A tanári munka az egyik legszebb és legcsodálatosabb hivatás a világon. Az a sok lelkes diák, aki alig várja, hogy tanulhasson és élesítse elméjét, minden napot szebbé tesz és miattuk éri meg élni. Felemelő érzés továbbadni azt a tudást, amit az ember már egyszer megszerzett magának, hiszen ezzel biztosítjuk be a jövő számára a megfelelően képzett medimágusokat, ügyvédeket, leendő professzorokat. Milyen fantasztikus munka is a tanítás! Mondta egy tanár sem soha. Nem szerettem tanítani. Habár... talán mégis szerettem, de egyáltalán nem azért, amiért a legtöbb kollégám. Engem nem motiváltak a kiemelkedő képességű diákok - amióta tanítottam, nem is találkoztam olyannal aki kellően foglalkoztatott volna - és nem is voltak altruista céljaim sem. És ezzel azt hiszem, nem mondtam újat. Azt viszont nagyon élveztem, talán túlzottan is, amikor elképesztő írásokat olvashattam, teljesen értetlen hallgatóktól, az pedig még jobb volt, ha a kapott elégtelen osztályzat után egyes lánykák odatévedtek az asztalomhoz, félig kilógó mellekkel, hogy szeretnének javítani a jegyükön. A legtöbben ezt nem találták szórakoztatónak, én viszont jobban élveztem mindennél és irreálisan hosszú ideig fejtem az ilyen perceket, hogy aztán láthassam az arcukon a döbbenetet, amikor rájönnek, hogy nem mentek a próbálkozásaikkal semmire. Azt hiszem, nem volt túlzás, amikor azt állítottam, hogy gyűlöltek a diákjaim és rettegtek a vizsgáimtól. Főleg a gyakorlati részétől, pedig igazán kedves voltam. Megengedtem nekik, hogy a boncterem friss holttestjeiben turkáljanak, még akkor is, ha elképesztően hentes munkát végeztek vele és egyszer volt, aki belehányt a hasüregbe. Igazán szomorú. Mára egy könnyebb témával készültem nekik, a tanterv éppen a hormonrendszernél tartott. Én nem tartottam túl érdekesnek, nem a kedvenceim közé tartozott, de a hallgatóknak nem volt nehéz előadni. Bár sokszor hallottam, hogy gyűlölik, mert olyan nehéz megtanulni a trophormonok és a mirigyek nevét és kapcsolatait, elegük volt a hipofízisből és a hipotalamuszból, nem értették, miért kell tudni, hogy a töröknyereg latin neve a sella turcica. Igazság szerint a legtöbbjüknek egyáltalán nem számított, én viszont fontosnak tartottam. Talán túl sok mindent tartottam annak, de éppen ezért voltam kiemelkedően jó szakember a magam területén. Beérve az előadóba elégedetten és némi kárörömmel fogadtam, hogy magas a létszám. Általában az volt. A legtöbben meg voltak győződve róla, hogy ha rendesen bejárnak, akkor egész biztosan átmennek. Nem hiszem, hogy teljesen jól végezték a számításaikat. Megálltam az asztalom előtt, nekitámaszkodtam, és egyet hátraintettem a pálcámmal, mire a hatalmas tábla szép lassan az utolsó szabad felületéig megtelt a részletes rajzokkal és jegyzetekkel. - Nos... azt hiszem, kezdhetjük is.
Vendég
Hétf. Dec. 02, 2019 8:07 pm
Dominic & Levin
The art of bullshitting
Nem volt túl sok barátom, szakmai ártalom. Minél magasabb pozícióba kerülsz, minél sikeresebb leszel, annál magányosabbá válsz - a régi barátok már nem keresnek, mert irigyek, ha pedig mégis, akkor akarnak tőled valamit, ami egyértelműen nem egy közös sörözés. És az igazság az, hogy időt sem szívesen fordítottam ilyen jelentéktelen kapcsolatokra. Egyetlen barátom maradt az évek során, Dominic Linwood. Kölyökkorom óta ismertem, minden hátborzongató furcsasága ellenére ott állt mellettem jóban és rosszban. Nem volt empatikus alkat, a hagyományos értelemben szórakoztató sem, de jó barát volt. Nekem még szórakoztató is, bár Fiona rettentően gyerekesnek és "a világ legnagyobb tahóságának" tartotta a kedvenc - legalábbis az ivás után kedvenc - elfoglaltságunkat: néha meglátogattam Linwood előadásait az Akadémián, véletlenül sem az anatómia tanszék iránti mérhetetlen rajongásom miatt. Éppen annyit tudtam az anatómiáról, mint a jóslástanról, azaz szinte semmit. Meg tudtam különböztetni egymástól egy agyat és egy szívet, egy bordát és egy lábszárcsontot, de ha Dominic a munkájáról beszélt, épp olyan értetlenül meredtem rá, mint ő a közgazdaságtani fogalmak és Fukuyama neve hallatán. Bár két szakot is elvégeztem az Akadémián, a medimágia kar termeiben sosem jártam azelőtt, hogy megnéztem Dominic egyik előadását. Még évekkel ezelőtt történt, talán pár hónappal a válásom után. Linwood hívott, csak később értettem meg, hogy jó viccnek szánta - szerettünk nálunk ostobább embereken nevetni (sok volt belőlük) és jó érzékkel játszott kerítőt. Mindkét terve megvalósult, én remekül szórakoztam az összevissza makogó hallgatókon, akiket szúrópróbaszerűen felszólított és még inkább élveztem a fiatal nők figyelmét. Utóbbi most már nem érdekelt, egyikük sem ért fel Fionához, legalábbis nem éltem a figyelmük adta lehetőségekkel. Ettől függetlenül továbbra is imponált minden rajtam megállapodó tekintet. Noha a termektől nem lettem szentimentális, azért mégis jó érzéseket ébresztett bennem az Akadémia ismerős, patinás épülete. Szerettem az itt töltött éveimet, felhőtlen időszak volt az életemben. A professzoraim rajongtak értem, a minisztériumi gyakornokok között messze kimagasodtam és menthetetlenül szerelmes voltam Daphne Greengrassbe. Ez a korszak már rég véget ért, de mindig örömmel gondoltam vissza rá. Linwood felsétált a katedrára, a teremben ülő hallgatók elnémultak, a mellettem ülő húszéves forma lány felcsapta a jegyzetfüzetét és idegesen lekörmölte a dátumot. Le sem tagadhatta, hogy előre rettegett az anatómia vizsgától. Én viszont csak arra tudtam gondolni, hogy a hétvégén Linwood alig tudott lábra állni, olyan embertelenül leitattam a születésnapján. Ha ezt tudták volna a hallgatói, azonnal búcsút inthetett volna a tekintélyének... Hátradőltem a kényelmetlen padban, derűsen Dominic tekintetét keresve. Miért nem golfozni jártunk, mint a normális, gazdag harmincas férfiak?
Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok kellemes társaság. A legtöbben nem tűrtek meg a közelben túl sokáig, a puszta jelenlétemmel zavarba tudtam hozni embereket, de volt aki konkrétan rettegett egy légtérben lenni velem. Még akkor is, amikor éppen okot sem adtam rá, nem szándékosan. Régen megtanultam, hogy humorral ne próbáljam meg oldani a feszültséget, mert nem igazán akadt ember, aki iszonyú poénosnak találta a halott csecsemős és a még azoknál is morbidabb vicceket. Persze nem is annyira próbálkoztam ezzel, túlzottan nem érdekelt, ki mennyire szeret a közelemben lenni és mennyire élvezi a társaságomat. Heteket-hónapokat is le tudtam volna élni teljesen egyedül otthon, hogy az egyetlen emberekkel való kommunikációm az a húgommal volt, hogy reggel üdvözöltük egymást. Nem voltak szociális igényeim, mint általában az embereknek és teljesen jól megvoltam egyedül. De ott volt Levin Dolohov. Az egyetlen ember volt, akit valaha is barátomnak nevezhettem és egészen biztos voltam benne, hogy más soha nem is lesz, akit így nevezhettem volna. Levin volt az egyetlen, akiben megbíztam saját magamon kívül, még Jennifer sem tudott annyit mint ő, habár előtte más okból titkoltam bizonyos dolgokat. Ellenben Dolohov még a legsötétebb oldalamat is ismerte, tisztában volt a kedvenc hobbimmal, hogy mit jelentett az, ha azt mondtam egy emberre, hogy érdekes, amit nem szívesen hallott. Azért nem zaklattam folyamatosan az ilyen dolgaimmal, hiába volt ő az egyetlen, aki nem menekült tőle fejvesztve az aurorokhoz, mint egy normális ember. Mindenesetre kölcsönösen számíthattunk egymásra bármiben. Ha jól emlékszem, már kétszer is távolítottam el Levin kedvéért kellemetlen tényezőket is. Végigmondtam mindent a hormonrendszer alapjairól, részletesen átbeszélve a trophormonokat, az adrenalint és a noradrenalint és minden lényeges hormontermelő szervet. A teremben néma csend volt, csak a pennák sercegtek elképesztő sebességgel a pergameneken. Gondolom, így sem tudtak követni. Végigfuttattam a tekintetem a hallgatókon, aztán megakadt a szemem az egyetlen emberen, aki csak ült, és meglehetősen vidáman nézett egyenesen rám. Nem tudtam mit tenni ellene, egy pillanatra mosolyra rándult az arcom. - Maga ott, az öltönyben -szólítottam fel Levint, mintha valóban az egyik diákom lenne és nem is tudnám, hogy a volt külügyminiszter (vagyis inkább a legjobb barátom) ülne ott. -Írja le a pajzsmirigy kalcitonintermelését, annak lényegét és a parathormonhoz való kapcsolódását. Utóbbi elég egy szóval, amit ha nem tudnak, merülne fel a vizsgán, azonnali bukásra számíthatnak. -Levin egész biztosan nem fogja bemondani, hogy antagonista hormon. De ennek nem kéne befolyásolni a hallgatókat, mert ha annyira ostobák, hogy ezt nem tudják megtanulni a tankönyveikből, akkor nyugodt szívvel lehet megbuktatni őket. Meg más esetben is, igazság szerint.
