megvonom a vállam.

- Szeretek táncolni, általában, csak most... - Ismét felidéződik bennem a korábban kihallgatott beszélgetés, apám érzelemmentes szavai, és ismét kicsit zaklatottá válok. Kezem enyhén megremeg, ahogy elsimítok egy hajtincset a fülem mögé. De nem volna illendő panaszkodni, nem is akarok. Mosolyt erőltetek az arcomra, Corvus felé tartom koccintásra a poharam, ha már ő is szerzett magának egy italt, aztán két kortyban eltüntetem a pezsgőm maradékát.  

- Tényleg kellemes. És milyen szép innen a kilátás - lépek közelebb magam is a korláthoz, kicsit ki is hajolok felette. - Tudod... kislányként borzasztó tériszonyom volt a legkisebb magasságokban is - nézek el most inkább gyönyörködve a horizont felé. Valójában azóta rájöttem, léteznek annál sokkal rosszabb dolgok is, mint a mélybe zuhanni néhány emeletnyi magasságból. A szívem most is hevesen ver, ahogy előre dőlök, szembenézve a veszéllyel, de mostanra ez az érzés mámorítóan hasonlónak tűnik a szabadság érzéséhez. A szél belekap kissé a hajamba, enyhén össze is borzolja, ezért két kezemmel összefogom azt, csavarok egyet rajta, és az egyik vállamra simítva akadályozom meg a további rakoncátlankodását.  

- Azt hallottam, gyilkossági auror lettél. Hű! Biztosan nagyon elfoglalt mágus vagy – lesek fel oldalra érdeklődve. Merlinre! Hogy lehet valaki ilyen magas? És miért lesz ettől máris ennyivel vonzóbb? Megint el kell fordítanom róla a tekintetemet, mielőtt zavarba hozom magam a bámészkodással. Attól tartok, ma este ritka rosszul megy nekem az úrinős viselkedés.

A kérdésem tagadhatatlanul pofátlan, mivel mindketten tudjuk rá a választ. Nem véletlenül nem találkoztunk éveken át, egyikünk se gondolt különösebben a másikra. Mi okunk is lett volna rá? Nekem ugyan semmi, de én nagyobb hatással vagyok Ő rá, mint fordítva. A válasza mégis meglep, de igazán kedvemre való, így arcomra mosoly költözik, miközben le se veszem róla ragadozó tekintetem.
- Ezek szerint az álmaid ma valóra váltak, kicsi lány. - tisztában vagyok vele, hogy nem őszintén felelt, de ez a játék része, legyek ma én álmai lovagja, aki után oly sokat kutatott, mert magányos Ő, nem is kicsit. De visszakérdezésére csak egy picit megdöntöm fejem, fürkészem arcát, azokat a gyönyörű vonásokat, csillogó szempárt, hófehér, vékony bőrt...
- Magányosan. - ismétlem magam, mindenféle további szó nélkül, miközben gyengéden ér kezem állához, mert érinteni akarom, már most birtokolnám. Hogy nincs hozzá jogom? Az ilyesmi sohase érdekelt.
- Csak most? Szeretnéd, ha fél szavakból is megértenélek vagy kifejted kicsit bővebben? - még italt is szerzek magamnak, addig átgondolhatja a választ. A koccintást nem utasítom el és úgy tűnik, hogy kell neki ez a néhány nyugalmas másodperc, mert megpróbálkozik a társalgással. Engedem neki, had próbálgassa a szárnyait velem szemben, bár amiket mond, azzal meglep. Az ember a gyengeségét inkább titkolja, nem tárja azt más elé.
- Volt, tehát leküzdötted? - ez érdekel. Szeretem, ha az emberek képesek túllendülni a félelmükön, fölé kerekedni, maguk mögé söpörni. A félelem jó dolog, szükséges, erősebbé tesz minket. Nézem, hogyan kap bele a szél dús tincseibe, miként játszik vele, tetszik a látvány, mégis nyugodtan figyelem Őt, nem kimutatva azt, hogy kedvemre van.
- Jól hallottad! - apró biccentek, arra pedig hogy elfoglalt lennék csak lazán megvonom vállaimat, majd kiiszom a poharam tartalmát, amit most a közelben teszek le a korlát mellett lévő egyik asztalra, majd nyúlok ez után zsebembe, hogy elővegyek egy doboz cigarettát.
- Kérsz? - nyújtom először a lány felé. Ha elfogadja, kap természetesen és még tüzet is, ha nem, akkor nos a koporsószeg csak az én ajkaim közé kerül, rágyújtok, mélyen letüdőzöm, majd lassan engedem ki ajkaim közül a füstöt, miközben az öngyújtó és a doboz visszakerülnek zsebembe, én pedig alkarjaimra támaszkodva fordulok hasonlóan a távolba meredve, mint Azaryah.
- Mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy jusson. Engem leköt a munkám, amit egyáltalán nem bánom. - fogalmam sincs, hogy hallott-e a történtekről, hogy egykori kedvesem öngyilkos lett és végzett saját gyermekével is az otthonunkban. Ha hallott, akkor bizonyára ennek tudja majd be szavaimat, hogy le akarom kötni magam, hogy ne gondoljak a szörnyűségre, de az igazság az, hogy én már rég továbbléptem. A gyászon is, mely gyerekemnek szólt csak. Majd lesz másik... Szívok ismét a cigarettából, majd lassan fújom tova a füstöt.
- Mesélj, te mivel foglalkozol? Én nem sok mindent tudok rólad. - nem tagadom egy percig se, hogy régen se érdekelt. Ha kérdezné valaki se tudnám megmondani, hogy milyen szakra járt az egyetemen, csak annyit tudok, hogy egy évvel fiatalabb nálam. Ennél többet felesleges lett volna, nem érdekelt. Vajon most tesz róla, hogy érdekeljen?

Ezek az esték általában ugyanúgy telnek. Udvariassággal, bájolgással, egyhangúan, többnyire nem rejtenek magukban túl sok izgalmat. De valójában mégsem bánom, hogy apám elrángat magával ezekre, több okból sem. Egyrészt addig is a kedvében járhatok. Ha anyám még élne, valószínűleg őt hozná magával. (Abba most inkább ne menjünk bele, hogy ha ő még valóban élne, az életünk is nagyon másképpen alakult volna.) A lényeg, hogy már csak én maradtam Mr. Reginald Seavernek, velem kell beérnie, nekem kell őt kísérgetnem, díszelegnem az oldalán, de tudva, hogy ezzel is a kedvében járhatok, büszkévé tehetem az illedelmes viselkedésemmel, időnként talán egy-egy szellemesebb megjegyzéssel is a társalgások során, addig is legalább béke és nyugalom van közöttünk. Emiatt pedig már alapból is megéri. Másfelől viszont a munkát, és a ritka szökéseimet kivéve többnyire rajtam tartja a szemét, ha nem épp közvetlenül, akkor a házimanói, esetleg a “barátai” által, szóval, ha ezekre az eseményekre sem járnék el, nem túl sokat tudnék kimozdulni, emberek közé menni. Valamilyen szórakozás szerűt átélni. És a hétköznapjaim még szürkébbé válnának.

Tény, hogy nem túl izgalmas a társasági életemet, ezért is tűnik szinte felüdülésnek, amikor Corvus felbukkan mögöttem. A társasága váratlan, és legalább valamelyest eltereli a figyelmemet arról, ami az imént felzaklatott. Ettől persze még nem cseng őszintébben a válaszom, amikor bólogatva, de enyhén gúnyolódva elismerem, hogy hiányzott a társasága, de ezt kétlem, hogy zokon venné. Hallottam róla ezt-azt az utóbbi években is, mert ebben a közegben ez szinte elkerülhetetlen, hogy a pletykák a közösségünk tagjairól mindenkihez eljussanak, de azt nem mondhatnám, hogy sokat gondoltam rá az akadémia óta.

Nem értem, hogy csinálja. Egyszerre finom, udvarias, érdeklődő, mégis kissé pimasz és tolakodó. Óvatosan érint, keresi a tekintetem... aztán nem ereszti. Mintha a lelkembe akarna látni. Zavarbaejtő. Egyszerre menekülnék, mert nem szeretnék mondani neki semmit arról, ami most a fejemben jár, közben pedig úgy érzem, olyan könnyű lenne megadni magam neki.  
- Csak most... - kezdek bele újra, hogy magyarázatot adjak neki – nem vagyok olyan hangulatban. - Szeretnék beszélni róla, és mégse. Már évek óta beszélnék róla, apámról, arról, amiket tesz, elmondanám, ha lenne kinek, és ha lenne bátorságom. De nem tehetem. Talán Corvus látja is rajtam, hogy küszködöm, de végül inkább a kilátásra terelem a szót.

- Így is mondhatjuk. Még mindig aggaszt egy kicsit a gondolat, hogy leeshetek. Szinte beleszédülök, amikor lenézek. De már nem ijeszt meg. Nem úgy. Van abban valami izgalmas, hogy szembe nézek a veszéllyel - próbálom megfogalmazni, de nem egyszerű. Valószínűleg egyébként sem értené meg. Nem értené meg, hogy mit jelent nekem ilyen módon a saját kezembe venni a sorsomat. Legalább ezekben a ritka pillanatokban azt érezni, hogy most kivételesen én irányítok. Én dönthetek a saját életemről.

Mikor cigarettával kínál, habozom egy pillanatig. Még sosem próbáltam a dohányzást, és kicsit csábít a gondolat, hogy megtegyem. Lopva az üvegajtó felé nézek, mintha arra számítanék, hogy bármikor felbukkanhat apám, és leteremthet már pusztán azért is, hogy kísértésbe estem. Végül apró fejrázással nemet intek, és inkább őt figyelem kíváncsian, ahogy rágyújt.

