Amióta Dash befutott zenész lett, azóta kevesebbet találkoztunk. Teljesen érthető okból egyébként, hiszen mindkettőnk élete más utakon haladt tovább. Ő a hírnév felé fordult, miközben azt csinálja, amit szeret, én pedig a háttérben próbálom bearanyozni az emberek napját. Különbözünk, mégis remekül kijövünk egymással. Arra viszont nem számítok, hogy Dash testvéri programként elcibál engem a legközelebbi kisállatkereskedésbe, és csak annyit mond, hogy krízishelyzet van. Nem tudom, hogy mennyire kell komolyan vennem ezt, mégis zsebre tett kézzel követem őt az üzletbe, ahol igen jól ismernek már. Köszönök a pénztár mögött álló lánynak, majd beterelem Dasht a sorok közé. Fogalmam sincs mit szeretne, így először a kutyás részleghez vezetem, hiszen az van a legközelebb a bejárathoz. − Oké, lövésem sincs, hogy mit akarsz tesó, szóval halljuk – fordulok felé, hiszen én nagyon szívesen segítek neki, de előtte tudnom kell, mégis mit szeretne. Mert jelenleg nem vagyok kisegítve, és eddig nem adott semmi támpontot. − Valami új házi kedvencet szeretnél, vagy egy meglévőhöz kell valami eszköz? – érdeklődök, miközben ismét elindulok a száraztápokkal, konzervekkel és egyéb kutyakajákkal telepakolt sorok között. Menetközben kikerülök egy testesebb hölgyet, aki a karján lévő kosárba éppen jutalomfalatokat pakol a saját kiskedvencének. Nem tudom miért, de automatikusan a macskás részleg felé indulok, hiszen úgy tudom, a fivérem nem rendelkezett kutyával, hiszen volt egy-két ismerőse, aki nagyon macskásnak számított. Példának okáért a szomszédságában lakó lány is ilyennek számított, és ahogy a testvéremre pillantottam, van egy olyan érzésem, hogy ő áll a dolog hátterében. − Tehát mire van szükséged? Tápra, vitaminokra, fekhelyekre, esetleg macskaajtóra, vagy pórázra? Vehetsz itt nyakörvet, bútort, kaparót, tálakat, játékokat, almokat, vagy éppen utaztatáshoz szükséges eszközöket – mutatok óvatosan közbe, ügyelve arra, hogy még véletlenül se üssek meg senkit, aki elhalad mellettem. Ez a bolt bár igen aprónak tűnhet elsőre, de hatalmas választékkal rendelkezik, és az itt dolgozó emberek is szörnyen kedvesek és segítőkészek, szóval Dash, ha a jövőben is itt szeretne vásárolni a segítségem nélkül, akkor sem lesz teljesen elveszve.
Vendég
Szer. Szept. 08, 2021 10:24 pm
Ewan + Dash
Eléggé elveszettnek érzem magam, és nem igazán tudom, hogy mit kezdjek azokkal az érzésekkel, amik fenyegetően lebegnek a fejem fölött. Nincsenek kimondva, nincsenek megerősítve, és nem is merek belegondolni abba, hogy mi lenne, akkor ha, hiszen nem olyan rég még épp próbáltam összeszedegetni az összetört szívem darabkáit, eléggé sikertelenül. Aztán jött Mavis, aki valahogy mindig ott volt, de soha sem ebben az értelemben. Megijeszt, összezavar, és mégis… reménnyel tölt el. Furcsa egyvelege ez az érzéseimnek, nem is nagyon tudok mit csinálni velük, ezért is kell egy kis figyelemelterelés. Bár nem tudom, hogy mennyire számít az figyelemelterelésnek, ha az említett lány macskájának veszek valami ajándékot, de… ez is számít valamit, nem? Plusz, két legyet ütök egy csapásra, mert így egy kis időt is eltölthetek Ewannel, akivel nem nagyon volt alkalmam találkozni az utóbbi időszakban, pedig határozottan hiányzott a jelenléte. Mint ahogy minden testvéremé, akikkel nem tudok hosszabb ideig találkozni. Viszont a viszontlátás öröme sem nagyon tudja megnyugtatni a háborgó érzéseimet, ezért egy gyors testvéri ölelés után már be is masírozok az üzletbe, ami láthatóan nem az én környezetem. - Igazából én sem nagyon tudom, hogy mit akarok. - Vallom be nevetve a bátyámnak, miközben tanácstalanul nézek körül. Olyan számomra az üzlet, mint egy kisebbfajta labirintus és azt se tudom, hogy hova kellene néznem. - Te jó ég, nem, én biztos nem akarok háziállatot. Ismersz, nem? Tuti, hogy kinyírnám szerencsétlent, magamat se tudom rendesen etetni, nemhogy mást. - Tiltakozom egyből a feltételezésre. - Különben sem vagyok sokszor otthon, csak szenvedne szegény állat egyedül. - Túrok bele a hajamba sóhajtva.
