A mai napig nehéz megszokni ezt a teljesen más környezetet. Hiányzik a régi iskolám, a megszokott folyosók, az amerikai felfogás, még a körülöttem hangzó nyelv is hiányzik, mert bár angol szavakat hallok, de egészen más hangzásuk van. De a honvágyam ellenére, mégis sokkal jobban fogadom az egész környezetváltozást, mint például Ciro, akinek már messziről lehet látni az arcán, hogy utálja az egész országot, úgy ahogy van. Számomra ez viszont inkább egy újrakezdés: egy teljesen tiszta lap, ahol még nem sokan ismernek, ahol feszegethetem egy kicsit a saját határaimat, úgy, hogy mindeközben azok az emberek, akik fontosak számomra így is a közelemben maradtak. Kell ennél több? Viszont ez korántsem olyan egyszerű, mint ahogy az elsőre tűnhet. Akármennyire is szeretnék új, tiszta lapot nyitni és kicsit nyitottabb lenni a környezetem felé, sajnos ez nem megy egy csettintésre: továbbra is zárkózottnak számítok, és továbbra is nagyon nehezen tudom kimutatni mások felé az érzéseimet. Nem hiába küzdök egyedül a depresszióval is, ami folyamatosan ott van a háttérben Caine halála óta, a mai nap pedig valahogy különösen rossz ebből a szempontból. Egész nap nem tudtam beszélni Castiellel, se a testvéreimmel, még nincsenek igazán barátaim, és most a tanulás sem tud annyira lekötni, mint amennyire szeretném, hogy lekössön, pedig az mindig működött. Kicsit elveszetten sétálok a folyosók labirintusában, nem igazán tudva, hogy mit kezdjek magammal. Annyira el vagyok foglalva a saját gondolataimmal, hogy az sem tűnik fel, amikor elhaladok a táncoló csoport mellett. Amúgy sem szentelnék nekik túl nagy figyelmet, hogy őszinte legyek nagyon kevés ember tevékenysége tud érdekelni a környezetemben, és ez ma különösképpen igaz rám. Még csak feléjük se nézve folytatnám az utamat, amikor megérzem, hogy elkapja valaki a kezemet.
Az első ösztönös reakcióm az lenne egyből, hogy az ismeretlen fiú arcába vágjam a kezemben cipelt könyveimet, de annyira meglep a hirtelen “letámadás”, hogy csak csodálkozva pislogok rá, miután megpörgetett a tengelyem körül. Ez a régi iskolámban elő se fordulhatott volna, senki nem mert volna még csak hozzám se érni, erre ő csak fogja magát és ezt csinálja? Miért nem tudok rá annyira haragudni, mint amennyire szeretnék? És miért van olyan érzésem, mintha, Caine állna előttem, aki pontosan ilyen dolgokat csinált volna? Kicsit megrázom a fejem és próbálom összeszedni magam, mielőtt engedném, hogy egy teljesen ismeretlen előtt kerekedjenek felül rajtam a borús gondolataim. - Te mindig ezt csinálod ismeretlenekkel? - Kérdezek rá végül, miután végre elengedi a kezem, és habár eleinte hidegnek szánom a szavaimat, valahogy mégsem úgy hangzanak kimondva. Túlságosan akkor sikerült elkapnia, mikor nem igazán vagyok önmagam… ez nem jó. - Nem igazán van mit csinálnom és azt hiszem kicsit eltévedtem. - Válaszolok végül a kérdésére egy kis sóhaj kíséretében, majd erősebben szorítom magamhoz a könyveimet. A pillantásom végül a továbbra is táncoló kis csoportra téved, majd vissza a fiúra. - Ez szokás itt az angoloknál? Mert, ha igen, akkor elég fura szokás. - Jegyzem meg kicsit felvonva a szemöldökömet. - Egyébként… van itt valahol olyan hely a birtokon, ahol nyugalomban tudok solymászni? Egyáltalán engedélyezett az ilyesmi? - Jut eszembe hirtelen, kihasználva, hogy valakitől meg tudom kérdezni. Gaia már elég régóta nem tudta rendesen kinyújtóztatni a szárnyait, és szeretném, ha ő legalább jobban érezné magát egy jó kis vadászat után. Meg talán én is.