- Biztosan így van. - Ezzel most nem értek egyet, de nem akarok vitatkozni. Neki talán valóban arra van ideje, amire időt akar szánni, de ez az én esetemben sajnos közel sem így van. Hiába születtem jómódú, tehetős családba, és kaptam meg mindent, amit anyagilag lehetett, ezt a fajta luxust, amit a szabadság jelent, a saját időnk tetszőleges beosztása, nem ismerem.

- Medimágus lettem. Elsősorban bájital- és növénymérgezésekkel foglalkozom. - Nem lep meg, hogy nem emlékszik, milyen szakra jártam. Én is csak utólag raktam össze, hogy az Akadémián tulajdonképpen csak egy-két tárgyból hallgatott előadásokat, mert valójában aurorképzésre járt a Minisztériumba. Azt meg végképp nem vehetem zokon, hogy nem hallott semmi érdekeset az unalmas életemről. Az ellenkezője volna inkább furcsa. Nekem azonban ismét beugrik valami vele kapcsolatban: nemrég veszítette el a terhes menyasszonyát. Basszus! Merlin vele sem volt kíméletes. Nem tudom pontosan mi is történt, de ez nagyon szomorú. Ráadásul korábban volt valami olyan pletyka is, hogy a kedvese félvér volt, akit a családja nem volt hajlandó elfogadni. Minden bizonnyal ezért is maradt távol egy időre ettől a társaságtól. De ezt egész biztosan nem hoznám fel neki, borzasztó tapintatlanság volna. Ugyanakkor ebbe belegondolva úgy érzem, hogy ő talán jobban megértheti az én jelenlegi problémámat, mint eddig hittem.

- Nálam is a munka általában kitölti a nap nagy részét, szeretem is csinálni. Ám... úgy tűnik... hamarosan férjhez megyek - bököm ki végül. - Emiatt voltam az előbb egy kissé feldúlt, ezért menekültem ide ki. Épp az imént hallottam véletlenül apámat arról beszélni, hogy ideje férjet keresnie nekem. Persze már rég tudtam, hogy előbb-utóbb így lesz, csak... mégis váratlanul ért - nézek ismét előre, bele a sötét éjszakába. - Te nem gondolod, hogy kissé elavult már ez a dolog? Érdekből kiházasítani a gyerekeket valami ismeretlennel? Bár... valószínűleg annyira nem lesz ismeretlen, igaz? Társadalmunk aranyvérű rétege nem olyan nagy, és többé-kevésbé mind ismerjük egymást valahonnan. - Az iskolából, a munkából, ezekről a kötelező társadalmi összejövetelekről. De olyan régóta tartom a távolságot mindenkivel, hogy még a gondolata is furcsa és ijesztő, hogy valakit közel kell majd engednem. Férjemül fogadnom.  

Sóhajtok, majd újra a számhoz emelem a pezsgős poharam, és csalódottan konstatálom, hogy már korábban kiürítettem. Inkább leteszem azt én is az asztalra, aztán félve, óvatosan, de kíváncsian pillantok Corvus felé. Úgy érzem, többet mondtam, mint kellett volna, mint az megengedett lett volna, és cseppet sem lehetek biztos benne, hogy tényleg megérti.

Élvezem ezt a játékot, hogy tudom, hatással vagyok rá. Azaryah egész lénye beszél hozzám, mintha egy hangszer lenne, akin én játszok, de ezt nem adom a tudtára. Meghagyom abban a kellemes tévhitben, hogy ez az egész csak egy ártatlan társalgás, mely ahogy jön, úgy tűnik majd tova hamarosan. Ez igazából rajta áll, hogy felkelti-e még jobban a figyelmemet vagy nos... félresöpröm, mint valami szemetet, ki haszontalan, akire már nincs szükség.
- Elárulod mi bánt vagy szeretnéd megtartani magadnak? - puhatolózom, kedvesen teszem fel a kérdést, érdeklődve, de még dönthet. Még nem hatolok mélyebbre, még nem furakszom odáig, amelytől már nincs visszaút. Mert elmondaná, ha akarnám, ez kétségtelen, elég lenne csak mélyen a szemeibe néznem. Vannak bizonyos képességeim, amik ellen kétlem, hogy bármit is tehetne. De most csak beszélgessünk, könnyedén, lágyan, mint a szellő, mely körbeölel minket egy rövid időre az éjszakában.
- Az emberek bár félik, egyben vágyják is a veszélyt, mert sokan akkor érzik igazán, hogy élnek. Nincs azzal gond, ha tartasz tőle, csak akkor lenne, ha képtelen lennéd leküzdeni. De becsülendő, hogy szembenézel vele. - animágusként én sok időt töltök a levegőben, így megmosolyogtat, hogy pont attól fél, mely nekem oly természetes. Különös, hogy ennyire őszinte, mert minden, ami most elhagyja csinos ajkait felhasználható ellene. De nem tart attól, hogy megtenném, látszik még nem ismer. Meggyőző és kellemes társaság tudok lenni, ha akarok, a színjáték az életem része. Előkerül a cigaretta is, mellyel udvariasan megkínálom a lányt, de reakciója sokatmondó. Nem kell nekem is hátra pillantanom ahhoz, hogy tudjam, miért teszi ezt.
- Az előbb még azt mondtam, hogy becsülendő, hogy legyőzöd a félelmed. Ne kelljen csalódnom benned Azaryah. Mitől félsz? Egy felnőtt, gyönyörű nő vagy, aki meghozhatja a saját döntéseit. Ez csak egy szál cigaretta, aligha lesz bajod tőle. - döntöm finoman oldalra a fejem, csábítom a bűnbe, kíváncsian várom reakcióját. Az apjától tartana? Meglehet, mindenesetre kicsit még kivárok, de ha továbbra is elutasítja, akkor nos elteszem, de ha mégse, adok neki egy szálat, majd meg is gyújtom, figyelve, ahogy ajkai közé veszi, ez pedig akaratlanul is perverz gondolatokat ébreszt bennem. Nos igen, mást is el tudnék ott nézegetni...
A munkámról nem tervezek mélyebben mesélni, szerintem Őt se érdekli, de arról azért biztosítom, hogy nem tévesek az információi, az időnkről viszont általában mi rendelkezünk. Minimális szavai sokkal többet mondanak annál, mint amit tudatni szeretne velem, de most engedek, egyelőre továbbléphetünk, de még vissza fogunk kanyarodni ehhez a témához, ebben biztos lehet. Meséljen inkább arról, hogy mivel foglalkozik jelenleg, mert nem tagadom, hogy ötletem sincs. Nem néztem utána, nem követtem a pályafutását... nem érdekelt. Csak egy lány volt a sok közül, szép, de haszontalan, drága csecsebecs.
- Hmm, érdekes választás. Tehát szeretsz segíteni az embereken. - a munkám miatt ez akár rám is jellemző lehetne, de csak azért választottam az aurori szakmát és a gyilkossági részleget, hogy ráleljek édesanyám gyilkosára. Mindenképpen a kezeim közé fogom kaparintani és amit kap tőlem, azt nem köszöni meg. Még élni fog, amikor lenyúzom róla a bőrt és sóval hintem meg... még csak mágia se kell ahhoz, amit tervezek. Lassan engedem majd csak átlépni a túlvilágra.
Érzem, hogy a gondolataim feszültebbé tesznek, el is nézek a csinos arctól, el a távolba és csak akkor nézek vissza a lányra, amikor újból megszólal. Ellenben a hirtelen nyíltsága meglep, úgy nyílik meg, akár egy könyv, melyet csak lapozgatni kell. Különös, túl könnyű dolgom volt, még csak meg se erőltettem magam, de mindjárt visszaráz a jelenbe, el a régmúlt történéseitől, távol a gyásztól.
Nem vágok közbe, nem kérdezek feleslegesen, hogy vajon kihez is megy férjhez, ha már így kijelentette, de jól is teszem, mert folytatja, én pedig türelmesen hallgatom, meséljen csak.
- És szerinted nincs igaza apádnak? Nem vagy már húsz éves Azaryah... - csóválom meg a fejem. Aranyvérűek vagyunk mindketten, minek áltatnám azzal, hogy nem ez lenne a helyes tett? Aranyvérű, fiatal nő, aki képes arra, hogy kihordjon több egészséges gyermeket is. Ez a kötelessége, hiszen kevesen vagyunk már, kiknek ennyire tiszta a vére. Ez a gondolatmenet viszont elgondolkodtat...
- Nem gondoltál még arra, hogy te magad válassz férjet? Olyat, aki apádnak is biztosan megfelelne. Szerintem nem ellenezné, ha megfelelő partnerrel állnál elő és úgy képes lennél a kezedbe venni az életedet. - nem az apja mondaná meg, ami elkerülhetetlen és bár konkrétan nem felelek, szavaimból sejtheti, hogy nagyon is egyetértek a szülői döntéssel. Ha nekem is lesz lányom, én is hozzá méltó párhoz fogom majd adni, de ebben a korban már anya lesz, tudni fogja a kötelességeit, amit úgy tűnik, hogy Azaryah mégse tud.
Figyelem, ahogy zavartan kortyolna az üres pohárból, majd bizonytalanul felém fordul, mintha bennem lenne az utolsó reménysége, hogy más választ kap, mint amit az előbb mondtam. Felé pillantok, majd finoman simítok ki egy tincset arcából.
- Mégis mit vársz tőlem, mit mondjak? Mindannyiunknak megvannak a maga kötelességei. Én hibáztam, ami miatt meglett a méltó büntetésem. Ne kövesd el te is ezt! - az apám kitagadott, most pedig foggal-körömmel küzdök azért, hogy visszakerüljek a családba. Én vagyok az elsőszülött, az örökös, nekem kell majd továbbvinnem a nevet.
- Meg fogod bánni, ha küzdesz ellene. - visszahúzom kezem, ennyi a válaszom.
- Meglepő, de az én helyzetem is hasonló a Tiédhez. - elmosolyodom némileg, majd a távolba tekintek, ez után nézek csak vissza a szépségre.
- Idővel meg kell nősülnöm és ez esetben hozzám méltó partnert találnom. Black vagyok, a vérem kötelez és ideje megszületnie a legfiatalabb Blacknek. - úgy beszélek erről a tényről, mintha nos, valóban puszta tény lenne, mintha nem is halt volna meg nemrég a volt párom és a gyermekem, kit a szíve alatt hordott. Kettőnk közül én most már jól tudom, hogy mi a kötelessége, tudja Ő is. Vajon méltó partner lenne? Könnyen befolyásolható, szolgalelkű... Hmm, ezt még át kell gondolnom és ki kell derítenem, hogy a génjeivel sincs-e probléma. Ez esetben nem hibázhatok, a tökéletes gyermekre van szükségem.