- Szóval, Napóleonnak keresek valamit. Tudod, Mavis macskájának, aki állandóan rajtam alszik? - Igyekszek természetesnek hangzani és nem túlzottan izgatottnak, pedig valamiért baromi fontosnak érzem, hogy jól sikerüljön az a bizonyos ajándék választás. - Szóval… nem igazán tudom, hogy mit akarok, sosem ajándékoztam senkinek semmilyen állattal kapcsolatos dolgot, de jó lenne, ha tetszene neki. - Ismerem el, most már a megfelelő részlegen sétálva, majd kissé bizonytalanul felveszek egy egér alakú játékot, de amint megnyomom felsípol, mire egyből vissza is rakom a polcra fintorogva. - Semmiképpen se adjon hangot. - Szögezem le. - Még csak az hiányzik, hogy hajnalok hajnalán az ágyamba rángassa a sípoló szarját. Az a macska igazán kegyetlen tud lenni. - A hangom mégis jelzi, hogy szeretem azt a dögöt. A gazdájáról már nem is beszélve. - Talán egy nyakörv? - Kérdezem bizonytalanul. - Teljesen tanácstalan vagyok. - Ismerem be, ezúttal a nyakörveket nézegetve, de látszik, hogy fejben nem teljesen vagyok jelen. - Vagy valami macska ágyat? Akkor talán nem rajtam aludna, főleg amikor jobban szeretném, ha más… khm… mindegy… - Kapok észbe, és birizgálni kezdem az egyik csengős játékot.
Néha szeretném, ha nem csak az állatok nyelvén értenék, hanem például a testvéremén, akiből időnként, amikor túlságosan rágörcsöl valamire, akkor csak harapófogóvel lehet kihúzni a bánatát. Imádom Dash-t, de néha próbára teszi a végtelen türelmemet, amikor elfelejti, hogy nem vagyok legilimentor, és sajnos nem tudok úgy megoldást találni a gondjára, ha nem beszél. Remélem, az üzletben majd megered a nyelve, mert addig nem tudom eldönteni, hogy mennyire komoly az ügy. De tekintve, hogy nem roppant össze ölelés közben, talán nem áll fenn akkora vészhelyzet, mint amilyennek én képzelem a szituációt. − Az eléggé kellemetlen – csatlakozok a nevetéséhez, miközben én elindulok az ismerős sorok között. Annyiszor megfordultam már ebben az üzletben, hogy talán csukott szemmel is elnavigálnám magamat itt. – Remélem, azért megtalál az isteni szikra, vagy egy kicsit jobban beavatsz a tervedbe – sandítok hátra a vállam felett, miközben az ujjaimat végighúzom az egyik polcsoron. − Attól még a bátyád remélheti, hogy egy nap benő a fejed lágya, és megtanulsz nem csak önmagadról, de más élőlényekről is gondoskodni – húzom egy kicsit az agyát, bár való igaz, hogy jelenleg Dashiell gondjaira egyetlen kisállatot sem bíztam volna. Egyrészt, mert tényleg elfelejtette volna megetetni őket, másrészt, nem szeretném azt hallgatni az állatoktól, hogy egy életre megnyomorítottam őket. − Sose gondoltál arra, hogy egyszer megállapodj? Amikor lecseng ez az egész zenészek iránti őrület? – érdeklődök finoman, hiszen én el sem tudnám képzelni magamat egy ilyen életben. Nekem fontos a család, a stabilitás, hogy legyenek helyek és