Corvus kedves puhatolózását hallva néhány röpke pillanatig csak kíváncsian nézek fel rá. Elszoktam már tőle, hogy valaki őszinte érdeklődést mutasson felém. Az igazi énem felé. Hogy valakit tényleg érdekeljen, hogy hogy vagyok, mit érzek, mit gondolok. Túl rég volt már. Még nem is vagyok benne egészen biztos, hogy valóban ez történik-e. Hisz a “szia, hogy vagy?” kérdés olyan hétköznapi, naponta elhangzik mindenfelé a világon, de a tapasztalatom az, hogy ritkán gondolják is komolyan, ez csak szimpla udvariaskodás. De Corvus jelenleg őszintének tűnik, ahogy a tekintetemet kutatja és a választ várja. Mégsem adok azonnal választ. Össze kell szednem a gondolataimat, és bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy kicsit meg tudjak nyílni. Mert igazából szeretnék. Jó volna. Még akkor is, ha ez csak átmeneti, egyszeri alkalom.

- Becsülendő? Nem is tudom. Azt hiszem, csak rájöttem, vannak sokkal rosszabb dolgok is ezen a világon, mint lezuhanni valahonnan – vonok vállat. - De az is igaz, amit mondasz. Legalábbis bizonyos esetekben. Mert van olyan is, hogy szembenézni a félelmeinkkel egyszerűen csak öngyilkosság. - Teszem hozzá magam elé meredve. Na igen. A magasságtól való félelmemmel egyszerűbb volt megbirkózni. Az apámtól való félelmem viszont valami egészen más. Vele nem érdemes küzdenem, már jól tudom.

Vajon ez alól egy szál cigaretta lehet kivétel? Egy titokban elkövetett apró lázadás, mint mikor megszököm otthonról rövidebb időkre? Bár néha abban sem vagyok biztos, hogy azokról nem tud. Talán csak elnézi nekem, mert biztos benne, hogy úgysem mernék semmi neki igazán nem tetszőt elkövetni, vagy örökre eltűnni.  

- Csak egy szál... - bólintok rá végül hirtelen elhatározással. Corvus nagyon jól ért a meggyőzéshez, ez kétségtelen. Még picit el is mosolyodom, ahogy emelem a kezem, ám mielőtt megfognám az egyik elém tartott szálat, még egy másodpercre megtorpan a kezem a levegőben. - Még sosem próbáltam - vallom be, mielőtt befejezném a mozdulatot. Aztán az ajkaim közé teszem a cigaretta szálat, és megvárom, hogy meggyújtsa nekem. Végül beleszívok, ahogy az elképzelésem szerint kell, de nem az történik, mint amit várnék. A tüdőmbe kerülő füst nehéz, sűrű, szúr és kapar, először olyan érzés, mintha nem kapnék levegőt, majd köhögnöm kell tőle. Butának érzem magam, amiért egyáltalán megpróbáltam. Ettől pedig, azt hiszem, egy kicsit el is pirulok.
- Mondd csak, te mit élvezel ebben? - emelem fel csodálkozó pillantásomat a férfira, és kicsit elmosolyodom. Azon tűnődöm, hogy az ujjaim között tartott szálat szolgáltassam-e vissza azonnal, tapossam el, dobjam ki... vagy adjak-e neki még egy esélyt?

- Igen, végül is igen. Szeretek segíteni. De nem csak azért választottam ezt a szakot - árulom el. Ám aztán nagyon meg kell fontolnom, milyen magyarázatot is fűzzek ehhez a megkezdett gondolathoz, ami ha igaz is, de nem mondok el olyat, amit nem kéne. - Jó ismerni a megfelelő praktikákat, amikkel vigyázhatok magamra. És szeretek bájitalokkal foglalkozni. Van abban valami, ahogy néhány összetevőből lesz valami új és különleges. Bár ez így valószínűleg butaságnak hangzik – mosolyodom el ismét. Azt már inkább hozzá sem teszem, hogy néha szívesebben dolgozom a bájital laborban, mint emberek között. Valószínűleg már így is kicsit furának tart. Pedig igazából nem az embereket akarom elkerülni, csak azt, hogy kötődni kezdjek, és aztán fájdalmat okozzanak.

Enyhén kikerekednek a szemeim, amikor kérdés nélkül, startban apámnak ad igazat. Ráadásul azt mondja, nem vagyok már húsz éves - ami persze igaz, csak ez most eléggé úgy hangzik, mintha levénkisasszonyozott volna.  

- Ami azt illeti, gondoltam, igen. Pár éve egyszer meg is próbálkoztam vele. De elég rosszul sült el – ingatom a fejemet, és kicsit elhomályosodik a tekintetem, ahogy visszagondolok. De hamar elhessegetem az emlékeket az agyam egy hátsó zugába. - Azóta kicsit... elengedtem ezt a témát. Nem kerestem senkit... Nem is tudnék mondani senkit, aki esetleg... Meg egyébként is: apám valószínűleg csak a legjobb varázslócsaládokból volna hajlandó elfogadni valakit mellém. - Az meg ugye nem csak rajta meg rajtam áll, hanem azon a harmadik félen is, aki majd az ujjamra húzná a gyűrűt. Ha így vesszük, azt hiszem, beletelik majd némi időbe, mire megtalálja a nekem való párt. De hát ki tudja! Engem már sajnos az sem lepne meg, ha már ma este úgy távoznánk innen, hogy a barátai találtak is nekem egy tökéletes jelöltet, és nincs apelláta. A gondolatra egy mély sóhaj szakad fel a mellkasomból.  

Hátat fordítok kicsit a korlátnak, és ahogy befelé pillantok, éppen megakad a tekintetem egy pincéren, és a karján tartott tálcán. Nem is habozom egy-egy új italt leemelni, és közelebb reptetni hozzánk egy pálcaintéssel. A Corvusnak szánt whiskeyt elé irányítom, a pezsgőt pedig megfogom, amint kartávolságba kerül.

- A büntetésed? Mit értesz ez alatt? - kérdezem csodálkozva. Talán arra érti, hogy eltávolodott a családjától. Meg tudom érteni, ha ez bántja. De remélem, nem arra céloz, ami a kedvesével történt, mert arról nem ő tehet. - Igen, azt tudom – ismerem el. Ebben az egyben nem kételkedem: semmi értelme küzdeni apám akarata ellen, mert úgyis én húznám a rövidebbet. Viszont kicsit meglep ennek a beszélgetésnek az alakulása. Corvus nem azt mondja, amit vártam, amit hallani akartam, ugyanakkor mégis megértő és együttérző. És kicsit meglep az is, hogy már a saját jövőjét tervezi, esküvőt, gyereket, miközben nemrég veszített el mindent, ami eddig fontos volt neki. Mintha már beletörődött volna, hogy mi vár rá, és hogy nem harcolhat ellene, mert már egyébként is elveszítette volna azt, amiért érdemes volt harcolnia. A menyasszonyát és a meg nem született gyermeküket. Ez annyira szomorú és sajnálatos. És a babát leszámítva túlságosan is együtt tudok érezni.

- Áh, egy gyerek... Én ebbe a részbe eddig bele sem gondoltam – ismerem el meglepetten. Hmm... saját család, gyerekek... Egy kicsi lány vagy fiúcska, akit szerethetek, és aki feltétel nélkül viszont tud majd szeretni. Milyen szép is volna! Megmelengeti a szívemet a gondolat, és ez őszinte mosolyt csal az arcomra. A jövendőbeli férjem személyétől is függetlenül lehetőségem volna megtapasztalni egy csipetnyi boldogságot. - Igazából jól hangzik... - mondom magam elé halkan, ábrándosan.

- Na és te tényleg készen állsz erre? Hogy kötelességből elvegyél valakit feleségül? - kérdezem kíváncsian. Határozottnak tűnik abban, hogy ezt kell tennie, de vajon tényleg készen áll erre a történtek után?  

Ha akarok, akkor tökéletes társaság tudok lenni, érdeklődő, kedves, empatikusnak tűnő… Most is hasonló helyzet áll fent, a fiatal nő pedig élvezi a társaságom, vágyik rá, akarja, hogy minél tovább tartson, hogy legalább még néhány percig had élvezze figyelmemet, én pedig ezt megadom neki.
- Az életben rengeteg rossz dolog van, de ha hagyjuk, hogy a félelmeink vezérelnek, gátakat hozunk létre önmagunk számára, gyengévé válunkk, sebezhetővé. - mert persze, rengeteg fájdalmasabb dolog is érheti az embert egy zuhanásnál, de van olyan becsapódás, amit az alany túlél, teste összetörik, roncsolódik, akár darabokra szakad, de mégis él… Kérdem én, milyen élet az olyan? De tudom, hogy mi az a téma, amibe nem kellene belemenni és ez pont az, szóval leszek olyan kedves, hogy ezen gondolataimat most megtartsam magamnak.
A cigarettából viszont szívesen megkínálom, ha kér, buzdítom arra, hogy ellentmondjon az apjának, hogy legyen önálló döntése, hogy merje felvállalni magát és elégedettséggel tölt el, amikor mérgemet sikerül rá csepegtetnem. Biccentek, a cigarettatartót felé tartom, vehet belőle, sőt, még tüzet is kap tőlem, miközben elmosolyodva pillantok bele szemeibe.
- Ne félj tőle, nem harap. De lehetőleg ne tüdőzd le elsőre, csak óvatosan szívj belőle. - oh igen, alig várom, hogy ajkai közé kerüljön és megtapasztalja ezt az érzést. Imádok másokat a bűnös utakra vezetni, így szinte magamba szívom Azaryah tettét, falom tekintetét, figyelem próbálkozását, majd akaratlanul is szélesebb lesz a mosolyom, amikor köhögni kezd. Hát… ez a ne tüdőzd le dolog úgy látom nem jött össze.
- Minden megszokás kérdése. Engem megnyugtat és ösztönösen jön. - elég fiatal korom óta dohányzom, már szinte nem is emlékszem az első alkalmakra, de tény, hogy mindig van nálam egy doboz cigaretta.
- Úgy sejtem, hogy nem akarod már elszívni. - döntöm oldalra némileg fejem, tekintetét keresve, majd az egyik asztalná lévő hamutál felé pillantok, apró jelzésként, hogy hagyja csak ott, ha nem kívánja, én nem bánom.
- Nem hangzik butaságnak, én is kedvelem a bájitalkészítést, mindig jó voltam belőle, bár én az alkímiában mélyedtem el. Viszont az, hogy vigyázni akarsz magadra, elég sok kérdést felvet Azaryah. Okod van rá, hogy így kelljen tenned? - tudom, hogy ezt a kérdést nem akarja, hogy feltegyem, hogy kellemetlen helyzetbe hozom majd, de engem nem zavar, kíváncsi vagyok, hogy mit válaszol rá. A szakválasztása tehát tudatos volt, nem is kicsit, halljam hát az igazságot, már ha meg meri osztani velem. Igazság szerint kétlem megtenné.
A beszélgetésünk ez után komolyabb vizek felé vándorol, szóba kerülnek ugyanis az elvárások és a kötelességek és bár nagyon jól tudom, hogy milyen választ várna tőlem, eszem ágában sincs megadni neki. Nem fiatal már, egyetértek az apjával, viszont vannak neki is lehetőségei. Keresse meg Ő maga a tökéletes partnert, aki megfelelhet a kedves apukának is majd.
- Egyetlen rossz szituáció képes arra, hogy többé ne próbálkozz? Szomorú. - szívok még egy mélyebb slukkot a cigarettából, majd lassan engedem ki ismét ajkaim közül a sütöt, de tekintetem ritkán téved el másfelé a lány arcáról.
- Maradtak még aranyvérű családok. Te csak kifogásokat keresel. - rendezem le ennyivel, talán némileg úgy viselkedve, mint az apja. Hiába közel egyidős velem, a hozzáállása olyan, mintha kislány lenne még, pedig már rég nem az. Elég haladékot kapott, inkább örülnie kellene és megbecsülnie, most pedig végre a kötelességét tenni, akár csak mások. Sokakat már kamaszként odaígérnek a jövendőbelijéhez.
A cigarettám a hamutartóban végzi, én pedig finoman biccentek az újabb italra, miközben tovább beszélgetek vele, de a belekérdezésre arcom elkomorul, tekintetem pedig hosszabb ideig tartja fogságban a lányét.
- Ehhez nincs semmi közöd. - rendezem le ennyivel. Őszintén, röviden és tömören adva a tudtára az igazságot. Vannak, akik már hallottak róla, Ő eze szerint még nem, de ez akkor így van jól. Elégedjen meg annyi információval, amennyit magamtól hajlandó vagyok közölni vele. A saját helyzetemről is ejtek pár szót, mert én tudom a kötelességemet, még akkor is, ha régen hibáztam. Sok minden vezetett a döntéseimhez, de most nem lesz hiba a számításaimban.
- Pedig a gyermek a legfontosabb. Egy utód, aki a te véred, aki továbbiviszi a család vérét, nevét, örökségét… - nincs annál fontosabb. De persze a nők másként állnak ehhez a kérdéshez, Lana is máshogy állt és látom Azaryah tekintetén, hogy hasonlóan gondolkodhat. Fárasztóak.
- Ne csak a dolgok negatív oldalát lásd meg! - mert találhat szépséget a kötelességében, még lehet boldog, csak tennie kell érte.
- Természetesen! Egyelőre még nem találtam meg a tökéleteset. - mert nekem lehetnek igényeim, én vagyok a férfi és engem nem az apám irányít, már rég nem, bár tény, meg akarok felelni neki, hogy visszafogadjon a családhoz. Hmm, vajon játsszak még egy kicsit ezzel a lánnyal?
- Az előző partneremnél nem voltam elég elővigyázatos, hibát követtem el, többet is, erre a jövőben nem kerülhet sor. A genetikája se volt megfelelő, így talán egy felsőbb erő akarta úgy, hogy a gyermekem se szülessen meg. - ki nem mondom szó szerint, de egy medimágus megértheti a célzást, hogy orvosi vizsgálatnak vetném alá a jövőbeli partneremet, hogy ne lehessen hiba. Valóban a tökéletest keresem és meg is fogom találni.
- Igazából te is kézenfekvő választás lennél, Azaryah. - egy Seaver. Hmm, megfelelne. Elmosolyodom némileg, kortyolok egy aprót az italomból, de tekintetem a lány arcát fürkészi, kíváncsi vagyok, hogy miként reagál megjegyzésemre. Sejtem zavarba jön majd.

Corvus szavait hallva lesütöm a pillantásomat. Mondhatnék válaszképpen valami okosat, frappánsat, de erre most képtelen vagyok, mert olyan, mintha rólam beszélne. Nem ismerjük egymást annyira, hogy bármi konkrétat tudjon rólam, hogy tudja, mennyire elevenembe talál az általa megfogalmazott kijelentésekkel, hisz általában én is gyengének és sebezhetőnek érzem magamat. A félelmeim rabjainak, a félelmeim megtestesítője pedig apám. Próbáltam ebből kitörni, sokszor, sokféleképpen, de minden egyes próbálkozással csak egyre mélyebbre süllyedtem. Apám tett róla. Vajon képes leszek valaha elnyerni a szabadságomat? Kis lépésekben esetleg? Mint amilyen az is, hogy elfogadom a kínált cigaretta szálat, és szépen csendben lázadva, tiltakozva rágyújtok. Corvus tekintetén látom, hogy tetszik neki a felbátorodásom, ez pedig örömmel és elégedettséggel tölt el.

- Nem is tudom... adnék neki még egy esélyt - felelem elgondolkodva, mikor a tétovázásomat látva az asztalon hagyott hamutál felé tereli a figyelmem. Lehet, hogy az egész szálat nem fogom elszívni, de megér még egy próbát. Ezúttal óvatosabb vagyok, ahogy tanácsolja, lassan szívok belőle, keveset, és csak addig tartom bent, amíg nem zavaró. Aztán kiengedem a füstöt. Ezúttal a köhögés elmarad, nem érzem már kellemetlennek, bár az számomra még mindig talány, hogy képes erre valaki rászokni. Talán majd idővel megértem.

- Tényleg? - ragyog fel az arcom, amiért találtunk közös pontot. Valamiért nem néztem volna ki belőle, hogy őt is érdekli a bájitalkeverés. Pedig tudom, saját magamról is, hogy nem szabad a borító alapján ítélni. - Okom? Nem, nincs... - vágom rá zavartan a kérdezősködésére. Miért ilyen? Miért faggat, miért nem kerüli el a figyelmét semmilyen apróság? - Nem kétséges, igazi nyomozó vagy, aki szeret elmerülni a részletekben, nem igaz? - mosolyodom el lassan, ezzel is próbálva elterelni a szót az öngyógyításos elszólásomról. Corvus kétségtelenül nagyon figyelmes, de szerencsére az évek alatt már megszoktam, hogy mindig odafigyeljek arra, mit és mennyit mondok. Bár mi tagadás, erősen edzi ezeket a képességeimet. Az is auror-tulajdonság lehet vajon, hogy úgy tud nézni, mintha a lelkembe látna? Mintha a tekintetével befolyásolni tudná, hogy mit mondok, és mit teszek? Ez pedig egyszerre lenyűgöző, félelmetes és izgalmas. Emiatt történhet, hogy elkotyogom azt is, amit az imént kihallgattam. A házasság témával viszont kicsit olyan, mintha veszélyesebb vizekre evezett volna ez a beszélgetés. A férfi hangulata, kisugárzása is mintha változott volna kicsit. Komorabbnak, komolyabbnak tűnik. Egyértelműen úgy érződik, hogy ezek a dolgok a “nagyon fontos kötelezettségek” dobozba tartoznak számára, amelyeket túl komolyan vesz, ahogy a legtöbb aranyvérű. Azt hiszem, ez csupán azért lep meg, mert azok alapján, amiket hallottam vele kapcsolatban eddig, róla nem ezt gondoltam volna. Buta módon azt képzeltem, benne olyan beszélgetőtársra leltem, aki megérthet engem. És most egy kicsit ostobának érzem magam.

- A kifogásokat? - ráncolom a homlokom. Persze hogy azokat keresem, mert az aranyvérű eszmékben elég sok kifogásolható dolog van, de már látom, hogy ezt semmi értelme tovább feszegetni. - Nem értem, mi alapján ítélkezel rólam, hiszen nem is ismersz. Nem tudod, mi történt - csattanok fel magamhoz képest szokatlan hevességgel. Azt hiszem, még mindig érzékenyen érintenek ezek az emlékek. Nem azért, mert még mindig gyengéd érzések fűznek Patrickhez - néha már abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék újra mélyen szeretni valakit – hanem mert még mindig lelkiismeretfurdalásom van amiatt, amit apám tett vele. - Igen, egyetlen próbálkozás elég volt, hogy ne akarjak többé magamnak önként társat keresni. Apám tett róla. Úgyis az lesz, amit ő akar – teszem hozzá halkabban, némi bűntudattal a kifakadásom miatt, és közben kissé megvonom a vállam, majd a fülem mögé igazítom egy kósza tincsemet.