személyek, akikhez kötődhetek. Nem vágyok a jövés-menésre, vagy a felhajtásra. Megértem Dasht, hogy neki ez a világ kényelmes úgy, ahogy van, de azért jobban örülnék neki, ha néha egy kicsit gyakrabban láthatnám. Összevont szemöldökkel fürkészem a testvérem arcát, amikor Mavisről és a macskájáról kezd beszélni. Akaratlanul is elmosolyodok, és esküszöm minden jóra a világban, hogy nem vagyok túlságosan gonosz ember, de időnként megesik, hogy szeretem cukkolni az egyik kedvenc öcsémet. − Várj-várj. Mavis alszik rajtad, vagy a macska? – piszkálom egy kicsit testvéri szeretet gyanánt, talán majd rájön, hogy esetleg többször kellene minket meglátogatnia, és akkor kevesebbet szívnám a vérét. − Nekem csak egy kérdésem van, öcsi. Miért a macskának akarsz venni ajándékot? Miért nem a lányt leped meg valamivel? – pillantok rá kérdőn, és ha most levezeti neki, hogy tulajdonképpen a macskán keresztül Mavist akarja megajándékozni, akkor nem tudom mit csinálok majd a bolond fejével. Nem tudom elfojtani a mosolyomat, amikor Dash fintorogva visszateszi a sípoló egeret. Annyira elveszett és annyira abszurd a személye az üzletben, hogy most már értem miért hívott el magával. Csendben sétálok utána, miközben békésen hallgatom a kikötéseit. Még mindig szórakoztat, ahogy próbál ellazírozni a játékok és a macskaholmik rengetegében. − Kezdjük ott, hogy mégis miért alszol Mavis macskájával? – kérdezek vissza, mert olyan érzésem van, mintha nagyon lemaradtam volna valamiről. Valami igen fontos részletről. − Nyakörv egy szobamacskának? – sandítok rá kételkedve, hiszen kötve hiszem, hogy Napóleont kiengednék a lakásból, azt pedig nehezebben tudom elképzelni, hogy az öcsém macskát akar sétáltatni. − Igen, öcskös, ezt nagyon jól látom. Meg azt is, hogy szörnyen feszült vagy – érintem meg a vállát óvatosan, hiszen bármennyire is vicces Dashiell szenvedése a boltban, azért szeretnék segíteni neki. − Dash – mosolyodok el halkan szusszantva az apró kommentárját hallva. – Vehetsz neki macskaágyat is, ha szeretnél, de… Esetleg mielőtt eljöttél volna, azt nem nézted meg, hogy mire lehet szüksége az állatnak? Nem is tudom, ahogy mondtad, egy ágy, vagy kaparófa, esetleg egy macskahordozó? Igyekszem én is használható tippeket adni neki, közben pedig folyamatosan keresem az okokat, hogy miért pont a macskának keresgélünk valami apróságot, amikor Mavisnek sokkal egyszerűbb lehetne találni bármit is. De hát nem kérdőjelezem meg annyira az öcsém tervét, ha ő macskaajándékot szeretne venni, akkor úgy is lesz.
Amióta Dash befutott zenész lett, azóta kevesebbet találkoztunk. Teljesen érthető okból egyébként, hiszen mindkettőnk élete más utakon haladt tovább. Ő a hírnév felé fordult, miközben azt csinálja, amit szeret, én pedig a háttérben próbálom bearanyozni az emberek napját. Különbözünk, mégis remekül kijövünk egymással. 