Bár úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, akit egyes kérdések kissé érzékenyen érintenek. Tudomásul veszem a határozott kijelentését, de azért magamban érdekesnek találom, hogy ő szíves-örömest vájkál a magánéletemben, kérdezősködik bármiről, ami csak érdekli, még úgy is, hogy láthatja rajtam, ha épp zavarba hoz, vagy kínos helyzetbe, ő viszont egy rövid, tömör elutasítással szinte azonnal leráz engem.  

- Mintha apámat hallanám - nézek magam elé, amikor arról próbál meggyőzni, miért is fontos egy gyermek születése a családba. Ez annyira jellemző, aranyvérű családok körében főleg, de szerintem ez egyébként is ilyen tipikus férfi gondolkodásnak tűnik nekem. - Ő is mindig akart egy fiút, de aztán... - Félbe hagyom a mondatot, helyette inkább újra a számhoz emelem a cigaretta szálat, és harmadszorra, azt hiszem, sikerül még gyakorlottabban szívnom belőle. Nem is rossz. Alakul. És ahogy ez a beszélgetés halad előre, nekem sem árt valamivel nyugtatni magamat.

- Ne érts félre, én nem csak a negatív oldalát látom ennek, hanem a jót is. Egy részem egy kicsit még várja is, hogy férjhez menjek. És mindig tudtam, hogy egyszer majd eljön ez az idő, és eleget kell majd tennem a kötelezettségeimnek... éppen csak, nem is tudom, most egyszerűen váratlanul ért. Főleg mikor azt hallgattam, ahogy a lehetőségeimről beszélnek... Tényleg mintha csak egy üzlet volna - sóhajtok, majd ezúttal inkább a másik kezemben tartott, nem rég szerzett pezsgős poharat emelem az ajkaimhoz.

Őszintén szólva nem biztos, hogy értem, mire gondol, amikor az előző partneréről beszél. Nem volt elővigyázatos? Nem felelt meg a genetikája? Talán egy betegség okozta a baba és az anya halálát? Kicsit összezavar ezzel, azzal pedig még inkább, amilyen tárgyilagosan beszél az egészről. De mindannyian máshogy gyászolunk. Ő talán tényleg ebben látja most a vigasztalást, hogy szeretné rendbe hozni a családjával a kapcsolatot, a kedvükben járni, és valaki szerintük hozzá méltót feleségül venni.

- Kézenfekvő? - vonom fel a szemöldököm, és enyhe kétkedéssel nézek fel rá. Milyen kedves. Tudom én, hogy ezekben a körökben nem azt választják örök társul, akibe szerelmesek, aki fontos nekik, akivel el tudják képzelni az életüket, hanem aki rangban, anyagiakban, műveltségben méltó. Na, de hogy azért venne el, mert “kézenfekvő” lennék? Igyekszem ezen nem megbántódni. - Nos... valószínűleg te sem lennél rossz parti. Apám biztosan teljesen el lenne ragadtatva magától, ha sikerülne hozzáadnia a lányát egy Blackhez – mosolyodom el szórakozottan, ahogy magam elé képzelem Reginald Seaver arcát. Inkább egy újabbat kortyolok az italomból, és még egyet, míg végül a félig tele poharam teljesen kiürül. Hoppá! Kicsit meg is szédülök. Ideje lesz már visszavennem, mielőtt baj lesz.

Jó emberismerőnek tartom magam és bár nem ismerem még a fiatal nőt, mégis úgy érzem, hogy a következtetések, melyeket levonok vele kapcsolatban, helyesek. Nem mond már semmit szavaimra, ez a viselkedés pedig beszédesebb, mint a kiejtett szavak, amelyek benne maradnak.
Kínálom a cigarettával is, lázadjon, legyen egy kicsit önálló, legyen saját akarata és elmosolyodom, amikor a bűnbe sikerül csábítanom. Biccentek, csak tessék, adjon még esélyt neki, de kétlem, hogy egy szálból érteni fogja, amit mondtam neki a dohányzással kapcsolatban. Ennyitől aligha fog rászokni, inkább tesz róla, hogy többé ne próbálkozzon vele.
A visszakérdezésére csak finoman biccentek, majd arcát fürkészve hangzik el még egy kérdés, melyre bár felel, hazugságot érzek felőle.
- Mert úgy viselkedsz, mint akinek van. - csak ténymegállapítást közlök, de aztán ajkamra mosoly költözik.
- Szakmai ártalom. - mondhatjuk így is. Odafigyelek az emberekre, ezért élek még mindig és ezért nem buktam le, hiába követtem el már oly sok szörnyűséget eddigi életem során. De egy Black vagyok, mégha kitagadott is, aranyvérű, erős varázsló és bizony nyomozó is, aki remekül helytáll a feladatkörében. Célom fenntartani továbbra is ezt a kiismerhetetlenséget, mert ha átlátnának rajtam, minden romba dőlne, amit eddig felépítettem. Nem kockáztatnék, soha. A kötelességeimmel viszont én is tisztában vagyok és bár tudom, hogy Azaryah milyen válaszokat szeretne kapni tőlem, hogy egyetértésre, támaszra számít, én ezt mégse adom meg neki. Inkább felvilágosítom arról, hogy ennyi idősen már nem helyes ez a viselkedés, amit képvisel. Az apjának igaza van, ha az én lányom lenne, már rég férjnél lenne és legalább egy gyermeket a szíve alatt hordana, ha meg nem is szült volna még.
- Én úgy látom. - de hogy mi alapján ítélkezem? Finoman vonom meg vállaimat.
- Nem ítélkeztem, pusztán megállapítottam a tényeket. - az eddigi beszélgetésünk alapján levontam a konklúziót. De tetszik, ahogy kizökken a szerepéből, ahogy kezdi önmagát adni, engedélyezve saját maga számára a felháborodást. Édes kiscica, vajon karmolni is tud vagy már rég letörtek a körmei?
- Ilyen hozzáállással biztosan! - mást nem mondok, pusztán egyetértek. Ha esélyt se ad magának, akkor törődjön bele a sorsába, engem aligha érint, bár tény, érinthetne... Én viszont nem engedem Őt a magánügyeim közelébe, egyértelműen elutasítom a válaszadást, de jól látja, én felteszem a kérdéseimet.
- Mert apádnak igaza van, neked is be kellene látnod. Ne hozz szégyent rá! - figyelmeztetem. Már előttem se lenne szabad így viselkednie, de legyen óvatos másokkal. A fiú gyermekkel kapcsolatban viszont határozottan egyeznek a gondolataim Mr. Seaverrel.
- Mert ez egy üzlet is lehet apád számára, Azaryah. Egész életedben így nevelt, nem kellene meglepődnöd, hogy ennyi idősen elfogyott a türelme. - nincs bennem együttérzés ezzel kapcsolatban. Sohase voltam egy empatikus alkat, talán képtelen is vagyok őszinte empátiát érezni, de ezt teljesen nem mutatom ki, mert egy érzéketlen embert megbélyegeznek. Pszichopata lehetnék vagy szociopata, annyiféle lehetőség adott, de Black vagyok, normálisnak kell mutatnom magam, mégse vagyok álszent. Talán a fiatal nő számára meglepő módon ejtek el némi információt előző partneremmel kapcsolatban, de jól teszi, hogy nem nem kérdez bele, nem biztos, hogy kapna válaszokat. Inkább rátérek hamarosan Ő rá, jól tudom, hogy szavaim sokkal jobban meglepik majd és érdekesebbnek fogja találni őket, mint az exemet és a meg nem született gyermekemet, elvégre itt róla van szó és minden ember e téren egoista. Önmaga érdekli a legjobban.
- Igen. - jól hallotta, kézenfekvőt mondtam. Az apjával kapcsolatban viszont csak bepillantok a rendezvények résztvevők felé, majd vissza a nőre.
- Ki tudja, egy kitagadott Black nem a legtökéletesebb fogás, bár nem tagadom, hogy szándékomban áll enyhíteni apámat és visszatérni a családomhoz. - de hogy minek a következtében lett ez a büntetésem, azt nem említem. Pletykákat bizonyára hallott.
- Na és te? Te is el lennél ragadtatva? - döntöm meg némileg a fejem, majd ez után lépek közelebb és nyújtom felé kezem, tenyérrel felfelé.
- Gyere, táncolj velem! - nem kérdés, kijelentés, de mégis tekintetem vonzza az övét, mert nem nézek félre. Megmaradok magabiztosnak és határozottnak, szavaimban pedig ígéret cseng: nem fogja megbánni, ha velem tart. Lássuk mennyire nyűgözi le személyiségem, melyről érzékelem, hogy ambivalenciát okoznak nála, de kellemeset, felforgatja a mindennapjait, összezavarja, de pontosan ezért vagyok oly érdekes. Tisztában vagyok saját önképemmel.

Szóra nyitom a szám... Szeretnék tiltakozni, mentegetőzni, azt mondani, hogy nem dehogy, félreértett valamit, félreolvasta a jeleket, nincs semmi okom öngyógyításra, vagy arra, hogy vigyáznom kelljen magamra, minden tökéletesen rendben van velem... De lehet, hogy csak el kellene mondanom az igazat. Egyszer az életben. Csak egyetlen egyszer őszintén kiönteni a szívemet valakinek, bevallani, hogy rettegek, minden nap, hogy valami olyat teszek, amit nem lenne szabad, amivel magamra haragíthatom apámat, és a haragja újabb sebeket eredményezne rajtam. Újabb hegeket a lelkemen és a bőrömön, amelyek sosem múlnak el, legfeljebb elhalványulnak. Corvus tekintete annyira komoly, figyelmes, szinte szavak nélkül is képes volna kiszedni belőlem az igazat. Ám végül mégsem mondok semmit, becsukom vissza a szám, mintha mi sem történt volna, mintha nem lenne mit mondanom, és inkább védekezőn átölelem a saját mellkasomat. Mintha fáznék. Egy részem valóban fázik is, és nem azért, mert olyan hűvös volna idekint. Csak bólintok arra, hogy szakmai ártalom a faggatózása. Biztos vagyok benne, hogy jó emberismerő. Nem kizárt, hogy így is máris többet megért velem kapcsolatban, mint amennyit én szeretném.

- Az, ahogyan mondtad, nekem nem puszta ténymegállapításnak tűnt - vágok vissza ismét, de már csak feleolyan dacosan. Ezekkel a kijelentésekkel érzékeny témára tapintott, ez nem kétséges. Nekem igenis ítélkezőnek tűnt, ahogy azt mondta, szomorú, hogy egyetlen próbálkozás után feladtam, és hogy a kifogásokat keresem. Csak életben akarok maradni. És nem szeretném, hogy megint más sérüljön miattam. De mit is tudhat ő erről?

- Tudod, most már kezdesz igazán összezavarni. Egyik pillanatban arra buzdítasz, hogy álljak a sarkamra, vegyem kézbe a saját életem irányítását, aztán azt mondod, hogy apámnak igaza van, és ne hozzak rá szégyent - ingatom a fejem. - Most akkor valójában mit is akarsz mondani? - vonom fel a szemöldököm, és ismét némi tűz és dac keveredik a lélektükreimbe.

- Tisztában vagyok vele, igen, hogy ez számára leginkább csak üzlet - sóhajtok, és próbálok kissé lenyugodni, de még nem egészen megy. - Apámnak nem most fogyott el a türelme, hanem lassan húsz éve már... - legyintek. Dühít, hogy az ő pártját fogja, hogy az ő véleményét osztja, az ő szavait csengi, és apámmal szemben nem mernék kiállni, de attól tartok, Corvus eléggé felhúzott most ahhoz, hogy vele egy-két percig igazán őszinte akarjak lenni. - És igen, így neveltek... engem is... ahogy TÉGED is. Aranyvérű elvek szerint. Tudom, mi a dolgom, mi a szerepem a családban, hogy milyen jövőt szántak nekem, de ha valaki, hát te igazán megérthetnéd azt az átmeneti elmezavart a részemről, hogy néhány pillanatig a kibúvót keresném a kötelességeim alól, és szeretnék szabad lenni. Hiszen te meg is lépted ezt. Lehet, hogy utólag már bánod, de attól még megtetted. Szembe szálltál velük, mert te is meg akartad tapasztalni milyen függetlennek lenni tőlük - tárom szét a karomat. Uh! Végre ki mertem mondani, amit gondolok. Egyenesen a szemébe! Bár ez csak néhány röpke másodpercig nyújt némi elégedettséget, mert amint kezdek lehiggadni, máris legszívesebben visszaszívnám minden szavamat.

- Mindegy. Felejtsd el, kérlek, hogy bármit is mondtam - sütöm le a pillantásom, és elfordítom a fejem. A kezem megremeg, miközben megemelem, hogy újabb slukkot szívjak az ujjaim között tartott cigarettából. Ez most egészen jól esik, nyugtatóan hat, ahogy a mérgező füst szétárad a mellkasomban, mintha némileg elnyomna odabent minden mást. Sóhajtok, és teljesen hátat fordítok, az épület előtt elterülő táj felé nézve. Kell pár másodperc. Kissé csapdában érzem magam, és... hozzá kell szoknom ehhez az érzéshez. A gondolathoz, hogy apám hamarosan “elad” engem valakinek, és hogy ezzel mindenki teljes szívvel egyetért majd, ahogy ezt most Corvus teszi. Mert ez a normális. Errefelé legalábbis.

- Nem hiszem, hogy ez apámat túlzottan érdekelné. Valószínűleg lényegesebb volna, hogy vér szerint Black vagy, hogy osztod a nézeteit, és hogy tiszteletreméltó munkád van. Hogy családon belül milyen viszonyok uralkodnak nálatok, úgy sejtem, nem sokban befolyásolná a véleményét. - Nem kérdéses, hogy apám teljesen el volna ragadtatva, ha hozzáadhatna Corvushoz. És kétlem, hogy aggasztaná, hogy kitagadott fiúként nem jutna hozzá esetleg a Black vagyonhoz vagy egyéb privilégiumokhoz. Nem szoktam apámmal anyagi kérdésekről beszélni, és nem mintha engem érdekelne a dolgoknak ezen része, de majdnem biztos vagyok benne, hogy egyedüli gyermekként a saját hozományomat is akkorára szabja, hogy azt büszkén emlegethesse a lehetséges kérőknek, és vígan elélnénk belőle a saját civil állásaink nélkül is.  

A varázsló kérdéseit hallva ismét felé fordítom a fejem, majd lepillantok a tenyerére, ahogy táncra invitál. Bár valljuk be, ez inkább utasításnak hangzott. Mielőtt bármit felelnék, lassan megvonom a vállam.
- A saját esetemben nem biztos, hogy ezt a kifejezést használnám... de azt hiszem, te is kézenfekvő választás lehetnél - felelem kissé szemtelen, halvány mosollyal, az általa használt kifejezést előszedve. Őszintén szólva még fogalmam sincs, mit gondoljak róla. Érdekes férfi, egyszerre izgalmas és félelmetes a jelleme és a kisugárzása. Olyan, aki egyértelműen ki tudna mozdítani a kis csigaházamból, és ez halálra rémít. Mennék és maradnék is a koránt sem annyira biztonságos kuckómban. Néha azért milyen jó volna bátor Griffendélesnek lenni! Leteszem a félig leégett cigaretta szálat a közeli hamutálba, majd a kezemet a tenyerébe helyezem. Végül úgy döntök, kivételesen megpróbálok merésznek lenni, és egyszerűen átveszem az irányítást. Magabiztosabb mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy a kezét fogva befelé indulok vele a táncparkett felé.

A kiváló emberismeretem nagy előnyöm, nem véletlenül vagyok jó a szakmámban és nem véletlenül tudok rejtve maradni a kíváncsi szemek elől. Azaryah nagyon sok mindent elnyom magában, amik kikívánkoznak ajkai közül, mégis azok lecsukódnak, inkább magába fordul, próbál elrejtőzni előlem. Ahogy átöleli mellkasát egyértelműen jelzi felém a testbeszédével, hogy elzárkózik a további válaszadás elől, én pedig engedélyezem most ezt neki, nem firtatom tovább a témát. Ma nem. De a jövőben fogom még.
- Ne legyél ennyire érzékeny. - kortyolok bele az italomba. Hiába a dacosság, nem hatja meg jéghideg szívemet. Amit kimondtam, az úgy van, jól érzékelte, felesleges megerősítenem. De hogy összezavarom? Automatikusan mosolyra húzódnak ajkaim. Szeretek összezavarni másokat, kellemes hobbim, bár most csak részben művelem.
- Vannak dolgok, amikben a sarkadra kell állnod, de a kötelességeidet nem szabad elfeledned, ahogy azt se, ki vagy. Gondolkodj el azon, hogy mikor mit kellene valóban cselekedned. - nem én fogom a szájába adni a válaszokat, most nem, de meglehet, hogy eljön még annak is az ideje. A vér viszont nem válik vízzé. De tetszik ez a dac, amit most szemeiben látok, a tűz, melynek eddig nyoma sem volt. Talán nem is olyan unalmas ez a lányka, mint amit első pillanatban láttam rajta, talán van a falak mögött valaki, aki érdekes lehet. Bontsuk le!
- Húsz éve? Igen kicsi voltál még akkor, mi történt? - elmeséli? Elmesélheti, meghallgatom, beleásom magam szívesen a történetébe, elvégre beszélgetünk. De ahogy folytatja, az már igazán mulattat, feljebb emelem állam, alig láthatóan szívom be alsó ajkam, miközben elmerülök tekintetében. Hagyom, hogy végigmondja, amit szeretne és bizonyos helyzetben ezért most egy jó nagy pofonnal jutalmaznám, de nem ma jön el az a nap...
- Végre! Igazán örülök, hogy megmutattad magad kicsi lány és kimondtad azt, amit őszintén gondolsz! - de visszakozna, szinte azonnal, lesüti pilláit, fordítaná fejét is, de álla alá nyúlok, finoman kapom el, de mintha egy picit szorítanék is rajta, hogy biztosan felém fordítsa csinos arcát, szemeit is látni akarom ám!
- Ugyan, mindketten tudjuk, hogy nem sajnálod! - kezdek bele, majd ujjbegyemmel végigsimítok a porcelán bőrön.
- Bár igazán kedvemre való, hogy végre hallattad a hangod, figyelmeztetnélek rá, hogy velem szemben tartsd meg a határokat, Azaryah. Semmit se tudsz arról, hogy mit miért tettem! - és eleresztem. Finoman engedem ki ujjaim közül, szívhat utána a cigarettából, ha szeretne, de bízom benne, hogy elég volt ennyi, hogy tudja, lehet velem őszinte, de ne engem akarjon felelősségre vonni és véletlenül se hasonlítson engem önmagához. Mi ketten nagyon mások vagyunk.
- Én szembeszállhattam a családommal, de kétlem, hogy te képes lennél rá! - mert gyenge és csak egy egyszerű nő. Ha megtenné, holtan végezné vagy a Szent Mungóba kerülne élete hátralevő részében, mert az apja tenne róla, hogy az elméje szétessen. Én így tennék és úgy sejtem, hogy Mr. Seaver is e téren hasonlít hozzám. Hagyom ez után, hogy elforduljon a tömeg elől és így részben én tőlem is, de én maradok felé fordulva, oldalasan dőlök csak neki a korlátnak. Beszéljünk kicsit kettőnkről, mert ahogy mondtam, kézenfekvő választás lenne a számomra. Ki tudja, talán képes lenne mulattatni is, de ami fontosabb, megfelelő utódokat a világra hozni.
Ahogy sejtettem, Azaryah szerint is az apja értékelné, ha én lennék az, aki elveszi a lányát, már csak az miatt is, aki vagyok. Bár kitagadtak, ennek nem kell örökké így lennie. Célom, hogy visszatérjek a családomhoz, de csak szépen lassan, semmit se kapkodok el. De vajon Ő mit szólna hozzá? A válaszát sejtem, hiszen jó parti vagyok és a küllemem is tetszetős a nők számára. Van bennem valami veszélyesen vonzó, ami mellett nehéz szó nélkül elmenni. Jöjjön, táncoljon velem! A habozása viszont meglep.
- Ne utánozz, neked ez nem áll jól. - billen némileg oldalra a fejem, majd ahogy arra számítottam, keze az enyémbe kerül. De sikerül meglepetést okoznia azzal, hogy ellibben előttem, hogy Ő akar magával húzni, így halkan felkacagok, hosszú lábaimmal pedig követem kecses lépteit, de még mielőtt beérnénk lágyan visszahúzom Őt, magammal szembe fordítva, elkapva derekát röviden szabad karommal. Tekintetem az övébe fúrom, jelezve, hogy ne higgye azt, irányíthat. Engem soha, senki se fog. Eleresztem másik kezemmel, ami eddig az övében pihent, majd húzom derekánál fogva a táncolók felé. Ez után fordítom ismét magam felé, pörgetem ki kezdésnek, majd kapom el a kicsikét: táncoljunk hát!
- Ki gondolta volna, hogy élvezni fogod a társaságom... - dörmögöm neki, miközben kicsit közelebb húzom derekánál, hogy nyakánál érezhesse légzésemet. Másik kezemben tartom az övé, tökéletes ritmusban vezetem, hiszen megtanultam táncolni. Látom, hogy jól érzi magát, mégha némileg fél is, kedvemre való.
- Holnap vacsorázhatnál velem. Mit szólsz? - húzom hátrébb fejem, hogy szemeibe nézhessek, némileg fölé hajolva, magasodva. Ajkamon mosoly fut végig, igen, ez amolyan randevú, bátran veheti annak. Kipördítem, ismét magamhoz vonom, teszek róla, hogy bejárjuk az egész táncparkettet és a kedves apuka is bizonyára ki fogja szúrni, hogy az Ő szeme fénye, a kicsinyke lánya kivel táncol. Felé fordítom Zaryt, találkozhat tekintetük, én pedig csak táncolok, mintha mindez a véletlen műve lenne.

Kissé megemelem a szemöldököm, aztán összevonom azt. Végül pedig egy leheletnyi gúnnyal elmosolyodom, ez utóbbi gesztus pedig kissé úgy hat, mintha szavak nélkül válaszolnám: “hogyne, rendben”. Ne legyek érzékeny. Nem leszek. Miért is lennék? Miért is érdekelne a mondandója valakinek, aki a saját véleményét kész tényekként közli, és még csak el sem ismeri, hogy folyamatosan ítélkezik felettem. Érzékenynek titulál. Szerintem pedig ő az érzéketlen. Muszáj innom még egy korty pezsgőt. A cigarettától viszont már meg kellene szabadulnom. Úgysem tudnám elszívni az egész szálat. Anélkül nem, hogy rosszul ne lennék tőle.

- Miért, szerinted ki vagyok? - kérdezek vissza, és őszintén érdekel a válasza. - Lehet ez a baj, hogy néha már én magam sem tudom – ingatom a fejemet, majd kissé zaklatottan beletúrok a hajamba, hátra simítom az arcom mellől az ünnepélyes frizurámból kiszabadult tincseket, aztán elfordítom a fejem. - Olyan régóta próbálok már megfelelni apámnak, a családnak, a társadalmi elvárásoknak, hogy lassan már tényleg nem tudom, ki vagyok. Hogy ki vagyok, amikor épp nem apám lánya, amikor nem egy Seaver, nem egy aranyvérű boszorkány, vagy medimágus...? - Megvonom a vállam. De aztán, mikor újra felpillantok a férfira, azonnal megbánom, hogy ezeket a szavakat kimondtam. Már így is épp elég okot adtam neki arra, hogy ítélkezzen felettem. Már eddig is túl őszinte voltam. Ezzel viszont úgy érzem... mintha... mintha teljesen levetkőztem volna, ruhátlanná váltam volna előtte. És ez nem tetszik. Nem akarom ezt érezni. Nem akarok ennyire sebezhetőnek tűnni. Bár igazából nem Corvus a probléma, hanem én magam. Meg kell találnom magamat, azt, aki vagyok, azt, aki az adott keretek között lehetek. Aki nem csak egy báb, nem egy játékszer, hanem saját hangja van, és meri hallatni. Időnként legalább. Mert a keretek nem fognak változni, de én megtehetném. Talán Ő is éppen erre utalt, amikor azt mondta, álljak a sarkamra. Nem tudom. Jó lenne így tenni.

- Akkoriban szabadult az Azkabanból. Bár az csak a kezdet volt. Pár évvel később, tizenegy éves koromban, megölték anyámat. Mint kiderült, várandós volt az öcsémmel. Azóta apám... nem önmaga... - ingatom a fejemet. Rákérdezett, válaszolok. Az ember nem szívesen beszél ilyesmiről, értelemszerűen én sem, ugyanakkor egyik sem titok. Ezekben az aranyvérű körökben a legtöbben tudják, mi történt, hallottak már a történtekről, és ha mégsem, könnyedén körbe kérdezhetnek, és választ kaphatnak. Szóval értelmetlen volna kerülni a témát vagy rejtélyeskedni. Corvus amúgy is jól ért ahhoz, hogy kiszedje belőlem az igazságot, még azzal kapcsolatban is, amit esetleg magamban tartanék. A folyamatos provokálására egyszer csak ki is tör belőlem az őszinte véleményem róla, a kötelezettségeinkről, a rám váró érdekházasságról. Aztán persze ezt megbánom, és szinte azonnal vissza is szívnék mindent, ha tehetném. De a saját kicsattanásomnál is jobban meglep, hogy megdicsér érte. Zavartan pislogok rá, míg ő végig simít az arcomon. Egyre inkább össze vagyok zavarodva. Tőle. Magamtól. A saját érzéseimtől. Már annyi ideje igyekszem elfojtani az érzéseimet, a véleményemet, hogy néha még azt is elfelejtem, hogy vannak. Most azonban... minden olyan kusza.

- Sajnálom, ha valami bántót mondtam – hajtom le a fejem őszinte megbánással. Tényleg nem tudhatom, miken ment keresztül, de eleget hallottam róla ahhoz, hogy a reakciójától valóban kellemetlenül érezzem magam, és rájöjjek, hogy jobb lett volna meg sem szólalni. - Nem állt szándékomban. Tényleg semmit nem tudok rólad, arról, ami veled történt... de, ha egyszer mesélnél róla... - óvatosan, kedvesen, de kíváncsian pillantok fel rá. Nem fejezem be a mondatot. Nem akarok tolakodó lenni. Nem akarom forszírozni a témát, mert látom, hogy érzékeny rá. Lám, nem csak én vagyok érzékeny. Mindenesetre tényleg érdekelne, mélyebben is, hogy mi történt vele, a családjával, a menyasszonyával... Corvus tetőtől talpig ijesztően rejtélyes. Jó lenne, akár csak egy pillanatra, egyetlen futó pillantásra a színfalak mögé látni. De valljuk be, nem olyan férfinak tűnik, aki bárkinek is betekintést engedne.

- Igazából megtettem. Mármint szembeszálltam apámmal. Néhányszor megpróbálkoztam vele... De ez most már mindegy is! - legyintek, mert ebbe tényleg nem akarok belemenni. A részletekbe, a következményekbe. Csak egy kicsit bosszant, ahogyan beszél rólam, mert érezhetően kevésre tart. Valószínűleg igaza is van. Gyenge vagyok. Nem merek a sarkamra állni. De nem voltam mindig ilyen. Nem vagyok teljesen ilyen. Többre lennék képes, mint azt bárki gondolná. Több akarok lenni. Csak már belefáradtam a küzdelembe. Már nem akarok küzdeni. Nem éri meg.

- Csak azért mondod, mert nem ezt a választ szeretted volna hallani. Mondtam volna azt: a gondolat is teljesen izgatottá tesz, hogy elvennél feleségül? Hogy egészen fellelkesültem az ötlettől? - vonom fel kissé az egyik szemöldököm. Nem lett volna igaz, és ezzel szerintem ő is teljesen tisztában van. - Őszintén szólva fogalmam sincs, mit is éreznék ezzel kapcsolatban. Azon kívül, hogy a már említett okokból egyértelműen “kézenfekvő választás” volnál, nem tudom, hogy mit gondoljak. Még azt sem fogtam fel igazán, hogy hamarosan férjhez kell mennem. Téged pedig igazából még alig ismerlek... Csak azt tudom, hogy magas vagy, jóképű, és nagyoooon rejtélyes. Ennyi alapján aligha tudnám elképzelni a közös jövőnket - mosolyodom végül el, ahogy felpillantok rá. Ez az egész dolog annyira abszurd, hogy az már szinte szórakoztató. Úgyhogy igyekszem legalább egy kis időre elengedni a félelmeimet, és csak élvezni a pillanatot, illetve azt a tényt, hogy sosem tudhatom, mit várhatok a következő másodpercben Corvustól. Bár azzal nem lep meg, hogy hamar visszaveszi tőlem az irányítást, még az előtt, hogy megérkeznénk a táncparkettre. Nem ellenkezem, semmi okom rá, csak felmosolygok rá, amikor szembe fordít magával. A szemében van valami parancsoló, ellentmondást nem tűrő vonás. A gyomrom bukfencezik egyet attól, ahogy tekintetét az enyémbe fúrja. Van abban valami megfoghatatlanul izgalmas, ahogy kimozdít a komfortzónámból, de közben erélyesen meg is húzza a határt. Nem tudom megmagyarázni, de legalább annyira tartok tőle, mint amennyire jól érzem magam vele. Ebből látszódhat valami az arcomon, legalábbis a legközelebbi megjegyzése erre enged következtetni. Mégis ellenkezni szeretnék, tiltakozni, nem ennyire elárulni, kiadni magam, de ahogy a következő szekundumban még közelebb von, és megérzem a leheletét a nyakamon, mintha elektromosság futna végi rajtam, bennem akad a szó.

- Vacsora? Öhm... Igen. Mármint... rendben - bólintok rá kissé zavartan, mert közben kiszúrom a táncparkett mellett apámat, aki harmadmagával épp nagy érdeklődéssel figyeli a párosunkat. - Este hétig a Szent Mungoban dolgozom, de utána szabad vagyok – teszem hozzá, hamar visszavezetve a pillantásomat a táncpartneremre. Komolyan randizni fogunk holnap? Ez az este tele van váratlan fordulatokkal. De ha valóban fontolgatja, hogy feleségül venne... Kissé ijesztő a gondolat, de lehetne sokkal rosszabb is. Példának okáért ha apám valamelyik régi halálfaló bajtársához, megözvegyült vagy ötvenes agglegény barátjához akarna hozzáadni. Az a holnapi vacsora viszont akár még jól is elsülhet.

Megpróbálhatod tagadni, de átlátok rajtad, érzékeny vagy, talán túlságosan is, de ez a mosoly, amely mintha némi gúnnyal lenne megfűszerezve… oh igen, ez is te vagy. Szépen lassan feded fel magad előttem, mutatsz egyre többet… talán észre se veszed. De én figyelek, figyelek rád Azaryah, még akkor is, hogyha te mást hiszel.
Igyál csak, kortyolj a pezsgőből, legyen akár mellékcselekedet, akár a szükséges, erőt adó alkohol reménye, mely segít engem elviselned, bár kétlem annyira ellenedre lenne a társaságom. Érdekesnek találsz, mert bár bosszantalak, félsz is tőlem, mégis kíváncsi vagy rám. Élvezem ezeket a váltakozó érzéseket, amiket előhozok belőled.
- Egy Seavar. - talán túl kevésnek hangzik ez a válasz, mégis több mindennél, amit hosszabban kifejthetnék. A név… a neved… egyszerűen mindent magába foglal, a múltad, a jelened és a jövődet is. Nem tagadhatod meg önmagad, nem hajíthatod a hátad mögé a neved, meg kell felelned neki, ahogy nekem is meg kellett. Én hibát követtem el, aminek megfizettem az árát és remélem, hogy te nem fogsz beleesni majd ugyanebbe a hibába. Figyelmeztetlek, rossz úton jársz.
Látom elgondolkodtatlak, kétségek közé taszítalak, pedig nem ez volt a célom, inkább visszaterelnélek az egyenes útra, ne kanyarodj le róla, járd végig, tégy eleget a kötelességeidnek, hiszen akárhogy is nézzük, te csak egy fiatal lány vagy, kinek a sorsa már réges régen eldöntetett. Ne küzdj ellene, itt te most nem győzhetsz. De egyben jól érzed, önmagadat se szabad eldobnod, mert vagy valaki, aki még bizonytalan, aki még önmagát se ismeri, de nézz magadba, merülj el benne, találd meg önmagad.
- Mert ez is mind te vagy, de ezeknél mégis több. - többet nem mondhatok, nem segíthetek neked. Talán segítenék, bár biztosan nem nézed ki belőlem. Érdekesnek talállak, valamiért felkeltetted az érdeklődésemet, de hogy ez számodra pozitív végkimenetelű lesz-e, azt még egyikünk se tudja. Az idő majd megadja a válaszokat. De térjünk vissza egy kicsit a múltban, mi történt húsz éve?
- Egy gyermek elvesztése rendkívül fájdalmas és nehéz feldolgozni. - bólintok, mert ezt át tudom érezni. Az én gyermekem még csak meg se születhetett, nem élhetett, mert az a cafka elvette tőlem. Egyedül döntött, pedig joga se volt hozzá. Ha tudtam volna… ha csak sejtettem volna, hogy ilyen veszélyben van a fiam! De nem, nem vagyok hajlandó most ezen tovább gondolkodni, inkább veled foglalkoznék Azarya, segíts elfelednem a régi gondolatokat, mesélj még magadról, had zavarjalak össze, had zökkenjen vissza a lelki békém, hagyjuk hátunk mögött a fájdalmas múltat. mert igen, én is tudok érezni, mégha ez hihetetlennek is tűnik sokak számára.
A te szavaid mégse úgy jutnak el hozzám, ahogy szeretnéd, a reakcióm pedig látom, hogy összezavar Téged, mert kiszámíthatatlan vagyok. Érzékeny vagyok a kritikára, mentségemre szóljon. Mégis megérintelek, te pedig hagyod… talán vágyod is, értékeled. Vajon mindenkinek hagyod, hogy hozzád érjen vagy csak én vagyok máris ily kiváltságos helyzetben? Eleresztelek, fejed lehajthatod, továbbra is tartom, a véleményed mondtad, nem sajnálod, viszont semmit se tudsz rólam, az igazi valómról, a szándékaimról és terveimről, ahogy a múltamról is csak annyit, amennyit hallottál. De mindketten tisztában vagyunk a szóbeszédek hamisságával, ferdítik a valóságot.
- Talán majd egyszer. - beléd csepegtetem a reményt, azt, hogy egyszer elérhetsz hozzám, mert látom szeretnél. Meg akarsz ismerni, de miért? Miért pont engem? Úgy hiszem, hogy túl magasra tetted azt a bizonyos mércét, de én elértem. Más nem érte volna? Akarsz engem?
A szembeszállásod apáddal egyértelműen nem sülhetett el jól, tagadhatatlanul üzened felém, de én most nem kérdezek, kivételesen engedem, hogy megtartsd magadnak ezen múltbeli történéseket. Nem kell, hogy jobban felemésszenek, mára már így is sok információt szereztem, egy időre pont megfelelőt. Reginald Seavert ismerve pedig vannak sejtéseim, hogy milyen eszközökkel torolta meg ellenkezéseidet. Fájdalom útján lettél ily engedelmes. Apád felé pillantok, de csak röviden, de a beszélgetésünk mégis más irányt vesz. Kézenfekvő választás lennénk mi egymásnak.
- Azért mondom ezt, mert így gondolom. - de mulattató, amit ezután mondasz, tetszik a bátorságod, hogy ki mered mondani, mosolygásra késztetsz és némi fejcsóválásra.
- Nem akartam, hogy hazudj nekem, pedig ezek egyértelműen hazug szavak lennének, akkor is, hogyha tagadhatatlanul felkeltettem az érdeklődésedet és eljátszottál a gondolattal. - hogy mi lenne, ha… Mi lenne, ha megkérném a kezed, mi lenne, ha a feleségemmé tennélek, mi lenne, ha megszabadítanálak az apádtól és gyermeket szülhetnél nekem. Oly sok kérdés, még sokáig sorolhatnám. Tudom, hogy nem lenne ellenedre, bár félsz, tartasz tőle, mégis, ahogy megállapítottuk: kézenfekvő lenne mindkettőnk számára.
- Már gyerekkorod óta tudod, hogy eljön az a nap, amikor apád türelme lejár és férjhez kell menned, így igazán megbarátkozhattál volna már ezzel a gondolattal… - kezdek bele, de Téged fürkészlek, hallgatom szavaidat és végre ki is mondod mindazt, amit feltételeztem. A nőket vonzza a kiismerhetetlenség, a rejtélyek és nos igen, a külsőségek is.
- Szerintem elég jó a fantáziád ahhoz, hogy sikerüljön. - rád kacsintok, majd rövid időre félretesszük a beszélgetést, átadjuk magunkat a táncnak, melynél természetesen én vezetek. Talán néhány röpke másodpercre hagytam, hogy húzzál, mulattató volt, egészen játékos, tetszetős, de más mégse láthatja ezt. Nem irányíthatsz te, ezt meg kell értened.
A zene ritmusára mozdulok, karjaim között tartalak, mégis biztonságot nyújtok, most nem jelentek veszélyt, se rád, se senki másra. De látni akarlak, elmerülni tekintetedben, látni az izgatottságod, hogy élvezed velem, ahogy én is Te veled. Nézz rám, ne nézz félre, légy bátor kicsi lány!
Magamhoz vonlak, még közelebb, te pedig nem ellenkezel. Elárulod ám magad, elárul a tested, az apró libabőrök a nyakadon, amelyeket közelségem, lehelletem okoz. Légy az enyém holnap! Vacsorázz velem, találkozzunk ismét, csak mi ketten, apuci figyelő tekintete nélkül. De azért lát minket, tudod te is, ugye tudod?
- Elmegyek érted. Negyed nyolc? - húzom hátrébb fejem, hogy tekintetem ismét szép szemeidbe fúrjam. Ez a tánc még a Tiéd Zary, de utána elengedlek. Puhán megfogom kezed, derekam előre dől, ajkam pedig érinti jobb kacsódat, melyre csókot lehelek.
- Köszönöm a táncot! - udvarias vagyok, elbűvölő, mindenki számára annak tűnhetek, de némi sunyi mosoly ott bújkál az arcomon, melyet most csak te ismerhetsz fel. Látod benne az apró játékosságot? Felegyenesedem, még egy apró mosolyt villantok feléd, majd távozom: holnap találkozunk!

//Köszönöm szépen a játékot, nagyon-nagyon élveztem!     Jöhet a randi! //